Magára hagyott repülőgép a pusztában

Jó időben kiértem a reptérre, úgyhogy letettem a cuccomat és küldtem Etelkának egy sms-t, hogy a Relay előtt vagyok. „Én is” – érkezett a meglepő válasz, de nem láttam sehol. Ezután kifejtette, hogy bement a SPAR-ba. Még sose tűnt fel, hogy a reptéren lenne SPAR, mindenesetre ott maradtam a Relay előtt remélve, hogy hamarosan előkerül, mert az ő beszállókártyáját is én nyomtattam ki. Helyette azonban Csaba jelent meg, aki megmagyarázta a helyzetet: az alsó szinten is van egy Relay, mellette egy SPAR, oda ment be Etelka gluténmentes kaját venni (valamiért úgy gondolta, Németországban ilyesmit nem árulnak az amúgy német tulajdonú áruházláncban). Mindenesetre odaadtam Csabának Etelka beszállókártyáját azzal, hogy bent a kapunál találkozunk, de bemennék, mert nekem még vizet kell vennem (mióta egyszer elvettek tőlem egy üres biciklispalackot a becsekkolásnál, nem kockáztatok).
Nem kellett volna ennyire sietnem: kiírták, hogy a gépünk másfél óra késéssel indul. Megírtuk a Berlinben várakozó ismerőseinknek, hogy késni fogunk, bár Etelka semmi visszajelzést nem kapott, hogy ezt elolvasták volna. Aztán dolgoztunk, amíg le nem dobott a wifi, majd elsétáltunk a kapuhoz. A bejárat előtt egy „útlevélellenőrzés” nevű bódét pillantottam meg, és már halásztam elő a személyimet, mikor feltűnt, hogy nem ül benne senki. Úgy fest, ismét akadálytalanul utazhatunk Schengenen belül – de a bódét a biztonság kedvéért otthagyták.
Az érkezés sem volt problémátlan. Ügyesen leszálltunk a reptéren – aztán megálltunk a közepén. A pilóta bemondta, hogy nem jött elénk senki, aki a kapuhoz vezethetne minket, ezért addig itt várakozunk. Nagyjából tíz perc után kinyitották az ajtókat és lent megpillantottuk a reptéri buszt. Sajnos mi már pont nem fértünk fel rá, így ottmaradtunk a betonon a reptér közepén. Fújt a szél, szemerkélt az eső és nagyon szerettünk volna pisilni, de úgy gondoltuk, a repülőre már nem mehetünk vissza, főleg, hogy közben megérkezett a váltás légiszemélyzet. Körülbelül 15 percet álltunk a pusztában, míg végre újabb reptérbusz állt meg előttünk. Ekkor kezdtek a repülőgépből kitódulni azok az utasok, akiket a személyzet nem hagyott kiszállni, mikor látták, hogy már nem fognak fölférni a buszra. Bezsúfolódtunk a buszba, amely ment velünk 100 métert, majd kirakott a kapunál.

A szökés – állatkerti akciósorozat 1-2.rész

Okos állat a manguszta. Gyorsan rájön arra, hogy ha gondozója a kajával a kinti világból jött be a kiskapun, ugyanott fog majd kimenni is. Márpedig a manguszta kíváncsi is (ez ugye az okossággal együtt jár), vagyis nagyon szeretné tudni, mi van odakint. Így aztán egy-két állatka egyszerűen rácuppant a gondozóra, és nem engedte el. A lány már ott állt a kapunál, de ugye kimenni nem tudott volna anélkül, hogy néhány manguszta is kiszabadulna vele együtt.

Megpróbálta kajával elterelni a figyelmüket, de sikertelenül. Csak akkor kezdték el rágcsálni reggeli kukoricájukat, amikor a gondozó egy óvatlan pillanatban kislisszolt a kapun.


A makik ennél sokkal kreatívabb módszereket eszeltek ki. Amikor egy család babakocsival sétált be a kifutóba, az egyik maki minden teketória nélkül a babakocsi alsó tárolórészébe ugrott és egy darabon utaztatta is magát. A gondozók aztán megkérték, másszon le, de nem ment messzire: leült a földre társai közé a korlát mellett. Azok viszont elvonták a figyelmét, így nem vette észre, hogy potenciális megszöktetői kifelé tartanak.
- Siess, mindjárt kimennek a babakocsisok – figyelmeztettem, de már késő volt: csak döbbenten bámult az ajtón kiguruló babakocsi után.

