Sietnek Jézushoz Betlehembe

 A karácsony előtti betlehem-állítás régi spanyol népszokás. Kis városunkban saját betlehemes-szövetség működik, az önkormányzat lelkes sétaszervezője, Victor pedig betlehemnéző sétákat hirdet, amelyek során a résztvevők végigjárják az összes kiállított darabot. Ezek mindenféle középületekben találhatók, de például a vaskereskedő a szomszéd ház tulajdonosától kért engedélyt arra, hogy kapualjában felállíthassa figuráit.

A kép is mutatja, hogy errefelé a betlehemes nem csupán jászolból áll: Betlehem teljes városát rekonstruálják, házakkal, emberekkel, állatokkal. (A vaskereskedő betlehemesében például öt cica is található, de sajnos a besütő nap miatt nem tudtam jó képet készíteni róluk.) Ezekre nem mindig jellemző a történelmi hitelesség. A városháza előtt például hatalmas betlehemet állítottak fel, amelyben szerepelnek például disznók (amiket a város zsidó lakói jó eséllyel nem tartottak), illetve gesztenyeárus.

A Szent Ágoston-templom kápolnájában pedig a betlehemkészítő egy klasszikus tenerifei tanyát is megörökített fügekaktuszokkal, tökágyással és a kemencéből frissen kivett katalán bagettekkel.

A szabadtéri betlehemeknek, mint a városházáé, a hátrányuk is megvan. Amikor kedden viharos szél fújt, a műanyag figurákat le kellett fektetni a földre, nehogy elsodorja őket.

San Juan de la Rambla titsái

 San Juan de la Ramblában kettévált a társaság: a többiek még túráztak kicsit a városban (ez Victor specialitása valamiért), viszont Lucíának haza kellett mennie dolgozni, én pedig el akartam menni a plázába a macska ajándékát megvenni (nem írom ide, mit kap, nehogy elolvassa este előtt és ne legyen meglepetés). Mivel az autó az ösvény túlsó végénél parkolt, Lucíának is buszra kellett szállnia. Tősgyökeres tinerfeñaként ez problémát okozott neki, hiszen ők többnyire autóval járnak, nem Titsával (erről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2012/01/titsa-es-tsai.html). Mi magyaráztuk el, hogy bankkártyával is fizethet, aztán szembesült vele, hogy maszk sincs nála. A zsebembe nyúlva rémülten észleltem, hogy nálam se: úgy látszik, kiesett valamikor, miközben fölfelé mentünk a hegyre. Szerencsére útba esett egy patika, ahol Lucía vett egy orvosi maszkot, én pedig egy szép piros FFP2-est.

Az autóúton a titsa megállóit rövid letérősávval oldják meg. Mikor beértünk a megállóba, leolvastam a QR-kódot (az autózós helybélieket és a frissen érkezett turistákat mindig meglepem ezzel a művelettel), ami elvitt a valós idejű utazási adatok oldalára. Kiderült, hogy a 108-as 10 perc múlva jön; nekem ez volt az ideális, mivel percek alatt a plázában van, viszont nem tudtuk, megáll-e ott, ahol Lucía a kocsiját hagyta. Szerencsére az oldal szerint a 325-ös és a 363-as is hamarosan várható volt, bár mérget nem vettem volna rá: reggel a 363-as 10 perccel korábban indult (szerencsére elértem, hála Gazsi tanításának, hogy jóval előbb kint kell lenni a megállóban), Barbara viszont azért maradt le a túráról, mert a 325-ös durván késett. A megállóban már várakozott egy vörös hajú szeplős fickó és egy fejkendős bácsi, az utóbbi kiállt a letérősáv szélére és onnan figyelt. Vélhetően azért tette ezt, mert pont kanyar után voltunk, és onnan nagyobb esélye volt a hirtelen felbukkanó buszt meglátni és integetni neki. Sajnos kiderült, hogy nem a 325-ösre várt, az ugyanis hirtelen (a beígért időnél 15 perccel korábban) megjelent és elszáguldott mellettünk, le se térve a főútról.

- Egyes megállókban van gomb, amit ha megnyomsz, látja a sofőr, hogy lesz felszálló - magyaráztam az elképedt Lucíának. - Hopp, itt is van! - kiáltottam fel, ugyanis a megálló falára valaki rózsaszín festékkel rajzolt egy pontot, és az egyértelműség kedvéért odaírta hozzá, hogy "gomb". Gyorsan meg is nyomtam, ezzel mosolyt csalva a vörös hajú srác arcára.

- Most már elvileg mindjárt jön a te buszod - mondta Lucía.

- Kiderült már, hogy megáll-e a Barranco Ruiznál? - kérdeztem, mert Lucía is nézegette a telefonját közben.

- Nem.

- Mármint nem áll meg vagy nem derült ki?

- Nem derült ki, de szerintem nem áll meg, mert a Google Maps nem mutatja.

- Hát akkor esélyes, hogy tényleg nem, de kérdezd meg a sofőrt.

Hamarosan tényleg felbukkant a 108-as a sziklafal mögött, és vad integetésemre besorolt a megállóba. Lucía megkérdezte a sofőrt, és természetesen az volt a válasz, hogy nem áll meg a Barranco Ruiznál. Én viszont kicsomagoltam az imént vett maszkot, ami furcsán kicsinek tűnt. Gyerekméret volt...

(azok kedvéért, akik négylábú, bundás titsákra számítottak, ideteszek egy barátságos példányt San Juan de la Ramblából)

Elveszett németek a Teno-hegységben

 Laura hirdette meg a túrát, ezért Phil bejelentette, hogy ő lesz a túravezető. Laurát ezt kellően stresszelte, mert saját bevallása szerint rosszul tájékozódik, mi viszont minden elágazásnál kötelességtudóan megálltunk és megkérdeztük, merre kell menni, ő meg zavartan szerencsétlenkedett egy darabig, aztán mindig megtalálta a jó utat.

Az egyik útelágazásnál egy idősebb pár ácsorgott hatalmas térképpel a kezében, és értetlenül vizslatták, majd megkérdezték tőlünk, merre kell menni.

- Hátul jön a túravezető, ő tudja - mondtam, és Laura hamarosan tényleg megjelent. Az idős házaspár elmondta, hogy a hegyet akarják megkerülni.

- Honnan jöttek? - kérdezte Laura.

- Németországból - vágták rá, mire Laura szeme elkerekedett.

- Gyalog??

Aztán tisztázódott a félreértés és kiderült, a németek ugyanott parkoltak, mint mi, és vélhetően ugyanarra is tartottak. Laura elmagyarázta nekik az utat, ők pedig kilőttek előre. Legközelebb a kilátóponton találkoztunk velük, ahol egy csoport (tőlük vélhetően független) német egész pikniket rendezett be, sziklára terített asztalterítővel és rajta finomságokkal. Nem számoltak a túrakutyák lehetőségével: Buttons azonnal a piknik közepébe rontott. Szerencsére kiderült, hogy ismerik Philt (úgy tűnik, őt mindenki ismeri), így könnyen le tudták szerelni a kutyáját is.

A német házaspárt legközelebb egy tisztáson láttuk viszont, ahol ismét elveszetten nézegették a térképet, és ismét megkérdezték, merre kell menni.

- Itt visszafordul az út - magyarázta Laura. - Igazából tovább is mehetnek, csak úgy hosszabb, de a két másik út mindegyike visszavisz az étteremhez. Mi még egy kicsit tovább megyünk, hogy megnézzük a kilátást - mutatott az előttünk levő oromra, mire a németek értetlenül néztek.

- Arra kell menni?

- Nem, arra a kilátás van - magyarázták a többiek, a térképen próbálva megmutatni a helyzetet. Nekem kb. egyperces gondolkodás után eszembe jutott a megfelelő német kifejezés:

- Aussichtspunkt!

A németek nem úgy tűntek, mint akik átlátják a helyzetet, ezért Zema felajánlotta, hogy fotózzák le a telefonjára letöltött túraútvonalat, de nem tették. Azt is bedobtuk, hogy tartsanak velünk, ha már ugyanaz az irány. A kilátóhelyhez közeledve viszont láttuk, hogy a kutya se követ minket - pontosabban a saját túrakutyánk követett és éppúgy gyönyörködött a tájban, mint mi.

A tisztásra visszaérve azon poénkodtunk, hogy biztos megint itt lesznek a németek, de többet nem találkoztunk velük, tehát vagy visszataláltak a parkolóba és még előttünk továbbindultak, vagy végérvényesen eltévedtek.

Visszaútban Victor javasoltak, hogy álljunk meg a Lomo Molino nevű kilátónál, ahonnét tényleg gyönyörűen látni az északi partvidéket.

A kilátóból kifele menet egy fehér autó volt mögöttünk.

- Ezek követnek minket! - kiáltotta Viktor, de megnyugtattam.

- Á, biztos csak a németek.

