Országház látogatóközpont

Esőben az ember igyekszik minél hamarabb feljutni a villamosra, ezért meggondolja, melyik ajtóhoz áll. Én rögtön hátramentem a másodikhoz, mikor megláttam, hogy az elsőn egy egész francia turistacsoport özönlik le. Ráadásul ezt követően el sem hagyták a megállót, hanem elveszetten nézelődtek körbe; beszélgetésükből kihallatszott a „parlament” szó. Az egyik utas, egy kapucnis fiatal lány, segítőkészen elmagyarázta nekik angolul, hogy a parlamenthez még menni kell két megállót. A franciák vezetője lefordította társainak az infót, mire az egész csapat visszaszállt a villamosra.

Mindez a Széchenyi István (lánykori nevén Roosevelt) téren történt, így már előre sejtettem, mi jön most. A következő megállónál a franciák megpillantották a parlamentet, örömujjongásban törtek ki és elkezdtek leáradni a villamosról. A kapucnis lány ismét figyelmeztette őket, hogy még nem vagyunk ott, ők ismét visszamásztak. Technikailag a lánynak igaza volt: az "Országház látogatóközpont" nevű megálló (még véletlenül sem Parlament, nehogy idegen ajkúak is értsék) a tér túlsó oldalán helyezkedik el. Korábban nagyjából a Néprajzi Múzeummal volt szemben és Szalai utcának hívták, most viszont még kijjebb került, még messzebb a Parlament bejáratától. Szerencsétlen franciák arcára egyre erősebben ült ki a félelem, ahogy villamosunk szép ívben megkerülte a Parlamentet és távolodni kezdett tőle. A megállóba érve most már pánikszerűen szálltak le, nehogy úticéljuktól még messzebb kerüljenek...

Se kép, se hang, se felirat

Filmklubba mentünk az Izraeli Kulturális Intézetbe. A vetítés kezdete előtt a házigazda mondott pár szót a filmről; többek között azt, hogy bár az üzenete ma már sablonosnak tűnhet, annak idején 2006-ban ez „nagyon nagyot szólt” Izraelben. Ezek után hátraszólt a technikusnak:
- Indulhat a film!
A képernyőn, amely a DVD menüjét mutatta már egy ideje, semmi nem történt. A házigazda még egyszer jelzett; kicsit arra emlékeztetett a jelenet, mint mikor az Őrült Nők Ketrecében már harmadszor szólítják színpadra a dívát, mire az túljut sértődöttségén és hajlandó megjelenni. Harmadszorra itt is történt valami: megjelent a kivetítőn egy híradó-bemondónak tűnő személy, aki lelkesen tátogott és gesztikulált, de hangot nem adott ki. Vélhetően ez a technika hibája volt, ugyanis a héber felirat futott közben alul.
- Értesz ebből valamit? – fordult hozzám reménykedve Marci. Ki kellett ábrándítanom, egyben bevallva azt a kínos hiányosságomat, hogy a héber írásból csak az írott betűket tanultam meg (a nyelvkönyvünk ezeket végigvette a nyomtatottak előtt, de mire azokhoz jutottunk volna, megszűnt a tanfolyam). Mivel a filmfelirat (ahogy amúgy az összes héber nyelvű felirat nagyjából bárhol) nyomtatott betűkkel volt, tippelni sem tudtam a betűket.
- Azt mondták, hogy héberül lesz angol felirattal – emlékezett Marci. – Nekem amúgy az is jó, ha angolul van héber felirattal, csak legyen benne angol is.
- Lehet, hogy ez a bácsi angolul beszél, csak nem halljuk – jegyeztem meg. A híradó-féleség közben véget ért, elkezdődött a stáblista.
- Ennyi volt a film? –csodálkoztam. Ákos más okból lepődött meg.
- Ez szólt olyan nagyot 2006-ban Izraelben?
- Várjál, nem tudhatod, miről beszélt a csávó ebben a három percben! – figyelmeztette Marci. A technikus közben kavart valamit a DVD-vel, és el is indult valami, aminek már volt (héber) hangja. Elég hamar rájöttünk, hogy még ez sem a film, hanem valami másnak az előzetese. Harmadik próbálkozásra végül megszólalt a film; eleinte héber felirat volt a héber szöveghez, de a technikus egyetlen egérkattintással angollá változtatta a feliratot.

