Az önállósult szatyor

A NANÉ-s szatyromat (ami igazából Andrásé, mert neki adtam, de apróságokon nem kell fennakadni) szépen visszatettem a helyére, a tároló alsó rekeszébe. Ehhez képest mikor legközelebb odanéztem, a földön volt. Persze az ilyen felakasztós tárolókból könnyen kiesnek a dolgok, nem foglalkoztam vele különösebben. Mikor viszont legközelebb odanéztem, már jó fél méterre volt előző helyétől. Ekkor kezdtem figyelni az eseményeket, és ezt láttam:

A macskaszív - karácsonyi történet

A Ladánybene 27 "Kell egy ház" című dalának (https://www.youtube.com/watch?v=Vdqs94UoutI) van egy része, hogy "a rasztaszív örökké dobog". Ezt én úgy szoktam énekelni, hogy "a macskaszív örökké dobog." De hogy mekkora szíve van egy macskának, azt illusztrálja ez a kedves történet. 

Hajlamos vagyok Andrásnak nagyméretű ajándékokat venni, amiket nem praktikus becsomagolni. Ezért az ajándékozáshoz a színes ágytetőmet szoktam használni, miszerint ezzel terítem le az ajándékokat. Ezt már megpróbáltam aznap, hogy hazahoztam András ajándékát, a fehér szintetizátort. Reménytelen volt, ugyanis Folti azonnal megtámadta az ágyterítőt (ezzel szoktunk torreádorost játszani) és lerántotta a dobozról. Jobb híján elpakoltam a szintetizátort a ruhafogasok mögé, és csak ma délelőtt húztam elő. Rátettem a további ajándékokat (Andrásnak és Foltinak), rá az ágyterítőt. Folti persze kilőtt és azonnal bemászott az ágyterítő alá, viszont kellemes meglepetésemre nem rántotta le. Az igazi meglepetés azonban csak akkor ért, amikor lelepleztük az ajándékokat. - Itt az ajándékod az ágyterítő alatt - mondtam Andrásnak, aki felemelte az anyagot és alóla kigurult - Folti játékegérkéje. A jószívű cica nemcsak hogy nem szabotálta az ajándékozási szertartást, de még saját egerét is odaadta ajándékba! Meg kell a szívnek szakadni.

Lángoló aszfalt

Anyukámnak az ételfutár Gundel palacsintát hozott desszertnek. - Ez az, amit meg szoktak gyújtani, nem? - kérdezte anyám reménykedve. - Igen, de ahhoz előbb leöntik alkohollal - magyarázta apám. - Az, hogy a töltelékben alkohol van, nem elég - tettem hozzá. - Mármint valószínűleg meggyulladna, csak el is égne rögtön és nem lenne mit megenni. Ezután apukámmal tovább beszélgettünk arról, hogy a ház melletti járda, amin a garázsokhoz kell lemenni, nincs kivilágítva. - Kiégett mindkét izzó. Már hetekkel ezelőtt szóltam a közös képviselőnek, de nem történt semmi. - Kurva jó lesz, ha még jeges is lesz majd a járda, tuti eltaknyol majd valaki - jósoltam. Anyukám vélhetően még mindig a palacsinta-kérdésnél tartott, mert közbevetette: - Megpróbálhatnánk rummal leönteni és meggyújtani. - Hát tény, hogy akkor látnánk, de a közlekedés nem lenne sokkal könnyebb...

Csak áll és ácsorog

Patri töredelmesen bevallotta, hogy az első előadást elfelejtette fölvenni, de cserébe a második előtt benyomta a "felvétel" gombot. Az előadás vége után átmentünk laza beszélgetésbe, az alábbi módon: Alex: Hogy tetszik az új frizurám? 

Patri: kapcsold ki a hátteredet, mert így olyan furán néz ki. 

(Alex kikapcsolta a hátterét, és kiderült, hogy nem amiatt nézett ki furán.) 

Alex: Ez ilyen aszimmetrikus. 

Patri: Az egyik oldalon így feláll. 

Guszti: Még jó, ha csak ez áll fel. 

Alex: Hát az én koromban már örül az ember, ha feláll valami... 

Csaba: Itt szeretném jelezni, hogy Patri nem állította le a felvételt, az még mindig megy...

Online oktatás rulez

Tanár ismerőseim folyamatosan panaszkodnak az online oktatásra. Az elmúlt két hétben nekem is alkalmam nyílt megtapasztalni ezt az oktatási formát, ugyanis két egyetemen is előadást tartottam vendégelőadóként. Az ELTÉ-s platform - mint a Robertával végrehajtott próba során megtapasztalhattam - szimpatikus módon hasonlított a zoomhoz, ezért reméltem, hogy nem lesz vele sok problémám. Amikor az előadás elején bekapcsolódtam, szembesültem azzal, hogy a diákok helyén csak a nevük monogramját látom. - Tökjó lenne, ha bekapcsolnátok a kamerátokat, mert jobb szeretem látni, akihez beszélek - kértem. Erre néhányan felhozták a szokásos "azért nem kapcsolom be, mert akkor lelassul a net és nem jön át a hang"-kifogást, majd visszadugták fülükbe a headsetet és tovább hallgatták a podcastokat a telójukon. Viszont a nagy ablakban megjelent egy leányzó feje, aki megerősítette, hogy neki igenis be van kapcsolva a kamerája. - Akkor hogyhogy nem láttam a kis ablakban, amikor nem beszéltél. - Azt hiszem, a vendégelőadónak nincs ilyen jogosultsága - mondta Roberta. Így esett, hogy két és fél órán át beszéltem tizenkét monogramnak. A másik egyetemen kevésbé indult ígéretesen a dolog. Ott is leteszteltük a platformot Zsuzsával, és még a powerpointomat is sikerült megosztanom. Ezután viszont Zsuzsa kitalálta, hogy ő is megpróbálja velem megosztani a képernyőjét - nem világos, miért volt erre szükség, lévén én nem terveztem a hallgatók képernyőjébe belenézni. Na ezen a ponton fuccsolt be a történet: Zsuzsát hol láttam, hol nem, ő engem néha látott, de egyáltalán nem hallott. Felhívta az informatikust, aki szintén nem tudta megoldani a dolgot. Kiléptem-visszaléptem, semmi változás. Az informatikus is megadta a saját belépési kódját és jelszavát, de azzal se boldogultam. Végül újraindítottam az egész sztorit és így sikerült működtetni a dolgot. Nem voltunk túl optimisták a csütörtöki órát illetően, mindenesetre Zsuzsa megkért, hogy küldjem át a ppt-imet, aztán ha nagyon nem megy másként, ő levetíti a diákoknak. Csütörtökön már a belépés se ment könnyen, mivel kiderült: ha az informatikus adataival jelentkezem be, nem férek hozzá ehhez a kurzushoz (miután ő csúnya módon nem iratkozott fel rá). Kiléptem, beléptem Zsuzsa adataival (ez az egyetem több hét alatt se tudott nekem egy vendég hozzáférést összehozni), és elsőre minden jó volt, még néhány ember fejét is láttam a kis kockákban. (Továbbléptetni nem tudtam, így sose derült ki számomra, pontosan hányan ültek benn az órán). Amikor azonban be akartam kapcsolni a kamerát, a rendszer közölte, hogy nem lehet, mert azt egy másik alkalmazás használja. Először azt hittem, ez megint valami rendszerhiba, kiléptem és Zsuzsa küldött egy másik felhasználói nevet és jelszót (fogalmam sincs, kiét, valamelyik diákra gyanakszom). Beléptem, mire a rendszer közölte, hogy én vagyok a host - eddig azt hittem, Zsuzsa az, de ő megerősített, hogy az ő platformján vagyok belépve. Elküldtem neki a ppt-ket, és ő elkezdte a vetítést, miközben én vadul keresgéltem a gépen, hogy mi lehet az az alkalmazás, ami használja a kamerát. Végül megtaláltam a tettest: a Skype volt az, amelyet délelőtt használtam és azóta bezártam, de a jelek szerint ezt a műveletet ő nem érzékelte. Gyorsan teljesen elpusztítottam, és csodák csodája: megszólalt a kamerám. 20 perc telt el az órából a technikai vergődés miatt.

Macskafordító

András küldte el nekem a cikket, hogy valaki kidolgozott egy applikációt, ami lefordítja emberi nyelvre a macskák beszédét. Ő természetesen már aznap letöltötte. A lelkemre kötötte, hogy mikor este etetem Foltit, ne adjam rögtön oda neki a tálkát a kajával, hogy türelmetlenkedjen és nyávogjon. Így is tettem, ám Folti nem volt hajlandó nyávogni, csak nézett értetlenül a tálkára a kezemben. Végül csak elnyávogta magát - de egészen váratlanul, így Andrásnak nem volt ideje elindítani az appot. A macska orra alá dugta a telefont, Folti azonban erre nem nyávogni kezdett, hanem a telefont szaglászni. Én mindeközben álltam, mint a hülye, kezemben egy tálka szárazkajával. Még ment pár ilyen kör, hogy Folti csak nem nyávogott, aztán mikor igen, akkor meg András nem tudta felvenni. Végül több perc kísérletezés után csak betöltődött Folti hangja az applikációba, és kijött a megoldás: "I am hunting." (Őszintén szólva soha egyetlen macskát se hallottam ilyen hangon nyávogni, amikor vadásznak, pedig minden macskámnak hobbija volt lesben állni - Folti a villamost szokta így figyelni az ablakból.)

Összevetettük eredményeinket a többi cicás ismivel. Más is volt, akinek konzisztensen az "I am hunting" jött ki, Nóra pedig kiakadt, mert Bobtól az "I am hunting" mellett még "Leave me alone" is szerepelt. Tita viszont a boldogságtól repesve töltötte fel Mucat üzeneteit, amelyek csaknem mind azt mondták: "I am in love". Azt hiszem, megvan a megoldás: ez az app nem macskául, hanem Mucatul beszél.

Figaró, Figaró, Figaró, Fiigaró!