Pohárfedél

 Még volt tíz percem a buszindulásig, így úgy döntöttem, hogy nem a buszállomás egyetlen szombat reggel nyitva tartó kávézójában veszek kávét, ahol a néni nagyon jóindulatú, de szar kávét főz, hanem egy sarokkal odébb, ahol korábban már ittunk és egész iható volt. Mondjuk a bácsi úgy mozgott, mint egy lassított felvétel, úgyhogy szaladnom kellett az elviteles kávémmal a buszhoz - még szerencse, hogy futósort volt rajtam. Már rajta ültem, amikor szembesültem egy sportszerű nehezítéssel. Ugyanis valamiért a bácsi ilyen fedelet tett az elviteles pohárra:

Ez szívószálas tető, de szívószálat persze nem kaptam. Vagyis vagy leveszem a fedelet, és akkor az autópályán száguldó buszon megkockáztatom, hogy rám ömlik az egész, vagy Santa Cruzig nem iszom belőle. Az utóbbi opciót választottam, mert még így is a két térdem közé kellett szorítani a poharat, nehogy megdőljön és kicsorogjon belőle. Jobb híján lefotóztam és föltettem az ismerősöknek facebookra, hogy poénkodjanak rajta. A hatás nem maradt el. Lajos azt hitte, az ujjaimat látja és elcsodálkozott, milyen kicsi adagot kaptam. Tündének egészen más keltette fel a figyelmét:

- Hogyhogy engedtek felszállni a buszra nadrág nélkül?

Leszbikus dress code

 Már Santa Cruzban voltunk, félóra buszozásra otthontól, mikor Dóri mellékesen megemlítette, hogy a gálán dress code van: gálaruha vagy csokornyakkendő.

- Most szólsz? Most már nem mehetek vissza!

- Miért, van gálaruhád vagy csokornyakkendőd?

- Hát igazából nincs.

Való igaz, az öltözékünk igen távol állt a gálaruhától: Dóri a kék blúzához farmert vett (mert a magával hozott elegáns nadrágja túl vékony lett volna a novemberi estén), én pedig fölül a "Some people are gay, get over it" feliratú Stonewall-os pólómat viseltem fekete nadrággal és fekete futódzsekivel. Némiképp aggódtunk, hogy emiatt nem engednek majd be, de szerencsére a beengedésnél Dóri ismerőse, Izabela állt, így még a jegyünket se kellett bemutatni. (Ezáltal viszont nem kaptuk meg a színes karszalagot se, amely jelezte volna a pincéreknek, hogy vegán menüt kérünk, és folyton húst akartak hozni nekünk.) Kicsit szabadkoztam Izabela előtt az öltözékünk miatt, ő azonban a pólómra nézve kijelentette, hogy ez a lehetséges legmegfelelőbb öltözet. Egyébként ő maga is ingben és farmerben volt, ugyanis a légitársaság elkeverte a bőröndjét. Ami a többieket illeti, elég vegyes volt a kép: néhány nő valóban gálaruhát viselt, de a többség teljesen lazára vette a figurát, csokornyakkendőt viszont csak négy emberen láttunk: ebből kettő kisfiú volt (az egyik díjazott unokái), a harmadik egy középkorú butch, a negyedik pedig a kevés felnőtt cisz férfi egyike. Mint utóbb kiderült, ő az egyik előadót kísérte gitáron, és az asztalához leült két olyan nő, akik mintha egy latin-amerikai valóságshowból léptek volna elő. Egyforma iszonyat magas sarkú szandálban voltak mindketten, ám egyikük fehér nadrágot és haspólót viselt, a másik pedig fekete bugyi és melltartó fölött egy teljesen átlátszó fekete fátyolszerű ruhát.

- Szerinted szóljunk neki, hogy a nudista strand a szomszéd városban van? - kérdeztem Dórit, aki feministaként teljesen le volt döbbenve, hogy egy leszbikus ilyen ruhát viselhet. A két nő valóban enyelgett egymással is, ugyanakkor nyálcsorgatva bámulták a csokornyakkendős pasit, tehát lehet, hogy nem voltak full leszbikusok. Amikor később elkezdődött a tánc, a feketébe öltözött úgy döntött, így is túl sokat fed a ruhája, ezért felhúzta a szoknyáját és megcsomózta valahol a felső combján.

Az asztalunknál ülő helybéli leszbikusok, egy butch kivételével, szintén kicsípték magukat. Úgy tűnik, a kulturális háttérből viszont kevésbé készültek fel, mert amikor bejelentették, hogy a díjazottak között van a Sapphosutra csapata, egyik asztaltársunk odafordult a barátnőjéhez.

- Milyen Szútra?

- Sappho, tudod, a latin költő.

Rák and roll party

 A Playa de San Telmónál szalagokkal volt lezárva a parti út egy része. Először azt gondoltam, az erős hullámzás az oka, ami miatt egész héten több strand víz felé eső része használhatatlan volt, és ami továbbra is vadul kicsapott a strand szikláira:

Ez ellen szólt az, hogy valamivel lejjebb egy chiringuito láthatóan nyitva volt és az 50-es évek legpörgősebb slágereit játszotta. Amikor futókat fedeztünk fel valamivel távolabb, rájöttünk, hogy egy Spartan-verseny vége zajlik éppen. A szervezők arra azonban nem számítottak, hogy a rendezvényen nemcsak gerinces résztvevők indulnak.

Amikor a kordonok alatt átbújva lementünk a chiringuito melletti platformra, meglepetten láttuk, hogy a sziklák mozognak. Kicsi tarisznyarákok masíroztak rajtuk hosszú sorokban, időnként szedegetve a szikláról egy-egy morzsányi planktont. Nagy részük oldalazva mozgott, de volt, aki identitászavarban szenvedve előrefele ment. 

A hullámok át-átcsaptak rajtuk, de ők erősen megkapaszkodtak a sziklában; a lustábbak a platformon maradtak, a túrázó kedvűek megmászták a lávasziklákat. Egyszer csak azt vettük észre, hogy két rákocska egymással szemben hadonászik az ollójával. Nem tudtuk, hogy veszekednek vagy csak ők is gesztikulálnak (elvégre Spanyolországban vagyunk), de az előbbiről lehetett szó, mert a végén az egyikük menekülőre fogta. Erősen frusztrált lehetett a veresége miatt, mert mikor a platform szélén egy kisebb szürke rák megjelent, úgy felé iramodott, hogy a kis jószág riadtan menekült vissza a vízbe.

Az igazi meglepetés azonban akkor ért minket, amikor kisütött a nap: ekkor derült ki, hogy a nagyobb rákok gyönyörű színesek, a testük zöldesen csillog, ollójuk pedig élénkpiros (sajnos a kép nem adja eléggé vissza).

Kicsit odébb, a bástyán az önkormányzat játéknapot szervezett: ugrálóvártól a sakkig számos lehetőség várta a fiatalokat. A várfalon túl a sziklák közt egy fehér színű gém keresgélt.

- Tudod, miért voltak ott a rákok, itt meg a gém? - kérdeztem Dórit.

- Na miért?

- Hát mert ott ment a rák and roll, itt meg a game party.

Népszámlálatlanul

 András a múlt héten figyelmeztetett, hogy e hét szerdán különleges munkaszüneti nap lesz a népszámlálás miatt. Ugyanis kötelező lesz mindenkinek otthon maradni addig, amíg a számlálóbiztosok meg nem jelentek nála és nyilvántartásba nem vették, ellenkező esetben bírsággal sújtható.

- És akkor nem tudunk elmenni kávézni? - láttam meg rögtön a fő problémát.

- De igen, miután már járt itt a kérdezőbiztos.

- Na de honnan tudhatjuk, hogy a kávézókban dolgozóknál is járt-e? Addig nem fognak tudni kinyitni! És a kedvenc kávézónkban a venezuelai lány nem tudja megvenni a zsemléket a szendvicsekhez a közértben, ahol a hivatalos nyitása után 20 perccel találkozni szoktunk vele! És mi lesz a közlekedéssel, nem fog járni a busz? Ki fog dolgozni az orvosi ügyeleten? És este 6-tól van a szabadegyetem!

- Addigra már elvileg lemegy a népszámlálás.

- És ha az előadó másik városban lakik és nem ér időben ide?

- Lehet, hogy online is ki lehet tölteni, mint a magyart. Majd átküldöm neked és nézd meg.

De nem küldte át, és nekem egyre gyanúsabb lett, hogy nem kaptam értesítést a szabadegyetemtől a szerdai órákat illetően. Ráadásul a helyi újság sem említett semmit a népszámlálással kapcsolatban. Megkértem Andrást, küldje el a linket, ahol az infó volt, de persze nem találta. Így beírtuk a google keresőbe, és sokadik találatként valóban kijött egy olyan infó, hogy november 9-én népszámlálás lesz.

- Na végre, ez az.

- Várj, ez nem jó - jött rá András. - Ennek nem .es a kiterjesztése, hanem .py.

Szóval szerdán Paraguayban lesz népszámlálás, nem itt.

Pillangó, hatás nélkül

 Hamar rájöttünk, hogy érdemes volt korábbra időzíteni a feljutást, mert 2000 méter fölött túra előtt szükség van egy kávéra. Én a Paradort (turistaszállót) ajánlottam, de Arnfinnt felvillanyozta az információ, hogy korábban is vannak vendéglátóhelyek.

