Álnéven a Kiskunságon

Szerencse, hogy azt javasoltam Csabának, szálljunk az utolsó kocsiba. Ugyanis mint kiderült, a hajnali első járatnak egy egykocsis motorvonatot állítottak be. Ha az utolsó előtti kocsit mondom, mindketten meg lettünk volna lőve.

Bösztörnél az ablakhoz álltam lefotózni az állomás tábláját Andrásnak, aki nem hitte el, hogy létezik ilyen település. Közben Csabát felhívta Tóni. Mint kiderült, még messze nincsenek az állomáson, ahol elvileg vártak volna minket, ezért azt javasolta, keressük meg a buszt, ami a túrázókat a rajthoz szállítja, és találkozzunk ott. Egy kicsit csodálkoztam, hogy akkor miért nem ez volt az eredeti koncepció, de utóbb kiderült. Tóni úgy tervezte ugyanis, hogy az állomáson ránk várva még iszik egy kávét, csak azt felejtette el, hogy ez csak akkor fér bele az időbe, ha hét helyett fél hétkor indul otthonról. Mikor kiderült, hogy idén nem lesz ilyesmire idő, nem látta értelmét, hogy az állomás felé kerüljenek.

A nevezésnél amúgy további meglepetés várt ránk, Tóni ugyanis Sanyi helyett (akinek kitűnő alibit szolgáltatott a kőműves – nem tudom, mennyit fizetett neki, hogy pont aznapra ígérje be magát) Attilával érkezett. Ehhez képest az előnevezettek asztalához érve a sajátja után magabiztosan közölte Sanyi nevét és Attilához fordult:
- Sanyi, írd alá az ívet.

Miután ötödik próbálkozásra mi is megtaláltuk, melyik asztalnál kell neveznünk és végre elindulhattunk, megkérdeztük, mi volt ez. Mint kiderült, Tóni nem akarta megzavarni a regisztrációs néniket azzal, hogy az egyik előnevezést írják át másik névre, ezért megkérte Attilát, hogy Sanyi álnéven járja végig a túrát. Természetesen az ellenőrző pontokon következetesen Sanyinak szólítottuk és időnként hangosan elmerengtünk, mit csinálhat ilyenkor Attila. Attila-Sanyi persze az utolsó pillanatban tudta meg, hogy beugrása lesz, nem is készült kajával (kivéve a kézműves túracsokit, ami alá kartonpapírt tettek a dobozba, hogy vastagabbnak tűnjön) és ezért lelkesen beállt a sorba annál az ellenőrző pontnál, ahol kenyérlángost osztogattak. Tóni nagyon nem örült az időveszteségnek, de süket fülekre találtak az érvei, miszerint:
- Ne tökölj már itt, ne légy olyan, mint az Attila!
Azután persze, ha már ott vagyunk alapon, Tóni is vett kenyérlángost és tett rá az összes fajta tejfölből, amit kiraktak – ezek egy része le is csöpögött a túracipőjére.

Túra közben Csaba természetesen vicceket mesélt, köztük egy régi szocialista klasszikust. Kimennek a tévések a tanyavilágba interjút készíteni Pista bácsival, hogy hogy telik egy napja. „Hát, reggel felkelek, bedobok egy felest...” „Jaj, ezt nem szabad mondani, még rossz fényben tünteti fel a parasztságot! Mondja azt, hogy elolvas egy könyvet.” „Hát jó. Reggel felkelek, elolvasok egy könyvet, aztán teszek-veszek a ház körül. Ebéd előtt megint olvasok egy kicsit, délután pedig lemegyek a haverokkal a könyvtárba. Mikor a könyvtár bezárt, átmegyek a Józsihoz, akinek saját nyomdája van.” Ezen a ponton épp egy tanyához értünk, amelynek udvaráról két vidám bácsi integetett lelkesen. Egyikük ki is jött a kapuba megkérdezni, hova megyünk („Szabadszállás? Jaj, hát az nagyon messze van!”) meg mesélni róla, hogyan árul dinnyét. Mikor továbbmentünk, Csaba megjegyezte:
- Szerintem itt is van nyomda, és épp egy író-olvasó találkozót láttunk.

Tóni egész másfajta "olvasnivalóra" vágyott: már túra előtt lelkesen áradozott a horgásztóról, ami nemcsak szép, de a partján kávézó is található. Sajnos már egy elég korai ellenőrző pontnál kiderült, hogy idén nem arra viszik a túrát, és egyáltalán nem esik útba vendéglátóipari egység. Tóni végig azon szomorkodott, hogy nincs kávé, és amikor az ellenőrző pontokon csokit meg almát kínáltak, mindig visszakérdezett:
- Kávé nincs?
Csak az utolsó ellenőrző pontnál mutattak rá válaszként az ott ülők egy termoszra.
- De, van kávé, bár ezt igazából magunknak hoztuk.
- Ja, akkor nem kell.
- De sok van, szívesen adunk.
- Tóni, itt a lehetőség – figyelmeztettem.
- Nem, most már mindegy.

A célban, miután Attila megkapta a Sanyi nevére szóló emléklapot és a Sanyinak rendelt pörköltet (a réteseit viszont nekünk adta, mert nem érezte feljogosítva magát az elfogyasztásukra), beszédbe elegyedtünk egy vagány nagykanizsai túratársnővel, aki az 55 kilométeres távot teljesítette nem sokkal több idő alatt, mint mi a 35-öt. Miután kifejeztük csodálatunkat az erőnlétét illetően, vállat vont:
- Á, tök jól vagyok. Jó volt a terep, nem volt nagy sár meg mély homok, és még kávét is kaptam.
- Igazán? Hol? – csillant fel Tóni szeme.
- Az utolsó ellenőrző pontnál. Ott volt mellettük egy termosz, felajánlották, hogy szívesen adnak belőle. Szerintem ti is kaptatok volna.

Kínaiak a Börzsönyben

- Valaki már nagyon várt – mondta Gazsi és egy hosszú hajú ázsiai nőre mutatott, aki lelkesen integetett a kör túloldaláról. Később odajött és Györgyiként mutatkozott be, ami kicsit fura volt, de hát ha az Amerikában élő kínaiak angol nevet választanak, logikus, hogy az itt élők meg magyart, csak még nem hallottam ilyet. A vonaton a nagy tömeg miatt nem tudtunk egymás közelébe ülni, így a véletlenül működő wifit kihasználva Ádám művész úrral csevegtem messengeren. („Hogyhogy már ébren vagy?” „Megyek próbálni.” „Akkor próbálj csak, hátha sikerül.”) A buszon viszont Ági az új lány mellé került és beszélgetni is kezdtek. Ekkor derült ki, hogy Györgyinek a férje találta ezt a túrát, és fogalma sem volt, milyen túracsoportba került. Megkérdezte Ágit, neki van-e férje, mire Ági elmagyarázta, hogy ez egy homoszexuális túracsoport (ezt praktikusabbnak találta, mint a „meleg” szót, hiszen az a neten is szerepel és láthatóan Györgyi mégse jött rá a jelentésére).
- A lányok is? – kérdezte Györgyi, majd az igenlő választ követően elbizonytalanodott. – És az nem baj, hogy én nem?
Ági megnyugtatta, hogy nem, viszont ekkor elindultunk és elsodródott tőle. Utólag ennek tudta be, hogy Györgyi ezután távolságot tartott; Ági szerint (aki inkább peruinak vagy mexikóinak tippelte) talán úgy élte meg, mégis baj, hogy heteró. Szerintem inkább az sokkolhatta, hogy meleg témákról is kezdtünk beszélgetni, mivel egyes kelet-ázsiai kultúrában elfogadják az azonos neműek kapcsolatát, de beszélni nem illik róla. Mindenesetre Györgyi kívül rekedt a társalgáson, és az első pihenőnél azt vettük észre, hogy eltűnt. (Utoljára pisilni ment a bozótba, de akkor is be kellett volna érnie minket.)
- Ki hiányzik? – kérdezte Tomi.
- Az a heteró lány, akinek a származásában nem értünk egyet – magyaráztam. Tomi lecsapta a magas labdát:
- Mármint vele nem értetek egyet, vagy ti egymás közt?

Gazsi vadul pijjogott, de felhívtam a figyelmét, hogy gyakorlatlanabb túrázók nem feltétlenül ismerik ezt a jelzést (egyszer régen Dórit próbáltam így hívni, ő meg azt hitte, valami madár). Túravezetőnk ezért visszaindult Györgyiért, és közben felhívta telefonon. Kiderült: amikor nem látott minket sehol, Györgyi visszafordult. Gazsi magával hozta, de az első rövidítési lehetőségnél az új lány mégis elbúcsúzott a csapattól. Ági arra gyanakszik, hogy igazából már az elején is direkt akart otthagyni minket, csak Gazsi lelkiismeretessége miatt nem járt sikerrel.

Gazsi és Alex a túra során lelkesen mesélték, hogy előző este japán étteremben voltak.
- És képzeljétek, két pincér úgy összeveszett, hogy az egyik hozzávágott a másikhoz egy csomó pálcikát! – mesélte Alex. – De állítólag nem kínaiul veszekedtek, mert volt velünk egy japán lány és ő mondta.
- Mondjuk én nem lepődnék meg azon, hogy két japán nem kínaiul veszekszik – jegyeztem meg.
- Mármint nem japánul.
- Miért, az én szüleim mindig németül veszekedtek, hogy mi gyerekek ne értsük – jegyezte meg Gazsi. Alexnek ehhez a tanári praxisából voltak tapasztalatai.
- Amikor angoloknak tartok órát, és elkezdenek egymás közt az anyanyelvükön beszélni, arabul meg kínaiul meg nemtom.
- De fura, mifelénk az angoloknak nem kínai az anyanyelve.
- Mármint amikor angolul tartok órát külföldi hallgatóknak, akiknek arab meg kínai az anyanyelve.

Bettivel a Julianus-kilátó után leváltunk a csapatról és lesétáltunk Nagymarosra. Közben megszelídített minket egy bájos fiatal cicamama:



így pont az orrunk előtt ment el a pesti vonat. Nem baj, hiszen 17.11-kor jött a következő. Mivel a pénztár zárva volt, nyugodt szívvel ültünk ki a padra napozni. 17 óra fele észrevettem, hogy a pénztárcsarnokból lóg ki a sor. Kiderült: időközben kinyitott a pénztár, de meg is jelent annyi turista, akiknek 10 perc alatt esélytelen volt jegyet kiadni. Megpróbáltam az online jegyvásárlást, de az se volt gyorsabb. Ráadásul Nagymaros-Visegrád állomáson a pénztárcsarnok mögött áll meg a vonat, így amikor azt hittük, még meg se érkezett, hirtelen továbbindult. Kénytelenek voltunk megvárni a következő vonatot, ami egy EC volt (ilyennel se utaztam még haza Nagymarosról!) és azt a kocsiját, amibe felszálltunk, egy népes kínai turistacsoport foglalta el. Budapestre érve Betti meg is jegyezte:
- Szerintem várjuk meg, amíg az összes kínai leszáll.
- Mármint az összes, aki a vonaton van, vagy az összes a világon?

A létezés elviselhetetlen feltölthetősége

Az Academia.edu nagyon hasznos oldal, sok kolléga feltölti oda különböző tudományos cikkeit, amelyek ingyen letölthetők a tagoknak. Ráadásul az oldal még email értesítőt is küld, ha valami olyan érkezett, ami szerinte engem érdekelhet. Ma a következő értesítést kaptam:
"Existence was uploaded by X. Y."
Azért nem semmi, hogy magát a létezést is fel lehet már tenni a netre.