Láthatjuk tehát, hogy az első két szökési kísérlet kudarcot vallott. Azonban láttunk mi már karón varjút és buszmegállóban pingvint (legalábbis az állatkerti gondozók láttak), ezért tudjuk: az állatok nem adják fel egykönnyen. Hamarosan bizonyára újabb részekkel jelentkezünk izgalmas sorozatunkban.

Neuronpusztulás

Tomi jól döntött, hogy a busz hátsó sorába ült, ugyanis mikor a mellette ülők leszálltak, egy egész sora lett. Úgy döntött, ezt kihasználva végigfekszik az üléseken.
- De nem tudom feltenni a lábamat! – panaszkodott.
- Vedd le a cipődet.
Így is tett, de hamarosan újabb problémája adódott.
- Ez a busz mozog.
- Ennek mondjuk mi örülünk, különben az életben nem érnénk oda – jegyeztem meg.
- Nem úgy, föl-le is! Így nem lehet aludni!

Nemsokára már nem is volt lehetősége aludni, mert elindult a túra. Az első szakasz nem volt ugyan nehéz, mégis többen kifáradtak, és lelohadt a lelkesedésük, mire elérkeztünk a Diósjenő irányát jelző táblához.
- Én nem akarok továbbmenni! – nyafogott Gyuri. – Na jó, ha jó pasi az a Diós Jenő, akkor esetleg.
- Biztos, hogy jó pasi – jelentette ki Tomi. –Hiszen oda van írva, hogy Diósjenő, váá! Csak azt nem tudom, hogy a 8,1 a magassága vagy az IQ-ja.

Oroszi-závoznál egy magaslest találtunk. Laci és Tomi rögtön fölmásztak.
- Ez itt a pottyantós vécé – jelentette ki Tomi, mire gyorsan odébbhúzódtunk. Nemsokára Tomi valószínűleg elvégezte a dolgát, mert lemászott. Gazsi rögtön meglátta a szívatás lehetőségét.
- El lehet venni a létrát?
Tomi elvette a létrát, de ekkor derült ki, hogy a létra alatt egy másik, némileg jobb állapotú létra húzódik meg. A szívatás ilyetén meghiúsulása után Tomi visszatette a létrát, Laci pedig lemászott, az alsó létra fokaira lépve.
- Te hogyhogy nem a szétesős létrán jöttél le? – csodálkozott Tomi, majd megértette: - Ja, hogy te gondolkodol!

Háziállatokról beszélgetve került szóba Alex királypitonja, aki – mint ezt fontosnak tartotta kihangsúlyozni – egyáltalán nem azonos a királykobrával. Tomi ezen is elgondolkozott.
- Ha van királykobra, miért nincs G.I. Joe kobra?
Alex rábámult.
- Tudod, szeretek veled beszélgetni, de a humorod hatására annyi neuron pusztul el az agyamban, mint három korsó sörtől.

Apartman macskával kiadó

Már írtam arról (a Macskák szigete című posztban), hogy Dalmácia igazi macskabarát vidék. A hét nap alatt, amíg körbejártuk Brać szigetét, minden napra jutott legalább egy barátságos doromboló új barát. Néhányuk, mint kiderült, az apartman tartozéka volt.
Milnában hazafelé menet egy hófehér cicára lettem figyelmes az árokparton, a szállásunkkal majdnem szemben. Mivel épp elfoglaltnak tűnt, gyorsan megadtam neki, hol keressen, és továbbmentünk. Másnap reggel – ékes bizonyítékaként, hogy a fehér macskák egyáltalán nem mind siketek – hangos nyávogásra ébredtem. Kimenve az apartmanhoz vezető lépcső alatt láttam elhúzni a tegnapi fehér cicvákot, aki mindeközben követelőzően nyávogott. Miután szóltam neki, hogy itt vagyok, feljött a lépcsőn és nagy simiparti következett; ha csak fél percre abbahagytam (például hogy képet készítsek róla), máris újrakezdte a követelőző nyávogást. Mindez addig tartott, amíg a földszinten a szállásadó ajtaján meg nem fordult a kulcs a zárban. Ekkor a fehér macsek odaszaladt és bebizonyosodott, hogy nem véletlenül láttam tegnap egy nagy zacskó macskakaját a szállásadó szobájában.

