Tudtuk, hogy ezen a konferencián nem lesz külön kabinunk, így feltételeztük, headseteket kapunk majd, abba tolmácsolunk annak a három embernek, aki nem tud angolul. Ezt az elképzelésünket már az első reggelen revideálni kellett. Egyrészt Adél közölte, hogy ő időközben megtanult angolul és nem kér tolmácsot, így maradtak a fiúk ketten. Meg volt beszélve, hogy a konferencia első napján reggel 8-kor találkozunk a reggelinél, ott elmondják, melyik workshopokra szeretnének menni, és azokra megyünk mi is. Ehhez képest reggel 8-kor a szükséges emberek közül csak én voltam a szálloda éttermében. Azután megjelentek a többiek is - kivéve Etelkát, akinek az órája még a romániai időt mutatta (a konferencia egész ideje alatt nem sikerült átállítania, és olykor bepánikolt, hogy mekkora csúszásban van a program), ezért szerinte 8-kor (valójában 7-kor) lement a reggelizőbe, majd miután nem talált ott minket, kicsit kiakadt és visszament a szobájába. A srácokkal egyeztettük a programot (természetesen csupa olyan workshopra akartak menni, amik egy időben voltak), Alex pedig elhozta a portáról a felszerelést, amit az ő nevére adtak le (érdekes gender kérdés, hogy miért az egyetlen hímnemű tolmácsot bízták meg ezzel a feladattal). Nagy meglepetésünkre a tolmácsok számára nem headsetet, hanem mikrofont találtunk. Ez kicsit megbonyolította a dolgot, mert beszéd közben végig fogni kellett a mikrofont, ha pedig netán írni akartam volna valamit, akkor egyik kezemben a mikrofon, a másikban a füzet, a harmadikban a toll? Mindegy, valahogy végignyomtuk az első plenárist. Ennek legszebb része az volt, amikor az elmúlt év összefoglalóját megjelenítették ppt-ben: a diák olyan gyorsan váltakoztak, hogy még elolvasni sem volt időm, nemhogy letolmácsolni. (A szünetben aztán szóltam is az egyik szervezőnek: jó, hogy ők hívják fel a résztvevők figyelmét, hogy legyenek tekintettel a nem angol anyanyelvűekre...) A plenáris végén kiderült, hogy Norbi headszetje nem is működött.
- Miért nem szóltál? - kérdezte Etelka.
- Most hogy, a terem közepéről?
- Hát idejössz és adunk másikat.
Szerencsére Alex annyi headszetet kapott, hogy a fél konferenciának elég lett volna, így kicseréltük egy működőre, és a következő előadásokat már Norbi is hallotta.
A másnap reggeli plenárison konstatáltam, hogy én ugyan ott vagyok, de se Etelka, se azok, akiknek tolmácsolunk. Utóbbiaknak gyorsan írtam messengeren, és kiderült, hogy a délelőtti első blokkot passzolják. Etelka viszont rám írt, hogy most kelt fel (??), egész éjjel hányt, nincs-e valami gyógyszerem? Mivel tolmácsként úgysem volt rám szükség, a mikrofonnal együtt kisétáltam a teremből, és hosszas győzködés után kicsikartam a recepciós nénitől két tablettát. Etelka bevette őket, majd lejött reggelizni - ahol is gyorsan megevett egy csomó olyan dolgot, amire allergiás, én meg paráztam, mikor jön a következő rosszullét. Szerencsére nem jött.
Az első napon Etelka még ragaszkodott ahhoz, hogy a mikrofonokat mindig tegyük vissza az Alexnél levő dobozba, mert "annak ott a helye". Ez annyiban bonyolította a dolgot, hogy Alexéknek gyakran máshol kellett tolmácsolniuk, mint nekünk. Az első délután tudtam, melyik teremben kellene lenniük, be is néztem többször kezdés előtt, de nem láttam őket. Az egyik szervező önkéntes segítőkészen felvilágosított:
- Itt a "transzneműek a börtönökben" téma lesz.
- Igen, tudom, csak egy ismerősömet keresem. Remélem, nem került börtönbe.
Másnap Etelkánál volt a mikrofon, ami azért okozott némi komplikációt, mert ő notóriusan minden workshopról elkésett. A standard felállás az volt, hogy mondjuk Karesz meg én ott voltunk, én leültem Karesz mellé, hogy szükség esetén fülbesúgva tolmácsoljak, majd a köszöntő folyamán megjelent Etelka és Norbi, a srácok felvergődték a fejükre a headszeteket, és utána kezdhettünk el tolmácsolni valamit, aminek az elejéről ők totál lemaradtak.
Az utolsó napon magamhoz vettem a mikrofont, így legalább biztos lehettem benne, hogy a kezdettől működik a tolmácsolás. Beültem a workshopra, és mint a korábbi napokon is, figyelmeztettem a körülöttem ülőket, hogy itt tolmácsolás fog történni, remélem, nem fogja őket zavarni. Csakhogy elkezdődött a workshop, a fiúk és Etelka sehol. Én várakozó állásponton ültem a mikrofonnal, majd az első előadás elkezdődése után a tolmácsolásra felkészült résztvevők azt láthatták, hogy bejön három ember, ebből kettő leül és próbálja szétbogozni a headszetek összegabalyodott zsinórjait. Végülis mindegy, én így is megkapom a pénzemet.
