Online jegyvásárlás

 A MÁVSTART jegyvásárló oldala, amely megújulása óta egyre szarabb, reggel nem működött. Amikor beírtam a születési dátumomat (amit nem értem, miért kell, ha egyszer regisztrálva vagyok; igazán megjegyezhetné és megjeleníthetné, amikor beírom a nevemet), közölte, hogy 3 év alatti kisgyermek vagyok, akinek nem kell jegy. Felmerült bennem, hogy csinálok egy képernyőfotót és azt mutogatom a kalauznak, de aztán letettem róla, és a pályaudvaron az automatából vettem jegyet. Feri és Emese is az automaták felől érkeztek a találkozóhelyre: láthatóan ők is hasonlóan jártak. Így már meg se lepődtem, amikor megérkezett Gergő és dühöngve nyomogatta a mobilját.

- Azt mondta, öt perc, de már tíz is letelt, miért nem csinálja már?!

- Neked is bedöglött az oldal? - kérdeztem részvéttel.

- Nem, csak elfelejtettem a jelszavamat!

A pályaudvar személyzete viszont a kijelzőkre felejtette el kiírni, melyik vágányról indul a vonatunk. Mivel általában az elsőről szokott és állt is ott egy motorvonat, Misiék automatikusan elindultak arra, de nekem feltűnt, hogy a négyesen álló vonathoz (de a központi kijelzőre még mindig nem) kiírták, hogy "Vác-Szob zónázó", így gyorsan visszatérítettük Misiéket a megfelelő vágányra.

A vonaton Gazsi elmondta, milyen buszjegyet vegyen az, akinek van Volánbusz applikációja. Mariann felvetette, hogy letölti most útközben, amit Gazsi is megfelelő megoldásnak talált.

- Ez nem úgy megy, mint a vonat, hogy bankkártyáról, hanem feltöltesz egy egyenleget, és a rövidebb utakat abból fizeti - magyarázta. Mariannak gond nélkül sikerült ezt abszolválnia, Ági azonban küszködött az applikációval. Mi csak azt láttuk, hogy egyre dühösebben nyomkodja a telefonját, majd egyszer csak felkiáltott:

- Most meg 12 ezer!

- 12 ezret fizettél a jegyért??

- Nem, annyit töltött fel. Először ötezret akartam rárakni, de közölte, hogy feltöltés sikertelen. Megint megpróbáltam ötezret, megint ugyanez. A végén kétezret próbáltam, erre kiderült, hogy az összeset rátette. Életemben nem fogok 12 ezer forintot elbuszozni!

- Vedd meg mindenkinek a jegyét a buszon - javasolta Betti a kézenfekvő megoldást, Ági azonban felháborodva nézett rá.

- Hogyisne! Az az én pénzem!

Mikor bementünk Katalinpusztára (ez látható a képen), Gazsi elmagyarázta, hogy pár perc különbséggel két busz fog érkezni: az egyik közvetlenül Budapestre, a másik Vácra megy. Szóval figyelni kell, melyikre szállunk.

- De az is lehet, hogy megvárjuk, melyik jön előbb, és akkor eldöntjük.

- Persze, csak akkor nem lehet előre jegyet venni. Ez neked lehet probléma - fordult Gazsi Bettihez.

- Semmi gond, megveszem a jegyet készpénzben.

- Jó, csak az lenne a cél, hogy használj az egyenlegedből, amin így ott marad a rengeteg pénz.

- De nem én töltöttem fel rá 12 ezret, hanem az Ági.

Művelt macskák a különteremben

 A Cat Caféra ugyan ki volt írva, hogy telt ház van, de amikor szóltam, hogy a különterembe megyek, azt mondták, rendeljem meg az italom a pultnál és majd ők odavezetnek. Aslan vélhetően arra számított, hogy neki is rendelek valamit, ugyanis odajött mellém és felnyúlt a pultablakig (pont elérte). Ha nem vigyázok, még az italomat is leveszi magának.

A különteremben még csak Miklós és Terézia tartózkodott, akik megkérdezték, nem látom-e a nagy vörös macskát, akinek itt kell lennie valahol; ugyanis megkérték őket, hogy tartsák számon a teremben levő macskákat. Közöltem, hogy a nagy vörös macska fent van a pultnál és éppen italt kunyerál a vendégektől. Helyette viszont bejött velem a szépséges Nermál, így Teréziáék megnyugodhattak, hogy a macskalétszám változatlan. Ez azonban nem maradt sokáig így. A különterem ajtaja rendszerint zárva van, ezért a macskák számára különleges alkalom volt, hogy bejöhetnek és felderíthetik az itt tárolt macskászati felszereléseket. Egy idő után azt vettük észre, hogy kint sorakoznak az ajtónál várva, hogy valaki bejöjjön és beslisszolhassanak.

Volt itt rengeteg felfedeznivaló, például különböző ketrecek és hordozók, valószínűleg az orvosi kezelés miatt vagy más okból elkülönített macskák részére. Figarónak ezek tetszettek a legjobban.

Volt továbbá egy hatalmas macskabútor. Egyértelműen ez vonzotta ide Nermált, aki sorra végigpróbálta rajta az összes ülőhelyet, míg meg nem találta az igazit:

Más macskák is érdeklődtek a macskabútor iránt. A nevét meghazudtolóan óriási és agresszív Mini azonban nem akart közösködni, és a helyét veszélyeztető macskákat és embereket egyaránt heves fújással támadta le:

Időközben megérkezett a szerző és a többi vendég, elkezdődött a felolvasás. Míg Judit a novellákat olvasta, Bálint szerényen félrehúzódott az asztalhoz, ahol azzal foglalatoskodott, hogy Pongót próbálta megakadályozni a poharak és tányérok tartalmának ellenőrzésében. Pongó figyelme azonban nemsokára másfelé terelődött: megtalálta ugyanis a kabátomat, amelynek vélhetően Folti-szaga volt. Pongó a holmimra telepedett, és az este hátralevő részében el se mozdult onnan.

Elveszve a tanulmányban

 A szerkesztőségi értekezleten Agnieszkának az egyik tanulmány végéhez lett volna hozzáfűznivalója, csak nem találta a kifogásolt szakaszt.

- Bocsánat, mindjárt mondom, nem találom az összefoglalást...

Hadley segítőkészen közbeszólt:

- Szerintem a végén van.

Banki ügyben

 Cseng a telefon, felveszem.

- Jó napot kívánok, Gipsz Jakabné vagyok. Banki ügyben telefonálok, de még nem tudom biztosan, kivel kellene beszélnem. Egy kis türelmét kérem, amíg megkeresem.

Kissé meglepve tartottam a vonalat, miközben megpróbáltam egy kézzel gépelni. Körülbelül három perc múlva Gipsz Jakabné visszatért a vonalba.

- Megtaláltam, Fületlen Euláliát keresem.

- Hát az nem én vagyok - feleltem, és nem álltam meg, hogy hozzá ne tegyem: - Ha ezt mondjuk a hívás előtt tudta volna, akkor egy csomó időt megspórolunk.

- Igen, de ez csak most derült ki - védekezett az ügyintéző, szemlátomást nem érzékelve: arra céloztam, hogy először keresse meg az ügyfél nevét és azután telefonáljon. - De amúgy nekem Majomfejű Alajos is megfelel.

- Ő sem vagyok - válaszoltam némileg indignáltan, mert ezt azért a hangomból megtippelhette volna.

- És ismeri esetleg ezeket a személyeket?

- Fogalmam sincs, kik ezek.

- Akkor kérem, tartsa a vonalat egy kicsit, amíg ezt a telefonszámot tévesre állítom a rendszerben. - Újabb rövid szünet. - Megerősítené kérem, hogy milyen telefonszámot hívtam?

Ajándék leiterjakab

 Arra érkeztem meg, hogy apukám hangosan átkozódik a laptopja előtt.

- Mi történt?

- Kiadtuk ezt a szöveget egy fordítónak, de iszonyúan szarul csinálta meg. Ilyenek vannak benne, hogy ugye a gépen van egy folyadékszint-kapcsoló, amit angolul úgy írtak, hogy "a liquid level switch is present". Mondjuk elég hülyén fogalmazták, de mindegy. Erre mit ír a fordító? "A folyadékszint-kapcsoló ajándék."

Elképzeltem, hogy ez a fordító korábban marketingszövegekkel dolgozott. Látta is lelki szemei előtt a reklámot: "Különleges ajánlat! Minden géphez ajándék folyadékszint-kapcsoló!"

Szigorúan lektorált szövegek

 Levélváltás egy ügyféllel (anonimizálva):

1.

"Kedves Macskamedve! 

Küldöm a fordítása lektorált változatát. Mivel a szövegben rengeteg javítást kellett eszközölni, mindenképp érdemesnek tartottuk, hogy a végleges verziót lássa, illetve a felmerülő kérdéseket megbeszéljék a lektorral.

Ha a végső verzió megszületik, ki lehet állítani a számlát. 

Köszönettel:

Gipsz Jakabné"

2.