- Most hagytunk el egyet - tájékoztattam. - Nem is tudom, van-e még a Paradorig - ám ekkor az út mindkét oldalán "Étterem" feliratot pillantottunk meg, és Arnfinn rögtön leparkolt. Dana kiszállt és a jobb oldali, lepusztult házra nézett.

- Erre az van írva, hogy eladó.

- Már legalább nyolc éve eladó - tájékoztattam. - A szemben levőre gondoltam.

A szemben levő a Papillon nevet viselte, és szimpatikus kerthelyisége is volt, külön kis sziklakerttel a gyíkok számára, akiknek védett voltát tábla hirdette. Dana bement, először azt hittem, rendelni, de mint kiderült, vécére. Mivel a sok vendég között elfoglaltan sürögtek-forogtak a pincérek, a pultnál próbáltam rendelni, de a pultos rögtön közölte, hogy itt nem lehet, majd kijönnek. Visszaültem az asztalunkhoz és vártuk, hogy kijöjjenek.

- Ha 10 perc alatt kihozzák a kávét és 10 perc alatt megisszuk, még pont odaérünk a találkozóra - számította ki Arnfinn skandinávhoz méltó pontossággal.

- Amúgy a pultnál ki van írva, hogy nem lehet számlát megosztani, minden asztalt egybe kell számolni. De semmi gond, meg vagytok híva - mondtam. Arnfinn rögtön lecsapott a lehetőségre.

- Ja, akkor vacsorát is rendelek.

- Hát, ha 10 percen belül kihozzák és utána 10 percen belül meg tudod enni, hajrá.

Egyelőre a kávé 10 percen belüli megérkezése is erősen kérdéses volt, ugyanis valahányszor odaszóltunk egy elhaladó pincérnek, ő nyugtázta a jelenlétünket, de aztán nem vette fel a rendelést. Az idő meg közben egyre fogyott.

- A Paradorban mondjuk gyorsabban megkapnánk a kávét, mert az önkiszolgáló - jegyeztem meg.

- Akkor menjünk a Paradorba - határozott Arnfinn, felálltunk és kisétáltunk (én még kerestem egy kicsit a gyíkokat, de láthatóan ők se kívántak velünk foglalkozni). Jó időt futva, húsz perccel a találkozó előtt a Paradornál voltunk (ami a képen is látszik balra a Guajara alatt).

- Akkor szép lassan átsétálhatunk a kilátóhoz - mondta Arnfinn.

- Kávézni nem akartunk? - kérdeztem, mert én mondjuk akartam.

- Hú, basszus, azt majdnem elfelejtettem!

Fürdőszobák és hálószobák

 Már korábban is volt tapasztalatom a volt Jugoszlávia területén olyan szállodákkal, amelyek nagyon menők próbálnak lenni, de nem igazán sikerül nekik. Vis szigetén például nemcsakhogy Maggi levest tálaltak az ebédhez, hanem mindennap kitették az étterem elé az aznapi leves zacskóját, mintegy helyettesítendő a "napi leves: ..." kiírást (és nagyon csodálkoztak, hogy soha egyikünk se kért levest). Most Belgrádban a fürdőszobák kiképzése okozott meglepetést. A kádamat plexiüveg fülke határolta - legalábbis majdnem, mert pont ott, ahol a zuhany volt, egy jó darabon nem volt üveg. Az ezt követő panel viszont befele és a kád üvegezett vége fele nyílt, tehát úgy tudtam csak kilépni a kádból, hogy kinyitottam, majd a falhoz lapulva megkerültem a kinyitott ajtót.

Nekem csak a berendezéssel gyűlt meg a bajom, de akik nem egyedül voltak egy szobában, azoknak szobatársukat is el kellett viselniük. Ilyen szempontból Zoli húzta a rövidebbet, aki Tamással osztozott egy szobán. Másnap reggel figyelmeztetett, hogy vigyázzak Tamással, mert aznap félórán belül háromszor indult rosszfelé vagy mondott téves információkat. Az előző este még érdekesebb volt.

- Tamás elment a Vilivel sétálni, az rendben van. Én lefeküdtem aludni. Éjszaka felébredek, és azt látom, hogy tárva-nyitva az ajtó, Tamás ruhái meg egy halomban a földön. Kiderült, hogy ez a drága jó ember, hogy ne ébresszen fel, kiment a folyosóra internetezni.

- Ruha nélkül? - ragadtam meg a lényeget, amire Zoli kicsit összezavarodott, mert ez a szempont benne fel sem merült.

- Persze, egy kulcsunk van meg minden, de azért nem akarok nyitott ajtónál aludni, hogy bárki bejöhessen!

Nem akarván alulmaradni, rövid leírást készítettem a zuhanyfülkémről, és kiderült, hogy Vili is hasonló problémákkal küzd. Nála azonban sportszerű nehezítésként a zuhanyfülke nem a fürdőszobában volt, hanem a szoba közepén, és az egész szobát látni lehetett belőle.

- Nem tudom, ez miért jó. Lehet, hogy egyeseknél ez az előjáték - vélre Vili, majd szokatlan képzelettársítással hozzátette:

- Úgyhogy Tamás, ha nem akarod felébreszteni a Zolit, jöhetsz hozzám zuhanyozni.

- Pont a Tamás?-rökönyödött meg Zoli.

- Nem szabad senkit diszkriminálni - védekezett Vili, majd a nemi esélyegyenlőség nevében nekem is felajánlotta a lehetőséget. Köszönettel visszautasítottam.

Información turistica

 A múltkor egy városnéző sétán (amely a képen látható utcán is végigment) az egyik résztvevő, egy idős hölgy, aki egész életében La Orotavában élt, döbbenten tudta meg, hogy a turistainformációs iroda (már évekkel ezelőtt) elköltözött.

- Pedig rendszeresen a régi helyre irányítom a turistákat! - sopánkodott.

Tegnap elmentem a turistainformációs iroda előtt, és mivel úgyis volt még időm, gondoltam, bemegyek és megkérdezem, mi a helyzet a tengeralatti fényképek kiállításával - én november 5-öt tudtam, de a főtéren levő óriási plakátok némelyikén október 27 szerepelt. Két ügyintéző ült az irodában, közülük a férfi headszettel telefonált (láthatóan magánjelleggel), így a nőhöz fordultam.

- A fotókiállításról érdeklődnék, ami lesz a főtéren.

- Lesz a főtéren fotókiállítás?

- Igen, november 5-én, elvileg.

- Mi ilyenről nem tudunk. Te Cézar, tudsz valami fotókiállításról a főtéren?

- Nem - felelte a férfi, bár láthatóan fogalma sem volt róla, mit kérdeztek tőle. A női ügyintéző vadul keresgélni kezdett az interneten.

- Hatalmas plakátok hirdetik a főtéren - mondtam, azon tűnődve, ők hogyhogy nem vették észre, itt a főtértől 50 méterre. A nő láthatóan az interneten se talált semmit, nekem viszont lassan mennem kellett.

- Esetleg nézze meg az önkormányzat honlapján - javasolta a nő, akit egyébként az önkormányzat fizet, hogy tájékoztassa az embereket. 

- Köszönöm, a neten tudom, hol találom a fotókiállítást - mondtam, nem elárulva, hogy egy orotavai facebook-csoportban posztolta valaki még hónapokkal ezelőtt. Kiléptem az irodából és arra gondoltam: nem biztos, hogy olyan rosszul járnak a sétán résztvevő hölgy által félreirányított turisták.

Az Iberia tájékoztat

 

Az Iberiával kapcsolatban rossz tapasztalatunk, hogy szeptemberben elkavarták egy bőröndünket, ami csak több nappal később érkezett meg – ez mondjuk érzékenyen érinti az embert, ha éppen költözik és szóban forgó bőröndben van az összes tányérja és evőeszköze, ami miatt napokig csak igen korlátozott dolgokat tud igen korlátozott módon enni (pl. a vásárolt két kanállal közös lábosból kanalazva a lecsót stb.) Jó tulajdonságuk viszont, hogy ha tele van a járat, küldenek egy emailt aznap reggel, miszerint ha feladod az eredetileg kézipoggyásznak szánt csomagodat, nemcsak nem kell ráfizetned, hanem még elsőbbségi beszállást is kapsz. Persze ezt nem írnák meg két nappal előbb, amikor azon filóztam, be merjem-e tenni a kedvenc kisbicskámat, de ennek ellenére úgy döntöttem: ha reggel kapok ilyen üzenetet, én bizony becsekkolom a marha zajosan guruló kerekes táskát. Valóban kaptam üzenetet, úgyhogy a reptéren odamentem a csomagleadó pulthoz. A földi személyzetet képviselő fiatal nő előrelátóan megkérdezte:

-         Ugye nincs benne semmi, amire holnap szüksége lesz?

