Fürdőszobák és hálószobák

 Már korábban is volt tapasztalatom a volt Jugoszlávia területén olyan szállodákkal, amelyek nagyon menők próbálnak lenni, de nem igazán sikerül nekik. Vis szigetén például nemcsakhogy Maggi levest tálaltak az ebédhez, hanem mindennap kitették az étterem elé az aznapi leves zacskóját, mintegy helyettesítendő a "napi leves: ..." kiírást (és nagyon csodálkoztak, hogy soha egyikünk se kért levest). Most Belgrádban a fürdőszobák kiképzése okozott meglepetést. A kádamat plexiüveg fülke határolta - legalábbis majdnem, mert pont ott, ahol a zuhany volt, egy jó darabon nem volt üveg. Az ezt követő panel viszont befele és a kád üvegezett vége fele nyílt, tehát úgy tudtam csak kilépni a kádból, hogy kinyitottam, majd a falhoz lapulva megkerültem a kinyitott ajtót.

Nekem csak a berendezéssel gyűlt meg a bajom, de akik nem egyedül voltak egy szobában, azoknak szobatársukat is el kellett viselniük. Ilyen szempontból Zoli húzta a rövidebbet, aki Tamással osztozott egy szobán. Másnap reggel figyelmeztetett, hogy vigyázzak Tamással, mert aznap félórán belül háromszor indult rosszfelé vagy mondott téves információkat. Az előző este még érdekesebb volt.

- Tamás elment a Vilivel sétálni, az rendben van. Én lefeküdtem aludni. Éjszaka felébredek, és azt látom, hogy tárva-nyitva az ajtó, Tamás ruhái meg egy halomban a földön. Kiderült, hogy ez a drága jó ember, hogy ne ébresszen fel, kiment a folyosóra internetezni.

- Ruha nélkül? - ragadtam meg a lényeget, amire Zoli kicsit összezavarodott, mert ez a szempont benne fel sem merült.

- Persze, egy kulcsunk van meg minden, de azért nem akarok nyitott ajtónál aludni, hogy bárki bejöhessen!

Nem akarván alulmaradni, rövid leírást készítettem a zuhanyfülkémről, és kiderült, hogy Vili is hasonló problémákkal küzd. Nála azonban sportszerű nehezítésként a zuhanyfülke nem a fürdőszobában volt, hanem a szoba közepén, és az egész szobát látni lehetett belőle.

- Nem tudom, ez miért jó. Lehet, hogy egyeseknél ez az előjáték - vélre Vili, majd szokatlan képzelettársítással hozzátette:

- Úgyhogy Tamás, ha nem akarod felébreszteni a Zolit, jöhetsz hozzám zuhanyozni.

- Pont a Tamás?-rökönyödött meg Zoli.

- Nem szabad senkit diszkriminálni - védekezett Vili, majd a nemi esélyegyenlőség nevében nekem is felajánlotta a lehetőséget. Köszönettel visszautasítottam.

Información turistica

 A múltkor egy városnéző sétán (amely a képen látható utcán is végigment) az egyik résztvevő, egy idős hölgy, aki egész életében La Orotavában élt, döbbenten tudta meg, hogy a turistainformációs iroda (már évekkel ezelőtt) elköltözött.

- Pedig rendszeresen a régi helyre irányítom a turistákat! - sopánkodott.

Tegnap elmentem a turistainformációs iroda előtt, és mivel úgyis volt még időm, gondoltam, bemegyek és megkérdezem, mi a helyzet a tengeralatti fényképek kiállításával - én november 5-öt tudtam, de a főtéren levő óriási plakátok némelyikén október 27 szerepelt. Két ügyintéző ült az irodában, közülük a férfi headszettel telefonált (láthatóan magánjelleggel), így a nőhöz fordultam.

- A fotókiállításról érdeklődnék, ami lesz a főtéren.

- Lesz a főtéren fotókiállítás?

- Igen, november 5-én, elvileg.

- Mi ilyenről nem tudunk. Te Cézar, tudsz valami fotókiállításról a főtéren?