"Kedves Gipsz Jakabné!

Köszönöm a visszajelzést. Felhívnám a figyelmet, hogy a csatolt fájlt nem én fordítottam.

Köszönettel:

Macskamedve"

Cilike hátralevő életének első napja

 Gitta már napközben küldözgette a képeket, hogy a cicák lelkesen mosakodnak, készülnek a látogatásomra. Ám amikor megérkeztem, először csak Cilike jött elő: hozzádörgölőzött az asztalhoz, közben pedig olyan hang hallatszott, mintha a szomszéd ütvefúróval készülne szétbontani a falat.

- Ez most dorombol?

- Igen, ő szeret. Van, hogy tök egyedül ül a cicabútoron, senki nincs a közelében, de magában dorombol.

- És hogy lehet mellette tévézni?

A többi macska is fellelkesült, mikor kibontottuk a jutalomfalatkákat és szórtunk nekik a földre. Gitta előre leadta a drótot, hogy Cilikének a Dreamies a kedvence, úgyhogy hamarosan azt is felbontottam és a kezembe szórtam egy keveset. Cilike lelkesen kinyalogatta, Gitta pedig csodálkozott.

- Sose szokott kézből enni.

- Hát pedig nálunk a jutifali sincs a földről. Vagy kézből, vagy a tálkából.

Cilike ezután elhelyezkedett rajtam és különböző fetrengéseket mutatott be az ölemben:

Ezután rövid időre lemászott: felugrott az ablakba, de leesett a forró konventorra, ami miatt méltatlankodva ment panaszra Gittához. A díványra azonban vélhetően már azért ugrott fel, hogy további jutifalit kérjen. Gitta ennek megakadályozása érdekében ráült a zacskóra, Cilike meg lelkes ólálkodásba kezdett, hogy megszerezze kedvenc csemegéjét. Miután Gitta elmagyarázta neki, hogy nem lehet egy egész adag jutifalit megenni egyszerre, Cilike visszamászott az ölembe és dagasztani kezdett.

- Cilike, ez a túranadrág csak addig vízhatlan, amíg ki nem lyukasztod, szóval légyszi a karmaidat fogd vissza kicsit - kértem. Gitta sejtette, hogy egy ilyen kérés nem lesz túl hatásos, ezért inkább odatett az ölembe egy díszpárnát, hogy a dorombológép azt karmolássza. Természetesen Cilike két mozdulattal lelökte a párnát és ismét a nadrágomat tépegette. Hamarosan azonban új érdeklődési területet talált magának az asztalon álló csésze személyében: felállt az ölemben és az asztal felé nyúlkált.

- Cilike, nem szabad! Tudod, hogy sose megyünk fel az asztalra! - nevelte Gitta.

- Úgy gondolja, ha már a kézből evést ma kezdte el, másban is változtat. Ez hátralevő életének az első napja.

Szerencsére Cilike meggyőzhető volt arról, hogy egy új barát beszerzése és ruhájának összeszőrözése épp elég újítás, így a délután hátralevő részét az ölemben dorombolva töltötte.

Sir Robin, az ormányos medve

 Az ormányos medvék melegkedvelő állatok. Ezért arra számítottam, hogy a hűvös októberi reggelen inkább bent maradnak többemeletes plexi házukban és nem jönnek ki a külső kifutóba. Meglepetten láttam, hogy egyikük mégis kisiet a folyosón, ám hamarosan kiderült ennek az oka. A kifutóban ugyanis egy nagy fekete holló landolt.

A holló és az ormányos medve nagyjából azonos méret, tehát egyik sem árthat nagyon a másiknak. Ennek ellenére macink feléje rohant, hogy elriassza - majd észrevevén, hogy mekkora a betolakodó, gyorsan megfordult és hős Sir Robin módjára bemenekült a dús aljnövényzetbe. A holló enyhe érdeklődéssel figyelte a műveletet, de nem mozdult. Sir Robin még egy kirohanást intézett, de ugyanolyan gyorsan vissza is vonult a fedezékbe. A holló nem zavartatta magát, még ugrált a kifutóban egy darabig, majd felrepült a sziklaperemre:

Miután a holló elment, vártam még egy darabig, hátha Sir Robin előjön. A hős lovag azonban annyira berezelt, hogy a következő percekben is ott lapult az aljnövényzetben, le se tudtam fotózni.

Persze nem minden állat védi határait rettegve a migránsoktól. A hegyi kecskék és a makákók nemcsak osztoznak egy kifutón, de baráti kapcsolatokat is ápolnak. Az alábbi képen azt láthatjuk, amint a nemrég elkészült kifutóban egy majom és egy kecske együtt gyönyörködik a kilátásban a Bécsi-erdő felé.

Italok az utcán

 A bár előtt, más pesti vendéglátóhelyekhez hasonlóan, néhány kis asztal állt székekkel azok részére, akik a csípős októberi estében is kint szeretnének ülni a szabadban. Legalábbis ezt hittem, míg meg nem láttam a feliratot: "Kérjük, az italokat ne vigyétek ki!"

Nekem persze ez alapból nem lett volna szempont, ha nem úgy alakult volna, hogy egy dohányossal töltöm a péntek estémet (bár Irina kifejtette, hogy ő csak akkor cigizik, ha iszik - és csak akkor iszik, ha cigizik). Így időről időre kimentünk az ajtó elé és ő rágyújtott. Én minden gond nélkül otthagytam a poharamat (sejtettem, hogy nem viszik el, miután a szomszéd asztalon valami 20 percig árválkodott négy feles). A harmadik alkalommal azonban Irina elfeledkezett az ajtóra írt szabályról és kihozta a fröccsét. Mentségére legyen mondva, a szomszédos kinti asztalkán már ott állt egy kétharmad korsó sör. Hamarosan megjelent a pincér, hogy ezt összeszedje (miután megerősítettük, hogy nem a miénk), majd gyanakodva Irina poharára nézett.

- Az ugye almafröccs?

- Persze, almafröccs - felelte Irina abban a hitben, hogy ezt kell mondania, ha valaki kérdezi.

- Mármint ugye nincs benne alkohol?

- De van.

- Akkor nem lehet kihozni.

Engedelmesen beindultunk a fröccsel együtt (Irina úgyis elszívta már a cigijét), és közben azon gondolkoztam: mi értelme van annak, ha az alkoholmentes italokat ki lehet vinni, csak az alkoholosat nem? Mert azt érteném, ha mindkettőre vonatkozna a tiltás, de így?

A közvécé foglya

 Este 8-kor épp a macska rockzenei ízlését teszteltem, amikor András felhívott, hogy segítségre van szüksége. Elromlott egy akadálymentes vécé zárja, amit éppen takarított a Waldmüllerparkban, és ő bent ragadt. A műszakvezető nem veszi fel a telefont, így nekem kéne odamennem; az ajtón ugyanis belül nincs kulcslyuk, de kívül igen, tehát ha ő alul kiadja a kulcsot, én ki tudom engedni. Sajnos pont egy jó messze levő vécét választott a bent rekedésre, úgyhogy figyelmeztettem, hogy időbe fog még telni, de mivel a semminél az is jobb, elindultam, és még a google mapset is az utcán menet közben néztem meg, hogy egyáltalán hogy jutok el oda.

A Westbahnhofnál tévelyegtem egy sort a villamosmegállóig, de aztán megtaláltam, felszálltam a Bimre - és ekkor hívott András, hogy sikerült elérnie Karlt (a műszakvezetőt), az félóra múlva ott lesz, és akár haza is fordulhatok. Mivel ekkor már csak 12 percre voltam a Waldmüllerparktól, úgyhogy úgy döntöttem, előbb érek oda, mint Karl. Kiderült viszont, hogy Karl túlbecsülte a szükséges időt, mert mikor átvágtam a kivilágítatlan parkon, azt láttam, hogy ott áll már a vécénél és a fenti vésznyitót próbálja csavarhúzóval kinyitni. Mondjuk a csavarhúzóval nem igazán talált bele, ezért odavilágítottam kicsit a telefonommal, de mint kiderült, nem ez volt a gond, Karl ugyanis hamarosan feladta, hozott a kocsijából egy ollót és azzal próbálta elfordítani a nyitót. Ezzel még annyira sem ment. Közben András arra jött rá, hogy nincs az ajtó alatt rés, ezért nem tudná kiadni nekem a kulcsot. Meg hát most már reménykedett, hogy Karl megmenti, főleg, mert ő nem látta, mit bénázik szegény az ollóval.

Karl végül feladta és elővette a zsebéből a mesterkulcsokat. Valamiért viszont nem az ajtó kulcsával próbálkozott előbb, hanem oldalt a biztonsági kulccsal.

- A másik kulcs nem működik? - kérdeztem. Karl előkereste az ajtó kulcsát, betette a zárba, és hamarosan András csaknem egy órai fogság után szabad volt. Visszamentünk az autójához, ami mellett ott állt Karl autója és egy rendőrautó.

- Itt vannak a rendőrök is - állapította meg András.