A budapesti Cat Caféban is van egy Figaro nevű macska (róla bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2020/08/hogy-kerul-macska-az-asztalra.html). Él azonban egy névrokona La Orotavában, mégpedig a Casa Lercano nevű étteremben, ami egy gyönyörű hagyományos balkonos házban található (ezek a koloniális építészet remekei a 16.-17. századból, csak egy-két tenerifei városban maradt belőlük, a legtöbb La Orotavában). Úgy gondoltam, ennek a belső udvara ideális utolsó tenerifei esténk eltöltésére. Belépve rögtön észrevettem, hogy a legkényelmesebb ülőhely (fehér párnázott dívány) a sarokban található - ezt azonban már elfoglalta valaki:

A félfülű macskának - akiről utóbb kiderült, hogy Figarónak hívják - vélhetően ez volt a stabil helye, ugyanis az asztal fölött egy táblán ez szerepelt: "Csst! A negatív emberek ellen bújtam ide." Engem azonban Figaro láthatóan nem tekintett negatív embernek, mert miután elfoglaltunk egy másik asztalt és én odaültem mellé, rögtön hanyatt hengeredett és hagyta magát simogatni, miközben hangosan dorombolt. Eszébe sem jutott kaját kunyerálni bárkitől is az étteremben; végig ott ült a díványán, csak ottlétünk vége fele állt fel, és röviden hozzádörgölőzött a szomszédos asztalnál ülőkhöz. Azután kiment a kapualjba és nézte, jönnek-e új vendégek. Itt búcsúztunk el tőle mi is, és megígértem, hogy következő tenerifei tartózkodásunk során ismét meglátogatjuk. Figaro megint a hátára hengeredett, azután mikor elindultunk kifelé, kikísért minket. Ott ült a járdán az étteremből kiszűrődő fénybe és nézett utánunk, amíg csak el nem tűntünk a kanyarban:

Autókölcsönzés á la spanyol lockdown

András emlékezett rá, hol volt az a puerto de cruzi autókölcsönző, ahol három éve béreltünk autót. Igaz, amikor először arra jártunk, zárva volt, de ezt a vasárnapnak tudtuk be. Ezért visszatértünk másnap, hétfőn - amikor is (hivatalos nyitvatartási időben) az üzlet szintén zárva volt, de semmi információ nem volt kitéve, hogy miért, csak egy telefonszám. András el akart menni a garázshoz, hátha most csak az van nyitva, de én inkább úgy döntöttem, felhívom a telefonszámot. Ott egy hölgy jelentkezett, aki elmondta, hogy az iroda zárva van (ezt észrevettük), egy nappal előre kell megrendelni az autót, és akkor odahozzák a szállodához. - De mi nem Puerto de la Cruzban vagyunk, hanem La Orotavában-figyelmeztettem, miközben elképzeltem, amint az autókölcsönzős fickó a felsőváros meredek kis utcáin kanyarog föl. -Ja, akkor a garázsba menjenek érte, ami ott van a parton. Azért mi jobban örültünk volna, ha még aznap autóhoz jutunk, ezért elindultunk másik kölcsönzőt keresni. Találtunk is egyet, ami autókölcsönző plusz turistainformációként hirdette magát. A felirat szerint tíztől volt nyitva, így addig beültünk a szemközti kávézóba. Nem adtunk sok esélyt, hogy a hely kinyit, mert 10-kor még semmi mozgást nem tapasztaltunk, de aztán kiderült: nem mentek csődbe, csak spanyolok. Fél 11 körül megjelent egy középkorú hölgy, mi pedig odamentünk és felvezettük a kérésünket. A hölgy elővett egy kézírásos jegyzéket. - Szeretnének egy Pandát? Négy napra 75 euró. - A Panda tökéletes. A hölgy megvizsgálta a jegyzéket. - Bocsánat, nem lehet, a Panda piszkos. - Fekete foltok vannak rajta? - kérdeztem halkan, miközben a hölgy rá akart beszélni minket a Hyundaira - majd rájött, hogy mégis van egy tiszta Pandája. - Csütörtökön 8-ig vagyunk nyitva, de annál előbb hozzák vissza, fél 8-ig. - Miért nem péntek? - kérdezte András. - Mert négy napra béreljük. - Csütörtök este hozzák vissza, rendben? - mondta a hölgy, aki kicsit összezavarodott, hogy akkor most tényleg négy napot szeretnénk-e. -Kedd, szerda, csütörtök, péntek - sorolta András. - De ma hétfő van. - Ma hétfő van? - Igen. Tegnap volt vasárnap. - A kölcsönzős hölgyhöz fordultam. - Semmi baj, csak a párom nem tudta, milyen nap van ma. - Mire a hölgy is elmagyarázta Andrásnak, hogy ma hétfő van, és a négy nap csütörtökön jár le, és csak akkor tudott leakadni a témáról, mikor megmutattam neki, hogy felírtam az időpontot a határidőnaplómba (az ő kedvéért direkt spanyolul). Ezután következett az a művelet, hogy felírja az adatainkat. Ez eleve a külföldieknek nehézséget szokott okozni, lévén a magyar az egyetlen agyament európai nép, amely mind a nevet, mind a dátumot fordítva írja, mint mindenki más. Ráadásul a hölgy kézzel töltött ki egy hosszú nyomtatványt (András javasolta neki, hogy fotózza le az iratainkat, de ez valamiért nem felelt meg), így a magyar jogosítvány sorait is értelmeznie kellett. - Ez a születési dátum? 2018... nem, az lehetetlen. - Az a kiállítás dátuma - segítettem. Végre nagy nehezen kitöltötte a formanyomtatványt. Ennek annyira örült, hogy majdnem fizetés nélkül odaadta a kocsit, de aztán észbekapott. Még lelkünkre kötötte, hogy sose parkoljunk a járdára, mert ha abban megsérül a kocsi, azt nem fizeti a biztosító, majd utunkra engedett minket. Az egész művelet több mint 20 percbe telt. Az autót megvizsgálva komolyan felmerült bennünk, milyen lehetett a piszkos Panda, ha ez a tiszta - alig láttunk ki az ablakokon. Az első benzinkútnál tehát kértem a kutas bácsitól vizet, hogy lemossam az ablakokat. Azt kábé megértem, hogy most a Covid miatt nem tesznek ki mindenki által használható ablaktörlőt, de ami helyette volt, arra nem számítottam. a bácsi hozott egy nagy locsolókanna vizet, hogy azzal öntsük le a szélvédőt.

Amikor a spanyolok elmentek kávézni

Mikor András kapott három hét szabadságot, az első gondolatunk az volt, hogy elutazunk Tenerifére. Persze először megkérdeztük Manfredot, mi ott a Covid-helyzet. Ő azt felelte, hogy nem kell Covid-teszt a beutazáshoz, csak egy kérdőívet kell kitölteni, hogy vannak-e tüneteink meg jártunk-e élőállat-piacon (??? - szerencsére nem jártunk). Nagy örömmel megvettük a jegyet. Majd azért csekkolásként rámentünk a hivatalos honlapra - amely közölte, hogy november elsejétől kell a koronavírus-teszt a beutazáshoz. Sőt, a légitársaság is küldött egy értesítőt, hogy mindenképp kell a negatív teszt. Manfred továbbra se tudott semmit az egészről, ő azt hallotta, csak november 14-től szigorítanak. Nem értettük a dolgot, de a biztonság kedvéért lefoglaltunk időpontokat a legközelebbi tesztelőközpontban. Ettől azonban még para maradt a dolog, ugyanis a legkorábbi időpont csütörtök reggel volt, mi pedig szombat délután repültünk. Elvileg 2 napon belül küldik meg az eredményt, de amikor legutóbb antitest-vizsgálatot csináltattam, a szombat reggeli teszt eredménye kedd este érkezett meg, tehát ha a vasárnapi szabadnapot levonjuk, akkor se 48 órán belül. Szóval paráztam, hogy mi van, ha nem kapjuk meg a teszteredményt a felszállásig. Írtam a bécsi spanyol követségnek, hogy ilyenkor mi van. Ők visszairányítottak a Kanári-szigetek hivatalos honlapjára, amit már egyszer néztem. Ám lássatok csodát - most már november 1. helyett november 14. szerepelt annak a bekezdésnek az elején, amely kötelezővé teszi a Covid-tesztet. Nyilvánvalóan a korábbi dátum elírás volt - ahogy első spanyoltanárom mondta volt a nyelvkönyvünkben szereplő kihagyások és hibák kapcsán: itt elmentek kávézni, és mire visszaértek, elfelejtették kijavítani. Hát esetünkben a Kanári-szigetek hivatalos honlapjának szerkesztői mentek el kávézni, mindenki más - beleértve a légitársaságokat - pedig tőlük vette az információt.

A vonatlekésés világrekordja

Patri írt a Facebookon, hogy menjünk ma túrázni. Telefonról gyorsan visszaírtam: "Sajnos nekem nem fér bele, el kell érnem a 1720as vonatot :-(" (a pontot valamiért nem sikerült beletenni). Patri válasza: "Az 1720-as vonatot már 300 évvel lekésted, gyere velünk túrázni!"

McKiszolgálás: Azért, mert rossz

Tévedés ne essék: nem akarom az összes bécsi McCafé személyzetét fikázni. Vannak nagyon jó fejek is, mint például az Ober (vagy Unter?) St. Veitnél levő kávézó spanyol pincérnője, vagy az a magyar srác a Hauptbahnhofon, aki, miután megörültem a csokiba mártott kávészemnek, egy egész marékkal adott belőle. Altes Landgutnál kutyabarát a kávézó, legalábbis ahányszor ott jártam, mindig ott ült egy fickó, akinek két kutyája diszkréten az asztal alatt hevert. A hietzingi McCafé azonban jó eséllyel pályázik a legrosszabb bécsi kiszolgálás címre. Amikor először ott jártam, balga módon a pultnál próbáltam rendelni. Hiába ácsorogtam azonban, csak nem jött senki, pedig amúgy a nem-kávézós pultnál senki sem várakozott, és a személyzet hátul kavart valamit. Végre valaki észrevette, hogy ott vagyok, és odajött. Megrendeltem a cappuccinót. Erre a lányka betette a kávét és odahívott egy kollégát - láthatóan segítségre volt szüksége ennek a meglehetősen alapterméknek az elkészítéséhez. *** Mivel a McDonald'snál arra is van lehetőség, hogy egy elektronikus táblán megrendeljük a kaját, majd a pulthoz hívnak, amikor elkészül, legközelebb ezt az opciót választottam. Rögtön az elején jelentkeztek nehézségek, ugyanis a "vissza" gombot olyan magasra tették, hogy nem érem el. Miután átmentem a másik táblához és ott igyekeztem nem követni el hibát, rájöttem, hogy a menü, amit választani szerettem volna, nem szerepel a táblán, úgyhogy hagyhattam az egészet a fenébe és beálltam a pulthoz, így még jobban meghosszabbítva a várakozási időt.*** A nyári menüajánlatok lejártával ismét adtam egy esélyt az elektronikus táblának. Örömmel láttam, hogy már a laktózmentességet is be lehet jelölni. Az ugyan nem volt világos, hogy ha már bejelöltem a helyben fogyasztást, miért kérdez rá ismét, hogy elviszem-e, de úgy voltam vele: ha ennyire erőlteti, üsse kő, kérem elvitelre. Fizettem (a második kártyámmal, mert az elsőt nem fogadta el), megkaptam a 42-es számot és vártam, hogy megjelenjen a pult fölötti kijelzőn. Ott mentek is szépen sorban a számok, hogy 39, 40, 41, közben kiírták, hogy készül a 42-es. Majd hirtelen a 44-es villant fel, készül a 45-ös, mintha a közte elhelyezkedő számok sose léteztek volna. Némileg meglepetten álltam ott, hátha történik valami, ha már egyszer kifizettem a cuccot. Történt is, mert pár perc múlva a pultos kiabálni kezdett, hogy "42-es!" - némileg hasonlóképpen, mint Szlovéniában a tengeri herkentyűs étteremben a téren. Mikor odamentem, közölték, hogy a McCafés pulthoz álljak, és ott hamarosan meg is kaptam a reggelimet - helyben fogyasztásra. Mivel ekkor még meleg idő volt, kint ültem le; ez a gyakorlatban 3 kis asztalt jelent a buszmegálló mögött. Mikor azonban elkészültem az evéssel, újabb nehézség jelentkezett. A kávézó teraszáról az utcára kimenni a buszmegálló melletti keskeny lépcsőn lehetett - csakhogy egy buszra várakozó kerekesszékes bácsi ezt a rést teljes mértékben betöltötte. A teraszon ülő másik fickó is láthatóan erre a problémára keresett megoldást. Én úgy oldottam meg, hogy a buszmegálló esőbeállója és a villanyoszlop közötti keskeny résen préseltem ki magam. Nem tudom, a fickó mit csinált, mert ő szerintem azon nem fért ki. Lehet, megvárta, míg a kerekesszékes bácsi felszáll a buszra.