- Nem - felelte a férfi, bár láthatóan fogalma sem volt róla, mit kérdeztek tőle. A női ügyintéző vadul keresgélni kezdett az interneten.

- Hatalmas plakátok hirdetik a főtéren - mondtam, azon tűnődve, ők hogyhogy nem vették észre, itt a főtértől 50 méterre. A nő láthatóan az interneten se talált semmit, nekem viszont lassan mennem kellett.

- Esetleg nézze meg az önkormányzat honlapján - javasolta a nő, akit egyébként az önkormányzat fizet, hogy tájékoztassa az embereket. 

- Köszönöm, a neten tudom, hol találom a fotókiállítást - mondtam, nem elárulva, hogy egy orotavai facebook-csoportban posztolta valaki még hónapokkal ezelőtt. Kiléptem az irodából és arra gondoltam: nem biztos, hogy olyan rosszul járnak a sétán résztvevő hölgy által félreirányított turisták.

Az Iberia tájékoztat

 

Az Iberiával kapcsolatban rossz tapasztalatunk, hogy szeptemberben elkavarták egy bőröndünket, ami csak több nappal később érkezett meg – ez mondjuk érzékenyen érinti az embert, ha éppen költözik és szóban forgó bőröndben van az összes tányérja és evőeszköze, ami miatt napokig csak igen korlátozott dolgokat tud igen korlátozott módon enni (pl. a vásárolt két kanállal közös lábosból kanalazva a lecsót stb.) Jó tulajdonságuk viszont, hogy ha tele van a járat, küldenek egy emailt aznap reggel, miszerint ha feladod az eredetileg kézipoggyásznak szánt csomagodat, nemcsak nem kell ráfizetned, hanem még elsőbbségi beszállást is kapsz. Persze ezt nem írnák meg két nappal előbb, amikor azon filóztam, be merjem-e tenni a kedvenc kisbicskámat, de ennek ellenére úgy döntöttem: ha reggel kapok ilyen üzenetet, én bizony becsekkolom a marha zajosan guruló kerekes táskát. Valóban kaptam üzenetet, úgyhogy a reptéren odamentem a csomagleadó pulthoz. A földi személyzetet képviselő fiatal nő előrelátóan megkérdezte:

-         Ugye nincs benne semmi, amire holnap szüksége lesz?

A tülekedést elkerülve, kényelmesen elfoglaltam a helyemet a gépben és épp elővettem a könyvemet, amikor a hangosbemondóból az alábbi szöveg hallatszott: „Kedves utasaink! Hamarosan megérkezünk úti célunkhoz.” Éppen gratuláltam volna a megdöbbentő gyorsasághoz, amikor a felvételt lekeverték, majd ismét megszólalt a bejátszás, ezúttal a közelgő turbulenciára figyelmeztetve minket.

Ennek a gépnek nem volt szerencséje a bejátszásokkal. Miután földet értünk, szokás szerint be akarták mondani, hogy ne álljunk fel, amíg az „öveket bekapcsolni” tábla világít. Ennek a bejelentésnek a közepén azonban a kapitány hirtelen kikapcsolta a szóban forgó táblát, aminek eredményeképpen a bejelentés így hangzott: „Kérjük önöket, maradjanak ülve, amíg PRRRR.”

Regattaszínház

 Őszintén szólva fogalmam se volt, hogy budai regatta zajlik a hétvégén az alsó rakparton, egész más dolgokkal voltam elfoglalva. A Szkéné Színház felé menet ugyan meglepődtem az "isten hozta" feliraton az út fölött, és elégedetten állapítottam meg magamban, hogy a Szkéné Színház kezdi kedvesebbre venni a figurát. Aztán továbbmenve azt láttam, hogy éppen szednek szét mindenféle színpadokat és több helyen felfedeztem a "Budai regatta" feliratot. Így már összeállt a kép, és gondolkodtam is, hogy jutok be a Műegyetem épületébe, de mivel aznap ellenőriztem a honlapon és nem írtak változást, arra jutottam, hogy biztos megoldható. És valóban, a főbejárat előtt láttam egy kis rést két színpad között. Átslisszoltam rajta, bementem az épületbe és ismét aggódni kezdtem, ugyanis semmi hang nem jött a második emeletről. Felérve megállapítottam, hogy valóban kevesen vagyunk, de ez a kevés úgy festett, mint aki színházba készül, szóval most már csak azon kellett aggódnom, hogy időben megkapjam a jegyem Tónitól. A biztonság kedvéért írtam neki, hogy már bejöttem, nehogy az történjen, mint a múltkor Noémivel, aki állítólag 10 percet várt rám a kapu előtt, miután már bementem (mondjuk az a tény, hogy Christine fent említett 10 perc során érkezett és nem látta őt, némileg megkérdőjelezi a megállapítás pontosságát). 