- Karl őket is riasztotta?

- Nem, ők amúgy is szoktak itt flangálni, mert ebben a parkban nem túl jó a közbiztonság.

- Ja, azt hittem, van itt valahol egy fánküzlet.

Best of osztrák környezetvédők 2021. ősz

 Fridays for Future szeptemberi nagy tüntetésén annak ellenére bőven találtam kreatív táblákat, hogy a visszatérőket (pl. a minden tüntin megjelenő "Olyan szar a helyzet, hogy már az introvertáltak is itt vannak" szöveget) már le se fotóztam. Mégis sikerült egy csomó jó beszólást begyűjtenem, a "Zsírt égessünk, ne olajat" egészségügyi jótanáccsal szolgáló biciklistától a "Parkplatz" szót egyedi módon értelmező autón át a vidám apukáig, aki a szén-dioxidot csak a fröccsben szereti. Sőt, voltak, akik ismerkedésre próbálták felhasználni az alkalmat, "Egymást b@sszuk, ne a bolygót" vagy "Az ideálom a 0-ás (ökológiai lábnyom)" jeligével. A másnapi állatvédő tüntetésen, ami elsősorban a nagyüzemi állattenyésztést és a húsevést vette célba, inkább a sokkoló táblák voltak többségben, de azért itt is akadt egy-két könnyedebb, mint az örök életbölcsesség, hogy a tofu nem kiabál, vagy az az egyszerű útmutatás, hogy ne együnk olyasmit, ami fingani szokott. Íme egy korántsem teljes szelekció kreatív táblákból, szabadon felhasználható ötletekkel.

Refugi de fauna

 Ez a tábla állt azon a kapun, amin keresztül folytatódott a turistaút. Elgondolkoztam, milyen állatokat védhetnek itt; eddig Mallorcán nem nagyon találkoztam vadon élő emlősökkel. Hamarosan megkaptam a választ. Ahogy mentem fölfelé, egy csomó kecskét pillantottam meg. Egész közel engedtek magukhoz és hasonlítottak a házi kecskékre, de a baknak sokkal nagyobb, kicsit a kafferbivalyéra emlékeztető szarva volt. Alig ijedtek meg tőlem. Lefelé még kicsikkel is találkoztam: kettő egy szikla tulajdonjogáért verekedett, a harmadik meg panaszkodott, hogy kihagyták a játékból. Leértem után rákerestem, hogy az endemikus baleári vadkecske példányaival találkoztam, ami pedig elég ritka. Szerencsésen választottam útvonalat.

Valldemossában nemcsak a kecskék barátságosak. Ahogy Andrást vártam a buszmegállóban, egy kis veréb jött oda, és miután körülnézett, nem hagytak-e ott valakik morzsát, keresztülugrált a lábfejemen, ha már éppen ott volt. Bent a városban természetesen macskával találkoztunk - méghozzá egy öreg teknőctarkával, aki egy steakház pinceablakán sétált ki a délelőtti napsütésbe. Ahogy az érkező tulaj, ő is a nyitáshoz készülődött. Odasétáltam hozzá: egy kicsit hagyta magát simogatni, aztán jelezte, hogy most már elég, és tovább őrködött a kinti asztalok fölött. 

Persze egész Mallorca (vagyis tulajdonképpen egész Spanyolország) egy macskamenedéknek tekinthető. Palma de Mallorca tengerpartján - ott, ahol a legtöbb a horgász, ennélfogva a macska is - nemcsak etetik őket, hanem régi hordozókat tesznek ki nekik macskaháznak, az ennivalójuk fölé pedig furnérlapot döntenek ferdén, nehogy a felcsapó hullámok elsózzák. Persze az igazán ínyenc parti macskák esténként az éttermek közelében lapulnak, maradékra várva. Ezen a partszakaszon teljes ellátást kapnak.

Forgalmi dugó Deíában

 Aki rákeres a Wikipédián és elolvassa, hogy Deía lakossága 620 fő, értetlenül áll ez előtt a cím előtt. Hogy lehet dugó egy ekkora településen?

Nyilván az autósok a ludasok a dologban. Ahogy a buszmegállóban ácsorogtunk, megállt ott egy kocsi, az anyósülésen ülő lány kiszállt, a másik pedig bekanyarodott a parkoló felé. Mondjuk szívesen szóltam volna neki, hogy ott már nincs hely, de erre nem került sor, mert nem sikerült olyan jól bevennie a kanyart és megrekedt a lejáratnál. Két újabb próbálkozás után sikeresen behajtott, majd kijött, és némileg ferdén beparkolt szemben a taxiknak fenntartott helyre (mindkettőre egyszerre). 

- Juanita nem annyira figyelt az autóvezető-tanfolyamon - állapítottam meg. Hamarosan megjelent a másik lány két ásványvízzel; ekkor fölmerült bennünk, hogy ő nem Juanita barátnője, hanem az autósoktató, aki magyar kollégáihoz hasonlóan arra használja a diákokat, hogy fuvarozzák őt mindenfelé, ahova amúgy is menne (esetünkben a boltba). Juanita kikanyarodott és beletolatott a taxiállomást jelző oszlopba. Ekkor megállapítottuk, hogy ha Juanita vezetni akar, jobb, ha nem állunk az útjába.

Hamarosan a buszunk is megérkezett, Mallorcán szokatlan módon némi késéssel. A késés okát akkor kezdtük sejteni, mikor elindultunk a falun átvezető kanyargós országúton. A második kanyarnál ugyanis pont szembejött három autó - márpedig így nem fértünk volna el, hiszen a kanyarodáshoz a busznak át kellett lógnia a szemközti sávba. Át is lógott, az autók megálltak és patthelyzet alakult ki. A leghátsó fehér autó időben észbekapott és kicsit hátratolatott, a középső azonban nem mozdult. Erre magyarázatot kaptam, mikor megnéztem a rendszámtábláját, ugyanis francia volt az istenadta.

- És Jean-Luc se volt az autóvezető-tanfolyam gyöngye.

Az első autó anyósülésén ülő göndör hajú, rózsaszín felsős nő (a továbbiakban Rosita) pár perc után nem tudta tovább nézni a szerencsétlenkedést; kiszállt és kézzel-lábbal elmutogatta Jean-Lucnek, hogy ugyan tolasson már hátra. Ő hátrament egy kicsit (és őt követve Rosita útitársa is), de nem eléggé, a busz még mindig nem fért el. A járdán közelgő neonzöld felsős bácsi (Pedro) is besegített, hadonászva navigálta Jean-Lucöt, hogy mehet még tovább hátra. Öt perces vergődés után végre szabaddá vált az út a buszunk előtt.

A busz ablakából megtapsoltam Rositát és Pedro bácsit. Nélkülük még mindig Deía főutcáján dekkolnánk.

Campos, a csomópont

 András elmagyarázta, hogy át kell szállnunk: Camposig megy az első buszunk, ott szállunk át a másodikra, ami Sa Rápitába visz a homokdűnékhez. Egyik se tűnt túl nagy településnek, de András eltökélte, hogy Camposban vesz magának kész szendvicset a Sparban. Ezt elég irreálisnak találtam: igaz, pár tengerparti városban láttam Spar feliratú üzleteket, ezek azonban ugyanazok az oldalt nyitott, főleg strandcuccokat áruló vegyesboltok voltak, ami ezeken a településeken megszokott. Ezért fogadtam vele egy cappuccinóba, hogy nem fog sikerülni. Ő persze csalt, mert amikor még Palma óvárosában felhívtam a figyelmét egy kész szendvicseket árusító büfére, közölte, hogy meglett a szendvicse, elvesztettem a fogadást. Ezek után, ahogy a buszunk beért Camposba, megláttunk az ablakból egy Spart.

- Látod, ott a Spar! - mondta András. - És most ott panaszkodnak, hogy "jaj, jaj, itt van egy csomó szendvicsünk és ránk fog rohadni!"

- Jól látod, csakhogy ezt öt éve mondták, amikor megnyitottak. Nem is rendeltek több kész szendvicset.

A busz nem Campos központjában tett le, hanem a szélén, egy düledező épület mellett. Három buszmegálló sorakozott az egyik oldalon, kettő a másikon, az utasok meg próbálták belőni, hova álljanak. Átmentünk a szemközti megállóba, ahol kiderült, hogy a Sa Rápita-i busz körjárat: innen az első megállója lesz a vitorlásklub (itt vannak a dűnék), utána körbemegy a parton és Camposon belül valahol máshol, a Verge 2 nevű helyen van vége.  Ez érdekes kérdéseket vetett fel a visszaúttal kapcsolatban, de egyelőre örültünk, hogy előkerült a buszunk és tényleg odavitt a dűnékhez.

Visszaútban először is megnéztük az azzal szembeni megállót, ahol odafele leszálltunk. Itt ki volt írva, hogy a megálló nem üzemel, a buszra szemben lehet felszállni. Odamentünk és sokáig egyedül várakoztunk (ez sose jó jel), míg meg nem jelent egy nő futólépésben a dűnék felől.

