Németül tudni kell

Miközben a bank felé mentünk, apám megjegyezte:
-De ha majd itt fogsz élni Ausztriában, meg kell tanulnod németül.
- Valamennyire biztos meg fogok, de amúgy el lehet boldogulni anélkül is.
- Már hogy lehetne? Akkor hogyan fogsz beszélni a cipésszel, az asztalossal vagy a bolti eladóval?
- Szerinted az elmúlt tíz évben hányszor beszéltem cipésszel vagy asztalossal?
- Jó, ezek hülye példák voltak. De hát azért mégiscsak jobb, ha mész az utcán és érted, mit beszélnek körülötted!
- Mikor utoljára Bécsben voltam, egyik oldalon oroszok mentek, a másikon kínaiak. Nem sokat segített volna a német.

Elintéztük az ügyeket a bankban és beültünk egy étterembe. Apám - akinek amúgy nyelvvizsgája van németből - értetlenül meredt az étlapra.
- Mi az az Erdapfel?
- Hát gondolom krumpli.
- És a Spargel az spárga lenne?
- Gondolom. A Blattsalat meg leveles saláta, tehát valami zöldsaláta.
- Biztos? És mi az a Kräutersose?
- Valami zöldséges vagy milyen szósz. De tökjó, hogy kettőnk közül elvileg te tudsz németül...

Macskabába és medencés mirelitparti

Már érkezésünkkor megpillantottam a kis fehér cicát, aki láthatóan belül további cicákat tartalmazott. Kedvem lett volna rögtön megszelídíteni, de szállásadónk, Klári., hosszasan ecsetelte a szobák tulajdonságait, és udvariatlanság lett volna otthagyni. Amint befejezte (nem volt a világ legszűkszavúbb embere), rögtön becserkésztem a macskát. Nem kellett sokat győzködni, hamarosan már közeli barátságban voltunk. A kisállat amúgy is vendégszeretőnek bizonyult: nem sokkal később láttam, hogy Kristófnak úgy kell kitessékelnie az apartmanjukból.

Este a nyitott bárban ültünk az asztal körül, Klári pedig barátnőjével a másiknál. Egyszer csak E. felkiáltott:
- Hát ilyet még életemben nem láttam! – és a szemközti széken fekvő cicára mutatott. Első gondolatom az volt, hogy hát ezen nincs semmi meglepő, a macskák mindig oda fekszenek, ahol semmikeresnivalójuk. Ám ekkor megláttam: a cica fehér lábai közül egy icipici fehér fejecske bukkant elő. Megkezdődött a szülés!
- Ez tök meglepő, általában eldugottabb helyeken szokták csinálni – jegyeztem meg. Kristóf a homlokára ütött.
- Ezért akart bejönni az apartmanunkba! Bebújt a kanapé mögé, szerintem ott akarta megszülni őket.
Az első pici cica után jött a második. A harmadikkal azonban kevésbé mentek simán a dolgok. Ugyanis a szék pereme felé nyomódott ki, félig már le is lógott, félő volt, hogy leesik és összezúzza magát. Klári és barátnője sápítoztak, nekem azonban rögtön bevillant, ahogyan Tita 14 éve megmentette az újszülött Mucatot. A szék mellé guggoltam és tenyeremet a picike alá tettem. Az beleérkezve felnyiffantott, Fehérke pedig rögtön felkapta a fejét. Rátettem a csupasz kis jószágot, az pedig rögtön talált magának egy csecsbimbót és szopni kezdett.
- Úristen, én ezt nem mertem volna! – ismételgette Klári; onnantól én voltam a nap hőse, és egyszerűen csak szülésznőnek hívott. Megölelt és meghívott egy Bacardi-kólára is, bár utána mesélték, hogy nála a „meghívás” nem feltétlenül jelenti azt, hogy a ház állja a cechet.

Trixi szerencsére „véletlenül” hozott egy üveg pezsgőt, amit így elfogyaszthattunk a kiscicák egészségére. Közben azonban engem ismét hívott a kötelesség.
- Hol a bábaasszony? – kiabálta Klári. Abban kellett a segítségem, hogy a cica-szülőszobát biztonságosabb helyre tegyük. Megfogtuk az üléspárna két oldalát és az egészet leemeltük a földre terített vastag pokrócra. A cicamama nem zavartatta magát, ugyanis ekkor kezdett kijönni egy negyedik kicsi. Ővele valamivel több gond volt, ezért Fehérke félrevonult és őt tisztogatta, míg a három nyifogó kis egérke ott maradt egy kupacban. Egy darabig nem léptünk közbe, de mikor úgy éreztük, már túl sokáig maradtak egyedül, óvatosan megfogtuk és a mamájuk mellé tettük őket. Az magától értetődően fogadta be őket újra. Szülés közben folyamatosan dorombolt.
- Még sosem láttam kiscicákat megszületni – ismertem be.
- Tényleg? – csodálkozott Veri. – Nekem egyszer az ágyamon születtek. – Elgondolkodott. – De hülye vagyok, azok kiskutyák voltak.

Dávid közben ismét bedobta azt az ötletét, hogy ha már van medence, mártózzunk meg; ő már délután egyszer lehűtötte magát benne a hosszú kerékpározás után. Páran becsatlakoztunk és átvedlettünk fürdőruhára.
- Ez hidegebb, mint délután volt! – állapította meg Dávid, mikor beletette a kezét.
- Hát azóta volt némi eső, meg besötétedett.
Persze ha már bevállaltuk, nem hátráltunk meg. Én gyorsan leúsztam két hosszt és kijöttem, de a többiek bent ácsorogtak a derekukig érő vízben (pedig mozgás nélkül szerintem sokkal rosszabb lehetett), aztán kitaláltak egy olyan játékot, hogy Viki bedob a partról egy tízforintost, nekik pedig a lábujjaikkal kell kiszedni. Ezt már nem vártam végig, inkább bementem felöltözni. Mikor kijöttem, éppen Kristófot szívatták, hogy úgy persze könnyű, ha csak derékig áll a vízben.
- Bazmeg bazmeg bazmeg! – mantrázta Kristóf, miközben nyakig merült a medencébe.

Kláriról időközben sokminden kiderült, mert elmesélte az életét, meg amúgy is kellő mennyiségű alkoholt ivott. (Nekem elmagyarázta: azért a medencére néz a bár, hogy ha anyuka és apuka a beszámíthatatlanságig bebasznak, akkor ő szemmel tudja tartani a gyerekeket. Mondjuk nekem nem volt világos, miért kell valakinek családi vakáció során a beszámíthatatlanságig bebaszni – bár igaz, nincs gyerekem – de egy idő után úgy véltem, nem Klári lenne az ideális felvigyázó, akire ilyenkor a porontyokat rábíznám.) Mindeközben felháborodottan mesélte, hogy egy internetes oldalon a szállásértékelésbe valaki azt írta: ő már délután kettőkor részeg volt.
- Pedig én sosem iszom egy kortyot se! – tiltakozott, előtte a tele pohárral.
Éjfélkor mentem aludni; mint megtudtam, utána némi feszültség keletkezett abból, hogy mindenáron Klári akarta megválasztani a zene stílusát és hangerejét, mire társaságunk tagjai jogosan érveltek azzal, hogy elvileg ők a vendégek. Ádám odáig ment, hogy közölte: akkor ő nem fizet, Klári meg rávágta, hogy akkor nem kell a pénze. (Másnap mondtam Ádámnak, hogy esetleg fogja szaván Klárit és olcsón megúszta a nyaralást.) Ráadásul a beszámolók szerint vegyesen kínálta őket mindenféle italokkal, és akik elfogadták, azoknál másnap reggelre súlyos mellékhatások keletkeztek. Kristóf (aki viszonylag jó állapotúnak tűnt) délelőtt kilenc körül döbbenten hallotta, hogy én már túl vagyok a reggeli futáson.
- Te nem is ittál tegnap?
- Dehogynem. A welcome pálinkát – pontosabban a felét, mert szerintem szar volt – meg a Bacardi-kólát, ami szintén szar volt, meg fröccsöt – feleltem, nagyvonalúan megfeledkezve a pohár pezsgőről.
- És így el tudtál menni futni?

Csekkoltuk a nemzetközi macskahelyzetet: Fehérke ott feküdt a pokrócon, a babák a csecsbimbóin lógtak. Csak arra kellett vigyázni, hogy ha Fehérkét simogattuk, a hátára hengeredett, a kicsik meg lecsúsztak. Őket is végigsimogattam, hogy elősegítsem az inprintinget (egy szakkönyv szerint ha három hetes korukig ember kezébe kerülnek, szelídíthetők lesznek).
- Hihetetlen, hogy egy macskában elfért hét kiscica – jegyezte meg Kristóf.
- Szerintem csak hatan vannak.


A kismacskák számát illetően továbbra sem volt egyetértés, ugyanis mikor Fehérke röviden felkelt reggelizni, lefotóztam őket és föltettem a képet a cicás facebook-csoportba, ők viszont ötöt számoltak. Vasárnapra azonban kialakult a hivatalos álláspont, hogy hatan vannak, ugyanis amint hazaértem (amúgy cicás ismerősöktől), Viki messenger-üzenete fogadott: "Elhoztuk a kiscicákat". Mivel se Klári, se a szomszédok nem maradtak lent a Balatonon, társaságunk egész hétvégére maradó tagjai nem akarták a kiscicákat otthagyni. Felnyalábolták hát a pokrócot, Kristóf megfogta a vadul karmoló-harapó cicamamát, beszálltak a kocsiba és az egész családot elhozták Pestre, miközben Kristóf komoly harci sérüléseket szenvedett. Szerencsére hamar került egy kedves lány, aki ideiglenesen befogadta az egész kis családot, és örökbefogadónak is többen jelentkeztek. Mivel egyikük Kristóf volt, megkérdeztem, ő melyik cicát választotta.
- Én a cicamamára pályázom - felelte. - A hazaúton már olyan jól összebarátkoztunk.

Borfesztivál

Patriékat könnyen megtaláltam, mivel időben ott voltak. Kristóf viszont azt írta, késik, ezért eldöntöttük, hogy addig is szerzünk magunknak innivalót. Patri nem szereti a bort, ezért jobb híján a pezsgő-sorba állt be, mi pedig Gabival egy balaton-felvidéki pincészet rozéira repültünk rá. Míg sorban álltunk, jött az üzenet Kristóftól, hogy most szállt le a villamosról, itt áll a templommal szemben. Ami azért vicces, mert mi is a templommal szemben álltunk, és nem láttuk sehol. Persze elég nagy volt a tömeg.
- Megírom neki, hogy a fesztiváltérkép alatt leszünk – mutattam a hatalmas térképre, és meg is írtam. Borbeszerzés után odamentünk, de Kristóf sehol, leszámítva egy ingerült üzenetet, hogy mégis hol vagyunk már. Közben a sarkon feltűnt Patri.
- Menjünk oda hozzá – javasolta Gabi. Így is tettünk, és közben az út túloldalán megpillantottunk egy másik, fehér templomot. Összeraktuk, hogy Kristóf ezzel szemben állt, és mikor elindultunk arrafelé, újabb megdöbbentő felismerés fogadott: ott is volt egy ugyanakkora fesztiváltérkép. És Kristóf persze az alatt ácsorgott, és persze fel volt háborodva, hogy nem találtuk meg korábban.

Kerestünk egy füves részt, hogy le tudjunk ülni egy kicsit.
- Mosolyogj már!-nógatta Patri Kristófot.
- Már mosolyogtam – felelte ő. Szükségét érezzem, hogy védelmembe vegyem.
- De hát ma már egyszer mosolygott, azért túlzásba nem szabad vinni!

Patri lőtt egy csoportszelfit, aminek fő jellemzője, hogy egyikünknek se látszik teljesen sem az arca, sem a pohara. De azért föltette a Facebookra, és hamarosan jött is egy komment az anyukájától: „Vizet igyál!”
- Anyukád nem tudja, hogy alkoholista vagy? – kérdezte Kristóf.
- Nem vagyok alkoholista!
Átfogalmaztam a kérdést:
- Anyukád nem jött még rá, hogy nem vagy 10 éves?
- Hát, úgy látszik – felelte Patri, és további szelfiket posztolt. Pár perc múlva felháborodva csekkolta a Facebookot: - Anyukám nem is kommenteli a képeimet!