2019. október 31., csütörtök
2019. október 28., hétfő
Kulcs a széfben
Prágai szállásadónk megadta, hogy melyik lakásba csöngethetünk, de azt is hozzátette, hogy ha nem lennének otthon, „there is safe with key”. Megérkeztünk, csöngettünk, nem nyitott ajtót senki – és széfet se láttunk sehol. Ilyenkor mi van? Gabi próbálta hívni a szállásadót, semmi válasz. Próbáltunk máshová becsöngetni, de nem nyitottak ajtót – érthető módon; sok házban nem kedvelik az r’b’nb-seket. Ráadásul a házigazda vélhetően nem hivatalosan adja ki a lakását, ezért Gabi figyelmeztetett, ne buktassuk le a többi lakó előtt. Ami szép és jó, de akkor hogy jutunk be a házba? Már átmentünk a szomszéd házhoz is megnézni, hátha rosszul emlékszünk a számra és ott van a szállásunk. Azután a ház előtt ácsorgó emberek odébbmentek és mi megpillantottuk a pinceablak rácsán a számzáras lakatot. A megadott kóddal kinyitottuk, és ott volt benne a három kulcs.
Ettől még nem oldódott meg teljesen a kulcskérdés, mert hatan voltunk három kulcsra. Sőt, hamarosan már csak kettőre. Ugyanis azt találtuk ki, hogy a biztonság kedvéért egy kulcsot visszarakunk a széfbe, hátha egy kulcs nélküli ember egyedül keveredik haza. Dani be is tette az egyik kulcsot a széfbe, viszont eközben valószínűleg sikerült a számzárat átállítani, mert az soha többé nem nyílt ki a kóddal, és a hátralevő két napot két kulccsal menedzseltük végig. Nem volt lehetetlen vállalkozás, csak mindig egyeztetni kellett, kinél van kulcs és kinél nincs. Például péntek délután Julival és Istvánnal elindultunk városnézni; mindkét kulcs nálunk volt. Épphogy leértünk a Malá Stranára, mikor telefonált Veri, hogy ők most mennének haza és kéne nekik egy kulcs. Mivel én már jártam Prágában korábban, hagytam a többieket városnézni és visszarohantam a kulccsal. Azután visszafordultam, hogy csatlakozzam hozzájuk, abban a hitben, hogy azóta már biztos fél Prágát bejárták. Ehhez képest kábé ott találtam rájuk, ahol hagytam őket. Azáltal, hogy saját kulcsomat így elpasszoltam, viszont hozzájuk voltam kötve (pontosabban Julihoz, nála volt a kulcs), és amikor Csabáék (akiknek még délelőtt írtam, hogy menjünk városnézni) fél 3kor rám írtak, hogy mostanra sikerült összeszedniük magukat (??), már nem mertem lepattanni aktuális társaságomról, nehogy kulcs nélkül maradjak.
További nehezítést jelentett, hogy a ház kapuját is kulcsra kellett zárni, a lakók ugyanis halálosan rettegtek, hogy a lépcsőházban tárolt gyerekbicikliket és hasonlókat ellopja valaki. Többször előfordult, hogy lakók elkaptak a lépcsőházban és hosszas előadást tartottak arról, hogy miért hagytuk nyitva a kaput – miközben pontosan emlékeztem, hogy bezártam. Ha valamelyikünk kulcs nélkül akart elmenni, le kellett őt kísérni, kinyitni neki és bezárni utána a kaput; a kulcs nélkül hazaérkezők becsöngettek. Egyszer szólt a csengő; letettem a gépemet, felvettem a cipőmet és szaladtam le a kulccsal, de a kapu előtt nem állt senki. A szomszéd kocsma előtt ácsorgott egy társaság, gondoltam, ők vicceltek meg. Kicsit később azonban megérkezett Veri, és kiderült, hogy az előbb is ő volt, csak nem várta meg, amíg leértem, a telefonja pedig lemerült. Azt hitte, nincs otthon senki, és kétségbeesetten próbált visszatalálni abba az étterembe, ahol első este ettünk, hátha ott vannak a többiek (nem talált oda, nem ott voltak).
Persze olyan is volt, hogy a többiek vitték el az összes kulcsot, mert tudtam, hogy én otthon maradok dolgozni. A tulajdonos (vagy a fia, ez nem volt világos) ezt a pillanatot választotta, hogy becsöngessen. Kulcs híján nem tudtam beengedni, a kaputelefon mikrofonja nem működött. Végül kinéztem az ablakon és megpillantottam az utcán. A nyitott ablakban állva kiabáltam ki neki, és próbáltam elmagyarázni a széfben rekedt kulcs történetét. Nem tudom, mennyit értett belőle (vietnámi volt, korlátozott angoltudással), mindenesetre a széfet nem nyitotta ki.
Gabi azt beszélte meg a tulajjal, hogy az utolsó napon 8.35-re jöjjön átvenni a kulcsokat. Juli és Veri viszont nem akarták megvárni, mert szerettek volna vonatindulás előtt még reggelizni. Meglepetésünkre Gabi is bejelentette, hogy elmegy hamarabb, pedig neki csak délután indult a gépe és csak a barátait akarta meglátogatni (akik nem tudom, mennyire szoktak hozzá a szombat reggel 9 előtt érkező látogatókhoz). Ottmaradtunk a fiúkkal és vártuk a tulajt. Én előző nap azt mondtam, hogy a 8.35 túl korai, ott fogunk egy évig szobrozni a pályaudvaron – de nem számoltam a keleti lazasággal. 9-kor a tulajnak még híre-hamva sem volt. Én jóelőre kinéztem, hogy a 9.10-es villamossal tudjuk kényelmesen elérni a vonatot, ezért arra jutottunk, hogy a kulcsokat ott hagyjuk az asztalon (a lakásajtón kívülről nem volt kilincs, tehát nem hagyjuk nyitva így sem). Ezt megírtuk Gabinak, aki nagyon kiakadt – az ő nevén volt az r’b’nb, és félt, hogy emiatt rossz értékeléseket kap majd. (Vajon a tulaj, aki nem volt képes időre odaérni, miért nem félt ugyanettől?) Írt a tulajnak, aki ígérte, hogy perceken belül ott lesz. Dani visszarohant, hogy maximum majd taxizik, én meg felszálltam a villamosra Istvánnal, aki kevésbé tapasztalt utazó lévén napok óta parázott, nehogy lekéssük a vonatot. Pár perc múlva Dani írta, hogy leadta a kulcsokat és rohan a villamosról. Javasoltam neki, hogy metróval jöjjön inkább, és jól tettem: vonatindulás előtt nagyon izzadtan, zihálva megjelent a váróteremben Dani, akinek így mindkét vonatindulása rohanósra sikeredett (az előzőt lásd az előző bejegyzésben).