- Beszélnek spanyolul? - kérdezte.

- Igen.

- Itt kell felszállni a buszra Campos felé? A szemközti megállóban az van kiírva, hogy nem üzemel.

- Igen, mi is láttuk. Elvileg itt kell felszállni, de mi is először járunk itt.

A busz szerencsésen megérkezett, tett egy kört a tengerparton és elindult visszafelé. Én továbbra is aggódtam a Verge 2. miatt: nagyon nem vágytam arra, hogy Campos másik végéből kelljen idegyalogolni. Szerencsére a félelmem alaptalan volt. Abban a megállóban szálltunk le, ahol reggel Palmából jövet, és amelyre a "Verge 2" feliratú tábla volt kitéve. Az utca túloldalán levő megálló volt a Verge 1. 

Felcímkézett pohár

 Az egyik hátránya, ha a pincérek nem hordanak valami megkülönböztető jelzést, hogy nem feltétlenül azonosítod be őket. Már észrevettem, hogy egy szakállas csávó olykor odamegy az asztalokhoz, de mivel ezen a laza helyen amúgy is mászkál mindenki, csak többedik látásra tudatosult bennem, hogy ő az egyik pincér. A másik egy alacsony, sztreccsnadrágos nő volt, és valamiért felváltva jöttek az asztalunkhoz.

- Bátor vagy, hogy bort rendeltél - dicsértem meg Dórit (ja nem, igazából nem dicséretnek szántam).

- Tegnap az étteremben is zöldveltelinit ittunk, és az nagyon finom volt. Mondjuk nagyon drága is.

- Lehet, hogy az ilyen szupermenő pincészetek jobb dolgokat csinálnak, de a legtöbb osztrák bor nagyon szar. - Ekkor elmeséltem neki azt az esetet, amikor a CEU-n az eminens vendégprofesszort rektorunk borral akarta kínálni az előadása utáni fogadáson, de döbbenten hőkölt hátra, a borosüveg címkéjén ugyanis a "Red Pitt" elnevezés díszelgett.

Kihozták az italokat, mindegyik sört másmilyen pohárban. Dóri megkóstolta a borát és megállapította, hogy szar.

- Mondtam én. Nem véletlenül isznak az osztrákok fröccsöt.

- Azt hiszem, én is fogok hozzá szódát kérni - és meg is tette. Kihozták a szódát, ám egy csaknem pereméig töltött pohárban, ami a fröccskészítés szempontjából elég komoly akadálynak tűnt. Szerencsére Dóri már korábban kért egy pohár csapvizet; ennek maradékát most megitta, és abban a pohárban keverte magának a fröccsöt.

A többiek sört ittak, méghozzá mindenki másmilyet, és mindegyiket másmilyen pohárban is hozták ki (a poharak alakja is különböző volt, és a rajtuk szereplő sörmárkanevek is). Ezért joggal gondolhatták, hogy minden sörfajtának megvan a maga pohara. A pincérnőnek csak annyit mondtak, hogy ugyanilyet kérnek, és már hozta is. A probléma akkor jelentkezett, amikor egyszer a pincér srác jött oda az asztalunkhoz.

- Még egyet kérek - mondta Alex.

- Melyik fajtából? 

- Nem tudom, de ilyen pohárban volt - mutatta Alex.

- Az nem jelent semmit.

- Tényleg? Pedig neki ugyanolyan fajta söre van, mint ami a korsóra van írva - mutatott Jelena sörére.

- Neki tényleg, de nem automatikus, hogy passzolnak.

- Jó, mindegy, akkor kérek egy pohár világosat.

- Én azt az u-betűs fröccsöt kérem - mondta Selin; úgy tűnik, ebből a pincér beazonosította, mert nem kérdezett tovább. - Ez valami spéci szőlőfajta - magyarázta Selin. - Először kipróbáltam és azt gondoltam, olyan fura savanyú, de annyira nem lehet szar, mert már az ötödiket iszom.

- Én meg egy ugyanilyet kérek - mutatott a poharára Rasa, és a pincérnek megint el kellett magyaráznia, hogy ebből nem tudja megállapítani. Lehet, hogy vagy egyforma poharakat kéne beszerezniük, vagy memóriajavító tablettákat osztogatniuk a vendégeknek.

Légiparádé

 - Zavar a légiparádé? - kérdezte apám, amikor leültem a gép elé dolgozni.

- Hát eléggé, de nem nagyon tudunk mit tenni ellene, nem?

- Akkor majd lehalkítom a tévét.

- Ja, hogy te a tévében néznéd!

- De tulajdonképpen nem muszáj - állapította meg apám, mikor repülőzúgást hallottunk kintről -, elég jól hallani így is.

És akkor még mi jártunk jól, mert Tomi meg arra ébredt, hogy egy csapat vadászgép kötelékben elhúz az ablaka előtt. Noha értékelte, hogy ilyen műsort adnak a tiszteletére, szíve szerint még aludt volna...

Amstetten citty

 Gimis koromban egy barátnőm visszaköltözött Budapestről Túrkevére, nem túl lelkesen, mert mint mondta, "ott nincs semmi". Noy barátnőmmel egyszer meglátogattuk, és mi is meggyőződtünk róla, hogy tényleg nincs ott semmi. Innentől fogva a települést egymás közt "Túrkeve citty"-nek emlegettük (magyarosan ejtendő).

Ez a történet jutott eszembe tegnap a vonaton, ahol megkérdeztem a kalauzt, hogy Amstettenben melyik vágányról indul majd a csatlakozásom, mivel csak öt percem volt átszállni és ezt nem akartam keresgéléssel tölteni. A kalauz közölte, hogy a vonatom 9 óra 8-kor indul, célállomásként pedig megnevezett egy általam sose hallott települést. Kellően meglepődhettem, mert ismét konzultált a tabletjével, és sűrű bocsánatkérések közepette megerősítette, hogy a vonatom 9 óra 5-kor indul, és a 11-es vágányról.

Hűha, gondoltam, Amstetten akkora város lenne, hogy a pályaudvara a Keletivel vetekszik? Amint azonban leszálltam, kiderült a turpisság. Az 5 db vágány számozása ugyanis így festett: 1, 2, 3, 4 és 11.

Persze nem Amstetten az egyetlen település, amelynek a vasútállomása szeretné kicsit többnek mutatni magát, mint ami. Großraming vasútállomása konkrétan egy vágányból és a hozzá tartozó peronból, valamint egy jegyautomatából és egy hangosbemondóból áll. Fent említett hangosbemondó viszont a vonatom érkezése előtt bejelentette:

- Figyelem, figyelem! Személyvonat érkezik az 1-es vágányra.

Stájer bika arccal felém, és más állatságok az Enns völgyéből

 Azt találtam ki, hogy megmászom a Hiaslberg nevű hegyet. Mondjuk nem hittem, hogy másoknak is eszébe jut ugyanez, ezért kicsit csalódottan érzékeltem, hogy egy osztrák család épp előttem vonul felfelé. Szerencsére ők később leálltak egy legelőjét kaszáló parasztbácsival beszélgetni, úgyhogy megelőztem őket. A következő legelőn viszont én kerültem bajba. Egyrészt már régóta nem láttam jelzést és nem is voltak biztos benne, hogy erre kell menni. Másrészt pont a (feltételezett) turistaúton és annak két oldalán legelészett a marhacsorda. Namármost a legelők elején mindenhol ki van téve a Covid idején népszerűvé vált „Abstand halten” utasítás, csak ezúttal nem emberekre, hanem bikákra vonatkoztatva, de amúgy se akarnék egy bikával konfliktusba kerülni. Ez a bika viszont arra a következtetésre jutott, hogy én meg akarom támadni a csordát, amit neki ugye meg kell akadályoznia, úgyhogy fenyegetően elindult felém. Én óvatosan hátráltam (de mondjuk nem sokat, mert elég meredek szakaszon kellett feljönnöm, aztán nézegettem még egy darabig a kilátást, ami valóban lélegzetelállító volt, viszont nem terveztem az egész napot a csodálatával tölteni.

 Reméltem, hogy hamarosan megjelenik az osztrák család és a bika a túlerő láttán visszavonulót fúj vagy inkább őket támadja meg, de persze ezek sincsenek soha kéznél, ha szükség lenne rájuk. Végül a marhák nagy nehezen rájöttek, hogy a turistaúton kevesebb fű nő, mint mellette (tényleg nem a legokosabb állatok, ha 10 perc kellett nekik erre) és odébbálltak, én meg mentem tovább, noha jelzést továbbra sem láttam. Más út viszont nem volt (kivéve azt az egyet, ami a házba vezetett), így egész nyugodtan mentem tovább, míg elágazáshoz nem értem. Ez viszont már dilemmát okozott, úgyhogy bevártam az osztrák családot, akik nem sokkal jöttek mögöttem.

- Ez a turistaút? – kérdeztem tőlük. – Mert nem látok jelzést meg semmit.