A tülekedést elkerülve, kényelmesen elfoglaltam a helyemet a gépben és épp elővettem a könyvemet, amikor a hangosbemondóból az alábbi szöveg hallatszott: „Kedves utasaink! Hamarosan megérkezünk úti célunkhoz.” Éppen gratuláltam volna a megdöbbentő gyorsasághoz, amikor a felvételt lekeverték, majd ismét megszólalt a bejátszás, ezúttal a közelgő turbulenciára figyelmeztetve minket.

Ennek a gépnek nem volt szerencséje a bejátszásokkal. Miután földet értünk, szokás szerint be akarták mondani, hogy ne álljunk fel, amíg az „öveket bekapcsolni” tábla világít. Ennek a bejelentésnek a közepén azonban a kapitány hirtelen kikapcsolta a szóban forgó táblát, aminek eredményeképpen a bejelentés így hangzott: „Kérjük önöket, maradjanak ülve, amíg PRRRR.”

Regattaszínház

 Őszintén szólva fogalmam se volt, hogy budai regatta zajlik a hétvégén az alsó rakparton, egész más dolgokkal voltam elfoglalva. A Szkéné Színház felé menet ugyan meglepődtem az "isten hozta" feliraton az út fölött, és elégedetten állapítottam meg magamban, hogy a Szkéné Színház kezdi kedvesebbre venni a figurát. Aztán továbbmenve azt láttam, hogy éppen szednek szét mindenféle színpadokat és több helyen felfedeztem a "Budai regatta" feliratot. Így már összeállt a kép, és gondolkodtam is, hogy jutok be a Műegyetem épületébe, de mivel aznap ellenőriztem a honlapon és nem írtak változást, arra jutottam, hogy biztos megoldható. És valóban, a főbejárat előtt láttam egy kis rést két színpad között. Átslisszoltam rajta, bementem az épületbe és ismét aggódni kezdtem, ugyanis semmi hang nem jött a második emeletről. Felérve megállapítottam, hogy valóban kevesen vagyunk, de ez a kevés úgy festett, mint aki színházba készül, szóval most már csak azon kellett aggódnom, hogy időben megkapjam a jegyem Tónitól. A biztonság kedvéért írtam neki, hogy már bejöttem, nehogy az történjen, mint a múltkor Noémivel, aki állítólag 10 percet várt rám a kapu előtt, miután már bementem (mondjuk az a tény, hogy Christine fent említett 10 perc során érkezett és nem látta őt, némileg megkérdőjelezi a megállapítás pontosságát). 

Lehet, hogy Tóni nem kapta meg az üzenetemet, mert 5 perccel előadás előtt rám telefonált.

- Hol vagy? Mert nem lehet bemenni a főbejáraton, most a Budafoki úton gyalogolunk, állítólag van itt valahol egy hátsó kapu.

- Dehogynem lehet bejönni.

- De hát mindenféle építmények vannak a rakparton!

- De át lehet jönni köztük.

- Jól van, rohanunk!

A műegyetemi campus méreteiről tanúskodott, hogy Tóniék még nem érkeztek meg, mikor a pénztáros bemondta, hogy kezdődik az előadás. Elmondtam neki a problémámat, mire mondta, hogy ezt a jegyszedőkkel beszéljem meg. Udvariasan magam elé engedtem mindenkit, hátha közben megérkeznek a barátaim, de még mindig nem. Elkezdtem magyarázkodni a jegyszedőnek, de ő minden további nélkül intett, hogy menjek be. Szerencsére odabent még egy majdnem teljes sor üresen ált, így két székre rádobtam a kabátomat (amit bölcsen nem tettem be a ruhatárba, hiszen nem tudhattam, bejutok-e) és írtam Tóninak, hogy bent vagyok. Az előadás első mondatai során meg is jelentek és leültek mellém.

Ma reggel (2 nappal az előadás után) továbbította Tóni a színháztól vasárnap délután kapott emailt, amelyben figyelmeztetnek, hogy rendezvény lesz az alsó rakparton.

(A wikipedia képén nem volt regatta.)

Reggeli O'Marával

 A reggeli nyitás minden vendéglátóhelyen sok munkával jár, ezért érthető, ha a Cat Caféban a négylábú dolgozók is besegítenek. Kedden például Mirtill vállalta magára a biztonsági őr feladatait. Először is felmászott az ablakba és kinézett az utcára, az érkező vendégeket szemlélve:

Azoknak pedig, akik bejöttek, alaposan átvizsgálta a csomagját:

Társai közül néhányan azt biztosították, hogy a lefoglalt asztalokhoz ne üljenek illetéktelenek, persze rajtuk kívül.

Persze olyan is volt, aki ellógta a munkát és inkább díványpárnának álcázta magát.

Engem megérkezéskor O'Mara, az egyik legrégebbi lakó fogadott. Igazából a külső helyiségben terveztem leülni, de O'Mara kinyilvánította abbéli óhaját, hogy belülre üljünk. Így asztalt változtattam, ami a pincérnek ugyan kicsit megnehezítette, hogy megtaláljon, viszont így macskatársam is mellém telepedhetett a párnázott padra, és dagasztani kezdte az ott levő párnát.

A pincérlány nagy nehezen megtalált minket és megrendeltem nála a kávét.

- Te kérsz valamit? - fordultam O'Marához.

- Hozok neki is jutifalit - mondta a pincérlány, és hamarosan megjelent egy kis műanyag dobozzal, abban pár szem macskakeksszel. Aslan, aki addig rám se hederített, rögtön felugrott az asztalra kekszet kunyerálni.

Neki is adtam egy szemet, és mikor látta, hogy nem kap többet, leugrott. O'Mara azonban mellettem maradt, hosszasan dorombolt, majd alapos mosakodásba kezdett. Igazi élmény volt egy esős délelőttön ilyen kellemes társaságban kávézni.

Tündi állati konfliktusai

 Tündi az ukrán menekülteket segítő központban dolgozik. Konfliktusai azonban elsősorban nem a menekültekkel vagy a többi önkéntessel, hanem a galambokkal vannak, akik még tavasszal fészket raktak a tető alá.

- Amíg benne voltak a fiókák, nem akartuk leverni, szerencsére már kirepültek, de azért még visszajárnak néha a fészekbe. Minden tele van galambszarral! Korábban a legók voltak a fészek alatt, de elraktam őket, mert összeszarták a galambok és nem lehetett lemosni. Meg a múltkor is! Berepül a gyökér, leül a rúdra, szarik egy jó nagyot, aztán kirepül! Direkt ezért jött be!

Ráadásul Tündi úgy ítélte meg, hogy az őket boldogító galamb nagyobbat és fröccsenősebbet szart, mint más galambok. Amikor egy épület mellett galambszart találtunk, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ezek a tócsák sokkal kisebbnek tűnnek.

A galambok nemkívánatos vendégek, Kiscica viszont családtag. Sajnos azonban így idős korára szenilis lett, és éjszaka többször is mély, panaszos hangú nyávogásba kezdett. Tündi elég morcosan kelt fel reggel, amiért egy szemhunyást se aludt miatta, és elhatározta, hogy visszaadja a kölcsönt. Amikor meglátta, hogy Kiscica elalszik, rögtön odament hozzá.

- Alszol, Kiscica? Jó is az! Főleg, ha nem ébresztik fel az embert! Hogy most felébresztettek? Nahát, milyen rossz lehet neked! - sajnálkozott, nem túl meggyőzően.

Kiscica véleménye minderről: 

Elveszve az uszodában

 Tenerifén továbbra is megtartották azt a Covid-intézkedést, hogy az uszodában egyszerre csak adott számú ember tartózkodhat, tehát előre be kell jelentkezni időpontra. Egyórás sávok vannak, hivatalosan 45 percet tartózkodhatsz a vízben, utána már az öltözőbe kell lenned. Mondjuk ahogy láttam, nem nagyon tartotta ezt be senki (amikor óra 55-kor benéztem, egy csomóan lelkesen úsztak), ezért úgy döntöttem, mikor óra 45-kor abbahagyjuk az úszást, még átmehetünk a masszázsmedencébe. Ott három darab masszázságy is feküdt, amelyekből csak egy volt foglalt, így javasoltam Andrásnak, hogy vegyük igénybe a másik kettőt.

- De ezek nem működnek.

- Ott van a medence szélén egy kis gomb, azt kell megnyomni - hívtam fel a figyelmét, és ezekkel valóban bekapcsolt a masszázs.

András korábban figyelmeztetett, hogy az öltözőben nincs meleg víz. Ennek eléggé nem örültem volna, lévén úszás után hajat szoktam mosni, de szerencsére a női öltözőben teljesen megfelelő hőfokú volt a zuhany. A komplikáció utána következett. A szekrénykulcson, amit a csuklóm helyett a szatyromban viseltem (mert túl nagy volt és folyton le akart esni) nem volt szám, így érzésre mentem oda ahhoz a szekrényhez, amiben emlékeim szerint a ruháimat hagytam - ám a kulcs nem illett a zárba. Az is gyanús volt, hogy az én szekrényemnek narancssárga volt az ajtaja, itt meg csak kék és szürke szekrények voltak, és a számaik is alacsonyabbak voltak, mint amire emlékeztem. Miután még pár szekrényt végigpróbáltam (és mindenki gyanakodva nézett), felmerült bennem, hogy talán másik öltöző is van. Egy szál törülközőben kimentem a folyosóra, és azt hamar felfedeztem, férfiöltözőből van kettő, ami optimizmusra adott okot. Másik női öltözőt viszont sehol sem találtam. Végül egy segítőkész hölgy vette észre, hogy egy szál törülközőben téblábolok a folyosón.