Lehet, hogy Tóni nem kapta meg az üzenetemet, mert 5 perccel előadás előtt rám telefonált.

- Hol vagy? Mert nem lehet bemenni a főbejáraton, most a Budafoki úton gyalogolunk, állítólag van itt valahol egy hátsó kapu.

- Dehogynem lehet bejönni.

- De hát mindenféle építmények vannak a rakparton!

- De át lehet jönni köztük.

- Jól van, rohanunk!

A műegyetemi campus méreteiről tanúskodott, hogy Tóniék még nem érkeztek meg, mikor a pénztáros bemondta, hogy kezdődik az előadás. Elmondtam neki a problémámat, mire mondta, hogy ezt a jegyszedőkkel beszéljem meg. Udvariasan magam elé engedtem mindenkit, hátha közben megérkeznek a barátaim, de még mindig nem. Elkezdtem magyarázkodni a jegyszedőnek, de ő minden további nélkül intett, hogy menjek be. Szerencsére odabent még egy majdnem teljes sor üresen ált, így két székre rádobtam a kabátomat (amit bölcsen nem tettem be a ruhatárba, hiszen nem tudhattam, bejutok-e) és írtam Tóninak, hogy bent vagyok. Az előadás első mondatai során meg is jelentek és leültek mellém.

Ma reggel (2 nappal az előadás után) továbbította Tóni a színháztól vasárnap délután kapott emailt, amelyben figyelmeztetnek, hogy rendezvény lesz az alsó rakparton.

(A wikipedia képén nem volt regatta.)

Reggeli O'Marával

 A reggeli nyitás minden vendéglátóhelyen sok munkával jár, ezért érthető, ha a Cat Caféban a négylábú dolgozók is besegítenek. Kedden például Mirtill vállalta magára a biztonsági őr feladatait. Először is felmászott az ablakba és kinézett az utcára, az érkező vendégeket szemlélve:

Azoknak pedig, akik bejöttek, alaposan átvizsgálta a csomagját:

Társai közül néhányan azt biztosították, hogy a lefoglalt asztalokhoz ne üljenek illetéktelenek, persze rajtuk kívül.

Persze olyan is volt, aki ellógta a munkát és inkább díványpárnának álcázta magát.

Engem megérkezéskor O'Mara, az egyik legrégebbi lakó fogadott. Igazából a külső helyiségben terveztem leülni, de O'Mara kinyilvánította abbéli óhaját, hogy belülre üljünk. Így asztalt változtattam, ami a pincérnek ugyan kicsit megnehezítette, hogy megtaláljon, viszont így macskatársam is mellém telepedhetett a párnázott padra, és dagasztani kezdte az ott levő párnát.

A pincérlány nagy nehezen megtalált minket és megrendeltem nála a kávét.

- Te kérsz valamit? - fordultam O'Marához.

- Hozok neki is jutifalit - mondta a pincérlány, és hamarosan megjelent egy kis műanyag dobozzal, abban pár szem macskakeksszel. Aslan, aki addig rám se hederített, rögtön felugrott az asztalra kekszet kunyerálni.

Neki is adtam egy szemet, és mikor látta, hogy nem kap többet, leugrott. O'Mara azonban mellettem maradt, hosszasan dorombolt, majd alapos mosakodásba kezdett. Igazi élmény volt egy esős délelőttön ilyen kellemes társaságban kávézni.