- Mi se tudjuk – felelte a pasas, majd közölte, hogy szerintük forduljanak vissza. Láthatóan azt hitték, én tudom a helyes utat és engem követtek.

Én azonban nem fordultam vissza, hanem elindultam fölfelé, és lássatok csodát: hamarosan megleltem a jelzést. Persze nem azon az úton volt, amin mentem, viszont keresztezte, így ezt követően már teljesen szabályosan mentem tovább, sőt útbaigazítást is kaptam Sabinétől, Lucitól és Felitől (a nevüket a csúcson található vendégkönyvből tudom). Egy fatörzsön ülve ebédeltem, amikor megjelent Sabine és két négylábú, földszintes társa. Sabine elmondta, merre van a csúcs, Luci pedig megvizsgálta a hátizsákomat.

- Luci, hagyd abba! – szólt rá Sabine, de én csak megsimogattam Luci fejét, aminek nagyon örült – sőt Feli is visszajött egy kis simiért.

Az Enns völgyében ennél szokatlanabb állatokat is tartanak. Rodelsbach településen valaki láthatóan galambokat tenyészt, sőt amikor felnéztem a hegyoldalba, egy őz nézett vissza rám. Mivel pont egy ház fölött legelészett, eléggé meglepődtem, de aztán felfedeztem, hogy ez egy bekerített terület, ahol egész őzcsorda legelészik. A tulaj nyilván szeretett volna valami izgalmasabb állatot tartani, mint a szomszédok.

És persze minden osztrák faluban van egy hibbant, aki alpakákat tenyészt.

Természetesen macskákkal is összebarátkoztam. A szállásunkon lakó egyedeknek az volt a jellegzetessége, hogy farkuk vége más színű volt, mint az állatka teste. Egyikük például ezüstcirmos volt, de a farka vége barna cirmos. A másik az a teknőctarkával mintázott fekete, mint Máriabesnyői Mucat barátnőm, a farka vége azonban vörös cirmos: 

Mini Mucat már első este rájött, hogy jobb fej vagyok, mint az őt folyamatosan baszkuráló német gyerekek, ezért ha meglátta őket, azonnal hozzám menekült. Másnap reggel is odajött hozzám, koszos kis mancsaival felállt a bal combomra (ennyit a világos színű túranadrágról), és egész addig velem cukiskodott, míg meg nem hallotta, hogy az istállóban megkezdődött a fejés. Ekkor kötelességtudó minőségellenőrként szaladt a dolgára. Kicsivel később viszont Mini Cirmák jött oda hozzám, és a szimmetria kedvéért ő a nadrágom jobb szárát koszolta össze.

Registrazion

 Ausztriában COVID-intézkedésképpen továbbra is regisztrálni kell a vendéglátóipari egységekben. Mondjuk ennek kevés értelmét látjuk, mivel nem ismerünk senkit, akit valaha felhívtak volna, hogy vele egy időben COVID-fertőzött ült a kávézóban és légyszi menjen el tesztelni, nem beszélve arról a tényről, hogy be vagyunk oltva. Vannak helyek, ahol nem is vergődnek a regisztrációval, főleg, ha egyedüli vendégek vagyunk. Nem így a MÖMAX-nál, ahol nemcsak regisztrációs papírokat helyeztek el minden asztalon, hanem QR-kódot is, feltüntetve az asztal számát; ez utóbbi egyébként nem mindenhol szokás, úgyhogy többször üldöztük a pincért, hogy mondja már meg az asztalszámunkat. Na, itt nem kellett. András simán beolvasta a QR-kódot, regisztrált, majd közölte a rossz hírt:

- Csak magamat tudtam beregisztrálni. Téged neked magadnak kell.

- Ó, basszus.

- Nem bonyolult, csak beolvasod a QR-kódot.

- Nincs a telefonomon QR-kódolvasó. Törölnöm kellett, mert nem volt elég hely, hogy telepítsem George-ot.

- Ó, George! - sóhajtott András teljesen Lady Agathásan.

- Nem azt, hanem az Erste Bank appját. Egyetlen előnye, hogy lehet rá mondani, hogy "Ó, George!". De mindegy, lényeg, hogy nem tudok QR-kódot beolvasni.

- Ott van egy honlapcím is.

Rámentem a honlapra, beírtam az adataimat, telefonszámomat is beleértve. A rendszer azonban közölte, hogy a regisztráció hibás. András persze meg volt róla győződve, hogy elcsesztem valamit, úgyhogy ő is megpróbálta bevinni az adataimat a saját telefonján, de persze nem sikerült neki.

- Lehet, hogy nem fogadja el a külföldi telefonszámot. 

- Na és mi van, ha két külföldi jön el kávézni?

- Nem tudom. Add meg az enyémet.

Megadtam az övét, amelyre hamarosan meg is érkezett a visszaigazoló SMS, és ezt megerősítve a honlapon megjelent az "Üdvözöljük a 14-es asztalnál!" felirat.

- Akkor tényleg az osztrák telefonszámon múlt. Tanulság: ha Patri jön Bécsbe, nem ide fogunk jönni kávézni.

- Mert amúgy erre a fos helyre hoztad volna?

- Ja nem, persze. De amúgy eleve baromság, hogy miért kell mind a kettőnknek regisztrálni.

- Nem tudom. Talán az a cél, hogy mindkettőnk telefonszáma meglegyen nekik.

- Na de most sincs meg nekik mind a kettőnk telefonszáma!

Tami, a fényhozó

- Nagyon rossz itt a megvilágítás - panaszkodtam Taminak. - Egyedül csak annak a fekete lámpának elég erős a fénye, de az meg túl messze van a számítógéptől, hogy megvilágítsa a billentyűzetet meg a képernyőt. Elég szar egyáltalán nem látni, hogy mit írok. 

 Először csak a koppanást érzékeltem, hogy valami leesett (később se derült ki, mi volt az), aztán rájöttem, mitől: Tami átnyúlt az asztalon, lekapcsolta annak túlsó széléről a lámpát és áttette a hozzám közelebbi oldalra. Azaz csak áttette volna, mert nem jött rá, hogyan kell a lámpát rögzítő elemet föltenni és a lámpát beletenni. Több irányból is próbálta, de valahogy egyik sem rögzítette megfelelően. 

- Meg kellett volna néznem, hogyan rögzíti, mielőtt leszedem - állapította meg. - Nézzük meg a neten.

Beírtam, hogy "Egon lámpa", és Rónai Egon tévéműsorai mellett a google valóban kiadott egy csomó képet csillárokról. Pontosítottam, hogy "Egon asztali lámpa", és jöttek is a képek, de szerelési útmutató nélkül.

 - Valami youtube oktatóvideó kéne - javasolta Tami, aki harmadszorra szedte szét a lámpa elemeit. A youtube-on végigfutottam ugyanezt a kört, hogy "Egon" (Rónai Egon), "Egon lámpák" (reklámfilm) és "Egon asztali lámpák" (másik reklámfilm). Az "Egon asztali lámpa rögzítése" keresésre legközelebbi találatként a "Lehetek-e egyszerre homoszexuális és keresztény?" kisfilmet adta ki, amiből arra következtettem, hogy a Tami által remélt oktatófilm nem létezik. 

Tami ezen a ponton döntött úgy, hogy telefonos segítséget kér. Biztosra vettem, hogy van valami szerelőszaki haverja, ezért kicsit meglepődtem, mikor Kátya szólalt meg a telefon túlsó végén, de gondoltam, hátha vannak rejtett képességei, amelyeket eddig nem ismertem. Persze pusztán hallomás alapján még az ilyen szuperképességek se működnek, úgyhogy úgy fordítottuk a kamerát, hogy Kátya lássa a lámpa elemeit. 

- Szerintem az a kis pöcök jön alulra. 

- Azt már próbáltuk, de akkor nem rögzítette eléggé.- Tami elkezdte felszerelni a lámpát a megadott módon, hogy mutassa, mi vele a probléma. Én is beszálltam a műveletbe. 

- Várjatok, vigyétek onnan a kezeteket, mert nem látom, mit csináltok - kérte Kátya. Változtattunk a kameraálláson, de Kátya se tudott megoldást. Mivel ő épp a balatoni nyaralójukban tartózkodott, Tami megkérte, hogy mutassa meg a Balatont (a képernyő bal felső sarkában egy pár milliméteres háromszögben látszott), azután elbúcsúztunk tőle. Azóta se derült ki, Tami miért pont tőle kért segítséget. 

 Kb. tíz perccel később véletlenül rájöttünk a lámpa rögzítésének nyitjára és felszereltük, immár a számítógéphez közelebbi pontra. 

- Köszönöm szépen a segítséget - hálálkodtam Taminak. 

- Ugyan, semmiség, én csak a fényt hoztam el.