Ettől még nem oldódott meg teljesen a kulcskérdés, mert hatan voltunk három kulcsra. Sőt, hamarosan már csak kettőre. Ugyanis azt találtuk ki, hogy a biztonság kedvéért egy kulcsot visszarakunk a széfbe, hátha egy kulcs nélküli ember egyedül keveredik haza. Dani be is tette az egyik kulcsot a széfbe, viszont eközben valószínűleg sikerült a számzárat átállítani, mert az soha többé nem nyílt ki a kóddal, és a hátralevő két napot két kulccsal menedzseltük végig. Nem volt lehetetlen vállalkozás, csak mindig egyeztetni kellett, kinél van kulcs és kinél nincs. Például péntek délután Julival és Istvánnal elindultunk városnézni; mindkét kulcs nálunk volt. Épphogy leértünk a Malá Stranára, mikor telefonált Veri, hogy ők most mennének haza és kéne nekik egy kulcs. Mivel én már jártam Prágában korábban, hagytam a többieket városnézni és visszarohantam a kulccsal. Azután visszafordultam, hogy csatlakozzam hozzájuk, abban a hitben, hogy azóta már biztos fél Prágát bejárták. Ehhez képest kábé ott találtam rájuk, ahol hagytam őket. Azáltal, hogy saját kulcsomat így elpasszoltam, viszont hozzájuk voltam kötve (pontosabban Julihoz, nála volt a kulcs), és amikor Csabáék (akiknek még délelőtt írtam, hogy menjünk városnézni) fél 3kor rám írtak, hogy mostanra sikerült összeszedniük magukat (??), már nem mertem lepattanni aktuális társaságomról, nehogy kulcs nélkül maradjak.
További nehezítést jelentett, hogy a ház kapuját is kulcsra kellett zárni, a lakók ugyanis halálosan rettegtek, hogy a lépcsőházban tárolt gyerekbicikliket és hasonlókat ellopja valaki. Többször előfordult, hogy lakók elkaptak a lépcsőházban és hosszas előadást tartottak arról, hogy miért hagytuk nyitva a kaput – miközben pontosan emlékeztem, hogy bezártam. Ha valamelyikünk kulcs nélkül akart elmenni, le kellett őt kísérni, kinyitni neki és bezárni utána a kaput; a kulcs nélkül hazaérkezők becsöngettek. Egyszer szólt a csengő; letettem a gépemet, felvettem a cipőmet és szaladtam le a kulccsal, de a kapu előtt nem állt senki. A szomszéd kocsma előtt ácsorgott egy társaság, gondoltam, ők vicceltek meg. Kicsit később azonban megérkezett Veri, és kiderült, hogy az előbb is ő volt, csak nem várta meg, amíg leértem, a telefonja pedig lemerült. Azt hitte, nincs otthon senki, és kétségbeesetten próbált visszatalálni abba az étterembe, ahol első este ettünk, hátha ott vannak a többiek (nem talált oda, nem ott voltak).
Persze olyan is volt, hogy a többiek vitték el az összes kulcsot, mert tudtam, hogy én otthon maradok dolgozni. A tulajdonos (vagy a fia, ez nem volt világos) ezt a pillanatot választotta, hogy becsöngessen. Kulcs híján nem tudtam beengedni, a kaputelefon mikrofonja nem működött. Végül kinéztem az ablakon és megpillantottam az utcán. A nyitott ablakban állva kiabáltam ki neki, és próbáltam elmagyarázni a széfben rekedt kulcs történetét. Nem tudom, mennyit értett belőle (vietnámi volt, korlátozott angoltudással), mindenesetre a széfet nem nyitotta ki.
Gabi azt beszélte meg a tulajjal, hogy az utolsó napon 8.35-re jöjjön átvenni a kulcsokat. Juli és Veri viszont nem akarták megvárni, mert szerettek volna vonatindulás előtt még reggelizni. Meglepetésünkre Gabi is bejelentette, hogy elmegy hamarabb, pedig neki csak délután indult a gépe és csak a barátait akarta meglátogatni (akik nem tudom, mennyire szoktak hozzá a szombat reggel 9 előtt érkező látogatókhoz). Ottmaradtunk a fiúkkal és vártuk a tulajt. Én előző nap azt mondtam, hogy a 8.35 túl korai, ott fogunk egy évig szobrozni a pályaudvaron – de nem számoltam a keleti lazasággal. 9-kor a tulajnak még híre-hamva sem volt. Én jóelőre kinéztem, hogy a 9.10-es villamossal tudjuk kényelmesen elérni a vonatot, ezért arra jutottunk, hogy a kulcsokat ott hagyjuk az asztalon (a lakásajtón kívülről nem volt kilincs, tehát nem hagyjuk nyitva így sem). Ezt megírtuk Gabinak, aki nagyon kiakadt – az ő nevén volt az r’b’nb, és félt, hogy emiatt rossz értékeléseket kap majd. (Vajon a tulaj, aki nem volt képes időre odaérni, miért nem félt ugyanettől?) Írt a tulajnak, aki ígérte, hogy perceken belül ott lesz. Dani visszarohant, hogy maximum majd taxizik, én meg felszálltam a villamosra Istvánnal, aki kevésbé tapasztalt utazó lévén napok óta parázott, nehogy lekéssük a vonatot. Pár perc múlva Dani írta, hogy leadta a kulcsokat és rohan a villamosról. Javasoltam neki, hogy metróval jöjjön inkább, és jól tettem: vonatindulás előtt nagyon izzadtan, zihálva megjelent a váróteremben Dani, akinek így mindkét vonatindulása rohanósra sikeredett (az előzőt lásd az előző bejegyzésben).