Azt hittük, innentől már sínen vagyunk, de tévedtünk. Az első 10 perc után ugyanis a főszereplő elkövette azt a hibát, hogy leereszkedett egy székbe – és abban a pillanatban megfagyott a kép. Vártunk egy kicsit, hátha folytatódik a történet, de nem. A mögöttem ülő két idősebb úriember rögtön talált magyarázatot:
- Még nem érkezett meg a következő tekercs.
- Biztos motoros futár hozza a másik moziból.
A technikus kivette a DVD-t, betette, újra elindította. Szerencsére sikerült átugrani az első 10 perc majdnem egészét, így csak pár perc ismétlés volt az előzőhöz képest (az legalább jó zenével). Majd következett egy beszélgetős jelenet – és a héber hang mellett ismét héber feliratot láthattunk. Szerencsére ez egy lemezbolti szituáció volt, így az elhangzó kifejezések egy részét – jó napot, elnézést, köszönöm szépen – még felirat nélkül is értettem, de hogy mi egyéb történt a jelenetben, sose tudjuk meg; a technikusnak sikerült ugyan visszahoznia az angol feliratot, de a lefagyott jelenetig már nem mentünk vissza.

A zsüri válságban van

Életemben először kértek fel zsürinek, ezért úgy gondoltam, a hivatalos bulikezdés után félórával már illik megjelennem. Igaz, a második zsüritag csak 11-re jelezte érkezését, a harmadiknak a személye meg még nem volt egyértelmű a levelezésből, de gondoltam, legalább én legyek ott. Mikor azonban megérkeztem, egyáltalán nem úgy festett a hely, mint ahol épp buli van. Fények teljesen felkapcsolva, zene semmi, és alig pár ember lézengett. Köztük csak Ágin láttam jelmezt (erről is azért tudtam, hogy jelmez, mert mondta, és megkérdezte, hogy ugye hamar döntünk majd, mert nem akar egész este ebben a szarban lenni). Aztán kiderült, hogy Kata színes ing-farmer-edzőcipő-nyakláncok szerkója is jelmeznek készült.
-Miért, szerinted így szoktam kinézni?-kérdezte. Nem mondtam, hogy rendszerint táncesten találkozom vele táncolós vagy akár fellépős ruhában, és igazából nem tudnám visszaidézni, milyen cuccokat hord úgy hétköznap. Ehelyett megkérdeztem, mi van a zenével.
-A DJ még nincs itt-felelték a szervezők, és gyorsan fel is hívták. Kiderült, azt hitte, csak 10-re kell jönnie. Következő kérdésem az volt, hogy ki lesz a harmadik zsüritag.
-Majd valamelyikünk beugrik, aki éppen ráér-felelte Tea. Ezt nem láttam túl esélyesnek, mert ő éppen kifejtette, mennyi dolga van, Kata meg ugye versenyző. Egy lány odajött hozzám és megkérdezte, szerintem lekapcsolhatja-e azt a kapcsolót ott hátul, mert túl világos van. Megegyeztünk, hogy nem tudjuk, mi mindent kapcsolna le, így inkább ne tegye. Pedig ha tudom, hogy ennyi a fény, én is jobban sminkelek, de ezen már nem tudtam segíteni, inkább úgy döntöttem, felszabadítom Kubát egy long drink erejéig.

Mikor zsüritársam, Bea megérkezett, még mindig kevesen viseltek számot a hátukon mint jelmezversenyre jelentkezők. Talán azért, mert a sorszámosztó asztal szerényen meghúzódott a ruhatárral szemben és észre sem vették. Elkezdtem körbemenni és felhívni a jelmezesnek tűnő személyek figyelmét a versenyzés lehetőségére. Ez azért nem volt könnyű, mert ugye 15 éves kori önmagunknak kellett öltözni; ez sokaknál, főleg a fiatalabbaknál, nem különbözött annyira a normális hétköznapi viselettől. (Én is egy 80-as évekbeli pink felsőt vettem fel, pedig nem is jelmeznek szántam, csak úgy gondoltam, poén.) Nem mindig tudtam eldönteni, hogy adott személy beöltözött vagy csak nincs ízlése, utóbbi esetben pedig kicsit ciki lett volna azzal odamenni, hogy "látom, jelmezben vagy, nem akarsz indulni a jelmezversenyen?"