Szoknyák és nyelvecskék

Cat Caféba előrelátó ember hosszú szoknyában megy. Nemcsak azért, mert ha rövid szoknyában lehajol valakit megsimogatni, akkor a mögötte állók nemcsak a cicványban gyönyörködhetnek, hanem az ő alsóneműjében is, hanem azért is, mert a hosszú, bő szoknyák egyes macskák számára ellenállhatatlan kísértést jelentenek. Ha a lakásban hosszú szoknyában közlekedem, Folti rendszeresen vadászik rá, ha pedig leülök és a szoknya szétterül mellettem, ráfekszik. Ugyanez a szoknya a Cat Caféban is megtette a hatását. Amikor leguggoltam benne Aslan mellé, Mortimer azonnal ott termett, és a szoknyámon sétálva körbedörgölőzött. Az amúgy is kreativitásáról híres Figaro pedig (akiről itt írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2020/08/hogy-kerul-macska-az-asztalra.html) egyszerűen rátelepedett:

A pincér csaj azon poénkodott, hogy le kell majd vágnom a szoknyám szélét, mint Mohamednek annó a köntöse szegélyét. Én azonban közöltem: jól elvagyok itt a földön, maradhatok, amíg Figi jól érzi magát. Figi pár perc múlva valóban lemászott, hogy visszaüljön az asztalára (ugyanarra, mint a fenti bejegyzésben) és szemmel tartsa az utcát, lévén ő volt az őrszem. A nagy melegben a víz a legjobb módja egy macska hűvösen tartásának. Aslan a délután nagy részében egy cicasátor szerű kiterített cuccon hevert, néha azonban felébredt és mosakodott. Amikor az egyik látogató simogatni kezdte, hálából megmosdatta őt is.

Persze a Cat Café gondoskodott megfelelő mennyiségű vizestálkáról és cicaszökőkútról is. Pongó, miután biztonsági ellenőrzést végzett Rita táskáján, az egyik ilyen szökőkút felé vette az irányt. Nem lefetyelve ivott azonban, hanem mancsát a tálkába mártva kimert egy kevés vizet és a mancsából itta meg. (Mellette látható, hogy Mortimer is kreatívan használja a bútorokat, ő a karomélesítőt nevezte ki nyugágynak.)

Best of Budapest Pride 2021

A 25. Pride felvonulás olyan nagy volt, hogy a vicces tábláknak csak töredékével találkoztam. Például sajnos elkerült a "Ha a 4 fal között csinálom, Orbán Viktor akkor is látja" tábla. Helyette itt pár saját gyűjtés, köztük egy pride kutya.

Creative Nails

Gáborékkal futottam össze a metrón, de mondtam, hogy leválok tőlük, mert a metróperonon találkozom Juditékkal. Ők azonban már ott vártak, meglepetésemre hárman: mégis hoztak egy gyereket (a legnagyobbat). Elindultunk felfelé a mozgólépcsőn. - Végül a szebbik kocsival jöttünk, mert 6-an jöttünk - mondta Judit. Kicsit bizonytalanul pillantottam hátra a mögöttünk álló 2 db családtagra, mire hozzátette: - A kicsiket a nagyszülőknél hagytuk. - Ja jó, mert már gondolkoztam, hogyan mondjam meg neked tapintatosan, hogy a jelek szerint hármat elhagytatok. A Madách téren a kordonokon belül tömeg volt, úgyhogy egyelőre kívül helyezkedtünk el. Már itt is akkora zaj volt, hogy nem hallottam, mikor Ádám hívott, aztán ő nem hallotta, hogy én hívom, végül negyedik próbálkozásra sikerült beszélnünk. Kiderült, hogy meggondolta magát, mégis jön felvonulni. Körbenéztem valami referenciapontért, ami alapján megtalálhat minket; mögöttünk az épület oldalán a "Creative Nails" felirat díszelgett. Megmondtam Ádámnak, hogy ez előtt vagyunk, majd apukámnak is megírtam sms-ben. Közben elhúzott mellettünk egy svéd, aki országa zászlóján kívül nagyjából csak egy úszónadrágot viselt. - Ez a megfelelő öltözék ebben a melegben - állapította meg István. - Hát csak az ilyeneknek is lehet kockázata. A bécsi pride-on volt egy fickó, aki egy fém faszvédőn kívül semmi mást nem viselt. Nagyon sajnáltuk, mert a fém ugye jó hővezető, és akkor is 30 fok volt. (Bitezsóti képein amúgy a svéd már visel egy farmersortot; valszeg megkérték, hogy visszafogottabban öltözzön fel.) Közeledett a három óra, és István felvetette: - Be kéne mennünk a kordonon belülre, mert azt írták,hogy később lehet, hogy már nem fognak beengedni. Másoknak is eszébe jutott ez, mert a mellettünk levő beengedőpontnál már szép sor állt. Rájöttünk viszont, hogy az út túloldalán is van egy, és azon szépen besétálhattunk. Viszont rájöttem, apukám és Ádám így hiába keresnek majd a Creative Nails alatt. - Van itt valami viszonyítási pont, amit mondhatok nekik, hogy hol vagyunk? - Itt kezdődik a fasor, álljunk oda a végébe. - Jó ötlet. Ott legalább egy kis árnyékot is kapunk. A fasor túloldalán mentek a beszédek, de semmit sem hallottunk belőlük. Viszont Ádám hamarosan felhívott, hogy megkapta az sms-emet és ő is a fasor végében áll, mégsem lát minket. Felnéztem és tőlünk pár méterre megláttam a fák mellett. Miután kiabáltam egy kicsit, észrevett és odajött hozzánk. - Itt voltál tőlünk 3 méterre - jegyeztem meg. - Az semmi, de itt mentem el mögöttetek, és egy kicsit finoman odébb is toltalak, hogy el tudjak menni. Már csak apukámat kellett megtalálni, ami nem tűnt könnyű feladatnak. Felhívtam, de közölte, hogy mindjárt lemerül a telefonja (nem, nem tudom, miért nem töltötte fel délelőtt). De szerencsére aztán előkerült. - De hol van az a Creative Nails tábla? - Ott - mutattam a házra -, csak aztán be kellett jönnünk a gyülekezési területre. - Ja, én ilyen kézben tartós felvonulási táblát kerestem!

Mrs. Holowitz

 Megkérdeztem Andrást, hogy ízlik életem első sóletje.

- Hát azért Mrs. Holowitz nem így csinálta volna.

- Mrs. Holowitz?

-  Mrs. Holowitz.

- Nem Wolowitz? - kérdeztem, az Agymenőkben (bár leginkább csak hang alapon) szereplő jiddische máméra utalva.

- Nem, Holowitz.

- Kicsoda Mrs. Holowitz?

- Na kicsoda Mrs. Holowitz?

- Kicsoda Mrs. Holowitz?

- Kicsoda Mrs. Holowitz?

- Ugye tudod, hogy ha Howard anyukájára gondolsz, ő Wolowitz?

- Holowitz, Wolowitz, nem mindegy?

(Kép: ez a legtöbb, amit látunk Mrs. Wolowitzból a sorozat során, Howardék esküvői jelenetében. Forrás: bigbangtheory.fandom.com)

Védettségi igazolvány

 A magyar védettségi igazolvánnyal még a Magyarországon élőknek is meggyűlt a baja. A tesóm például kétszer is igényelte online, de nem kapta meg, csak mikor személyesen bement a kormányablakba. Flórisnak hónapokkal a betegsége után érkezett meg a kártyája - lejárati dátuma pedig az átvétel másnapja volt. De mindez semmi ahhoz képest, amit a külföldön élő magyarok kapcsán cirkuszoltak.

Először ugye azt mondták, hogy csak a Magyarországon oltottak kaphatnak védettségi kártyát, viszont Magyarországon csak a magyar kártyát fogadják el, semmilyen külföldi oltási igazolást nem. Már beletörődtem, hogy egész nyáron csak parkokban és teraszokon találkozhatok majd a magyarországi barátaimmal, mikor a magyar kormány bejelentette: május 21-től a külföldön élő magyarok is kérvényezhetik a védettségi kártyát ügyfélkapun keresztül. Ennek persze elsődleges feltétele, hogy az illető képben legyen a magyar bürokráciával: Peti kétségbeesetten írta fel a Facebookra, hogy nem tud kártyát igényelni, mert nincs kormányablaka. Én viszont tudtam, hogy arra nincs is szükségem, csak azon aggódtam, hogyan tudom igazolni, hogy oltott vagyok. Lefotóztam a kis sárga oltási könyvemben azt az oldalt, amelyen szerepel az oltásaim típusa és időpontja, meg a nevemet tartalmazó első oldalt is, és reméltem, el fogják hinni, hogy ugyanannak a füzetkének a részleteit látják. Igazából olyan rettenetesen nem bíztam abban, hogy meg is kapom az igazolványt (főleg nem 15 napon belül, ahogy ígérték), de még így is jól jártam: ugyanis ekkor még korlátozva volt a magyarországi beutazás, viszont ha az ügyfélkapura érkezett átvételi elismervényt lobogtatva bemondtam, hogy "a védettségi kártyámért megyek", az megfelelő határátlépési indoknak minősült (azt nem nézték a határőrök, hogy ténylegesen ki is lett küldve a kártyám vagy sem). 