2019. október 21., hétfő
Veszteségek Prágában
Az első dolog még Budapesten veszett el, de komolyan befolyásolhatta volna utazásunkat: ez ugyanis a visszafelé vonatjegyünk volt. Ehhez azt kell tudni, hogy valamiért nemzetközi vonatra nem lehet elektronikus jegyet venni, hanem ki kell nyomtatni az állomáson az automatából. Először csináltam ilyet, de egész jól ment: beütöttem a kódot, a gép kiadott egy papírt, én meg hatékonyságom tudatában elmentem kávét venni. Csak a kávézó pultjánál néztem meg a papírt és fedeztem fel, hogy ez a jegy bizony egy útra szól. Rohantam vissza az automatához, hátha csak elfelejtettem kivenni a második papírlapot, de nem láttam semmit. Erre megpróbáltam egy másik automatából kinyomtatni a jegyet, de az közölte, hogy az összes jegyeket kinyomtatták. Közben egyre inkább tudatában voltam, hogy Dani valószínűleg már ott vár a vonatnál, és az ő jegye is nálam van, illetve nincs. Utolsó kísérletként tehát megkérdeztem egy MÁV-ost, mi ilyenkor a teendő. Ő azt mondta, hívjam majd fel a MÁV-információt vagy írjak emailt. Ezt azonban későbbre halasztottam: rohantam a vonathoz, és kétségbeesetten néztem körül, de Dani sehol. Fennállt a lehetőség, hogy már felszállt, de az azért nem lett volna jó, mert véletlenül a visszaútra szóló helyünk számát adtam meg neki. Már éppen hívni akartam, amikor – 3 perccel indulás előtt – egy sétáltatós bőröndből és raszta copfokból álló gombolyag viharzott végig a peronon. Nem én késtem el legjobban.
A vonaton előadtam Daninak a helyzetet, aztán úgy döntöttem, tájékoztatom a kalauzt is. Ez jó döntésnek bizonyult.
- A 371-es kocsiban van két hölgy, és náluk van a jegye – közölte a kalauz. – Ők is ugyanabból az automatából nyomtattak, és látták, hogy valaki otthagyta a jegyét.
- De én nem is otthagytam, hanem nem nyomtatta ki.
- De kinyomtatta, csak később. 4-5 percet kell várni, amíg a második jegy is kijön. Mindenesetre azt mondtam a hölgyeknek, hogy Prágában adják le a jegyet a pályaudvaron. De ha megkeresi őket, átveheti tőlük.
Persze ez nem volt annyira egyszerű, mert a 371-es kocsi minden fülkéjében ültek, így mindenkit végig kellett kérdeznem; többségük külföldi volt és nem is nagyon értette, mit akarok (mivel nem angolok voltak, akkor sem, amikor elmagyaráztam angolul). Végre megtaláltam a szerencsés megtalálókat, és örömködtünk egy darabig a szerencsés véletlenen, hogy ők pont ugyanezzel a vonattal utaznak. A véletlenek ezzel még nem értek véget: Prágában kiderült, hogy ugyanarra a konferenciára jönnek, sőt a szállásuk a velünk szemben levő házban van.
Másnap reggel Julival és Istvánnal indultunk el a konferenciára. Juli vállalta a navigátor szerepét: beütötte a helyszínt a telefonjába és követtük az utasításokat. Kicsit meglepődtem, amikor már 15 perce villamosoztunk, mert Gabi azt mondta, gyalog sem több a táv, mint 20 perc. De Juli magabiztosan irányított minket le a villamosról, végig az utcán, míg szemben meg nem pillantottunk egy hatalmas szállodát.
- Szerintem ez lesz az – jegyeztem meg. -Nézzétek, ott áll előtte egy csomó öltönyös ember.
- Nem, ez a Hotel Intercontinental – mondta Juli. – A miénk biztos valahol mögötte van. – Körülnéztünk, de a szálloda mögött semmi ilyesmit nem találtunk. Juli ekkor vette észre, hogy a google maps automatikusan kiegészítette a bepötyögött „Hotel Inter” szót, és a Hotel International helyett a Hotel Intercontinentalba irányított minket.
Végre megérkeztünk a konferenciára, minden résztvevő megkapta a kezdőcsomagot vászontáska formájában. Ezután a wifire is rámentünk és rögtön jót szórakoztunk: az egyik résztvevő iroda ugyanis írt egy emailt, miszerint valakinek a welcome-csomag helyett egy másik vászonszatyrot adtak, ami tele volt nyalókákkal és névjegyekkel, és az illető legyen szíves ezt visszaszolgáltatni a recepción. Elképzeltük a megrökönyödést a résztvevő arcán, mikor kinyitja a vászonszatyrot, de aztán nem kérdeztünk utána (pedig akartunk), meglett-e az elcserélt táska.
Az utolsó esténken Dani elkezdett összepakolni, hogy másnap reggelre már kevesebb tennivalója maradjon.
- Képzeld – mesélte -, nem tudom, hogyan, de én más üdvözlőcsomagot kaptam, mint a többiek. Akkor rögtön beadtam a ruhatárba, most néztem csak bele. Program nincs benne, viszont van egy csomó nyalóka…
A vonaton előadtam Daninak a helyzetet, aztán úgy döntöttem, tájékoztatom a kalauzt is. Ez jó döntésnek bizonyult.
- A 371-es kocsiban van két hölgy, és náluk van a jegye – közölte a kalauz. – Ők is ugyanabból az automatából nyomtattak, és látták, hogy valaki otthagyta a jegyét.
- De én nem is otthagytam, hanem nem nyomtatta ki.
- De kinyomtatta, csak később. 4-5 percet kell várni, amíg a második jegy is kijön. Mindenesetre azt mondtam a hölgyeknek, hogy Prágában adják le a jegyet a pályaudvaron. De ha megkeresi őket, átveheti tőlük.