Sumartinban több viharvert vörös kandúr is bóklászott az apartman körül, éppezért a fiatalabb generációnak jó menekülési készségekre kellett szert tennie. Reggel, futásból hazafelé menet egy macskát pillantottam meg a kerítés melletti létra tetején. Szóltam neki, de sajnos hamar kiderült, hogy nem érek fel odáig. Ekkor a cicc átsétált a kis ház tetejére, amelyben a gondnok lakott. Így már, ha én felmentem a lépcsőfordulóig, kinyújtózkodva pont elértem a fejecskéjét. Nagy riadalmamra neki ez nem volt elég, és láttam, hogy ugrásra készülődik. Próbáltam lebeszélni, mert innen leesni még macskának sem lehet kellemes, ám a kiskandúr pontosan célzott és mellettem a lépcsőkorláton landolt. Persze simogattam, de utána szerettem volna fölmenni az apartmanba lezuhanyozni. Milnai társával ellentétben ő nem nyávogott, viszont akrobatamutatványokkal próbálta magára vonni a figyelmemet. Végül egész az ajtónkig feljött, sőt az apartmanba is besétált volna, csak nem voltam biztos benne, hogy a tulajdonos ennek örülne.



Végül egy kép az általam ismert legfiatalabb parkolóőrről:

Dalmácia borai

Igaz lehet, hogy a korral az ember elveszít bizonyos készségeket. András például újabban nem tudja felnyitni a csavaros tetejű üvegeket. Ez okoz némi nehézséget, miután utazáskor jellemzően ilyeneket szoktunk venni, amióta négy éve (szintén Dalmáciában) csak a bor megvásárlása után szembesültünk azzal, hogy nincs az apartmanban dugóhúzó.
András persze nem adja fel egykönnyen; Sumartinban a strand sziklái fölött ülve eltökélte, hogy csakazértis megpróbálja még egyszer.
- Jó ötlet – mutattam rá -, mert nem leszek mindig itt, hogy kinyissam a borodat.
András ettől röhögőgörcsöt kapott, de azt hiszem, ösztönzést is, hogy dolgozzon a kapcsolatunk fenntartásáért.

Miután sikerült kinyitni a kis borokat (Andrásnak is az övét, teljesen egyedül), arról beszélgettünk, hogy barátainknak prošeket, helyi desszertbort veszünk majd ajándékba.
- De csak az utolsó nap – tettem hozzá.
- Még szép! Zsolt nem ér nekem annyit, hogy végigcipeljek egy bazi nagy üveget az egész szigeten. – András megérezhette, hogy ez a mondat nem hangzott túl lojálisan, ezért hozzátette: - Én se érek meg annyit magamnak.

A kis üveges italokkal pár nap múlva egy étteremben szembesültünk ismét, ahol felfedeztem az étlapon egy pelješaci bort. Mindig is izgatta a fantáziámat a Pelješac-félsziget (majdnem Splitig felnyúlik, de annyira lent kezdődik, hogy át kell hozzá menni a bosnyák partszakaszon), ezért egy pohár ilyet szerettem volna, az angolul igen gyengén beszélő pincérnő azonban elmagyarázta, hogy bonyolultabb a helyzet.
- Pohár van a ház borából. A pelješaci bor kis üveg, 1,8 deci. Melyiket kéri?
- Az üvegest. És mellé egy poharat – tettem hozzá a biztonság kedvéért, mert strandon iszom bort üvegből, de étteremben azért nem szokás.
- Akkor egy üveg és egy pohár bort is?
Kezdtem érezni, hogy ebből kavarodás lesz, ha nem állítom le.
- Nem, jó lesz a pohár.
Ehhez képest pár (jópár) perc múlva a pincérnő tálcáján egy pohár vörösborral, valamint egy kis üveggel jelent meg, hogy akkor most melyiket választom. Így muszáj volt a poharat kérnem – mivel már kitöltötték, még képesek lettek volna kifizettetni velem akkor is, ha nem iszom meg…