- Valami gond van? - kérdezte.

- Van itt másik női öltöző? - kérdeztem. Ő rámutatott egy ajtóra, közvetlenül a kijárat előtt. És igen, itt voltak a narancssárga szekrények! Úgy megörültem a felfedezésnek, hogy elfelejtettem kivenni a szekrényből az 1 euróst, ami a bezáráshoz kellett. Nem baj, egy utánam jövőnek jó napja lett.

Mountain Bike 1.0

 

La Caldera kedvelt kiindulópont a túrázók, futók, kutyasétáltatók és bringások számára, hiszen ez a legmagasabb pont, ahová viszonylagos sűrűséggel jár fel menetrendszerinti buszjárat. Számítottam tehát rá, hogy vasárnap reggel nem leszek egyedül az erdőben, arra azonban nem, hogy négylábú futótársam akad. Az agárszerű fehér kutya a kempingnél csatlakozott hozzám és akárhogy próbáltam visszaküldeni, egyre csak követett. Végül arra jutottam, hogy végülis ugyanoda térek vissza, ha végig velem marad, a gazdája egy óra múlva megtalálja.

Az első elágazásnál egy mountain bike-os családot találtam, akik megkérték, csináljak róluk képet.

- Tiétek a kutya? - kérdeztem rá gyorsan, és szerencsére az övék volt. Beálltak az esőház elé széles mosollyal, csináltam két képet, aztán tovább futottam, remélve, hogy ők nem erre jönnek. Ez hiú reménynek bizonyult. Mikor meghallottam a kerekek sercegését, az út szélére húzódtam és hagytam, hogy leelőzzenek. Reméltem, ekkor látom őket utoljára, ám kiderült, hogy a következő kanyarnál megálltak kifújni magukat (amúgy ez épp egy enyhe lejtőn történt). Leelőztem hát őket, és naná, hogy miután visszafordultam, ismét ki kellett miattuk húzódnom az út szélére. Visszaútban találkoztam egy hasonló társasággal, akik szintén megelőztek, majd megálltak pihenni, hogy ismét leelőzhessem őket és kezdődjön az egész elölről.

Az első buszon én voltam az egyedüli utas, a másodikról viszont már jónéhányan leszálltak. Köztük egy kék kerékpárospólót viselő csávó, aki ezután kiszedte a bringáját a busz csomagtartójából; szemben fittebb sporttársaival, ő megspórolta magának a föltekerést 1000 méterre. Miközben visszaszerelte a leszedett első kereket és a GPS-e kitartóan, bár reménytelenül mondta neki az instrukciókat, ő folytatta a vélhetően már a buszon megkezdett beszélgetését a sofőrrel.

- Ezek az elektromos kerékpárok is mennyire gagyik! Nőknek való cucc. Egy férfi hajtsa a bringát saját erejéből! - közölte meggyőződéssel a kerékpáros, majd nekiállt legurulni a lejtőn, amelyen a busz felhozta.

Veszélyes vadállatok és diktatúra

 A váci állomással már többször voltak érdekes élményeink (például: https://macskamedve.blogspot.com/2015/02/vac-allomas.html). A legutóbb például a drégelyvári vonatot nem a szokásos helyén, az állomás elején találtuk, hanem hátrébb, a hármas vágányon. Ezért mikor leszálltunk, Gazsi körülnézett, és mikor meglátta a hármas vágányon dekkoló motorkocsikat, szólt, hogy arra menjünk. Fel is szálltunk a vonatra, ahol egy terjedelmes úriember elfoglalta a helyet a széksorok között. Kicseleztem, mire megszólalt:

- Mi a tervük?

- A drégelyvári vonattal szeretnénk utazni - válaszoltam, és ekkor vettem észre, hogy a bunkó útitárs valójában MÁV-alkalmazott.

- Az nem ez a vonat.

- Pedig így szokott kinézni.

- Látják kiírva valahol, hogy ez a drégelyvári vonat? - mutatott a MÁV-os a peronon levő kijelzőre.

- Igen, a vonaton rajta áll, hogy "Drégelyvár".

- A drégelyvári vonat a kettes vágány elejéről indul, szálljanak le.

Leszálltunk és futottunk, mert időközben majdnem eltelt a négy perc átszállási időnk. A kettes vágány elejében egyetlen kerékpárszállító kocsi árválkodott, jobb híján ide szálltunk fel, bár azon elgondolkodtunk, hogyan fogunk mozdony nélkül elindulni. Hamarosan kiderült; a hármas vágányról ugyanis idejött az a két motorkocsi, amelyekből az előbb szállítottak le minket, hozzájuk csatolták a kerékpárszállítót és indultunk Drégelyvár felé.

Ez az élmény valószínűleg megerősítette Tomiban, hogy marad a kerékpáros közlekedésnél. Miközben Diósjenőn gyalogoltunk, elmesélte, hogy a legutóbb késő éjjel kerekezett haza Vácról.

- Bár azért kicsit paráztam, mert nemrég medvét láttak a Börzsönyben. Mi van, ha a medve lejön a kerékpárútra, mert mondjuk inni akar a Dunából?

- Akkor fura ízlése van, de amúgy meg tudod, hogy a medve nem támad emberre, ha nem érzi magát fenyegetve.

- Na jó, nem támad meg, de ha esetleg nem veszem észre, hogy ott áll a kerékpárúton, nekimegyek és átrepülök a medve fölött?

Miközben vizualizáltam a jelenetet, az erdőszéli úthoz értünk. Az egyik túratárs megelégelhette az aszfaltutat, mert megszólalt:

- Itt egy tábla, miért nem megyünk itt be?

- Mert az van ráírva, hogy "Magánterület, belépni tilos" - magyaráztam. Kiderült azonban, hogy ugyanez a tábla található egy kapun annak az útnak a kezdetén, amit Gazsi kinézett. Túravezetőnket azonban nem tántorítják el az ilyen apróságok: bementünk a kapun és figyelmeztetett minket, hogy maradjunk csendben. Hamarosan az is kiderült, hogy miért zárták le a területet, ugyanis egy magaslest pillantottunk meg egy tisztás mellett: bizonyára vaddisznókra szoktak itt lőni.

- Ha láttok valakit a magaslesen, akkor csak óvatosan - figyelmeztetett Gazsi. Én próbáltam reménykedni, hogy nehezen vagyok összetéveszthető a potenciális célpontokkal.

- Pirosinges vaddisznók nincsenek, ugye?

- De zöldsapkások vannak - felelte Feri. Szerencsére a magaslesen nem volt senki, így már csak azon aggódtam, hogy az út másik végén esetleg nem vágtak kaput a kerítésbe és át kell majd rajta másznunk. Ám emiatt fölöslegesen aggódtam: a túloldalon egyáltalán nem jutott eszükbe kerítést felhozni.

Bár Jules-nél ezúttal nem volt Tátratea (https://macskamedve.blogspot.com/2019/10/turaellatmany-kabszereseknek-es.html), a hátizsákján még mindig ott lógott az a T alakú kis ezüst kulcstartó, amelyet egy Tátratea-kóstolón kapott pár éve Szlovákiában (meg szerzett nekünk is). Gazsi megdöbbenve vizsgálta a kis hátizsákdíszt.

- Mi ez?

- Tátratea-kulcstartó.

- Ja jó, csak a ferenceseknek van egy hasonlójuk. Már azt hittem, beléptél a rendbe.

- Én csak egy Ferencet szolgálok - intett Jules Feri felé.

- Hát a szolgál az túlzás - vágta rá Feri.

- Miért, én cipelem az összes finomságot a hátizsákban!

Jules ezen felül azzal a hasznos információval is szolgált, hogy estére Tóni mozit szervezett, így a Foltán-keresztnél mindhárman elhagytuk a csapatot, miután Gazsi részletes instrukciókkal látta el Jules-t. Nem mintha olyan bonyolult lett volna a feladata, hiszen egy turistaút és egy aszfaltút is vezetett Királyrétre, útközben szép kilátásokkal tarkítva:

Persze először a turistaúton kellett mennünk, amely hamarosan elért egy javított talajutat.

- Nem itt kell letérnünk a turistaútról? - kérdezte Feri. - Gazsi azt mondta, egy ponton át kell térnünk az aszfaltra és akkor megspórolunk egy fölösleges hegyet.

- És számodra mi az aszfalt definíciója? - kérdeztem az útra mutatva (amely, mint másnap szembesültem vele, Pécelen simán aszfaltnak minősült volna). Jules határozottabb volt.