Persze ez nem volt annyira egyszerű, mert a 371-es kocsi minden fülkéjében ültek, így mindenkit végig kellett kérdeznem; többségük külföldi volt és nem is nagyon értette, mit akarok (mivel nem angolok voltak, akkor sem, amikor elmagyaráztam angolul). Végre megtaláltam a szerencsés megtalálókat, és örömködtünk egy darabig a szerencsés véletlenen, hogy ők pont ugyanezzel a vonattal utaznak. A véletlenek ezzel még nem értek véget: Prágában kiderült, hogy ugyanarra a konferenciára jönnek, sőt a szállásuk a velünk szemben levő házban van.
Másnap reggel Julival és Istvánnal indultunk el a konferenciára. Juli vállalta a navigátor szerepét: beütötte a helyszínt a telefonjába és követtük az utasításokat. Kicsit meglepődtem, amikor már 15 perce villamosoztunk, mert Gabi azt mondta, gyalog sem több a táv, mint 20 perc. De Juli magabiztosan irányított minket le a villamosról, végig az utcán, míg szemben meg nem pillantottunk egy hatalmas szállodát.
- Szerintem ez lesz az – jegyeztem meg. -Nézzétek, ott áll előtte egy csomó öltönyös ember.
- Nem, ez a Hotel Intercontinental – mondta Juli. – A miénk biztos valahol mögötte van. – Körülnéztünk, de a szálloda mögött semmi ilyesmit nem találtunk. Juli ekkor vette észre, hogy a google maps automatikusan kiegészítette a bepötyögött „Hotel Inter” szót, és a Hotel International helyett a Hotel Intercontinentalba irányított minket.
Végre megérkeztünk a konferenciára, minden résztvevő megkapta a kezdőcsomagot vászontáska formájában. Ezután a wifire is rámentünk és rögtön jót szórakoztunk: az egyik résztvevő iroda ugyanis írt egy emailt, miszerint valakinek a welcome-csomag helyett egy másik vászonszatyrot adtak, ami tele volt nyalókákkal és névjegyekkel, és az illető legyen szíves ezt visszaszolgáltatni a recepción. Elképzeltük a megrökönyödést a résztvevő arcán, mikor kinyitja a vászonszatyrot, de aztán nem kérdeztünk utána (pedig akartunk), meglett-e az elcserélt táska.
Az utolsó esténken Dani elkezdett összepakolni, hogy másnap reggelre már kevesebb tennivalója maradjon.
- Képzeld – mesélte -, nem tudom, hogyan, de én más üdvözlőcsomagot kaptam, mint a többiek. Akkor rögtön beadtam a ruhatárba, most néztem csak bele. Program nincs benne, viszont van egy csomó nyalóka…
2019. október 12., szombat
Túraellátmány kábszereseknek és józanoknak
Én voltam az egyetlen, aki nem kért reggelit, ezért helyette sétálni indultam a faluban; Pongi, aki gyorsan megreggelizett, csatlakozott hozzám. Úticélunk a helyi buktaüzlet volt, ugyanis parenyica sajtot akartunk venni. Sajnos kiderült, hogy ez a buktázó egy másik lánc tagja és ilyet nem árulnak. Volt viszont a polcon egy "Mák" feliratú tetrapak-dobozos valami, amit jobb híján máktejnek értelmeztünk. Abba nem akartunk belegondolni, milyen hatásai lehetnek, de inkább nem vettünk.
- Gergő, megtölthetem még a kulacsomat? - kérdeztem indulás előtt.
- Nem, mert bezárták az épületet. Engem is úgy lökdöstek ki az ajtón, és utánam gyorsan elfordították a kulcsot.
Belenyugodtam, hogy fél üveg vízzel fogom végiggyalogolni a túrát. Ennivalóban bezzeg nem volt hiány, ráadásul jólelkű túratársak meg is kínálták a többieket. Tóni egy erősen fonnyadt paradicsomra próbált rábeszélni, majd elutasításom után felkínálta a brindzáját, amit viszont szívesen megkóstoltam. Tóni Richardot is megkínálta.
- De jó büdös leszek ettől! - örvendezett Richard.
- Nem leszel, annyira nem erős - tiltakozott Tóni.
- Nem baj, én szeretek büdös lenni.
A várba menet egy nagyon elhagyatottnak tűnő hütte mellett haladtunk el, ezért lefelé menet nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy nyitva van. A túratársak egy része rögtön rá is repült a kávéra, én azonban láttam, hogy a bácsi egy kb. fél literes teafőzőben forralja a vizet az előző csoport kávéihoz, így nem éltem a lehetőséggel. Mint kiderült, bölcsen tettem: a következő kb. félóra fő beszédtémája az volt, hogy amit isznak, az vajon kávé, tea vagy valami egyéb. Döbbenten láttam, hogy Tamás a kávé mellett Kofolát is vett; ezt a szlovák specialitást Tóni kóstoltatta meg velem egyszer, és azóta is rémálmaimban tér olykor vissza. Kérdésemre Tamás ezt a magyarázatot adta:
- Tudod, hogy valami íze is legyen.
Jules volt az egyetlen, aki elégedettnek tűnt a kávéval. Kérdésünkre elárulta titkát:
- Öntöttem bele egy kis Tátra teát. Egy kicsit langyos, élénkítő hatású Tátra tea lett belőle.
Azok számára, akik másfajta tudatmódosító szerekkel élnek, rengeteg légyölő galócát találtunk az erdőben, bár ezeket inkább csak fotóztuk. Mások viszont amiatt aggódtak, hogy mi magunk válunk majd túraellátmánnyá a medvék számára. Velká Luka hegyi legelőjén többen pánikszerűen mutattak a tőlünk párszáz méterre legelésző, sötétbarna állítólagos medvékre. Miután körtúránk után visszaértünk a legelő aljába, a medvék éppen vonultak be a legelőről az istállóba, sörényüket rázogatva.