A DJ jóval 10 után érkezett, és némi kísérletezés után beindította a zenét. Egész jó számokat nyomott, csak a hangerővel volt némi probléma olykor, például a Mamma Mia folyamán. Valamennyire persze hallottuk és táncoltunk is rá, sőt Reni teli torokból énekelt.
-Tiszta gáz, basszus - jegyezte meg Erika -, olyan halk a zene, hogy hallom, ahogy énekelsz!
-Még ezzel is sokkal jobban jársz, mintha én énekelnék - próbáltam vigasztalni, de Erika tovább bosszankodott.
-Ennél már tényleg nincs lejjebb!
-A színvonal vagy a hangerő?
A DJ meghallgatta Erika panaszait (ami már elárul valamit a hangerőről), mert a Mamma Mia a vége felé hirtelen felhangosodott. Sőt, jóvátételképpen utána ismét megszólalt ugyanez a dal, csak éppen hangosan...

A jelmezverseny ötlete viszont nem aratott nagy sikert: összesen 6 db induló volt. Ebből ráadásul négy az ismerősöm, tehát mivel három nyertest kellett kiválasztanunk, nem tudtam megúszni azt a lehetőséget, hogy bundával vádoljanak. Beával kb. egyetértettünk a három nyertes személyét illetően, már csak azt vártuk, hogy előkerüljön a harmadik zsüritag, akinek a személyéről még mindig semmit se tudtunk. Ehelyett Tea került elő és közölte, hogy a műsor után menjünk fel a színpadra és adjuk elő a döntésünket. Én még csak benne lettem volna, ha nem nekem kell beszélni, Bea viszont vadul tiltakozott, így végül elmondtuk a nyerő számokat Teának és ő felolvasta őket a színpadról. Harmadik zsüritag végül nem lett...

Vác állomás

Felsőpetényben pontosan másfél perccel a busz érkezése előtt értünk a megállóba, ezért reménykedtünk, hogy szerencsénk a hazaút további részére is kitart. Vácott ugyan a buszállomás és a vasútállomás nincs közvetlenül egymás mellett, de nem is túl messze, és mivel még tíz percünk volt, reménykedtünk, hogy elérjük a zónázót.

Először Sanyi vette meg a jegyeket a pénztárnál, aztán következtem én. Mikor becsúsztattam a bankjegyet, Tóni úgy mellékesen megkérdezte a pénztáros hölgyet:
- Hányas vágányról indul a vonat? - ugyanis az elektronikus kijelzőn összesen egy fényes csík volt látható.
- Honnan tudjam? - felelte a pénztáros, és leállt minden művelettel (=jegykiadás és a pénzemből visszaadás). - Én a jegypénztáros vagyok.
- Ja, hát én általában szoktam tudni, mi történik a munkahelyemen - jegyezte meg Tóni. Erre rászóltam, hogy hagyja abba a kekeckedést, mert a pénztáros hölgy - a nemi sztereotípiákkal ellentétben - nem tudott egyszerre két dolgot csinálni (beszélni és jegyet kiadni).
- Figyeljék a hangosbemondót - lökte oda a hölgy. Ebben a pillanatban a hangosbemondó meg is szólalt, olyan recsegve, mintha Bruce Springsteen énekelne egy ötvenes évekbeli és azóta a poros padláson heverő mikrofonba. Esélytelen volt megérteni, mit mondanak be. Megkaptam ugyan a jegyem, de nem tudtuk, merre induljunk.