- Nem, itt még tovább kell mennünk, majd a következő elágazásnál térünk le.

- Jól van, nem vitatkozom - adta be a derekát Feri. - A kétharmad az kétharmad.

- Miféle kétharmad? - tiltakozott Jules. - Itt diktatúra van!

Viharos kertmozi

 

Már régóta terveztem elmenni a Museumsquartier belső udvarában szervezett szabadtéri moziba (a pinterest képén jól látszik), kapóra jött hát, hogy épp aznap, mikor Tündivel találkoztam, egy 1958-as jazzfesztiválról készült koncertfilmet vetítettek. Az időjárás-jelentés ugyan esőt jósolt, ezért a honlapon megkérdeztem, biztosan szabadtéren lesz-e a rendezvény (a másik lehetőség a csarnokban lett volna), de nem reagáltak, így arra jutottunk, hogy odamegyünk és meglátjuk. Este fél 9-kor még nyoma sem volt az esőnek és láthatóan kinti vetítésre készülődtek. Mi viszont előtte még fröccsözni akartunk. Az udvarban levő két vendéglátóhely közül az egyiknél a "wait to be seated" tábla fogadott, ráadásul onnan nem is láttuk volna a vásznat, úgyhogy a másik mellett döntöttünk. Pont volt is egy üres asztal a fal mellett, magas bárszékekkel, ahonnan egész jól láttuk a vásznat, bár Tündinek benne volt a képben egy összecsukott napernyő. Így hát kérhettük a fröccsöket helyben fogyasztásra, és távol maradhattunk a mozivászon előtt gyülekező tömegtől.

Ahogy a meteorológia jósolta, este 9-kor eleredt az eső. Egyelőre nem durván, de azért a nézők egy része esőkabátot öltött. Mi viszont csak megkértük a pincért, hogy nyissa ki fölénk az ernyőt; így nemcsak védve voltunk a záportól, hanem a kilátást sem zavarta többé.

A 9 órás eső hamar elállt, valamivel 10 előtt viszont durván rákezdett a zivatar. Hiába ültünk fedél alatt, Tündit elérték a falról visszaverődő esőcseppek. Kölcsönadtam neki az ernyőmet, így most egy ernyő alatt üldögélt, háta mögött egy másik ernyővel, és hallgatta a zenét.

Sajnos nem sokáig - 10 körül a szervezők bejelentették, hogy a vetítésnek vége (szerencse, hogy nem krimit adtak, most nem tudnánk, ki a tettes). Mi viszont épp megrendeltük a második kört; Tündi a gyömbéres fröccsébe ezúttal egy nagy szelet gyömbért is kapott, valószínűleg szívatásból, de rajta nem tud egy mixer kifogni: kivette a szeletet és rágcsálni kezdte csak úgy magában. Úgy vélte viszont, hogy így már nincs sok értelme kint maradni.

- És bent van hely? - kérdeztem, mert érkezésünkkor kint ezt az egy szabad asztalt találtuk.

- Persze, tök üres az egész.

Beültünk egy zöld műbőr sarokkanapéra (teljesen jól passzolt a most látott film hangulatához) és folytattuk a beszélgetést, amikor egy izgatott pincér jött oda hozzánk és megkérdezte, mi ültünk-e kint az egyes asztalnál. Elfelejtettük ugyanis szólni neki, hogy bejövünk, és egy pillanatra megrémült, hogy leléptünk fizetés nélkül (a poharainkkal együtt).

11 felé úgy döntöttünk, ideje hazamenni.

- Esik még? - kérdeztem.

- Biztos, különben miért lenne itt ennyi biciklista - mutatott Tündi két társaságra, akik láthatóan az eső elől húzódtak be az árkádok alá. Kilépve azonban azt tapasztaltuk, hogy már nem esett. A biciklisták bizonyára még esőben menekültek a múzeumi negyedbe, és nem jutott eszükbe ellenőrizni, hogy biztonsággal kimehetnek-e már.

Mária nem a túrázók védőszentje

 Igazán nem kívánok rosszat mondani Szűz Máriáról, de az az igazság, hogy mindenórás terhesen végrehajtott betlehemi teljesítménytúrája ellenére a természetjárókat kevéssé favorizálja. Froji annak idején mesélt élete első vízitúrájáról, ahol valamiért egy "Mária, segíts!" nevű hajóba kerültek - a név értelmet nyert, mikor a hajó már az első napon léket kapott. Hasonlóképpen, a mi kenutúránkon már az első nap befordultunk a vízbe Santa Maria nevű hajónkkal, amelyet ennek hatására átkereszteltünk Sánta Máriára. Mindez azonban semmi ahhoz képest, amit a Semmeringen játszott el velem.

Azt találtam ki ugyanis, hogy megmászom a Sonnwendstein nevű hegyet. A Komootról szépen letöltöttem az útvonalat, itt be voltak jelölve a nevezetes pontok, köztük egy kápolna. A Komoot túráinak az az egy hibája van, hogy a terepen a legritkább esetben feleltethetők meg létező turistautaknak. A Sonnwendsteinre több út is visz, egyikükön találtam egy táblát "Maria Schutz" felirattal. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehet a kápolna, vagyis ebből az irányból tudom "szabályosan" megközelíteni a hegyet. El is indultam egy kellemes erdei úton, amelyet időnként szép sziklák tarkítottak,

más helyen pedig gyönyörű kilátás nyílt a környékre, beleértve a völgyhidat:

Az út helyenként lejtett ugyan, de hát előfordul az ilyesmi; még örültem is, hogy ezt az irányt választottam a hegymenethez, mert milyen szar lenne már délután a nagy melegben az út végén még felfelé menni. Az első aggasztó pillanat akkor volt, mikor a kék jelzés, "Sonnwendstein" feliratú nyíllal kiegészítve, felkanyarodott a hegyoldalba. Én azonban úgy voltam vele, hogy az biztos egy másik út, és mentem kitartóan Maria Schutz felé. Egészen addig, míg az út le nem kanyarodott a völgybe, ahol is egy kegyhelyet találtam, lourdes-i grottóval, viszont kápolna nélkül. Okos, ámde lassú telefonomnak eddig tartott, míg összepárosította a Komoot appot a GPS-szel, és szembesültem vele, hogy a tervezett úthoz képest a hegy túloldalán vagyok. Mit volt mit tenni: visszamentem egészen addig, ahol elhagytam a kék jelzést és elindultam rajta fölfelé a hegyre.

Fent a Sonnwendsteinen azután több felfedezést is tettem:

1. errefelé tejszínhab nélkül eszik a somlóit (ez nem tartozik a tárgyhoz, viszont örömteli felfedezés)

2. ha Maria Schutz településen kicsit tovább megyek, egy másik úton is feljuthattam volna a hegytetőre, és

3. a hegy tetején található, a Komoot appon is jelzett kápolnának semmi köze Szűz Máriához.

Állatok a vonaton

 Már a túra elején egyértelmű volt, hogy ebben a melegben túrakutyánknak, Baracknak van a legtöbb energiája. Amikor Vácon leszálltunk a vonatról, Roland hosszú pórázra engedte, mire a négylábú leszáguldott a vonat emeletéről, ki a peronra. A vonatra várakozók csodálkozva figyelték az önállóan közlekedő, mégis pórázt viselő kutyust. Gazsi megadta a magyarázatot:

- A gazdája még az emeleten van.

Roland később ideiglenesen Tibire bízta Barackot, aki utóbb valószínűleg megbánta ezt a vállalását. Barack ugyanis kimeríthetetlen energiákkal rendelkezett; időnként azt láttuk, hogy elszáguld előttünk, maga után vonszolva (beleértve a váci állomás lépcsőjén) az őt lihegve követő Tibit.

Hazafelé jövet a diósjenői vonaton egy egészen más állat csatlakozott hozzánk:

 Én kifejezetten szépnek találtam, ám a mellettem ülők kiakadtak. Mivel a rovaron felül egy kisebb lombos gallyat is befújt a szél, ezt megragadtam és odanyújtottam a szöcskének, hogy másszon fel rá. Fel is mászott, majd tovább a kezemre (Tomi kezdett láthatóan rosszul lenni). Megmagyaráztam a szöcskének, hogy jobb lesz neki a gallyon; megérthette, mert visszamászott, én pedig felálltam és a lehúzott ablakon kidobtam a gallyat. Elégedetten ültem vissza - míg észre nem vettem, hogy a mögöttünk levő üléseken Tibi épp a fejéről szedi le ugyanezt a gallyat, amit a menetszél visszasodort a vonatba. A szöcskét azonban nem találtuk, így lehetséges, hogy neki sikerült kint maradnia.

Jégfogyasztási nehézségek

 A meleg nyári napon a fagyi is pillanatok alatt megolvadt és színes trutymóként kavargott a pohár alján.

- Most úgy megennék egy jéget egy hóban! - jelentette ki Félix. Mondjuk Gergő csak másodszorra tudta kihámozni a mondat értelmét.