Alfa generációs macska

2020-ban történt azért pár jó dolog is, így például megszületett Folti von Wieselburg grófnő, aki szeptember végén (a mosonmagyaróvári cicamentők, valamint Patri és Veri hathatós segítségével) ottakringi lakásunkba költözött. Ő tehát már az alfa generáció tagja, ennek megfelelő számítástechnikai készségekkel és érdeklődéssel. Ráadásul meggyőződése, hogy a világ egy nagy játszótér, és minden tárgy azért teremtetett, hogy ő játsszon velük.

Ma reggel például a fejhallgató zsinórjával kezdett el játszani. Erről én igyekeztem lebeszélni, nehogy elrágja vagy valami más kárt tegyen benne. Ő azonban belegabalyodott a zsinórba, és mikor odébb szaladt, az afféle hámként visszahúzta. Meg is ijedt kicsit, de szerencsére nem nagyon, a zsinór pedig ép bőrrel megúszta. 

 Persze legszívesebben velünk játszik, ezért nehezményezni szokta, ha őhelyette munkával töltöm az időt. A minap épp egy word fájlon dolgoztam, Folti mellettem, amikor hirtelen a word megkérdezte, akarom-e menteni a fájlt. Ez így kicsit váratlan volt, de erre a kérdésre mindig igent mondunk, így is tettem. Ekkor legnagyobb meglepetésemre a word bezárult - Folti megnyomta a megfelelő billentyűt, hogy kilépjünk a programból. 

 A legizgalmasabb műveletet azonban a videólejátszóval végezte. Egy olyan dokut fordítok, aminek van rövidebb és hosszabb változata is. A rövidet már lefordítottam, épp a hosszút néztem meg, mielőtt nekikezdek (érdemes először egyben látni a filmet, sok baklövést ki lehet így küszöbölni). Folti persze ott matatott mellettem a billentyűzeten. Egyszer csak a filmlejátszás megállt. Kicsit morcosan néztem a macskára, de újból elindítottam a filmet. Egy-két perc múlva valami gyanús lett. Megnéztem a film hosszát: a rövidebb változatot néztem. Foltinak sikerült visszalépnie a lejátszási lista előző elemére. Majd megkérem, hogy tanítson meg erre a trükkre, mert nekem fogalmam sincs, hogy kell. 

 Az igazság kedvéért azért hozzá kell tenni, hogy nemcsak a macskák legújabb generációja ért a programozáshoz. Már jó 20 éve is van, amikor kétségbeesett üzenet érkezett Linától a listára: a macskája megnyomott valami billentyűkombinációt, amitől fejreállt a képernyő. Lina azt kérdezte, hogy lehet ezt visszacsinálni, mert most éppen úgy ír, hogy fejreállította a monitort...

Zoom kontra Skype

Tavasz óta pörögnek a Facebookon a sztorik arról, milyen vicces helyzetek alakulhatnak ki online meetingeken. Eddig hallgattam, de most cserében ömlesztve kapjátok a tavaszi zoom meetingek, valamint a tegnap esti Skype-beszélgetés vidám pillanatait. A zoom egyik előnye természetesen, hogy a macskák is részt vehetnek benne. Nem sok olyan zoom meetingen voltam, ahol legalább egy macska ne mászott volna be a képbe (Kriszta fehér állatkája különösen szívesen csinálta ezt). Persze Kristóf is szerette az ilyesmit: egyszer Attila konkrétan frászt kapott, mert azt látta, hogy egy hatalmas macskafej türemkedik be a képernyőre. A zoom másik pozitívuma, hogy különböző háttereket lehet csinálni hozzá. Még tavasszal kért meg egyszer Ádám, hogy sürgősen beszéljünk, mert nagyon ki van borulva (életében először buktatott meg diákot, és szerintem ő jobban a szívére vette, mint a bukott diák). Sajnos pont ekkor fedeztem fel azt a hátteret, amellyel lila cicafüleket és cicabajszot tudtam tenni az arcomra. Azt hiszem, nem igazán illett az alkalomhoz… Patri a nevadai sivatagot állította be háttérképnek, ami szintén vicces eredményeket hozott egy online coworking során. - Patri, te merre jársz? - Én itthon vagyok. - De mi az a sivatag? - Ja, az csak a zoom beállítás. Csaba, te hol vagy? - Kijöttem az erkélyre. - Azta, de jó ötlet az erkélyen dolgozni! - Hát annyira nem jó, mert süti a nap a monitort és nem látok semmit. Patri ezen a ponton elővett egy zsebkendőt, amire – fehér lévén – szintén rávetült a zoom háttér. - Úristen, Patri, te sivatagba fújod az orrod? Nem megy bele a homok? - De igen, elég kellemetlen. A skype-nál ellenben a technika nem lehetőség, hanem akadály, mint bebizonyosodott tegnap este is, amikor az e-színház után Lacival, Olivérrel és Csabával terveztünk skype-olni. Pedig először egész jól ment, Laci rögtön megjelent a képernyőn, meg egyértelműen Olivér is ott volt mellette, csak nem látszott. - Bocsi, én halkan fogok beszélni, mert András már alszik – vezettem fel. Ebből valamiért Olivér azt szűrte le, hogy nekik is fejhallgatót kell föltenni, pedig az ő lakásukban nem aludt András (meg tudtommal senki más se). Amint viszont Olivér bedugta a fülhallgatót, rögtön nem hallott semmit. Laci úgy döntött, újraindítja a hívást. - Te milyen medve vagy? - Jézusom, nem tudod, milyen medve vagyok?! - Valamilyen medve… - Laci, mióta ismerjük egymást és nem jössz rá, milyen medve lehetek? - Macskamedve, ez az. - Ez azt mondja, lépjek ki. Akkor kilépek és visszalépek. Állítólag kiléptem, bár nem tudom, hogy akkor miért láttam Csaba arcát továbbra is a képernyő jobb sarkában. Újraindult a hívás, ami azt a vicces komplikációt eredményezte, hogy csak kettesével láttuk-hallottuk egymást: Laci és én, illetve Olivér és Csaba. Laci a képernyőjét nézegette. - Itt van Macskamedve, itt a Csaba, és itt vagyok én. És még egyszer itt vagyok én – magyarázta Olivérnek, – mert te is én vagyok. - Hú, ez egészen szürrealisztikus. - Kétszer vagyok belépve. – Ismét manipulált valamit. – Most látsz? - Téged nem, de a fiókokat igen – feleltem. - Milyen fiókokat? - Valami fehér. - Szerintem az a ruhásszekrény fiókja lesz. - Mondjuk ez igazából annyira nem fontos. Nagy nehezen összehoztuk, hogy mindenki halljon mindenkit és mindenkinél működjön a kamera. - Most láttok minket? - A lábaitokat látjuk – felelte Csaba. – Fordítsátok át szelfi-módba a kamerát. – Miután ez megtörtént, Csaba mondott volna még valamit, de ezt nem hallottuk. - Csaba, nem hallunk. Lehet, hogy el kéne venni a kezedet a mikrofonról…

Bunyók napja

Szerintem többször láttam élőben kispandát, mint magyar politikust, de ilyen szintű aktivitást még sosem tapasztaltam tőlük. (Mondjuk magyar politikustól se, de ez más kérdés.) Először csak azt láttam, hogy az egyikük rohangál fel-alá az ágakon, olykor megáll és dörgölődzéssel megjelöli őket. Aztán előkerült a másik is, és kergették egymást; olykor összetalálkoztak, morogtak egymásra (na ilyet se hallottam még!), azután csak szaladtak egymás után az ágakon.

Schönbrunn új sztárjai, a kisgepárdok is ezt a napot választották bunyókészségeik fejlesztésére. Ők egyelőre még az anyjukon gyakoroltak, aki tiszteletre méltó türelemmel tűrte, hogy az ő nyakán gyakorolják a "hogyan ejti el a gepárd az antilopot alsó nyakharapással" technikát (amit annó Vadóc a David Attenborough-ból tanult meg, azt nem tudom, hogy a kisgepárdok néznek-e ilyesmit).

A vidrák kizárólag a kaja miatt kaptak össze. Na de mégis hogy képzelik a gondozók, hogy az összes halat egy stócba dobják a sziklára? Ebből garantáltan intervidrális konfliktus lesz. A legokosabb állatka ezért inkább fogta az adagját és félrehúzódott, hogy nyugodtan tudjon falatozni.

A fókákat is az etetés rázta fel. Mikor először elmentem a medencéjük mellett, a kisfóka (akit azóta Pablo névre kereszteltek) békésen aludt, anyukáját átölelve:

Mikor azonban másodszorra arra jártam, már javában folyt az etetés. Ez úgy zajlott, hogy időnként megjelent a parton egy hosszú hajú csávó (valamiért a fókákat mindig hosszú hajú pasik gondozzák, ennek a miértjére még nem sikerült rájönnöm) és bedobott a vízbe egy csomó halat. A fókák ekkor hatalmas fröcsköléssel utánuk vetették magukat, majd kimásztak a még mindig vadul hullámzó medence partjára és várták a következő adagot, ami viszont csak percek múlva érkezett. Pablo, tapasztalatlan és ifjú lévén, nehezen viselte a várakozást, és feszültséglevezetésként verekedni próbált az idősebbekkel. Végül aztán a több perc elteltével sem érkezett több hal. Az idősebb fókák egy idő után rájöttek, hogy vége a műsornak és visszacsusszantak a vízbe, csak Pablo ácsorgott egyedül a parton. Végül neki is leesett a tantusz és ő is elhagyta a partot.

Asztal

A régi lakásban az előző lakók otthagytak nekünk egy asztalt és négy széket, így ilyesmit nem vettünk. Az új lakásba viszont csak a saját bútorainkat vittük, ezért asztal és székek után kellett néznünk. Szerencsére a sarkon van a Mömax, ahol egész jó a kávé, és ráadásul András a honlapjukon egész olcsón talált asztalt és székeket. Egy reggel felkerekedtünk tehát és körülnéztünk az áruházban. Az András által kinézett székeket nem találtuk sehol, viszont én találtam néhány jól kinéző összehajtható széket. - Nézd, ezek tökjók és olcsóbbak is. - De ne már összehajthatót. - Most miért, az előző lakásban is olyanok voltak. - Hát legföljebb vendégszéknek. Az asztalt hamarosan megtaláltuk, a székek ügyében pedig az eladóhoz fordultunk. Sportszerű nehezítésként a honlapon ennek az egy terméknek nem volt fantázianeve. Úgyhogy beletelt egy kis időbe míg a honlapot közösen nézegetve megtaláltuk a székeket, és kiderült, hogy ezekből pont nincs most raktáron. - Akkor kérjük azt az asztalt - mondta András. - Mi itt asztalokat nem árulunk, csak a másik áruházunkban, a meidlingi pályaudvarnál. Itt meg lehet rendelni, és 14 napon belül megérkezik. Vagy a másik lehetőség, hogy a webáruházból megrendelik, és a posta ingyen kiszállítja. Kívánják megrendelni? Nem kívántuk megrendelni és még két hétig asztal nélkül maradni. Én mindenesetre leakasztottam két 7 eurós összehajtható széket, amelyek sokkal kényelmesebbnek tűntek, mint az András által kinézett nem-összehajthatók, lebeszéltem Andrást az egy méter magas, bekeretezett Buddha-képről (valami 30 euró volt) és hazamentünk. Otthon körbenéztünk, hátha a Kikában van olcsón asztal, de csak üvegtetejűt találtunk, az pedig Krisznél se vált be, pedig ő gyereket fogadott örökbe, nem macskát. Szóval maradtunk annál az opciónál, hogy megrendeltük a Mömaxból az asztalt, és vártuk a visszajelzést, hogy mikor szállítják ki. Kábé minden reggel azzal nyitottam meg az emailemet, hogy hátha kaptam valami értesítést, és napközbenre nem csináltam fix programot, hogy szükség esetén otthon tudjak lenni, de egy hétig nem történt semmi. Ami azért különösen érdekes, mert 6 napon belül ígérték a kiszállítást. A 8. napon végre kaptam egy emailt, hogy a megrendelésemet rögzítették. Mondjuk nem tudom, miért telt nekik ez ilyen hosszú időbe, mindenesetre küldtek egy linket a posta honlapjához, ahol követni tudom a küldeményemet. Ráklikkeltem, semmi infó. Ez volt szerdán. Csütörtök este végre érkezett egy újabb email, hogy feladták a csomagot. Szeptember 12. pénteket jelölték meg kiszállítási dátumnak, aminek nagyon nem örültem, mert aznap délután a menekülttáboros tüntire terveztünk menni Tündivel. Gyorsan írtam neki, hogy a részvételem asztalfüggő (nem írták, hogy a szombaton belül milyen időpontban érkezik az asztal). Azután pénteken kaptam egy újabb emailt, miszerint 14-én hétfőn hozzák az asztalt. 12-én szombaton reggel negyed 7-kor csöngettek; mondjuk már ébren voltam persze, de még pizsamában, mert nem vártam látogatót. A postás, mint kiderült, csak jelzésként csöngetett (és csak egyszer), mert minden kapucsengő nélkül bejutott a házba és az ajtóban letette a nagy lapos csomagot. Merthogy nem összeszerelve, hanem IKEA-módra alkatrészekben kaptuk meg az asztalt. Úgyhogy megvolt a reggeli programunk, amíg összeraktuk (bár azokat a csavarokat, amelyeknek nem jelölték meg eleve a helyét, kalapács híján nem tudtuk betenni, de ettől még egész stabil lett a konstrukció), azután elmentünk és vettünk egy nagy mirelit pizzát, előre örülve, hogy asztalnál sokkal könnyebb lesz enni, mint ölben. Ott, ahol először felállítottuk az asztalt, kicsit billegett, de aztán András a falhoz tolta és ott nem, így arra jutottunk, hogy a hiba nem az asztalban, hanem a parkettában van. Ebéd előtt viszont úgy gondoltam, kevésbé praktikus a falnál enni, ezért bevittem az asztalt a szoba közepére, gondosan kiválasztva egy olyan helyet, ahol nem billeg. Mikor bevittem a tányéromat a kész fél pizzával, észrevettem, hogy András 90 fokban elfordította az asztalt (a hosszabb oldala most nem párhuzamos volt az ablakkal, hanem merőleges rá), de igazából sokkal kevésbé foglalkoztatott, mint a kaja. El is kezdtünk enni. - Ez az asztal billeg - állapította meg András. - Ahogy az előbb én raktam, úgy nem billegett. - Ja!

Hogyan igyunk maszkban?

A tömegközlekedésen és tüntetéseken kötelező maszkviselet kicsit megnehezíti azok dolgát, akik ezeken a helyeken folyadékot szeretnének fogyasztani. Először is, az ember nem feltétlenül emlékszik rá, hogy maszkot tett föl, úgyhogy a múltkor Tündi majdnem maszkon keresztül próbált inni. 

Nyilván valahogy be kell juttatni a folyadékot a maszk mögé; erre leginkább a szívószál alkalmas (itt Bécsben nagy divatja lett a nem-műanyag szívószálaknak). A múltkor egy lány ült a metrón, kezében üdítővel, benne szívószál, arcán maszk, fején headset. A headset zsinórját a maszk alatt vezette át, és a maszk alján bedugta a szívószálat is, így felváltva tudott utazás közben inni és telefonálni. 

 Mindez sokkal bonyolultabbá válik, amint nincs az embernek ülőhelye. Szintén a metrón hajtott végre egy másik lány egy elég veszélyes manővert. Neki is headset volt a fején, mobilja vízszintesen a kezében, másik kezében pedig egy pohár elviteles kávé, amelyre - nyilván környezettudatosságból - nem kért fedelet (ez is nagy divat mostanában). Amikor belépett a metrókocsiba, észbekapott, hogy maszkot kéne húznia. Ekkor a vízszintesen tartott mobiltelefonra tette a teli pohár kávét, a másikkal pedig kihalászta a zsebéből a maszkot és föltette - én pedig mindeközben igyekeztem távol húzódni tőle, mert miután kapaszkodni nem maradt keze, egy nagyobb fékezéskor a pohár kávé könnyen a ruhámon landolhatott volna. Szerencsére megúsztam.

Small is beautiful

A törpemanguszta békésen játszadozott homokozójában: azt játszotta, hogy illegális migráns, és alagutat ás a magyar-szerb határkerítés alatt.

Szerettem volna csatlakozni a játékához (lehettem volna például a határőr), de ekkor egy hatalmas szarvascsőrű madár szállt le, méretre többszöröse a mangusztának, aki ezért ijedten bemenekült az odújába.


Vagyis Schönbrunnban sem mindig könnyű kicsinek lenni, de vannak, akik méretük ellenére asszertíven kiállnak magukért. Az esőerdő-házban lenéztem a függőfolyosóról az alattam húzódó dzsungelre, amikor a korlátra leszállt mellettem a legkisebb papagáj, akit életemben láttam.


Éles hangján beszélgetett velem egy darabig, azután odébbállt. Ekkor viszont egy másik kisméretű madár csatlakozott hozzám, cuki fehér fejjel, és addig nem tágított, amíg meg nem néztem a táblán, hogy ő a bülbül.


A kis méret olykor az élelem elérésében is nehézséget okoz. Szerencsére a Tirolerhof mellett lakó nyuszik leleményesen megoldották a problémát: két lábra állva csemegéztek a mellettük levő bokrokról.


Nem sokat időztem azonban a nyulaknál, hiszen egy egészen másik kisméretű állat vonzott aznap az állatkertbe: a nemrég született kishiúz. Nem nagyon reméltem ugyan, hogy meglátom, hiszen ők inkább az alkonyatban tevékenyek, mint a nyári hőségben. Szerencsére azonban a hiúzkifutó igen árnyas, ezért a kishiúz és mamája házikójuk tetején hűsöltek. Az anya épp csak a farka bojtját mozgatta üdvözlésemre, a picike azonban felült, rám nézett, szopizott egy kicsit, azután ismét szemügyre vette birodalmát. Nem tudom, látta-e az Oroszlánkirályt, de egyértelműen arra a szerepre készül.

Zombitúra a Balaton-felvidéken

Péntek este Zsófi felvetette, hogy menjünk fel a kilátóhoz. Örömmel üdvözöltem az ötletet, mert már a szüleim is meséltek a kilátóról, hogy milyen klassz. Móni ugyan aggódott, mert a pajzsmirigy-problémái miatt ő nem bír hosszú túrákat tenni, de megnyugtattam, hogy ha anyukám 5 éve fel tudott menni, akkor nem lehet nagyon messze.

A pesszimista előrejelzések ellenére szép napos időben indultunk el fölfelé. Az egyik kert előtt egy padon két dobozban gyümölcsöt találtunk: az egyikben rengeteg körtét, a másikban szőlőt, mellette pedig egy cetlit, hogy minden kosár gyümölcs 500 Ft. Zsófi megvette a körtét, Kristóf a szőlőt, és imígyen túrakajával felfegyverkezve vágtunk neki a meredeknek.

Párszáz méter múlva egy erősen elkopott táblát találtunk, ami a kilátót jelezte, valamint két nyelven azt, hogy a belépő 00 Ft. Elgondolkoztunk, hogy vajon lemaradt-e elölről egy számjegy és ha igen, micsoda, de aztán úgy voltunk vele, hogy majd ott megtudjuk.

Az erdőbe érve egy "Kata és Nikó futóköre, 8,25 km" tábla fogadott, arra vonatkozó jelzés viszont nem, melyik irányban találjuk a kilátót. A jobb oldali tűnt ígéretesebbnek, úgyhogy elindultunk arra; végülis ha ez körtúra, ha máskor nem, visszaútban megtaláljuk a kilátót. Kiderült viszont, hogy Kata és Nikó jó erőben vannak, mert elég meredek szakaszt kellett megmászni, mire kiértünk néhány szép kilátást nyújtó padhoz.

Móni itt jelentette be, hogy inkább visszafordul, de biztattuk,hogy a kilátó már nem lehet messze. Kristóf viszont azt unta el, hogy a kezében hordja a tálka szőlőt.
- Ha senki nem kér, akkor én ezt itt hagyom.
- Szegény termelő biztos szomorú lenne, hogy a gyümölcsének csak ennyi a becsülete - mondtam. István végül vállalta, hogy átveszi a szőlőt és ő hozta tovább.

A kilátó valóban nem volt messze, de elég romos állapotban volt. Kristóf elindult felfelé a lépcsőn; én indultam volna utána (a "belépni életveszélyes és tilos" tábla ellenére), de ő már jött is vissza.
- Teljesen megszűnik a lépcső, nem lehet továbbmenni.
- És onnan látni valamit?
- Csak a fákat.
Csináltunk egy csoportképet a zombikilátó előtt, azután Móni és Orsi visszafordultak (lefelé menet a helybéliektől megtudták, hogy pár éve villám csapott a kilátóba, azóta ilyen). Mi többiek továbbindultunk Kővágóörsre. Nagyon reménykedtünk, hogy ott még nyitva van a bolt, mert már mindannyian kezdtünk kifogyni a vízből, és szőlő sem maradt túl sok. Épp ezért nem vágtunk át a falu szélén a másik jelzésig, hanem begyalogoltunk a központba. Fölösleges volt: mint kiderült, a bolt 12-kor zárt. "Hátha találunk másikat"- alapon továbbmentünk, de se bolt, se kocsma, sőt még emberek se jártak az utcán.
- Nem lehet, hogy azért ilyen üres a falu, mert a lakói szomjan haltak? - vetette fel Kristóf. Ekkor azonban felfedeztem egy közkutat, amiből feltöltöttük kulacsainkat. Hamarosan az is kiderült, miért volt olyan néptelen a falu: az egyik étteremben ugyanis láthatóan esküvő folyt. Nyilván mindenki ott volt, kivéve egy viharvert, farkatlan öreg kandúrmacskát, aki tőlünk is riadtan menekült, meg azt az öt terepjárót, akik pont akkor húztak végig a főutcán, amikor mi annak a járda nélküli szakaszán jártunk.

Visszafelé a 12. századi ecséri templomrom felé jöttünk. A templom előtt valami fotózás folyt, egy bőrszerkós lányt fotóznak, amint valami alkoholt iszik (nem fejtettük meg, miért). Bent a romok között szerencsére nem járt senki, körbesétálhattuk az egész templomot.
- Tudjátok, mindig azon csodálkozom - mondta Kristóf -, hogy ezek a középkori emberek mindenféle műanyag flakonokat meg sörösdobozokat szétdobáltak a templomokban...

Iroda a vízparton

A munkám egyik előnye, hogy bárhol csinálhatom, ahová magammal viszem a laptopomat. Ilyenkor nyáron például akár strandon is dolgozhatok: ha túlságosan melegem lesz, lehűthetem magam a vízben, segítségként pedig kedves állati asszisztensek is jelentkezhetnek. Ezeket persze meg kell válogatni: nem akarnék úgy járni, mint az a férfi, akinek egy német nudista strandon egy vaddisznó elvitte a laptopját. Wienerbergen viszont nincsenek vaddisznók, és úgy ítéltem meg, az ottani állatállomány (akikről Wienerberg állatkái című posztomban már írtam) megfelelően tiszteletben tartja a magántulajdont. Úgyhogy fölkerekedtem és a tó északi partján, a nádas mellett telepedtem le.

A nádasból hamarosan fura susogást hallottam, azután észrevettem, hogy egy madár lépdel a leveleken. Mikor kicsit kijjebb jött, krürr-krürr hangot hallatott, így - hála a korábbi bejegyzésben már említett tanösvény-táblának - rájöttem, hogy vízityúkkal van dolgom. Szürkébb volt, mint a szokásos fekete változat, ezért arra jutottam, hogy ő lehet a tojó. Kicsit bizalmatlanul méregetett, de lassan megszokott, és nyugodtan úszkálni kezdett a nádas előtt.


Én tovább dolgoztam, és közben azon tűnődtem, kiktől jöhet a nádasból az éles "típ-típ" hang. Hamarosan kiderült, vízityúk asszisztensem ugyanis kijött a szárazra, és - amit még sose láttam tőle - felborzolta a tollait.


Ekkor ismét susogni kezdett a nád, és a leveleken lépkedve előmászott egy kiskorú vízityúk (vízicsibe?), majd még egy. Még bolyhosak voltak a tollaik, és kicsit ijedten típogtak.


Viszont máris utánozták anyjukat a kajakeresésben. Persze követték is, úgyhogy hamarosan az egész család elhúzott tőlem jobbra, a szomszédos öböl felé. Ott további strandolók tanyáztak: a vízicsibék ezen kicsit bepánikoltak, megint ment a típ-típ, de anyjuk - aki, mint a Wienerberg vízityúkjai általában - megszokta az emberek közelségét, rendületlenül ment tovább. Kicsivel később a kis család visszatért az én öblömbe, és az egyik vízicsibe bemutatta, hogy már úszni is tud:


Ma a múltkori öblöm már foglalt volt, de a kicsit távolabbi másik öbölben is ígéretes típogást hallottam a nádasból. Ezek a csibék azonban nem mertek kijönni a nyílt vízre: a nádak között láttam őket, de biztonságosabbnak tartották ottmaradni. Viszont egy alkalommal, mikor úszásból jöttem vissza, pont szembetalálkoztam egy hím vízityúkkal (ez de hülyén hangzik, de hát nem nevezhetem vízikakasnak), aki pont a part előtt úszkált. Egy karnyújtásnyira húzott el előttem, kicsit krürrögött, de nem zavartatta magát.

Kicsivel később ismét susogást hallottam a nádból. Ezúttal egy patkány szaladt elő, és a part egy olyan pontjára szaladt, ahová ülésben nem láttam el. Ezért felálltam: a patki cipőgombszemeivel rám meredt egy darabig, aztán besurrant a túloldali nádasba. Hiába bizonygattam neki, hogy én szeretem a patkikat; azt gyanítom, kevésbé pozitív élményei vannak a strandolókkal, mint a vízityúkoknak.

Hogy kerül a macska az asztalra?

A Cat Cafénál sose lehet tudni, a biztonság kedvéért asztalt foglaltam. Ezt mondtam is, mikor bementem és elém jött a pincér.
- Igen, ezt foglaltuk le nektek - mutatott jobbra. A közvetlenül mellettünk levő asztalt egy macska foglalta el, ezért megkérdeztem:
- Ott a másodikat?
- Nem, ezt itt rögtön, amin a Pötyike fekszik. Ha nem baj.
- Á, dehogy, szívesen kávézom Pötyikével - feleltem, és leültem a székre az állatka mellé, aki hűségesen őrizte nekünk a "foglalt" táblát:

Békésen üldögéltem Pötyike mellett, mígnem megjelent a pincér.
- Választottál már, vagy megvárod a másik embert?
- Ja, nem azért, csak Pötyike ráült az itallapra.

Később óvatosan megpróbáltam kihúzni Pötyike alól az itallapot, de ő ezen kiakadt és lemászott. Nem kell azonban azt gondolni, hogy ettől a kávézó összes asztala macskamentessé vált volna. A szomszéd társaság asztalán az éjfekete Figaro üldögélt.

- Mutassatok neki természetfilmeket - javasolta a gondozó az asztaltársaságnak. - Én a mobilomon szoktam bekapcsolni neki és nagyon élvezi. Csak figyelni kell, mert van, hogy lelöki a mobilt, az enyémnek már többször kellett emiatt javítani a képernyőjét.
A társaság engedelmesen bekapcsolt Figinek egy dokut, de ez csak rövid ideig kötötte le. Sokkal érdekesebbnek találta az asztalnál ülő lány táskáját:


Mi sem maradtunk sokáig macska nélkül. A szépséges Nermál először bemutatta asztalunkon a tökéletes szfinx-pózt:

Ezután pedig elfeküdt az asztalon. Ahogy megsimogattam, rátette az alkaromra a mancsát és nem engedte el; úgy aludt, hogy végig ölelte magához.

Gewitter

András délelőttös volt, így abban maradtunk, hogy délután megyünk uszodába. Ezt odaérkezéskor, rejtői fordulattal élve, mélyen megbántuk. Délelőttönként csak a labdázó nyugdíjasokat kell kerülgetni a medencében, most viszont annyian voltak, hogy a kinti medencét konkrétan lezárták "megtelt" felirattal; bent a mélyvízben még csak-csak lehetett úszni, a sekélyebb rész viszont tele volt nagydarab apukákkal, akik gyereküket úsztatva folyamatosan hátrafelé mentek, így állandóan beleütközve az arra úszókba. Nem is voltam bent sokáig, inkább kimentem Andráshoz napozni abban a reményben, hogy a bentiek csak elfogynak egyszer. Ehhez képest nemsokára egy úszómester lépett hozzánk.
- Félóra múlva zivatar lesz - közölte. Valószínűleg arra számított, hogy erre ijedten eltakarodunk, ehelyett én elindultam a kinti medence felé: ha az abban pancsolóknak is megmondták, hogy zivatar lesz, talán kimenekültek a vízből és lehet végre úszni.

Ha nem is ürült ki a medence, azért lényegesen kevesebben voltak benne. Az úszómester azonban elvétette az időzítést: alig úsztam 150 métert, viharos szél kezdett fújni. Mi is bemenekültünk az épületbe a túlsó oldalon.
- Én lezuhanyoznék, ha nem gond- mondtam.
- Szerintem mindenki most fog zuhanyozni.
- De lehet, hogy sikerül beelőznöm őket.
Sikerült is, főleg, mert már korábban felfigyeltem a női szauna előtti zuhanyblokkra, amiről valószínűleg nem mindenki tudott. Mikor kijöttem, már javában zuhogott az eső, az addig kint napozó vendégek a zuhanyzó előcsarnokában gyülekeztek.
- Mindjárt vége a zivatarnak - mondta András. - Azt akár megvárhatjuk itt is.
Az úszómester azonban máshogy gondolta.
- Itt nem lehet csoportosulni. Most csak a benti medence használható, de az meg megtelt. Kérem, hagyják el az uszodát.
Ez is volt a tervünk. Csakhogy az öltözők az alagsorban voltak a medence két oldalán, és nem volt közöttük átjárás. És mi természetesen a rossz oldalon álltunk.
Az úszómester kérdőn nézett ránk, amikor az ajtóhoz léptünk.
- A túloldalon van a cuccunk - magyaráztuk. Bólintott, mi meg végigrohantunk a teraszon a zuhogó esőben.

Mire kijöttünk az uszodából, már ismét sütött a nap.

Apartmankiadási alapok kezdőknek

Grazban egy szimpatikusnak tűnő apartmant foglaltunk le a pályaudvar közelében. A tulaj nagyon pattogott emailben, hogy írjuk meg, mikor érkezünk, mert csak délután 3 után lehet elfoglalni a szállást. Megírtuk, hogy fél négyre ér be a vonatunk, nem kell aggódni.

A vonatról leszállva elkezdtük keresni a Finkengasse 2-es számot, amit címként megadtak. Ezt az épületet azonban nagyon látványosan még építették. Először azt gondoltuk, egy része már kész van és valahol be tudunk menni, de nem találtunk ilyen helyet, és a munkások is azt mondták, hogy ez építési terület, jövőre fog kinyitni a szálloda, ami itt épül. Felvetettem, hogy talán, amíg ez az épület nincs kész, egy másik épületnek adták a 2-es számot. A szomszéd épület valóban ígéretesnek tűnt, szemlátomást diákkollégiumként működött - ámde a 4-es házszám díszelgett rajta. Azért megpróbálkoztunk a kapukóddal, amit a szállásadó előre elküldött (mindkét panelen), de nem nyitotta a kaput. Próbáltuk elérni a szállásadót telefonon, emailben és sms-ben is, de egyikre sem reagált. Viszont megláttunk a kollégium földszintjén egy srácot, aki éppen a kis előkertjébe ment ki. Megkérdeztük tőle, hogy melyik a Finkengasse 2, de ő is a félkész épületre mutatott.
- Az gáz, mert nekünk ott van a szállásunk.
-Egy félkész szállodában akartok lakni?
- Hát nem, de lehet, hogy ott fogunk.
A szállásadó továbbra se reagált, úgyhogy - mivel nem kívántunk órákat szobrozni a kapu előtt - úgy döntöttünk, keresünk egy másik szállást. Szerencsére a közelben találtunk egy hostelt, ami kifejezetten klassznak tűnt, és kivettünk ott egy szobát - egyelőre egy éjszakára. A raszta srác kedvesen adott nekünk egy szobát, mi felcuccoltunk és elindultunk a városba. A biztonság kedvéért még egyszer körbejártuk az épülő szállodát, hátha csak nem vettük észre a bejáratot. Ekkor hívta fel Andrást a szállásadó. Bár továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a Finkengasse 2-ben van a szállás, összeraktuk, hogy a 4-es számról van szó. Mgkérdeztük a kapukódot, ő ugyanazt mondta, amit egyszer már megkaptunk.
- Ezzel nem nyílik. Melyik panelen kell benyomni? Itt kettő is van.
- Nem tudom, én még nem jártam annál a lakásnál. Próbálkozzanak mind a kettőn.
- Nyomjuk meg utána a kulcs jelet?
- Igen, próbálják meg úgy.
- Így se nyílik.
A nő röviden konzultált egy kollégájával, majd mondott egy másik kódot, amivel szintén nem nyílt ki a kapu. Ezen a ponton elkértem Andrástól a telefont, mert úgy ítéltem meg, ő túl türelmes a szállásadóval, én pedig nagyon szomjas voltam és nem akartam még másfél órát szobrozni az épület előtt.
- Sajnos nincs több ötletem - mondta a nő. - Ezt az apartmant most először adjuk ki, és igazából a kollégám felelős érte, csak ő most elutazott és én helyettesítem.
- Ez mind rendben van, de alap, hogy meg tudják mondani, hogy jutunk be a lakásba. Van egy ötletem: mi elmegyünk, beülünk valahová, önök kiderítik, mi a kapukód, és félóra múlva beszélünk.
Ebben a pillanatban kinyílt a kapu.
- Mit csináltál? - csodálkoztam.
- Kísérletileg benyomtam az 1234# mesterkódot, és kinyílt - felelte András.
Elmondtuk a jó hírt az ügyintézőnek, aki még mindig ott volt a telefonban.
- Nagyon jó. 9-es lakás.
9-es lakást nem találtunk, csak 009-est, mert ugye az emelet száma mindig előtte volt. A 009-es természetesen be volt zárva. Visszamentünk az előcsarnokba, ahol tíz kis széf sorakozott.
- Te, szerintem a 9-es széf lesz!-raktam össze a dolgot, mert ilyen széfbe rejtett kulccsal már volt tapasztalatom (https://macskamedve.blogspot.com/2019/10/kulcs-szefben.html). Beállítottuk rajta azt a kódot, amit emailben mint kapukódot kaptunk meg, és működött. A széfben egy csipet találtunk, valamint egy papírt, amire a 9-es és a 423-as szám volt felírva. Ismét megpróbálkoztunk a 009-es szobával, eredménytelenül. Felmentünk a 423-ashoz, és végre kinyílt az ajtó. Ekkor visszamentünk a hostelbe, elmagyaráztuk a helyzetet, a raszta srác pedig iszonyat jófej módon az összes pénzünket visszaadta.

Ezzel még nem értek véget a szállásadó kompetenciaproblémái, szobánk ugyanis láthatóan egyszemélyes volt (bár "szoba két főnek" címmel hirdették a booking.com-on). Az ágyon ugyan valamennyire elfértünk ketten, ám csak egy párna és egy paplan tartozott hozzá. A folyosón találtunk egy kocsit hengerpárnákkal és párnahuzatokkal, onnan kommunizáltunk el egyet-egyet. A paplanon első éjjel megpróbáltunk megosztozni, de ezáltal én általában takaró nélkül maradtam. Másnap András írt a szállásadónak, hogy hozzanak még egy paplant, de válaszul csak egy "remélem, jól érzik magukat a szálláson" üzenet érkezett, mintha mi nem is írtunk volna semmit. Este visszaérve persze nem tapasztaltunk semmi változást. A kocsiról elvettünk egy paplanhuzatot és András éjjel azzal takarózott, de a harmadik napon azért írt még egy emailt, hogy kérünk még egy személyre ágyneműt. Ezt végre tudomásul vették, és ott-tartózkodásunk harmadik éjszakáján végre mindkettőnknek jutott saját takaró.

Grazi kutyák

Graz állatbarát város: nagyon sok kutyával találkoztunk. Legjobb barátunk egy hosszú szőrű csivava volt, aki az utcánkban lakott egy földszinti lakásban. Egyszer séta közben is találkoztunk vele, de legtöbbször az ablakpárkányon állt és várta az arra járókat. Ha odanyújtottam a kezem, a csivi tiszta izgalomba jött, és vadul nyaldosni kezdte.

A grazi kutyák ezen felül környezettudatosak. Egyszer láttunk egy nőt, aki pórázon sétáltatta a kutyáját - annak a szájában pedig egy előírásosan lelapított üres PET palack volt. Nyilván vitte az újragyűjtőbe.

Közlekedési rejtélyek Grazban

Az Eggenberg-kastélynál szembesültünk azzal, hogy az 1-es villamos helyett pótlóbusz jár. Ezen meg is lepődtem, mert esküdni mertem volna, hogy láttam 1-es villamost a főpályaudvarnál. Mindenesetre felszálltunk a pótlóbuszra, bár menetrendjében gyanúsan nem szerepelt a főpályaudvar. Gondoltuk, valameddig elvisz a pótlóbusz, ott meg majd át lehet szállni a villamosra, mint nálunk szokás. Tény, hogy a pótlóbusz elvitt valameddig - konkrétan a remízig. A sofőr bemondta (egy megállóval hamarabb), hogy a busz remízbe megy, és tényleg be is fordult annak az udvarába és ott tette le az utasokat (nem pedig az előtte levő buszmegállóban, pedig akkor átszállhattunk volna a mögöttünk haladó 85-ösre). A remíz udvarából kisétálva megláttuk a villamossíneket, így beálltunk a megállóba. Mint kiderült azonban, itt nem az 1-es villamos járt, hanem a 7-es. Hogy az 1-es villamos pontosan hol jött le a hegyről, és miért nem azt kötötték össze az 1-es pótlóbusszal, továbbra is rejtély számunkra.



Utolsó túranapunkon a Thalersee nevű helyes kis hegyi tóhoz érkeztünk ki (ez van a képen), és úgy terveztük, itt szállunk fel a 40-es buszra, ami levisz a hegyről. A 40-es busz ritka jószág: egyes órákban egy darab, másokban kettő jár belőle. Mi nem sokkal késtük le a 15.22-est, de szerencsére 15.58-kor is esedékes volt egy busz, így addig kisétáltunk a tópartra. Észrevettünk viszont egy táblát, amely szerint elektromos mikrobusz is visz le a hegyről, ugyanoda, mint a 40-es - sőt menetrendje szerint majdnem ugyanazon időpontokban (15.58 helyett 15.52-kor). Ott is állt a mikrobusz, a sofőrje éppen töltötte és közben mosta le az ablakait. Úgy döntöttünk, megkérdezzük, mennyibe kerül, esetleg érvényes-e rá a grazi napijegyünk. Így is tettünk, mikor beállt a megállóba.
- Ez ingyenes járat - közölte a sofőr, mire beszálltunk, és tíz perc alatt leértünk. András felvetette, hogy talán mostanában ez jár a 40-es helyett, de nem; a 40-est akkor láttuk lejönni, mikor mi már a 85-ösön ültünk (amit azzal lekéstünk volna). Tehát továbbra is rejtély marad, hogy egy olyan hegyen, ahol óránként kétszer jár egy busz, miért jár pontosan vagy csaknem ugyanabban az időpontban egy elektromos mikrobusz is, közte viszont semmi?

Köztéri normák

A földön ültünk a Keplerplatzon és hallgattuk a szakállas csávót, aki "Cats against fascism" feliratú pólóban tolta az antifasiszta rappet.
- Ezen a környéken készült ám a Lázár videója - jegyezte meg Tündi. - Tudod, amiben azt mondta, hogy Bécs bevándorlók lakta részein milyen szörnyű állapotok vannak, rossz a közbiztonság és mindent ellep a szemét.
- Komolyan?
- Aha. Ahogy a vonulás közben élőztünk, mondtam is, hogy nagyon szeretnék szemetet mutatni, de nem látok egy darabot se!
Ebben a pillanatban az italosstandnál álló srác kezéből kicsúszott az üdítős üveg és ezer darabra tört a földön.
- Tessék, látod, csak kérned kell - mondtam Tündinek. - Itt van neked a szemét. Gyorsan videózd le, mert három perc múlva már nem lesz itt.
Nem kellett addig várni; amint ezt kimondtam, megjelent egy fickó hatalmas söprűvel és szemétlapáttal és összesöpörte a cserepeket.

Ami a közbiztonságot illeti, arra sem lehetett panasz: a tüntetés védelmére annyi rendőrt vezényeltek ki, hogy konkrétan a parkoló rendőrautók sorát követve találtam oda a helyszínre. Amikor el akartunk menni boltba, megálltunk a zebránál, ahol piros volt, bár nem jött egyetlen autó sem.
- Ugyan, nincs itt rendőr! - legyintett Tündi rövid várakozás után és átsétált a piroson.

Medvestrand

Tita megállapította, hogy ha velem megy állatokat nézni, mindig dögmeleg van. Már előre sajnáltam a medvéket, akiknek még bundájuk is van, de Tita megnyugtatott:
- Van nekik egy jó kis tó a kifutójukban, abban strandolhatnak. Figyeld meg, mi fogunk irigykedni rájuk.
Igaza is lett. A tóban vidáman úszkáló medvét találtunk.


Más medvék inkább a zuhanyozást választották. Egy elkerített területen volt egy fiatal medve (mint utóbb kiderült, ő pár éve itt született a parkban), akit a gondozó slaggal locsolt. A maci láthatóan élvezte a dolgot, lelkesen kapkodott a vízsugár után és két lábra állva várta a fürdetést.


A Medvepark arról is nevezetes, hogy lehet a medvéket mézzel etetni. Elég sok látogatót láttunk, akik hosszú fakanalakon nyújtották be a maciknak a mézet.

Az egyik ilyen pár, miután elegük lett az etetésből, felajánlották nekünk a mézüket. Mi azonban nem fogadtuk el, ugyanis egész mással készültünk: Tita egy egész kosár sárgarépát hozott, ami egyrészt egészségesebb, másrészt érdekesebb a medvék számára, mert ilyet kevesebbet kapnak. Tita a kerítés fölött dobta be nekik a répákat, én inkább a réseken át. Mindkét esetben a maci odasietett (a mézhez nem mentek oda, ha nem közvetlenül nekik nyújtották), a karmaival felemelte a répát a földről és lelkesen a szájába tette.

-Nem hoztunk almát, pedig az még jobb ilyen melegben - szomorkodott Tita.

A nap folyamán tényleg tetőfokára hágott a hőség. A medvék és a farkasok gödröt ástak maguknak a földbe, hogy hűvösebben feküdjenek. Az egyik farkas sokáig ügyködött egy gödrön, egész szépen kiásta, majd valami dolga akadt kicsit odébb. Egy kollégája csak erre várt: odasietett, kapart egy kicsit a gödrön, majd belefeküdt.


A hőség még az oroszlánokat is megviselte, akik hanyatt fekve döglöttek a kifutó szélén.

-Melyik a Lilike?-kérdezte Tita egy arra járó gondozóról, az elhíresült videóra utalva, amelyen a gondozók véletlenül kiengedték az egyik oroszlánt.
-Ő hátul van - felelte a férfi morcosan. Tita eltűnődve fordult felém.
- Mintha nem örült volna, hogy ezt megkérdeztem...

Értesítjük utasainkat

Szóval abban a hitben voltam, hogy ha négy órakor elindulok Gödöllő főteréről, akkor 5 körül visszaérek Pestre, és akkor még haza tudok menni a Gáborral való találkozó előtt a gluténmentes kekszért, amit direkt neki hoztam Bécsből. Tita ki is nézett egy fél ötös gyorsvonatot, ami félóra alatt bent van a Keletiben. De azért gondoltuk, útba ejtjük a HÉV-megállót is, hátha azzal hamarabb hazajutunk.


Miután a megállóba menet örömmel állapítottuk meg, hogy a "Gödöllő híres szülöttei" plakátsorozatból maga Bürgi díszeleg a főtéren (képünkön), kiértünk a HÉV-hez, és megállapítottuk, hogy két perce ment el. Tita felajánlotta, hogy akkor kivisz az állomásra. Visszaslattyogtunk a kocsihoz, beültünk és elindultunk. Ekkor már negyed volt, és még jegyet is kellett vennem a vonatra, ráadásul a gödöllői állomást átépítik, a jegypénztár egy konténerbe költözött az út túloldalán. Tita kirakott a pénztárnál és elment leparkolni, én egy darabig kerestem a bejáratot, megtaláltam, beviharzottam (szerencsére nem volt előttem senki, nyilván mások se találtak ide) és kértem egy jegyet Pestre.
- Melyikre? - kérdezte a pénztáros.
- A 16.30-asra, ha elérem.
Megkaptam a jegyet, átszaladtam az úttesten, Titával együtt fel a peronra. Elég sokan táboroztak ott (szó szerint: a fiatalok a földön ültek a hátizsákjaik mellett és csipszet ettek), így feltételeztük, hogy a vonat nem ment még el. Hamarosan megszólalt a hangosbemondó:
- Értesítjük utasainkat és a vonatra várakozókat - majd elhallgatott. A vonatra várakozók (akikbe amúgy az utasok is beletartoztak, nem tudom, miért kell ezt mindig külön szedni) kíváncsian várták, hogy miről értesítik őket, de mindhiába. Pár perc után (amikor a vonatunknak már meg kellett volna érkeznie), a hangosbemondó ismét megpróbálkozott.
- Értesítjük - ezúttal csak eddig jutott. Közben láttuk, ahogy a soron következő HÉV szép lassan kihúz az állomásról. A hangosbemondó végre magára talált.
- Értesítjük utasainkat és a vonatra várakozókat, hogy a Hatvan felől Budapestre induló gyorsvonat előreláthatóan 14 percet késik.
Na ez már rosszul hangzott. A csipszevő fiatalok elkezdtek berendezkedni hosszabb időre a peronon. Tita bedobta, hogy ne menjünk-e át a buszpályaudvarra, de egyrészt már megvettem a vonatjegyet, másrészt ki tudja, mikor megy a legközelebbi busz. Úgyhogy megvártam a 14 percet késő vonatot, amely aztán további késést szedett össze a gödöllői szakaszon, 5 helyett fél 6-ra értünk a Keletibe. Épphogy odaértem 6-ra, hazamenni már nem volt időm. Gábor keksze azóta is a fiókban lapul, remélem, legközelebbi látogatásomig nem eszik meg a molyok.

Demonstráció a "nép" bevonásával

A Frauenstreik nevű feminista csoport ezúttal nem a belvárosban, hanem Meidlingben szervezett nőjogi demonstrációt. Ez ugyebár az a munkásnegyed, ahol én is lakom, és ennek a döntésnek nemcsak az volt az előnye, hogy sétálva 10 perc alatt odaértem a helyszínre, hanem az is, hogy így az egyszerű emberekhez is eljutott az üzenet. A Meidlinger Hauptplatzon péntek délután dolgozók siettek haza a munkából, gyerekek pancsoltak a szökőkútban (és a tüntetést felvigyázó rendőrök nem parancsolták őket ki onnan, mint Magyarországon tennék) és nyugdíjasok uzsonnáztak a kávézók teraszán. Ez utóbbiakat aktívan sikerült be is vonni, ugyanis a tüntetés résztvevőinek egy része családi piknikként fogta fel az eseményt: leterítettek egy pokrócot a kőre, és amikor a gyerekek elunták magukat, apuka tollasozott vagy labdázott velük. Egy ilyen alkalommal a labda célt tévesztett és a teraszon ülő néniknél landolt. Ők segítőkészen visszadobták. A labdát elkapó családtag újra dobott, ám a terasz előtt álló csávó elhajolt a labda elől; így az nemcsak megint a nyugdíjasokhoz érkezett, de úgy festett az egész, mintha kifejezetten nekik dobták volna.

A demonstráció programja változatos volt: beszédek és zenei műsorszámok váltakoztak. Igazából szórakoztatás szempontjából nem mindig az utóbbiak nyertek: az amúgy igen lelkes feminista kórusnak még gyakorolnia kell a kórusban éneklést, viszont a kelet-európai vendégmunkások jogaiért felszólaló nő jobb volt, mint egy dumaszínház. Egy overallos fekete csajt kell elképzelni, aki azzal kezdte, hogy folyton megkapja a kérdést: "tudsz esőtáncot járni?" "Már hogy tudnék, vazze, szlovák vagyok!" És így tovább (sajnos nem minden poénját értettem). Beszéde olyan hatásos volt, hogy mikor véget ért, egy hidzsábos anyuka elengedte a babakocsi fogantyúját és lelkesen tapsolni kezdett - miközben a babakocsi szépen továbbgurult a kövezeten. Szerencsére anyuka időben észbe kapott, így nem lett baleset a dologból.

Az afrikai-szlovák előadót természetesen becserkésztük, hogy írjon ő is üzenetet: ugyanis a standunknál üzenetet lehetett hagyni a magyar kormánynak a nők elleni erőszakkal kapcsolatban. Nem kellett csalódnunk benne. A tábla szövege: "Orbán, ne felejtsd el, honnan jöttél."

Wienerberg állatkái

Wienerberg egy aranyos kiserdő Bécs munkásnegyedének a kellős közepén, helyes kis tavakkal, a legnagyobbnak a partján nudista stranddal. (Bár ezt illetően megoszlanak a vélemények: egyszer, mikor András ott járt, megjelent egy rendőr és ráparancsolt mindenkire, hogy vegyék fel a gatyát, mert ez nem FKK. Az ott levők bizonygatták, hogy nemhivatalosan évek óta az, de a rendőrt nem sikerült meggyőzni.) Akkor fedeztem fel Wienerberget, amikor a korlátozások miatt nem volt szabad nem-munkaügyben tömegközlekedni, ez ugyanis a tőlünk gyalogosan is könnyen elérhető futóterepek egyike (Tündihez pedig kifejezetten közel van). Itt láttam Bécsben először lábatlan gyíkot is, a domb egyik ösvényén napozott még valamikor márciusban.

Természetesen a legnagyobb tónál, a Wienerbergerteichnél van a legnagyobb élet. Aki csendre és nyugalomra vágyik, az ne ide jöjjön, mert a békák brekegésétől a saját gondolatait se fogja hallani. A tó madárvilágáról tájékoztató táblák is vannak, amelyek nagyban gazdagították némettudásomat, ugyanis megtudtam belőlük, hogy a kacsa azt mondja: kvak-kvak vagy kvek-kvek, míg a vízityúk (Teichhuhn) a kurr vagy kürr kifejezést használja. Az ezen táblával ellátott partszakaszon egyébként még nem találkoztam se kacsával, se vízityúkkal, viszont az egyik öblöt lefoglalták maguknak a hattyúk:


Persze érthető, hogy kijöttek a parthoz: a tó belső részén nem számíthattak ennivalóra az arra járóktól, mivel tábla figyelmeztet rá, hogy csónakázni tilos. A szabály betartását a varjak felügyelik:


Csak a múlt héten fedeztem fel, hogy a nagyobb tó mellett néhány kisebb is található Wienerberg déli részén. Körbefutottam őket; persze a tavakat nagyrészt eltakarta a nádas meg az erdő, időbe telt, míg találtam egy pontot, ahonnét ráláttam a nyílt vízre. Itt megálltam nézelődni és megállapítottam, hogy már pirul a cseresznye. Nem voltam ezzel egyedül: hamarosan észrevettem, hogy az egyik fán egy mókus üldögél és izgatottan figyeli, mit nézek.