András velem egy napon kérvényezte a védettségi igazolványát, és az övé kb. 2 hét múlva meg is érkezett. Ez némi reményt öntött belém, de 3 hét múlva csak egy emailt kaptam, miszerint bocsika, a védettségi igazolványok kibocsátása elhúzódik. De ebből legalább annyi kiderült, hogy hittek a telefonnal készített két képecskének és tényleg fogok kapni valamit.

A múlt héten viszont már nagyon szerettem volna megkapni a védettségi kártyámat, ugyanis kinéztem magamnak néhány pride-programot, és ezek egy része zárt térben volt. Nagy reményekkel mentem haza szombaton, de kártya persze sehol (5 héttel és egy nappal a kérvényem benyújtása után). Aliz felajánlotta, hogy vigyem el az övét, úgysem ellenőrzik a nevet, de nem akartam a helyszínt bajba keverni azzal, hogy svindlizek (tudom, hogy pride-programok meghiúsítására bármilyen ürügyet felhasználnak). Szóval őszintén megmondtam a kapuban, hogy nincs magyar védettségi igazolványom.

- Már van itt egy hölgy, aki hasonló cipőben jár.

- Viszont tudok mutatni ilyet - mutattam fel az osztrák oltási igazolványomat. Ezt kollektíven megcsodálták, majd azt mondták, hogy ezzel természetesen bemehetek. Sőt, még ötletet is adtam nekik, mert a másik külföldön oltott résztvevőtől megkérdezték, neki nincs-e valami papírja. Sajnos volt ugyan, de nem nála, úgyhogy abban maradtak: üljön le kint a nyitott ablak mellett, onnan is tökéletesen hallja majd a beszélgetést.

Ádámmal péntek este terveztünk menni egy másik pride-os beszélgetésre, de felkészítettem rá, hogy esetleg nem jutunk be (mármint ő bejuthatna, de nélkülem nem akart). Ehhez képest pénteken (15 nap helyett 6 héttel a kérvényezés után) megkaptam a védettségi kártyámat. Igen örültem neki, de a rendezvényre belépéskor nem ellenőrizték. Sőt, nem ellenőrizték abban a vegán étteremben sem, ahová a program után beültünk. Jó, mi voltunk az egyedüli vendégek (ami amúgy elég szomorú péntek este), de ezzel együtt is meglepődtem.

Másnap Magyarország kormánya bejelentette, hogy mostantól védettségi igazolvány nélkül is látogathatók a rendezvények és a vendéglátóhelyek. Pont annyi ideig vettem hasznát a kártyámnak, mint Flóris.

Piaci rés poliptenyésztőknek

 Mint sok más intézménybe, a CEU könyvtárába is csak negatív teszttel vagy oltással, illetve gyógyultságot igazoló irattal lehet bemenni. Ezeket az ember jellemzően a telefonján tartja. Tehát az épületbe érkezéskor elő kell venni a telefont, valamint a tagsági kártyámat, amivel be tudok menni a kapun, valamint illenék kézfertőtleníteni is, és ha az ember épp könyvet hozott vissza, az is ott van nála. Sportszerű nehezítésként én még korábban vettem egy elviteles kávét is, és mindezekhez volt kettő kezem. Szóval izgalmas és nem rövid művelet volt, amíg a telefonomon megnyitottam a megfelelő oldalt és megmutattam a biztiőrnek, hogy bizti nem vagyok covidos.

- Bocsánat, nincs elég kezem - szabadkoztam.

- Nem baj, ha megkapja a második oltást, nő még néhány és nem lesz probléma.

- Akkor kínait kellett volna kérnem. De igazából arra gondoltam, hogy jól jönne nekem egy kis házi polip. ami itt ülne a nyakamban és ilyenkor megfogná a dolgok egy részét.

Csináld magad orrturka

 A vendéglátóhelyek megnyitása után András első szabadnapján mindketten elmentünk Covid-tesztre, hogy este utólag megünnepelhessük mindkettőnk születésnapját plusz az évfordulónkat. A Stadthalléba kértünk időpontot, amit én majdnem lekéstem, mert egyrészt rosszul tudtam, hogy a metrótól melyik irányba kell menni, másrészt rossz bejárathoz mentem (András megírta, hogy elöl kell bemenni, na de egy sportcsarnoknak vagy minek mégis melyik az eleje?) Aztán persze nem találtam a telefonomon a QR-kódomat, kerestem vagy ezer évig, míg kiderült, hogy nem is az kell, hanem az időpontról a visszaigazolás. Szóval eltartott egy darabig, míg bejutottunk.

Odabent az a meglepetés ért, hogy szemben a budapesti tesztelőhellyel, ahol az én szerepem kimerül az orrturka elviselésében, itt aktív szerepet kellett vállalnunk: az orrturkás pálcát egy üvegcsével odaadták nekünk, hogy kavargassuk egy kicsit, majd rácsöppentették a gyorstesztre. Ezt követően a középre elhelyezett asztalok egyike mellett kellett ácsorognunk 15 percig, figyelve, hogy megjelenik-e csík a teszten. Az enyémen elkezdődött valami.

- Ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni - mondta András.

- Hát előbb-utóbb biztos.

A 15 perc után oda kellett mennünk egy pulthoz. Ott szerepelt egy felirat, amit nem értettem, mindenesetre letettem a tesztemet a pultra. Mint kiderült, a felirat azt jelentette, hogy semmit ne tegyünk a pultra, a tesztet sem... Ettől függetlenül megadták a negatívat.

Most, hogy letelt a 22 nap az első oltás után, többé már nem kell orrturkára járnunk. Tündinek viszont igen, mert ő pont a kijelölt időpontban beteg volt és nem tudták beoltani. Ez a mai napon több nehézséget okozott neki, mert egy barátnőjét kísérte el a kórházba, hogy tolmácsoljon neki. A kórházban közölték, hogy a betegeket letesztelik ott helyben, de a kísérőket nem, menjen el egy tesztközpontba. A tesztközpontban azt mondták, hogy tévedés, a kísérőnek is jár a teszt a kórházban, menjen oda. Visszament a kórházba, ahol már elunták a dolgot és beengedték teszt nélkül. Azt gondolta, jól megúszta a dolgot, csak azt felejtette el, hogy délután meg velem találkozik egy kávézóban.

- Láthatnám a teszteket? - kérdezte Denise, a Bécsbe szakadt afroamerikai üzletvezető. Elsőre nem értettem, aztán rájöttem és büszkén mutattam a kis sárga oltási füzetkémet. Tündi előhalászott egy házilag végezhető gyorstesztet a táskájából.

- Van nálam teszt, jó az, ha itt megcsinálom?

Denise elfogadta a megoldást, Tündi pedig kibontotta a dobozt.

- Azért nem itt fogom csinálni, mégiscsak esznek körülöttünk - mutatott Tündi a mögötte ülő társaságra.

- Nekik háttal vagy, engem meg nem zavar - nyugtattam meg. Igazából észre sem vettem, hogy megcsinálta az orrturkát, csak azt, amikor kinyitotta az üvegcsét, belehelyezte a pálcikát, majd az üvegcsét egy óvatlan mozdulattal fejjel lefele fordította.

- Basszus,  kiöntöttem a folyadékot! - kiáltotta, és megpróbálta a gyorstesztre csöpögtetni azt a keveset, ami az üvegcse kupakjában landolt. - Na mindegy, így biztos nem lesz csík, és az a lényeg, hogy ne legyen.

- De, kell valamekkora csík, de csak rövid. Szaladj ki a patikába és kérj egy másik tesztet.

- Nem lehet, már elhasználtam az e havi adagomat - célzott arra, hogy havonta öt ingyenes gyorsteszt jár minden Ausztriában biztosított bécsi lakosnak.

- Nekem meg nem jár, mert magyar TB-m van.

- De lehet, hogy nem is volt benne több. Vagy hova ömlött? - tűnődött Tündi, míg fel nem fedezte a vizes foltot a ruháján. - Ja, ide. - Visszatért a gyorsteszthez és az üvegcsét fejjel lefelé fordította a gyorsteszt fölött, ütögetve próbálván kipréselni belőle az utolsó cseppeket.

- Ez jó ötlet, hátha az ütögetéstől is lesz valamennyi csík - ismertem el. Valóban megjelent egy egész rövid csíkocska a teszt szélén, sokkal közelebb a széléhez, mint nekem volt a Stadthalléban. Tündi viszont arra jutott, hogy jóleszezígy, és mikor Denise arra járt, megmutatta neki. Láthatóan Denise-nek is megfelelt, így igazából mindenki jól járt, kivéve Tündi összetaknyozódott ruháját.

(kép: Egészségkalauz)

Ha én tudnám a szöveget...