Azt javasoltam, menjünk le az aluljáróba, hátha ott működnek a kijelzők. Hiú remény volt persze, de végül felmentünk azon a feljáraton, ahol egy Flirt vonatot sejtettünk dekkolni. Az ott is volt, csak éppen félóra múlva tervezett indulni. A zónázó éppen elment, mint a bakter derűsen kifejtette egy idős úriembernek, aki lihegve állt a lépcső tetején.
- Igazán megvárhatott volna! - háborgott az idős úr. - Rossz a lábam, alig bírok feljönni ezen a meredek lépcsőn!
- Időben kell kiérni a vonathoz - felelte derűsen a bakter, mintha ez az opció önmagában akadálymentesítené az állomást. Felhívtam a figyelmét arra, hogy az autóbusz-csatlakozás miatt nem tudtunk volna előbb érkezni.
- Nem maguknak mondtam, hanem neki - felelte a bakter, és javasolta, szálljunk fel a Flirtre. Így is tettünk, azon töprengve, hogy a váci állomás felújításakor az ott dolgozók attitűdjét is felújíthatták volna.

Gyönyörű történet

A Jelen nevű vendéglátóipari egységben van egy filmajánló-tábla. Az előregyártott kis cetlikre minden látogató felírhatja kedvenc filmje címét és azt is, miért szereti. Néhányan értelmes filmeket írtak fel (a David Gale élete rémlik konkrétan), másokról viszont az derül ki, hogy filmes érdeklődésük igen behatárolt. Az egyik cetli tanúsága szerint szerzőjének kedvenc filmje a "Síelő cicák". Noha nem láttam az opuszt, gyanítom, hogy nem a havas területeken élő macskafélék közlekedési szokásairól szól. Éppezért némi meglepődéssel olvastam az indokolást, miért tetszik az illetőnek: "mert gyönyörű a története".

Hát, valahogy erről a típusú filmről nem pont ez a jelző jutna eszembe.

Elveszett büszkeség

- Tüntetés után mi moziba megyünk –jelentette be Tóni.
- Mit néztek meg?
- Büszkeség és mi is? Nem balítélet…
- Bányászélet – vágtam rá.
- De a Büszkeség és balítéletet se láttuk, tehát ha az megy, jó lesz az is.
- Ha előre szóltok, én is mentem volna veletek – jegyeztem meg kissé sértődötten.
- Spontán ötlet volt. Mala megnézte nekünk, hol játsszák. 18.15, csak arra nem emlékszem, hogy Puskin vagy Uránia.
Fennállt persze az a lehetőség, hogy elmenjenek az egyik moziba, és ha kiderül, hogy mégsem ott játsszák, átrohanjanak a másikba (Attila egyszer ezt elsütötte egy közös mozizás alkalmával), de Mala megkönyörült rajtuk és elővette az okostelefonját. Erre András is előkapta a tabletjét, hogy ne maradjon le mögötte.
- Találtál wifit?
- Többet is, de nem tudom, hogy ingyen van-e.
- Csatlakozz arra, hogy orbánviktor.com.
- Mondjuk a Kossuth téren illene ingyen wifinek lennie – jegyeztem meg. Az ország vezetői azonban erről máshogy vélekedhettek, mert a tér felújításakor elfelejtettek ingyen wifit telepíteni. Mala ezért a fizetős netjével keresett rá a moziműsorra.
- Ma már nem adják – jelentette be végül – Délelőtt játszották, 5-kor kezdődött az utolsó.
- 5 óra az neked délelőtt? – csodálkoztam. – Jó későn kelhettél.
Eléggé meglepőnek találtam, hogy hirtelen eltűnt a film a programból, ezért én is elővettem a telefonomat. A port.hu azonban elég nyögvenyelősen működött okostelón, és az ujjaim is lefagytak, ezért feladtam. Közben a tüntetés véget ért.
- Akkor most hova mentek? – kérdeztem Tónit.
- Elmegyünk az Urániába – poénkodott. – És megkérdezzük, hol van a Puskin.
- Mire megmondják, hogy meghalt a XIX. században – jósoltam. András rögtön kész volt a válasszal:
- Mondja ezt Uránia, aki az ókori Görögországban volt múzsa?