- Gyanítottam én, hogy ezek nem igazi medvék - jegyezte meg Gergő, aki a jelek szerint egyedüliként komolyan vette ezt a kijelentést.
- Ezek nagyon trükkös medvék ám! - magyaráztam. - Valójában házőrző medvék. Pontban négy órakor kiengedik őket a kerítés mögül és megeszik az erre járókat. Ez pedig pontosan egy perc múlva lesz...
- És ráadásul lovak alakjában jelennek meg! Ezek tényleg nagyon trükkös medvék! - ámuldozott Steve.
A medvék kiszabadulása azonban késett, így időben leértünk a kocsikhoz, és továbbmentünk vacsorázni. Az étteremben nagy meglepetésünkre felfedeztük azokat a túratársainkat, akik egy két órás szakaszt kihagytak a túrából és ezért egy órával korábban leértek (igen, a matek minket is megzavart). Összetoltuk asztalunkat az övékkel, mire ők felálltak, hogy éppen indulni készülnek, mi pedig ott maradtunk egy hosszú asztal végében négyen. Vacsora közben a furán hangzó nevekről beszéltünk; Steve nagy derültséget keltett egy francia ismerőséről szóló anekdotával, aki elmagyarázta, hogy latin neve jelentése "'hepiness", amit viszont a társaságban levő angol anyanyelvűek "a penis"-nek értettek. Ezen a ponton felnéztem a falra, ahol egy plakát egy újfajta palackozott limonádét hirdetett. Az ízesítések sorában a második így szólt: "klitoria".
- Gergő, megtölthetem még a kulacsomat? - kérdeztem indulás előtt.
- Nem, mert bezárták az épületet. Engem is úgy lökdöstek ki az ajtón, és utánam gyorsan elfordították a kulcsot.
Belenyugodtam, hogy fél üveg vízzel fogom végiggyalogolni a túrát. Ennivalóban bezzeg nem volt hiány, ráadásul jólelkű túratársak meg is kínálták a többieket. Tóni egy erősen fonnyadt paradicsomra próbált rábeszélni, majd elutasításom után felkínálta a brindzáját, amit viszont szívesen megkóstoltam. Tóni Richardot is megkínálta.
- De jó büdös leszek ettől! - örvendezett Richard.
- Nem leszel, annyira nem erős - tiltakozott Tóni.
- Nem baj, én szeretek büdös lenni.
A várba menet egy nagyon elhagyatottnak tűnő hütte mellett haladtunk el, ezért lefelé menet nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy nyitva van. A túratársak egy része rögtön rá is repült a kávéra, én azonban láttam, hogy a bácsi egy kb. fél literes teafőzőben forralja a vizet az előző csoport kávéihoz, így nem éltem a lehetőséggel. Mint kiderült, bölcsen tettem: a következő kb. félóra fő beszédtémája az volt, hogy amit isznak, az vajon kávé, tea vagy valami egyéb. Döbbenten láttam, hogy Tamás a kávé mellett Kofolát is vett; ezt a szlovák specialitást Tóni kóstoltatta meg velem egyszer, és azóta is rémálmaimban tér olykor vissza. Kérdésemre Tamás ezt a magyarázatot adta:
- Tudod, hogy valami íze is legyen.
Jules volt az egyetlen, aki elégedettnek tűnt a kávéval. Kérdésünkre elárulta titkát:
- Öntöttem bele egy kis Tátra teát. Egy kicsit langyos, élénkítő hatású Tátra tea lett belőle.
Azok számára, akik másfajta tudatmódosító szerekkel élnek, rengeteg légyölő galócát találtunk az erdőben, bár ezeket inkább csak fotóztuk. Mások viszont amiatt aggódtak, hogy mi magunk válunk majd túraellátmánnyá a medvék számára. Velká Luka hegyi legelőjén többen pánikszerűen mutattak a tőlünk párszáz méterre legelésző, sötétbarna állítólagos medvékre. Miután körtúránk után visszaértünk a legelő aljába, a medvék éppen vonultak be a legelőről az istállóba, sörényüket rázogatva.
- Gyanítottam én, hogy ezek nem igazi medvék - jegyezte meg Gergő, aki a jelek szerint egyedüliként komolyan vette ezt a kijelentést.
- Ezek nagyon trükkös medvék ám! - magyaráztam. - Valójában házőrző medvék. Pontban négy órakor kiengedik őket a kerítés mögül és megeszik az erre járókat. Ez pedig pontosan egy perc múlva lesz...
- És ráadásul lovak alakjában jelennek meg! Ezek tényleg nagyon trükkös medvék! - ámuldozott Steve.
A medvék kiszabadulása azonban késett, így időben leértünk a kocsikhoz, és továbbmentünk vacsorázni. Az étteremben nagy meglepetésünkre felfedeztük azokat a túratársainkat, akik egy két órás szakaszt kihagytak a túrából és ezért egy órával korábban leértek (igen, a matek minket is megzavart). Összetoltuk asztalunkat az övékkel, mire ők felálltak, hogy éppen indulni készülnek, mi pedig ott maradtunk egy hosszú asztal végében négyen. Vacsora közben a furán hangzó nevekről beszéltünk; Steve nagy derültséget keltett egy francia ismerőséről szóló anekdotával, aki elmagyarázta, hogy latin neve jelentése "'hepiness", amit viszont a társaságban levő angol anyanyelvűek "a penis"-nek értettek. Ezen a ponton felnéztem a falra, ahol egy plakát egy újfajta palackozott limonádét hirdetett. Az ízesítések sorában a második így szólt: "klitoria".