 A Nyugati téren pólós-farmeros lány készül énekelni, kezében gitárral. Kicsit hangol majd belekezd:

-Ha én ajtó volnék... - Itt gyanús lett neki, hogy nem így kezdődik, és újrakezdte:

- Ha én ablak volnék / Nemcsak egyszer nyílnék / Minden évben négyszer... - Rájött, hogy a "Virágba borulnék" kevésbé passzol az ablakhoz és újra megállt. Ekkor kicsit elnyomta a hangját a forgalom; mikor legközelebb hallottam, magabiztosan újrakezdte: - Ha én ablak volnék /Akkora nagy lennék...

Itt legalább a versszak összejött, láthatóan azonban odáig nem jutott el, hogy egy "Ha én rózsa volnék" című dalnak vajon mi lehet az első sora.

Tini, ha ezt olvasod, inkább kerüld el a Nyugati teret, saját érdekedben.

Menekülés a kéményseprőktől

 Tudtuk, hogy ma reggel jönnek ellenőrizni a kéményseprők; András azzal ugratta a macskát, hogy jön a nagy fekete bácsi és elviszi. Szintén a kéményseprőkből kifolyólag egyedül mentem le a boltba. Mire visszajöttem, András közölte, hogy már volt a kéményseprő és nagyon csinos volt.

- A macska meg elmenekült.

- Félt a kéményseprőtől?

- Aha. Elbujdokolt az ágy alá.

- Persze, mert ijesztgetted, hogy elviszi a nagy fekete bácsi!

- De ez kis fehér néni volt.

- Az ágy alatt van? - kérdeztem és benéztem az ágy mögött. Láttam is a földön egy elsőre macskának tűnő feketét, ami azonban tapintásos vizsgálat hatására zokninak bizonyult.

- A másik végében van - közölte András és benézett, de ő sem látott semmit.

- Úristen! A kéményseprő tényleg elvitte a macskát! - kiáltottam, majd megfordultam. Folti ott állt az ajtóban és kissé meglepődve figyelte, amint őt keressük az ágy alatt. (A kép nem ekkor készült, de ezen is meglepődve figyel.)

Maszkhelyzet a Millenárison

 Újabban a magyar kormány tagjai lelkesen biztatják a népet, hogy dobják el a maszkot. Ez mondjuk szerintem több okból sem jó ötlet, egyrészt kultúrember nem szemetel, másrészt bizonyos rendezvényeken továbbra is kötelező lesz a maszk. A maszkokra vonatkozó szabályozás Magyarországon amúgy is elég kaotikus, ahogy ezt a május eleji történet is illusztrálja.

Kitka éppen azért akart a Millenárisra menni, mert ott nem kell maszk (meg azért, hogy megnézzük a legújabb építményeket). Azonban amint leültünk egy padra, rögtön jött egy biztonsági őr és ránk szólt, hogy vegyük fel a maszkot.

- De hát én ide jártam egész télen, és nem kellett maszk! - csodálkozott Kitka.

- De most már kell - felelte a biztonsági őr, ami azért volt izgalmas, mert ez már a nagy nyitás után történt, amikor pl. tőlünk nem messze egy teraszon ülő emberek simán ebédeltek maszk nélkül. Szóval elég vicces volt, hogy a Millenáris pont a nyitás után keményített be.

- Ha esznek, akkor nem kell maszk - javasolta segítőkészen a biztonsági őr. (Ez egyébként emberbarátabb volt, mint Anna egyik ismerősének a tapasztalata, akit a Keleti előtt enni sem engedtek és közölték vele, hogy csak akkor veheti le a maszkot, ha dohányzik.)

- Akkor együnk - vont vállat Kitka, aki előrelátóan besuvasztott a táskájába egy csomag nápolyit. Egy idő után azonban eluntuk az alibinápolyizást.

- Menjünk át a Vérmezőre - javasolta Kitka. - Az olyan nagy, hogy tuti nem ellenőrzik a maszkokat, mert meg se lehet mindenkit találni.

Gnocchi

 Van egy cseh film (a címére nem emlékszem), ahol apuka véresszájú nacionalista, és mikor a lánya a vacsorát gnocchinak nevezi, felháborodik, hogy ez nem valami külföldi gnocchi, hanem rendes cseh gőzgombóc. Amire persze a tinicsaj leszedi a lexikont, és megmutatja neki, hogy amit anyuka csinált, az igenis gnocchi, és innentől az apuka azon van kiakadva, hogy gnocchi az ő házában??

(kép: gutekueche.de)

Andrásnak nagyon bejön a gnocchi, legalábbis maga a szó. Valahányszor tortellinit akarok venni, mindig mondja, hogy "nyáocchi", ilyen nyávogva, én meg mindig kijavítom, hogy ez nem is az. Viszont most, hogy gyorsan elkészülő kajákban kellett gondolkodni, bedobtam, hogy vegyünk szombatra félkész gnocchit, mert azt csak 2 percig főzöd forró vízben és megvan. Szerencsére már egész jól eligazodom a boltban, és rögtön megtaláltam a terméket. Mutattam is örömmel Andrásnak.

- Ez mi? - csodálkozott ő.

- Gnocchi. Ezt mondtuk, hogy ez lesz ebédre.

- EZ a gnocchi? :-O

Szombat este Budafokon

 Patrival egyeztetjük a szombat esti programot messengeren, ő láthatóan spanyol billentyűzetről.

Patri: 8kor el tok indulni itthonról, az j9? Kimehetunk a Dunához. Itt budafokon van egy hely, ami szrtem érdekes. 20kor zár.

én: Akkor 8 utan ülünk be 1 8kor záró helyre? Kiràly :-) vigyek valami innivalót vagy tudunk venni valahol vagy nem kell?

Patri: vihetunk akar. Mit? Sort?

én: A sorthoz most még kicsit hűvös van :-)

Korhatáros orrok

 Németórán ezekről a képekről kellett mondatokat alkotni:

A harmadik képpel kapcsolatban elbizonytalanodtam.

- Miért korhatáros egy elefántokról szóló film?

- Szerintem az egy ember - vélte Éva.

- Pinokkió? Az én időmben a Pinokkió még gyerekeknek szólt, azzal próbálták megtanítani őket, hogy ne hazudjanak.

- Lehet, hogy ez a Pinokkió felnőtt változata.

- És abban az orra helyett valami más nő meg?

Jógi divat

 - Hol van Doktor Cica? - kérdeztem Ádámot.

- Nem tudom, lehet, hogy jógázik.

Ekkor megjelent Doktor Cica, meglehetősen szokatlan öltözékben. Elegáns nadrágjához képest felül egy halványsárga fürdőlepedőt viselt, amelyet szári-jelleggel tekert magára. Az egyik lábán volt zokni, a másikon nem. Úgy festett, mintha egy Rejtő-könyvből lépett volna elő. Ellenőrizte, hogy áll a főtt répája, beszélgetett velem pár szót, majd visszament a szobába.

Valamivel később jelent meg ismét; ezúttal a törülközőt átvariálta, így az inkább Gandhi egyenszerkójára emlékeztetett. Bár éreztem, hogy mondjuk Tuskó Hopkinstól vagy a Buzgó Mócsingtól (aki az Igazi Trebisch) nem illene ilyet megkérdeznem, mégis megkockáztattam:

- Milyen megfontolások voltak az öltözék mögött?

- Ja, csak nem volt kedvem inget venni és úgy gondoltam, a törülköző megfelelően helyettesíti - magyarázta Doktor Cica. - A zokni meg azért fél pár, mert nem találtam a másik felét.

Állati iskola

 Mostanában sok szó esik az iskolákról és arról, jó ötlet-e újra megnyitni őket. De mit tanulnak vajon az iskolában a schönbrunni állatkert állatai?

Természetesen a legfontosabb tárgyuk a testnevelés. A gepárdok egy teljes tesiórát mutattak be: a bemelegítő fáramászást birkózás követte:

majd lazítás következett:

A kis gibbon artistaiskolába jár, ezért természetesen a légtornászmutatványokat gyakorolta. Megfigyelhető, hogy tanára nemcsak ösztönzi őt, hanem demonstrálja is a gyakorlatot:

A home schooling előnyeihez tartozik, hogy a kisgibbon minden sikeresen végrehajtott gyakorlat után visszamehetett az anyukájához egy kis dédelgetésért.

Finja ezen az úszásórán a fejesugrást gyakorolta:

Rendes medve azonban a tanulás mellett a rendrakásban is segít: az alsó medencébe érve Finja kihalászta a víz alól a játékait és sorra a partra dobta őket. Csak ezután mászott fel a sziklára, hogy elfogyassza a tízórait, ami ezúttal sárgarépából állt:

A kiskecskék a trambulinról leugrást gyakorolták. Miután a képen látható kecske végrehajtotta a feladatot, felkeltette a ház mellett fekvő testvérkéjét, hogy most ő következik.

Az elefántok számtanórával kezdtek. Az orosz típusú tologató számológépet méretük miatt nekik gumiabroncsokból készítik:

Nem mindenki ilyen szorgalmas azonban. A koalák például csúnyán elkéstek, mert túl hosszú ideig reggeliztek:

Ami pedig a birkákat illeti - aki ismeri a Birkaiskola című verset, az sejtheti, mi történt: