Börzsönyi lost and found, avagy tanmese az erdőben eltulajdonított tárgyakról

A Nagy Hideg-hegy után kettévált a csapat: míg Tóni a többieket levezette egy mély völgybe és vissza fel, Attila és én egyenesen a Csóványosnak tartottunk. Mondjuk annyira egyenes nem volt, mert a legrövidebb út helyett a szép sziklákkal tarkított piros háromszögön indultunk el végül. Szerencsés ötlet volt: alig párszáz méter után találtam a földön egy teljesen működőképes kisméretű elemlámpát. Mivel kevéssé tudtam elképzelni, hogy tulajdonosa visszajönne érte, zsebre tettem. Attila gyorsan számba vette, hány zseblámpája van, és arra jutott, hogy a szükségesnél több, ezért a leletet átengedte nekem. Ő megelégedett azzal, hogy három geoládát is fel tudott keresni ezen a rövid útszakaszon (ez hárommal több volt, mint amennyire Tóni vezetésével lett volna lehetősége).

Tóniék a Csóványoson értek utol minket, és elpanaszolták, hogy útjuk egyáltalán nem volt szép, ráadásul csak 5 perc jutott ebédidőre. Ezt leginkább Péter szenvedte meg, aki ebédnél a kesztyűjére ült le a nyirkos fatörzs helyett. Mikor Tóni 5 perc után elkiáltotta magát, hogy „indulás!”, elfeledkezett az eredeti pécsi kesztyűről és otthagyta a fatörzsön. Erre csak a Csóványoson döbbent rá, amikor már nem lett volna ideje visszamenni érte akkor sem, ha történetesen nem jelzetlen úton történik mindez. Bosszankodva indult hát tovább.

Nekem is hamarosan akadt bosszankodnivalóm: fényképezőgépem, amely már több mint egy éve halódott (például vakuzni csak halszemoptikával volt hajlandó - ebből igen érdekes templombelső-fotók születtek), most végképp felmondta a szolgálatot. Jócskán lemaradtam, míg megpróbáltam működésre bírni: csak a Foltán-keresztnél értem utol a többieket. Péter fáradtan zuhant le egy padra.
- Baromi nehéz ez a kalapács! - sóhajtotta. Ekkor tudtam meg, hogy nem sokkal szétválásunk után (még 5 perces ebédjük előtt) ő egy kalapácsot talált az ösvényen és elrakta, hátha jó lesz valamire.

A kalapács-sztorit persze a többiek sem hagyták szó nélkül. Amikor, már Királyrét közelében, egy autólámpa hevert lefordítva az ösvényen, rögtön hátrakiáltottak Péternek, hogy nem akarja-e elrakni azt is.
- Kissé nyomottan néz ki - állapítottam meg, miután túrabotommal megfordítottam.
- Nem baj, majd a kalapáccsal helyrekalapálja - mondta Sanyi. Péter nem tette el az autólámpát, sőt a szintén az erdőben talált olajos hordót sem, amelyet szintén ajánlgattunk neki. Magát a kalapácsot csak lent a faluban pillantottam meg először, és megállapítottam, hogy elég rozsdás. Sanyinak erre is volt megoldása:
- Majd lejön róla a rozsda, miközben az autólámpát kalapálja.

Tanulság: ha az ember talált tárgyakat tulajdonít el az erdőben, az megbosszulja magát.

Balkézszabály

La Orotava uszodájában kellemesen kevesen voltak ahhoz képest, hogy az esős idő a más errefelé szokásos programokat (túrázás, strandolás, séta a városban) jelentősen megnehezítette. (A hostel többi lakója mondjuk szintén az uszodába készülődött, de csak kb. 2 órával utánunk, az ovisúszásra érkeztek meg.) Néhány sávot lefoglalt a felnőtt úszásoktatás, de még így is volt saját sávunk Andrással. Így felosztottuk azt és nem körbe, hanem egymás mellett úsztunk. Ennek persze az a fő hátulütője, hogy ha egy harmadik ember is bejön a sávba, annak esetleg nekimegyünk (főleg, ha hátúszásból kifolyólag nem is vesszük észre). Így történt, hogy a medence széléhez érve beleütköztem egy szakállas idősebb úrba. Sűrű bocsánatkéréseket zúdítottam rá, de ő nem volt kiakadva.
- English or German? – kérdezte.
- English – feleltem abban a hitben, hogy idegennyelv-tudásomat kérdezi.
- Mindjárt sejtettem. Az angolok ugye az autóúton is baloldalon mennek, gondoltam, biztos az uszodában is fordítva ússzák a köröket…

Karaoke buli

9-kor Dani felvetette, hogy menjünk le a Why Notba, mert karaoke buli lesz. Én egy kicsit húzódoztam.
- De hát az csak 10-kor lesz, innen meg 20 perc alatt odaérünk! Mit csinálunk addig?
- Mit, hát iszunk! – felelte Justin, amit elfogadtam érvnek és elindultunk. Hamar kiderült, hogy mégsem fogunk 20 perc alatt odaérni. Dani ugyan kocsival volt, de azt le akarta tenni a lakása előtt Budán és onnan tömegközlekedni. Justinnak eszébe jutott, hogy kapott egy kupont még tavaly (először azt mondta, szilveszterkor, aztán jobban belegondolva rájött, hogy emlékei szerint aznap le se ment a Why Notba), ami kedvezményt nyújt, és úgy döntött, hazamegy érte. Ekkor már én is bevetettem, hogy szívesen letenném otthon a marha nehéz hátizsákomat. Úgyhogy először elmentünk hozzám (a nagy beszélgetésben elfelejtettük Danit navigálni, úgyhogy párszor elég érdekesen váltott sávot), aztán Justinhoz, és végül át Budára. Itt viszont váratlan probléma adódott: a parkolóhelyek hiánya. Találtunk ugyan egy kis helyet, de Daninak nem sikerült belepréselnie az autót.
- Nem vagyok mindig ilyen béna, csak most zavarban vagyok, hogy itt vagytok.
- Becsukjuk a szemünket? – ajánlottam fel. Dani végül feladta a parkolóhelyet, bár Justin megjegyezte, hogy ő simán be tudott volna oda parkolni. Továbbmentünk, és került megint egy hely (Dani szerint akkora, mint az előző, Justin szerint nagyobb), de Dani nem merte megkockáztatni. Végre egy limuzin méretű résbe szerencsésen letettük a kocsit.
- Nem akarsz te is felugrani valamiért? – vetette fel Justin. Dani nem akart, így elindultunk a villamoshoz, és pont 10-re meg is érkeztünk a Why Notba.
Műsornak persze még híre-hamva sem volt. Viszont kiderült, hogy éppen akciós a Jägermeister, úgyhogy rendeltünk négyet (a plusz egyet Dani kapta, mert ő nem rendelt más alkoholt, legalábbis ezen a ponton). Egy idő után ismerősök is befutottak: Zsoltiék, Blumi és Peti. Kicsit csalódott voltam, hogy Blumi nem emlékszik legutóbbi közös karaokés élményünkre, amikor az egész estét szinte végig ő töltötte be, de ez vélhetően az alkohol hosszú távú hatásait igazolja. Peti viszont láthatóan megkönnyebbült, hogy éppen nem kell LMBT történeti hónapot szerveznie.
Végre elindultak a zenék. Justin azt mondta, ő csak nagyon részegen hajlandó szerepelni (annyira nem is forszíroztuk, miután kiderült, hogy legutóbbi ilyen produkciója a Barbie Girl volt), ezért mi csak magunknak a sarokban énekeltük a dalokat. Mondjuk lehet, hogy a We Are The World-öt ambíciózusan előadó két és fél srác (a harmadik ugyanis mellettük állt, de két sornál többet nem énekelt) nem díjazta, hogy mi közben a Hofi-féle paródiát nyomtuk.
Éjfél körül már kezdett erősen megoszlani a bár közönségének alkoholszintje, így a produkciók színvonala is. Peti például gyönyörű Sinatrákkal szórakoztatott minket, amitől valaki más is vérszemet kapott, de ő jóval rosszabb minőségben csinálta ugyanezt. Egy másik fiatalember nem tudott lépést tartani a dal sebességével (pedig ABBA volt, nem Dopeman), így a sorok redukált számban és nem pont a hivatalos helyükön következtek. Az előadó viszont ezt ellensúlyozta azzal, hogy reklámot adott a mostanában zajló eseményeknek, ugyanis a szám végén kétszer hangosan elordította magát:
- LMBT február hónap!