2019. október 9., szerda
A nap, amikor Gergő eldöntötte, hogy sosem fog Írországban túrát vezetni
Ahogy közeledett szlovákiai túránk időpontja, a leendő túratársak egyre többet riogatták egymást az időjárás-jelentéssel. Többen kétségbeesetten linkelték azokat az előrejelzéseket, amelyek szerint szombati túranapunkon jelentős mennyiségű eső várható. Ebből pl. ilyen levélváltások bontakoztak ki:
én: az előrejelzés szerint már több órája ömlenie kéne az esőnek Budapesten és nem teszi.
Tamás: Tájéoztatásul: most Budapesten 100 % biztosan esik. Saját bőrömön és ruhámon tapasztalom.
Betti: A Bazilika mellol jelentem: itt nem esik.
Gyuri: Akkor kiránduljunk a Bazilika körül.
Gergő előrelátóan esőprogramot is tervezett, amit a pénteki vacsora során felvezetett. Eszerint ha lesz is túra, az a tervezettnél rövidebb, mindössze 3 órás lesz, alternatívaként pedig cseppkőbarlangba is lehet menni. Mindkét változat kombinálható délutáni termálfürdőzéssel. Ekkor már az előrejelzés kitartóan szitáló esőt jósolt szombatra. Gergő feldobta a kérdést, ki akar ilyen körülmények között is kirándulni. Meglepetésére jónéhány kéz a magasba emelkedett.
- Én túrázni jöttem!-magyarázta jelentkezését Tóni. Ennek megfelelően terveztük a másnapi reggelit és indulást.
Másnap reggel az első meglepetés Richardot érte, aki felfedezte, hogy apartmanunknak van erkélye (bár ők előző nap nálunk korábban érkeztek, sőt Gergő előre elküldött fotókat a szállásról, eddig nem tűnt fel neki). Ki is mentünk fent említett erkélyre lecsekkolni az időjárást.
- Teljesen jó idő van - jelentette ki Steve.
- Azért ha jobban megnézed, látod, hogy esik, csak nem olyan sűrűn - figyelmeztettem.
- Látom. Öt évig éltem Írországban, ott ez az ideális túraidő.
Túratársaink láthatóan nem folytatták le ugyanezt az ellenőrzést, Tóni ugyanis csak reggeli közben ment ki az épület elé, és teljes megdöbbenéssel fogadta az esőt.
- Geci idő van!-mondta meggyőződéssel.
- Na, a geci az más.
- De az időjárás is geci. I egy G! - és kijelentette, hogy akkor ő mégis inkább a barlangot választja. Gergő ismét feldobta, ki akar ma túrázni, láthatóan reménykedve, hogy egyetlen kéz sem lendül a magasba. Csalódnia kellett: nyolcan is vállalkoztunk.
- Egész nap ázni fogtok?-kérdezte döbbenten Tóni.
- Mit egész nap? Három órás túra lesz, utána fürdő.
- Mi? Hogy csak 3 óra? - csodálkozott Tóni, aki ki tudja, miért nem hallotta ezt meg péntek este. Elkezdett dilemmázni azon, hogy akkor most barlang vagy túra; Gergő figyelmeztette, hogy viszonylag gyorsan kellene eldönteni, mert a barlangba lassan indulniuk kéne, ha el akarják érni a 11 órás vezetést. Végül abban maradtunk, hogy mi elindulunk, Tóni meg vagy utánunk jön, vagy nem. Az autóknál Gergő még egy utolsó próbálkozást tett, hogy eltérítsen minket a túrától, de sikertelenül, így a szemerkélés ellenére elindultunk.
A festői Zbojská településen először is félórán át kerestük a jelzést, ami elvileg a vasútállomástól indult - csakhogy a lepusztult, minden feliratot nélkülöző épületet egyikünk se nézte volna vasútállomásnak. A jelzést megtalálva először is két nőstény szarvassal találkoztunk, akik átszaladtak előttünk; egyikük annyira megdöbbent, hogy esőben turistákat lát, hogy elfelejtett berohanni az erdőbe és egy csomó ideig a mezőn tévelygett. Mi viszont most már tévelygés nélkül nyomultunk előre a szitáló esőben, mígnem az előörs megállt egy táblánál. A táblán ugyanis a Zákaz pasi felirat díszelgett.Túratársaink egy része szomorúan vette tudomásul, hogy erre tilos pasizni, a többiek vidáman megállapították, hogy őket nem érinti, és indultunk tovább.
Hamar világossá vált, hogy a Burda-nyeregig nem fogunk eljutni, így nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy vannak-e ott szabásminták. Gergő fölvetette, hogy menjünk fel a csúcsra, onnan pedig le egy síúton. Én ugyan ágáltam a síút ellen - emlékezve svédországi esetemre, amikor ez nyári időszakban mocsáron vezetett át - de kisebbségben maradtam. Egy ponton Gergő megállt és közölte, hogy itt a csúcs; sajnos a ködtől még ezt sem láttuk, nemhogy a kilátást. Ahogy azonban lefelé haladtunk a szerencsére csak kicsit sáros, nem mocsaras síúton, kitisztult a táj, és hamarosan egy gyönyörű sípálya tetején találtuk magunkat.
- De jó lenne, ha most lenne síléc a lábamon! - sóhajtotta Ági, majd helyesbített:- Azaz nem, mert nem tudok síelni.
Természetesen nem hagyhattuk el Zbojskát anélkül, hogy meg ne kóstolnánk a kedves faház homlokzatán hirdetett legendás buktát. A valóban kitűnő bukta és a sajnálatosan kitömött medve mellett a kávézó más érdekességeket is kínált, többek közt almacidert, amelynek kitalálói úgy döntöttek, nem bajlódnak sokat a márkanév kitalálásával:
Úgy beszéltük meg, hogy Tóniékkal találkozunk a fürdőben, de ez természetesen nem történt meg: megjósolható módon lekésték a 11 órás vezetést a barlangban, így végül csak városnézésre maradt idejük. A fürdőben mi is szétszéledtünk, ezért nem is emlékeztünk mindenkire, aki ott volt; a következő nap folyamán a túrázós csapat tagjai egymást kérdezgették, hogy mit csináltak előző nap, pedig ugyanott tartózkodtak.