- Kérsz jeget? Nekem van - kezdett el a limonádéjában halászni a szívószállal. Kaján örömmel figyeltem, mert nekem ez a művelet sose szokott sikerülni, de Gergő gyakorlatias emberként hamar rájött a megoldásra, kanállal emelte ki a jégdarabot és vitte Félix pohara fölé.

- Szerintem ne a pohárba - jegyeztem meg, de Félix azt mutatta, oda, így hát a jégdarab a hosszú üdítős pohár aljára került, a minimális mennyiségű almalébe. Félix iváshoz emelte a poharat, hogy a szájába kerüljön a jég, de mivel iváskor ugye kisebbre nyitjuk a szánkat, a jég lecsúszott ugyan a szájáig, de tovább nem jutott, és mikor visszatette a poharat, visszacsúszott. Félix ezt még kétszer eljátszotta, aztán rájött, hogy nem működik, és belepréselte a kezét a pohárba.

- Ne kézzel nyúlj bele! - figyelmeztette Gergő. Segítőkészen a kanálra mutattam.

- Lehet kanállal is.

Félix a hosszú kanállal végül kihalászta a jeget, betette a szájába és ropogtatni kezdte.

- Ne rágd, mert kitörik a fogad, aztán szaladhatsz a fogorvoshoz - figyelmeztette Gergő.

- Akinek kitörik a foga, az szalad a fogorvoshoz? 

- Bizony.

- Hogyan szalad? - tette fel Félix a kérdést, ami várható volt, mert a ma délelőtti kedvenc kérdése a "hogyan" volt (a "melyik az az állat" mellett).

- Nagyon - feleltem. Gergő kicsit informatívabb volt.

- Attól függ, mennyire fáj neki.

- És milyen messze van a fogorvos - vetettem fel egy új szempontot. - Ezért érdemes olyan helyen lakni, ahol közel van a fogorvos.

- Vagy nem rágni a jeget - tette hozzá Gergő, emlékeztetve, honnan is indult a bizarr párbeszéd.

- Kérek még jeget! - mondta Félix. Gergő újabb jégkockát halászott ki a limonádéjából - és ismét a hosszú pohárba tette, hogy megismétlődjön az előbbi jelenet.

Best of Budapest Pride 2022

 Idén túl nagy volt a menet és csak kis részét láttam, de azért összegyűjtöttem néhány vicces táblát, a teljesség igénye nélkül:

Koncert negyed fő közönséggel

 A jótékonysági koncerten, aminek bevétele Tündiék civil szervezetét segítette, egy ukrán művész volt meghirdetve fő fellépőnek, aki 1300 kilométert utazott ennek a műsornak kedvéért. Ráadásul 6-kor kezdődött, úgyhogy kitaláltam, pont odaérek a továbbképzés után. Csakhogy mikor délben rámentem az eseményre, a kezdési időpontnál 5 óra szerepelt. Úgyhogy leléptem a képzés végéről és siettem, hogy ne zavarjam meg a művészek játékát a késői érkezéssel.

A helyszínen azonban csend és hullaszag fogadott: a művelődési ház ajtaja zárva, bent semmi élet. Úgyhogy felhívtam Tündit.

- Én is mindjárt ott vagyok, de amúgy csak 6-kor kezdődik.

- Tényleg? Basszus, maradhattam volna végig a képzésen. Eskü 5 óra volt az eseményben.

Tündi hamarosan az épület másik oldaláról hívott fel, hogy hol vagyok már, így egymást keresve fedeztük fel, hogy a volt kenyérgyárnak van egy belső udvara is, ahol egy franciaablakos, teraszra nyíló helyiségben már próbált két gitáros, mellette pedig egy sörözőben egy darab pultos leányzó unatkozott. Mivel úgyis volt időnk, ide ültünk be, Tündi vett egy sört, én pedig (sörön kívül más alkohol nem lévén), egy furcsa szocreál dizájnú tárkonyos gyömbérsört, ami a Wostok névre hallgatott (igen, persze, hogy német gyártmány). Az asztalnál Olli, a főszervező is csatlakozott hozzánk, aki elmondta: a meghívott ukrán művész sajnos covidos lett, karanténba vonult, így ma este csak három vendége fog játszani. Ez elég kínos, de ráadásul a turné következő állomásait teljesen le kellett mondani. A mai koncertre elég gyéren szállingóztak az emberek.

- Ma van amúgy a Rolling Stones itt Bécsben - emlékeztetett Tündi.

- Én már túl öreg vagyok az ilyen tömegben őrjöngéshez - feleltem.

- Azt hittem, a Rolling Stoneshoz vagy túl öreg.

- Az fizikai képtelenség. Eleve nem lehet senki túl öreg Keith Richardshoz, mert senki sem öregebb, mint Keith Richards.

Felmerült bennem, hogy a párhuzamos program még jobban csökkenti az érdeklődést, de Tündi rámutatott, hogy különböző a célcsoport. Az itt lézengő pár résztvevő mind a zenészek ismeretségi köréből került ki, ezért Olli úgy döntött, várnak még egy kicsit.

- És addig akarnak várni, amíg nem lesz elég közönség? - kérdeztem. - Mert akkor úgy járhatnak, mint Bob Geldof Afrikában a távolsági busszal, ami csak akkor indul, ha megtelt. Szegény Bob a buszban töltötte az egész napját.

Addig is, hogy történjen valami, Tündi elővette a papírokat, amelyekre az egyesület nevét nyomtatták ki és amelyeket az adománygyűjtő dobozhoz szándékozott tenni. Emellett elővett pár ceruzát, hogy ukrán színekre kiszínezze őket.

- Ne üljünk át a másik asztalhoz, ahol nincsenek rések a deszkák között? - kérdeztem, mert a pincérnőn és két lánykán kívül még mindig mi voltunk az egyedüli vendégek.

- Á, nem, jó lesz itt - felelte Tündi, és elkezdett színezni. A résnél a sárga ceruza beszakította a papírt. - Erre gondoltál?

Hét óra körül áthurcolkodtunk a teraszhoz, ahol páran már üldögéltek. Kezdett hűvösödni az este, a lépcsőre se volt olyan kellemes leülni, de szerencsére eszembe jutott, hogy a könyvem ilyen szempontból is jó szolgálatot tehet: azon ülni már egyáltalán nem volt hideg. Tündi elbeszélgetett egy sárga pólós sráccal, aki valamiért mindig magán tartotta a görkorcsolyáját. Újabb nézők is érkeztek: egy anyuka egy kétévesforma, kék ruhás kislánnyal.

- Ő az egyetlen igazi közönség, aki senkinek sem ismerőse - mutatott Tündi a kislányra.

- De hát ő még nagyon kicsi, nem számít teljes személynek. Maximum negyednek.

A zenészek is csoportokban beszélgettek, semmi jelét nem mutatták, hogy kezdeni akarnának. Olli odajött és közölte, hogy nyolckor most már tényleg elkezdik. Nyolc óra tíz perckor valóban felállt az első zenész a nyitott franciaablak mögé és improvizálni kezdett. Mindhárom előadó nagyon kreatívan egészen szokatlan hangokat csalt elő a húrokból, ám amikor egyikük énekelt egy számot, a sikere nem volt osztatlan. Legalábbis erre utal, hogy amikor megkérdezte, a műsora következő elemeként instrumentális számot játsszon vagy ének-improvizációt adjon elő, a jelenlevők egyöntetűen az előbbire szavaztak.

- Azok után, hogy hallottuk énekelni, ez várható volt - jegyeztem meg. Tündi megengedőbb volt az ifjú művésszel.

- Lehet, hogy ezt a számot így kell énekelni.

Lúzerek hegye

 Mivel esőt mondtak péntek délutánra és a másik útvonal mindenféle sziklamászós-láncos-létrás szakaszokat tartalmazott volna, úgy döntöttünk, hogy a Loserre megyünk. A hegyet tényleg így hívják, persze ők németesen ejtik, de írásban teljesen félreérthető: amikor Gyuri később kitett magáról egy szelfit a hegyen "Loser" felirattal, jóindulatú Facebook-ismerősök sora reagált önbizalomerősítő üzenetekkel. Adta magát így, hogy a hegyet Lúzernek, a rajta található turistaházat Lúzerhüttének nevezzük el. 

A Lúzerre vezető úton díjat kell fizetni: van egy bódé a hegy aljában, ahol van egy jegyárus, plusz egy automata arra az esetre, ha valaki nyitvatartási időn kívül menne fel. Amikor megérkeztünk, a bódé még zárva volt, így Gergő az automatából vett jegyet, viszont épp ekkor megérkezett a néni is a bódéba, így mi már nála. Elég borsos volt a díj, viszont kiderült, hogy kedvezményt kaphatunk a Sommerkartéra. Ez egy egész Salzkammergutra érvényes kedvezménykártya, amiből a szálláson mindenkinek volt egy; előző este Gyuriék ki akarták osztani, de aztán abban maradtunk, legyenek mégis náluk, hiszen együtt megyünk mindenhová. Ennek örömére viszont a mi autónkban senkinek nem volt kedvezménykártyája. Feró körbekérdezett, tud-e valaki adni a többiek közül, de nem kapott hallható választ, így végül teljes árat fizettünk. Laci ezután szólt, hogy nála van a többi kártya.