A borfesztivál programjába koncertek is tartoztak. Az Animal Cannibals nekem bejött volna, de Gabi elmondta: gyanúsan sok díjat kapnak ahhoz képest, hogy évek óta nem jelent meg új lemezük, szóval biztosan FIDESZ-esek. Bosszúból elmondtam neki, hogy az Omega is lefeküdt a kormánynak, aztán bojkottáltuk az Animálokat és átmentünk a Karbonhülyékre, mert Gabi úgyis ezt nézte ki magának. Mikor odaértünk, pár akkordot hallottunk is egy számból, majd a szólista bejelentette:
- Köszönjük, hogy itt voltatok!
- De hát még csak háromnegyedkor kezdenének! Vagy ez itt az előző zenekar? – értetlenkedtem. De aztán kiderült, hogy a Karbonhülyék csak (karbon)hülyéskedtek: valójában ez a beállás volt, ezután levonultak a színpadról azzal, hogy 15 (vagy 20, vagy 25, ezen jól összevesztek) perc múlva visszatérnek. Addig megállapítottuk, hogy a mellettünk táncoló csávó tök úgy néz ki, mint a Keanu Reeves szakállal. Gabi és Kristóf oda is mentek hozzá, majd kis idő múlva visszajöttek. Gabi kezében egy kis kék kapszula hevert.
- Ez miez?
- Ez multivitamin, ez a piros meg fejfájás-csillapító. Megkérdeztük, melyiket választja, mert Neónak is választania kellett a piros és a kék tabletta között.
- És mit mondott?
- Hogy még nem ittunk eleget.

Elkezdődött a koncert, és közben jött egy üzenet, hogy Zsófi is itt van valahol. Ádámék amúgy nyolcra ígérték magukat, de most Zsófit kellett megtalálni, úgyhogy vadul integetni kezdtünk. Nem hittem volna, hogy a tömegben és sötétben észrevesz minket, de pár perc múlva ott termett. Táncoltunk tovább, közben Gabi vadul integetett.
- Miért integetsz? Zsófi már megtalált minket!
- Ja, azt hittem, az Ádámnak integetünk.

Megkerült túratársak

- Hova kérjük a jegyet? – kérdezte Steve.
- Leányfalu, Alszeghy Kálmán tér – feleltem. Steve próbálta megformázni a magyar szavakat, de kevés sikerrel, így végül megsajnáltam. – Tudod mit, gyere rögtön utánam és akkor megmondom a pénztárosnak, hogy ugyanoda kéred.
- De nekem kettőt kell vennem. Richard írt, hogy késni fog és vegyek neki is jegyet.

Miközben azon tűnődtem, Richard miért csapatunk egyetlen magyarul nem tudó tagját bízta meg a jegyvásárlással, befutott maga Richard, Bettivel együtt. Mint kiderült, megérkezésük nem volt problémamentes: Richard nem akarta elhinni, hogy a Lehel téren álló metrószerelvény nem visszafelé a Nagyvárad térre fog menni, ezért nem volt hajlandó beszállni. Betti viszont beszállt, és egy darabig az ablak két oldaláról próbálták meggyőzni egymást, de végül Betti volt a kitartóbb és az indulást jelző berregés közepette Richard is beszállt.

Több túratárs Leányfalun csatlakozott hozzánk, így mikor a forrásnál a pihenőhely túlsó végéből Előd mosolygott rám, azt gondoltam, csak nem vettem észre a nagy tömegben. Először csak integettem neki, mintha meg se lepne a jelenléte, aztán úgy döntöttem, őszinte leszek és megmondom, hogy csak most láttam meg.
- Nem is láthattál. Késve érkeztem Leányfalura, akkor értelek utol benneteket, mikor letértetek az aszfaltútról. Kíváncsi voltam, mikor veszi észre valaki, hogy itt vagyok.
Még beszélgettünk egy kicsit, mire Gazsi is észbekapott és Elődhöz fordult:
- Te velünk voltál eddig is?

Előd szokása szerint összecsukható horgászszékét is magával hozta, hogy a pihenőhelyeken ne piszkolja össze a nadrágját. Pár órával később egy olyan helyen álltunk meg, ahol Gazsi szerint „nagyszerű kilátás” várt volna ránk, csak az évek során megnőtt bozót ez sikeresen eltakarta. Miután Pilóta-kekszekkel vigasztalódtunk, Gazsi jelt adott az indulásra. A többiek már eltűntek a kanyarban, de Betti még a kekszeket pakolta el, Előd pedig csak most kezdte összecsukni a székét.
Siessetek, mert itthagynak minket! – sürgettem őket, korábbi esetekre gondolva (ld. pl. a „Drasztikusan fogyatkozó túracsoport a láthatatlan vasútállomásnál” című blogbejegyzést). Előd azonban nyugodt maradt.
- Én nem aggódom – ma már egyszer utolértem a csapatot…