én: az előrejelzés szerint már több órája ömlenie kéne az esőnek Budapesten és nem teszi.
Tamás: Tájéoztatásul: most Budapesten 100 % biztosan esik. Saját bőrömön és ruhámon tapasztalom.
Betti: A Bazilika mellol jelentem: itt nem esik.
Gyuri: Akkor kiránduljunk a Bazilika körül.
Gergő előrelátóan esőprogramot is tervezett, amit a pénteki vacsora során felvezetett. Eszerint ha lesz is túra, az a tervezettnél rövidebb, mindössze 3 órás lesz, alternatívaként pedig cseppkőbarlangba is lehet menni. Mindkét változat kombinálható délutáni termálfürdőzéssel. Ekkor már az előrejelzés kitartóan szitáló esőt jósolt szombatra. Gergő feldobta a kérdést, ki akar ilyen körülmények között is kirándulni. Meglepetésére jónéhány kéz a magasba emelkedett.
- Én túrázni jöttem!-magyarázta jelentkezését Tóni. Ennek megfelelően terveztük a másnapi reggelit és indulást.
Másnap reggel az első meglepetés Richardot érte, aki felfedezte, hogy apartmanunknak van erkélye (bár ők előző nap nálunk korábban érkeztek, sőt Gergő előre elküldött fotókat a szállásról, eddig nem tűnt fel neki). Ki is mentünk fent említett erkélyre lecsekkolni az időjárást.
- Teljesen jó idő van - jelentette ki Steve.
- Azért ha jobban megnézed, látod, hogy esik, csak nem olyan sűrűn - figyelmeztettem.
- Látom. Öt évig éltem Írországban, ott ez az ideális túraidő.
Túratársaink láthatóan nem folytatták le ugyanezt az ellenőrzést, Tóni ugyanis csak reggeli közben ment ki az épület elé, és teljes megdöbbenéssel fogadta az esőt.
- Geci idő van!-mondta meggyőződéssel.
- Na, a geci az más.
- De az időjárás is geci. I egy G! - és kijelentette, hogy akkor ő mégis inkább a barlangot választja. Gergő ismét feldobta, ki akar ma túrázni, láthatóan reménykedve, hogy egyetlen kéz sem lendül a magasba. Csalódnia kellett: nyolcan is vállalkoztunk.
- Egész nap ázni fogtok?-kérdezte döbbenten Tóni.
- Mit egész nap? Három órás túra lesz, utána fürdő.
- Mi? Hogy csak 3 óra? - csodálkozott Tóni, aki ki tudja, miért nem hallotta ezt meg péntek este. Elkezdett dilemmázni azon, hogy akkor most barlang vagy túra; Gergő figyelmeztette, hogy viszonylag gyorsan kellene eldönteni, mert a barlangba lassan indulniuk kéne, ha el akarják érni a 11 órás vezetést. Végül abban maradtunk, hogy mi elindulunk, Tóni meg vagy utánunk jön, vagy nem. Az autóknál Gergő még egy utolsó próbálkozást tett, hogy eltérítsen minket a túrától, de sikertelenül, így a szemerkélés ellenére elindultunk.
A festői Zbojská településen először is félórán át kerestük a jelzést, ami elvileg a vasútállomástól indult - csakhogy a lepusztult, minden feliratot nélkülöző épületet egyikünk se nézte volna vasútállomásnak. A jelzést megtalálva először is két nőstény szarvassal találkoztunk, akik átszaladtak előttünk; egyikük annyira megdöbbent, hogy esőben turistákat lát, hogy elfelejtett berohanni az erdőbe és egy csomó ideig a mezőn tévelygett. Mi viszont most már tévelygés nélkül nyomultunk előre a szitáló esőben, mígnem az előörs megállt egy táblánál. A táblán ugyanis a Zákaz pasi felirat díszelgett.Túratársaink egy része szomorúan vette tudomásul, hogy erre tilos pasizni, a többiek vidáman megállapították, hogy őket nem érinti, és indultunk tovább.
Hamar világossá vált, hogy a Burda-nyeregig nem fogunk eljutni, így nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy vannak-e ott szabásminták. Gergő fölvetette, hogy menjünk fel a csúcsra, onnan pedig le egy síúton. Én ugyan ágáltam a síút ellen - emlékezve svédországi esetemre, amikor ez nyári időszakban mocsáron vezetett át - de kisebbségben maradtam. Egy ponton Gergő megállt és közölte, hogy itt a csúcs; sajnos a ködtől még ezt sem láttuk, nemhogy a kilátást. Ahogy azonban lefelé haladtunk a szerencsére csak kicsit sáros, nem mocsaras síúton, kitisztult a táj, és hamarosan egy gyönyörű sípálya tetején találtuk magunkat.
- De jó lenne, ha most lenne síléc a lábamon! - sóhajtotta Ági, majd helyesbített:- Azaz nem, mert nem tudok síelni.
Természetesen nem hagyhattuk el Zbojskát anélkül, hogy meg ne kóstolnánk a kedves faház homlokzatán hirdetett legendás buktát. A valóban kitűnő bukta és a sajnálatosan kitömött medve mellett a kávézó más érdekességeket is kínált, többek közt almacidert, amelynek kitalálói úgy döntöttek, nem bajlódnak sokat a márkanév kitalálásával:
Úgy beszéltük meg, hogy Tóniékkal találkozunk a fürdőben, de ez természetesen nem történt meg: megjósolható módon lekésték a 11 órás vezetést a barlangban, így végül csak városnézésre maradt idejük. A fürdőben mi is szétszéledtünk, ezért nem is emlékeztünk mindenkire, aki ott volt; a következő nap folyamán a túrázós csapat tagjai egymást kérdezgették, hogy mit csináltak előző nap, pedig ugyanott tartózkodtak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