- Az előbb kérdeztem, miért nem mondtad?

- Én mondtam, hogy vannak nálam kártyák, ha kell valakinek.

- Akkor nem elég hangosan.

Végül kiszámoltuk, hogy kártyával fejenként 30 centet spóroltunk volna, ami - mint Sztell döbbenten megállapította reggel a pékségben - errefelé egy zsemlére sem elég.

A bódétól kicsit feljebb volt egy sorompó, ott kellett bedugni a bódéban kapott jegyet. Gergő kocsija volt elől, de nem sikerült működésbe hozni az automatát - mint kiderült, azért, mert a blokkot próbálta belepréselni. A másik két sofőr megmagyarázta neki, hogy nem az megy a résbe, hanem a másik, keményebb papírból való kis kártya.

- Olyan nekem nincs - csodálkozott Gergő. Mit volt mit tenni: megfordultak az úton, hogy visszamenjenek a bódéhoz, mosolygó integetéssel búcsúztatva a hegyre induló két autót.

- Betti mosolya nem tűnt őszintének - jegyezte meg Tibi kajánul, én meg azon aggódtam, kapnak-e majd Gergőék belépőkártyát. Szerencsére kaptak, sőt ott is volt az automata aljában, csak meg kellett volna várniuk, míg kinyomtatja.

Az útnak majdnem a legtetején egy parkolóból népviseletes figurák tartotta nyíl mutatta a Lúzerhüttét. Laci el is indult, mi utána, de 50 méter múlva megállt: az út le volt zárva, de erre persze fent semmi sem figyelmeztetett. Kicsit parás volt visszatolatni a szakadék mellett, de legalább nem volt messze a parkoló, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt az Altausseere.

Végre elindultunk a túrára. Körülöttünk tehenek legeltek; Bettiék megálltak megsimogatni őket, minket pedig Laci szórakoztatott rémtörténetekkel olyan turistákról, akik abba haltak meg, hogy megtámadta őket a simogatni tervezett tehén. Szerencsére egyik túratársunkkal sem történt ilyesmi.

Mivel a hegycsúcs felhőben volt, úgy döntöttünk, inkább megkerüljük a hegyet. Gergő figyelmeztetett, hogy ez se lesz mindenhol könnyű, sziklás szakaszok is várhatóak. Amit azonban találtunk, arra még ő se számított. A sziklába az erózió mély repedéseket vájt, afféle mini-Kappadókia alakult ki, ami csodaszép látvány, viszont azt jelenti, hogy 10 méter mély rések között kell ugrálni.

Másfél óra alatt tettünk meg másfél kilométert, ráadásul jelzést sem láttunk már régóta (bár annyira nem is figyeltük, mert a lábunk elé kellett nézni). Végül Laciék az elejéről lelkesen kiabáltak, hogy megvan a jelzés! Követni kezdtük, de Gergőnek gyanús lett valami.

- Szerintem visszafelé megyünk - jelentette ki, és konzultált a térképével. Valóban a visszafelé vezető szakaszon voltunk, vagyis a mini-Kappadókia nem is a turistaúton helyezkedett el, csak eltévedtünk, és simán megspórolhattuk volna. Ugyanez történt kicsit később egy hasadékban, ahol választhattunk a mini-Kappadókia vagy az egymás hegyén-hátán fekvő kövek között (ez engem a tenerifei Masca-völgyre emlékezetett, és azzal próbáltam felvidítani társaimat, hogy egyesek fizetnek is az ilyesmiért). Mint kiderült, itt is mehettünk volna a peremén, sokkal járhatóbb terepen.

Egyetlen szempontból szerencsénk volt viszont: bár az előrejelzések már egy vagy két órától brutális zivatarokat jósoltak, három óra körül sikerült szárazon visszaérkeznünk a Lúzerhüttéig. Csak az utolsó párszáz méteren figyelhettük meg, amint a felhő egyre lejjebb kúszik a hegyoldalon:

Ennek ellenére valamiért a kinti asztalokhoz ültünk. Ittuk a teákat - volt, aki rummal kérte, volt, aki anélkül, de a rumnak olyan erős volt az aromája, hogy igazából mindenkinek hasonló volt az élmény - és figyeltük, amint a felhő átgördül fölöttünk a tetőn. Hamarosan tejszerű köd vett körbe minket. Gergőék behurcolkodtak az étterem belső részébe, mi pedig elindultunk megkeresni az autókat. Lefele útban épphogy az út széléig láttunk el (és hatalmas respekt Ferónak, hogy ilyen látási viszonyok mellett is épségben lehozta a kocsit). Lent már kevésbé volt sűrű a köd, viszont esett, ezért a szálláson a szobában maradtam és időnként kinéztem az erkélyen. Kicsit aggasztott, hogy még mindig nem látom a harmadik kocsit, és reméltem, nem esett bajuk a ködös hegyi úton (az valamiért nem jutott eszembe, hogy fel is hívhatnám őket). Utóbb azonban kiderült, hogy nem kellett volna paráznom: azért késlekedtek, mert megálltak egy boltnál és vettek egy csomó kaját, amivel aztán utolsó reggel nem tudtak mit kezdeni.

Elveszve Stájerországban

 A srácok szerettek volna egy pihenőt tartani valahol, így behajtottunk Langenwangba. Feró a központ felé vette az irányt azzal, hogy ott biztos le tudunk parkolni valahol. Elhaladtunk néhány bolt és a templom mellett, majd ismét parasztházak következtek.

- Szerintem ez volt a városközpont - jegyezte meg Petr. Feró befordult az egyik mellékutcába, hogy visszatérjünk a központba, de az elkanyarodott.

- Most épp nem tudom, hova megyünk - vallotta be.

- Úristen, eltévedtünk a nagyvárosban! - kiáltottam fel, mire Petr rögtön rávágta a megoldást:

- Keressünk egy melegbárt!

A templom szerencsére messziről látható volt, így azt előbb-utóbb megtaláltuk. Csak parkolóhely nem volt mellette. Feró ezért egy könnyed mozdulattal behajtott a templomkertbe.

- Ezt nem mondod komolyan! - döbbent le Petr. A templomkert padján ülő idősebb pár rögtön felállt és elindult.

- Ezek most idejönnek és megvernek? - kérdezte Feró.

- Nem, menekülnek, mert meggyőződésük, hogy közveszélyes őrültek vagyunk - feleltem. Feró végre ráállt, hogy kihajtson a templomkertből és a szemközti épület előtt parkolt le - pont a "parkolni tilos" tábla mellett.

Az autópályáról letérve bekapcsoltuk a GPS-t. A cseh nyelven beszélő hölgy Coco névre hallgatott, és specialitása az volt, hogy a célhoz való megérkezést egy lelkes "johó!" kiáltással jelezte. Bad Mitterndorfban viszonylag hamar elhangzott ez a "johó!", ám gyanakodva néztünk körül, ugyanis az előttünk álló ház nagyon nem hasonlított panzióra.

- A képen máshogy nézett ki a ház. Meg máshol is volt.

- Én az első linket írtam be, ami Gergő emailjében szerepelt, és az erre a címre mutatott - magyarázta Feró. Megkérdezték a parkban napozó hölgyet, akitől természetesen megtudtuk, hogy ez nem a szállás, hanem a szállásadó magánlakásának címe. Maga a szállásadó (Uwe) pár perc múlva jelent meg és elvezetett minket a panzióhoz.

Maga a panzió Obersdorfban volt, az étterem viszont, ahova vacsorázni jártunk, Bad Mitterndorfban, így oda is autóval mentünk. Második este útban az étteremhez megkérdeztem Ferót:

- Beütöd a címet a GPS-be vagy követjük Gergőt?

- Azért a faluba egyedül is eltalálok - jelentette ki Feró magabiztosan és áthajtott egy kereszteződésen. Petr, aki azért nézte közben az online térképet, halkan megszólalt:

- Itt kellett volna balra menni.

Reggel az állatkertben

 Nemcsak azért érdemes az állatkertbe reggel menni, mert még nincs akkora hőség, hanem mert így megfigyelhetjük, melyik lakó hogyan kezdi a napot. A kiskecskéknek például első a reggeli:

A pelikán és más vízimadarak sokkal többet adnak a külsejükre, ők először is rendbe szedik magukat.

Egy sportos medve természetesen ébredés után azonnal úszóedzést tart.

A fókák játszanak egy kört kedvenc gondozójukkal.

A mókusmajom áttekinti birodalmát.

Mi történik azonban, ha valakinek a reggeli tevékenysége akadályokba ütközik? Ezzel a problémával szembesült az egyik gibbon, aki a reggeli tornája után vissza akart térni a ketrecbe. Ott azonban még folyt a takarítás. A gibbon a kötélhídon elindult a ketrec felé, majd meglátta az ott tevékenykedő gondozókat, és pánikszerűen visszarohant - és mindezt legalább tíz percen keresztül ismételgette.