Aszkéta életmód Brightonban

A hostel pultosa közölte, hogy upgrade-elték a foglalásomat: nem 8, hanem 6 ágyas hálóteremben fogok aludni. Mondjuk ennek sok hatását nem láttam, mert mikor beléptem, megállapítottam, hogy rajtam kívül csak ketten alszanak benne. Ezek egyike viszont nyitva hagyta elmenetelkor az ablakot, aminek hatására teljesen kihűlt a szoba. Felhúztam az ablakot, majd megpillantottam a feliratot: „Balesetveszély! Az ablak becsukásához kérje a személyzet segítségét.” De most már megúsztam kiesés nélkül, úgyhogy mindegy volt.

Hamarosan kiderült, hogy nemcsak a nyitott ablak miatt volt hideg a szobában, hanem azért sem, mert az egész hostelben ki volt kapcsolva a fűtés. A társalgóban különböző elméletek születtek ennek magyarázatára: volt, aki szerint éjszakára bekapcsolják, vagy csak este 2 órára, vagy csak ha külön fizetünk. Egy spanyol néni reklamálni próbált a recepciósnál, de nem tudott eléggé angolul, hogy megértesse magát. A segítségére siettem, és azt sikerült kiderítenem, hogy a fűtést csak hideg időben kapcsolják be. Felhívtam rá a figyelmet, hogy a 10 fok+jeges szél sokak számára hideg időnek minősülne, mire a recepciós megígérte, hogy felhívja a tulajt. A telefonhívás amúgy eredménytelen volt: éjjel és másnap reggel is ugyanilyen hideg volt. Viszont a spanyol néni végtelenül hálás volt nekem a közbenjárásomért, na meg azért, hogy valakivel meg tudja értetni magát.

A hostel egyéb módon próbálta kompenzálni lakóit a hidegért. A konyhában egy „ingyen kenyér” feliratú doboz volt tele zsömlékkel: mint kiderült, egy közeli pékség minden nap végén ingyen ideadja a megmaradt termékeket. Mivel a közös kajában egy nagy csupor tahinit is találtam, nem vesződtem a vacsoravásárlással a metsző szélben; csak a sarki bioboltban vettem másnap reggelre körteszerű almát, illetve esti desszertnek kókuszjoghurtot. Mikor azonban lementem vacsorázni, az ingyen kenyeres doboz eltűnt. Szerencsére valaki hagyott a közös kajában szeletelt rozskenyeret is, de mondjuk az tahinivel is kicsit száraz volt. Aztán miután már megvacsoráztam, meghoztak egy csomó ingyen kenyeret, sőt muffinokat és brownie-kat is. Még másnap reggel is az este hozott mazsolás zsömlével húztam ki a hivatalos reggeliidőig.

Eddigre már megérkeztek a szobatársaim is. Derek japán származású új-zélandi volt, aki épp most érkezett Skóciából.
- Voltál már Skóciában? – kérdezte tőlem.
- Nem, még nem.
- Ne is menjél, tök szar. Nincs semmi érdekes, hideg van és esik az eső.
Nem akartam belemenni, hogy itt Brightonban sincs igazán strandidő (bár a parton táblák figyelmeztetnek a túlhevülés ellen, mert nyáron a tengervíz akár 17 fokra is fölmelegedhet), sőt Új-Zélandon is szokott esni az eső. Ráadásul gyanítom, hogy harmadik szobatársunk, Adam, skót lehetett, mert mikor rákérdeztünk, britnek vallotta magát, de nem említett konkrét régiót vagy települést.
Dereknek amúgy jó oka volt rosszkedvűnek lenni: az egész napot Londonban töltötte egy fogorvosnál, fogszabályozás céljából, amire a gatyája is ráment.
- Találjátok ki, mennyibe kerül az egész fogszabályozás.
- Gőzöm sincs, sose szabályoztattam a fogamat – feleltem. Adam megkockáztatott egy tippet:
- 1000 font?
- 8000 font! Tök le vagyok égve. A szállást már kifizettem a hétre, de azon felül csak 20 fontom maradt.
- Menj le, van ingyen süti – dobtam be segítőkészen. Adam nem tért magához az infótól.
- 20 font? Hogy fogsz 20 fontból megélni?
- Á nem baj, a fogszabályzómtól úgyse nagyon tudok enni.