Sven (vagy Søren?) bebukta

Csak a héten tudtam meg, hogy az Állatkertben nemcsak az oroszlánfókák, hanem a borjúfókák is adnak műsort. Igaz, kevesebb mutatványt mutattak be kevésbé pörgős zenével és kevesebb közönségnek (=egymagam), Sven és Søren is lelkesen gyűjtötte a karikákat és lökdöste vissza a labdákat.



A hangbemondás szerint a borjúfókák is nagyon szeretik produkálni magukat, bár értelmi képességeik kissé gyengébbek sztárolt rokonaiknál. Ennek tanújelét is adták a műsor közben. A gondozó a sikeres mutatványokat halakkal jutalmazta, amelyeket bedobott a medencébe. Egy élelmes sirály meglátta a lehetőséget és körözni kezdett a terep fölött. Az egyik alkalommal, mikor Søren - vagy Sven - kicsit lassabban indult a bedobott jutalomfalat után, a sirály lecsapott és hamarosan diadalmasan felszállt, karmai közt a hallal. A megszégyenített fóka percekig nem mert a felszínre jönni...

A rosszul megtervezett túra hátrányai

Várakozás közben megállapítottuk, hogy Brendan felhívásai sokkal prózaibbak, mint amiket Shane ír. Semmi hóborította csúcsok meg lágyan ringadozó szellő; csak annyit írt, hogy 3-4 órát túrázunk a Budai-hegységben, lesznek benne kilátók és forró csoki. Ebből maximum sejtésünk lett az útvonalra vonatkozóan. Mivel Shane a mai túrát kihagyta azzal a (túravezetőtől meglepő) ürüggyel, hogy utálja a sarat, meg kellett várnunk Brendant, aki persze utolsónak érkezett. Rögtön kifaggattam az útvonalról.
- Hát olyan konkrét terv nincs - felelte. - Fel akarok menni néhány kilátóba, meg arra a hegyre, ahol a tévétorony van.
- És hol tervezted a forró csokit?
- Konkrétan sehol, de valahol majd csak találunk.
Ezt túlzott optimizmusnak ítéltem, mert az általa mondottak alapján rekonstruált útvonalon nem ismerek ilyen lehetőséget. A többiek, kevésbé lévén képben a Budai-hegyekben, még reménykedtek. Miután egy némileg eljegesedett turistaúton felmásztunk a Nagy-Hárs-hegyre, Alisia halkan megkérdezte tőlem: - Most már közeledünk a forró csokihoz?

Hamar kiderült, hogy bár a sárga jelzésen mentünk föl a hegyre (más jelzésen nem is lehetne),rossz irányból indítottunk. Vita alakult ki, hogy menjünk ugyanarra vissza vagy folytassuk a sárgán. Mikor már eldőlni látszott a kérdés, megszólalt Brendan telefonja. Három potenciális túratárs hívta, akik most értek a Kálvin térre.
- Egy kicsit elkéstetek, srácok!-korholta őket Brendan. - A találkozó másfél órája volt, és nem is a Kálvin téren!
A késők ennek ellenére szerettek volna csatlakozni a túrához, és azt kérték, Brendan írja meg nekik az útvonalat sms-ben. Ez már akkor is problémás lett volna, ha pontosan megtervezett útvonalon megyünk. Brendan ezért úgy döntött, megadja nekik a következő találkozási pontot.
- Hármoshatarhedj!-mondta amerikaihoz képest jó kiejtéssel, de annyira nem, hogy három külföldi ez alapján megtalálja a térképen. - Kábé 20 perc múlva leszünk ott.
- 20 perc múlva??-döbbent le Edlira.-Ilyen jeges utakon?
- Száraz úton se menne-tájékoztattam.-Minimum 1 órát mondanék.
Brendan azonban addigra már letette, rábízva a három eltévedt báránykára, hogy találjon oda a Hármashatár-hegyre, ahogy tud (a Kálvin térről ez még tősgyökeres budapestinek is kihívás). Mivel a túrának ezen a részén már nem tartottam a csapattal, sose tudtam meg, megtalálták-e akár a három későt, akár a forró csokit...