Beszéltem kicsit hozzá, de megunta: leugrott a fáról és beszaladt a közeli vendéglátóipari egység teraszára. Gondoltam, szólok neki, hogy még zárva vannak, de aztán meggondoltam magam. A mókus okos állat, kiszolgálja magát, ha szükséges.

A nárcizmus ragályos

Leültem az asztalhoz a szendvicsemmel. András azonnal bekiáltott a macskának:
- Macska, enni fog, menjél szarni! - Kis szünet után: - Csak akkor megy mindig szarni, amikor én eszem?
- Igen.
- A vizestálkájánál ül és nézi, de nem iszik.
- Nincs vize?
- De van.
- Akkor lehet, hogy csak a tükörképét nézegeti.
- Szokott ilyet?
- Azelőtt nem, de amióta veled lakik...
- A nárcizmusom fertőző! - állapította meg örömmel András, majd ismét csekkolta a macskát. - Most meg beledugta a fejét a másik tálkába. Rá fog ragadni a fejedre, te hülye! Persze mondjuk mindegy, elég, ha szép, okosnak nem kell lennie.

A makka feje nem ragadt bele, viszont ő kijött. András még mindig saját befolyásán örömködött.
- Rossz hatással vagyok a macskára! Persze jogos, hiszen én magam vagyok az entrópia.
- Nem ő az? - kérdeztem, mert a koronavírus-járvány kitörése óta Kristófot Entrópiának vagy Élő Pandémiának becézzük.
- Hát ő is, de eredetileg én voltam.
- Ez is ragályos?
- Igen, ez olyan, mint az "állj át a sötét oldalra" - magyarázta András, majd Darth Vaderes hangon a macskához fordult: -Állj át a sötét oldalra!
A macska értetlenül nézett, majd felkéredzkedett az ablakba.
- A leghűségesebb, bár kissé buta követőm - állapította meg András.

Nemzetközi Törülközőnap

Nem vagyok túl jó a dátumokban; a szüleim házassági évfordulóját illetően sem tudtam eldönteni, hogy két dátum közül melyik, aztán a biztonság kedvéért a korábbin köszöntöttem fel őket, hogy ha kiderülne, mégsem aznap van, azt mondhassam, hogy előre gondolkoztam. (Bejött: aznap volt). Szerencsére vannak a dátumokhoz sokkal jobban értő ismerőseim, így reggel Flóristól tudtam meg, hogy ma van a Nemzetközi Törülközőnap! (Erről részletesebben itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B6r%C3%BClk%C3%B6z%C5%91nap). Eddig mindig sikerült lemaradnom róla, így úgy döntöttem, ma tényleg megtartom és mindenhová viszek törülközőt. Mondjuk rögtön eszembe jutott, hogy délután állatorvoshoz kell mennünk, úgyhogy megkérdeztem Flórist, szerinte a doktor néni hülyének fog-e nézni, ha a macska mellett törülközőt is viszek. Flóris azt mondta, egyáltalán nem (most vagy azért, mert ő is állatorvos és tudja, hogy azok hozzá vannak szokva a fura alakokhoz, vagy mert úgy gondolta, egy engem ismerő állatorvos már semmin nem csodálkozik), de nekem is eszembe jutott, hogy ezt az állatorvost már nem tudom meglepni (https://macskamedve.blogspot.com/2020/04/nyelvgyakorlas-az-allatorvosnal.html). Úgyhogy betettem a hátizsák aljába a kék törülközőmet.

Dél körül egész jó volt az idő, de pont amikor készülődni kellett volna az állatorvoshoz, ömleni kezdett az eső. Emellett szél is fújt, úgyhogy esernyőt vinni akkor is reménytelen vállalkozás lett volna, ha ez nem nehezítené meg azt, hogy adott esetben a makkát áttegyem egyik kezemből a másikba. Felvettem az esőkabátom, és rohamléptekkel indultunk a rendelőbe. Igyekeztem a makkát védeni a víztől, amennyire tudtam, de ez elég korlátozott mértékben sikerült. A kezelés után a doktor néni mondta is, hogy szívesen ad valami papírtörlőt vagy lapot, hogy lefedjem a macskahordozót, mert Kristóf a jelek szerint nem örült neki, hogy vizes lett.

És ekkor jöttem rá, hogy semmi sem történik véletlenül.
- Köszönöm, van törülközőm - mondtam, elővettem a kék törülközőt és kikísérleteztem, hogyan lehet úgy rátenni a cicahordozóra, hogy annak meg is tudjam fogni a fogantyúját. Egy fiatal pár, aki a fekete nyusziját dédelgette a sarokban, érdeklődve figyelték a műveletet.
- Az egy macska? - kérdezte a srác.
-Igen - feleltem, majd a biztonság kedvéért hozzátettem: - Mármint nem ez a kék, hanem aki belül van.
- Gondoltam, mert egy pillanatra láttam a szemét.

Megbeszéltük a makkát meg azt, hogy ők ivartalanítani hozták a nyuszit (ezt lelkesen támogattam), majd elindultunk Kristóffal hazafelé, ő a kék törülközővel befedve. CSak két utcasarokra van a rendelő, de a kék törülköző csuromvíz lett, mire hazaértünk.

Éljen a köztársaság!

Amióta egyszer azt találtam mondani, hogy Ausztriában sokkal inkább otthon érzem magam, mint Magyarországon, András azzal szívatott, hogy meg kell tanulnom az osztrák himnuszt, mert hamarosan lesz a köztársaság 75. születésnapja, és akkor majd el kell énekelnem Van der Bellen szövetségi elnöknek az elnöki palotában. Meg Kurzinak is el kell majd énekelnem, ha találkozunk futás közben a schönbrunni kastélyparkban. Mondtam, hogy egyrészt nem valószínű, hogy meghívnak az elnöki palotába, Schönbrunnban pedig a futók a legritkább esetben szoktak himnuszt énekelni, másrészt normális ízlésű ember nem akarja, hogy bármit elénekeljek neki, pláne nem az osztrák himnuszt, ami ugyanúgy több éves zenei előképzettséget igényel, mint a magyar. Meg különben is, gőzöm sincs, mikor van a köztársaság 75. születésnapja. András se tudta, csak annyit, hogy hamarosan.

Aztán valamikor május közepén András azzal jött haza, hogy a köztársaság születésnapja áprilisban volt. Csúfolódtam vele egy kicsit, hogy itt él Ausztriában és nem ismeri a nemzeti ünnepeket, aztán viszont megnyugodtam abban, hogy ha már úgyis elmúlt az évforduló, akkor nem kell foglalkoznom a himnusszal. András ezt nem így gondolta, mert a Facebookra is kirakott egy felháborodott posztot:

"Mégis, mit fogok mondani Van der Bellen szövetségi elnök úrnak, ha az osztrák köztársaság 75 és feledik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen átnyújtja nekem a Riesige Medallion für Corona-Helden érdemérmet és megkérdezi: - Kedves Herr P., jól tudom, hogy az ön felesége mind a mai napig nem tudja kívülről az osztrák himnuszt, noch dazu még a Kék Duna keringőt sem tudja elfütyülni?"

András lelki szemei előtt többször lejátszódott már a jelenet.
- Ott fogok állni a szövetségi elnök előtt, hogy átnyújtsa nekem a Coronahősöknek járó köztársasági vaskeresztet a köztársaság 75 és feledik születésnapján...
- Biztos, hogy meg szokták ünnepelni a feledik születésnapokat is.
-... és megkérdezi: "Igaz az, hogy az Ön felesége nem tudja az osztrák himnuszt?" Mire én azt mondom: "Hát sajnos, excellenciás uram, ez igaz. Nagyon röstellem, de sajnos nem tudok vele mit csinálni." "És az igaz, hogy a maga felesége mindent szertehagy, és van egy macskája, aki összevissza hány a lakásban?"
- Ez egyáltalán nem igaz, a Makka kitartóan mindig csak oda szokott hányni, ahol a szandálodat tartod.
- Mire én azt mondom: "Hát sajnos, excellenciás uram, így igaz." Erre ő elteszi a vaskeresztet és azt mondja: "Akkor maga még sokkal nagyobb hős, és nem is csak vaskeresztet érdemel, hanem a Köztársasági Hattyúrendet!
- A hattyúk nem royalisták? - kérdeztem, mert egy korábbi alkalommal erre a megállapításra jutottunk (ld. https://macskamedve.blogspot.com/2016/07/kiralyi-ludak-koztarsasagi-siralyok.html)
-És akkor előhoznak egy böhöm nagy hattyút...
-De remélem, nem fordítva áll a feje!
-... egy igazi élő hattyút és odaadják a kezembe!

Pár nap múlva a Duna-szigeten futva egy olyan szakaszhoz értem, ami mellett a vízen csak úgy nyüzsögtek a hattyúk (a parton egy hattyúfészket is találtam, szépen elkerítve és kitáblázva, hogy ne zavarják a madarat). Úgy látszik, mások is kapnak majd köztársasági hattyúrendet.

Állati hobbik

Mindig kicsit viccesnek találtam a Madagaszkár pingvinjeiben azt az elemet, hogy az állatkerti állatok lelkesen várják a látogatókat, különösen a gyerekeket. Viszont nemrég egy német állatkert dolgozója azt nyilatkozta: a bezárás óta az állatok unatkoznak, nagyon várják a látogatókat. Ez érződött a pénteken újra megnyitott Schönbrunni Állatkert lakóin is: lelkesen mutogatták a látogatóknak, melyikük milyen új hobbit talált magának a lezárás alatt.

A gepárd például modellkedésre adta a fejét. Elegáns lépésekkel parádézott végig újra meg újra a kifutó kerítése mellett, így a kifutó és angol megfelelője, a catwalk is több értelemben is érvényessé vált.



A mókusmajmok természetesen a kötéltáncban jeleskedtek:


A pingvinek a lezárás idején betanult szinkronúszó-számukat adták elő. Az első körben ugyan még nem sikerült teljesen szinkronban maradniuk, de utána egyre ügyesebben tartották a ritmust.


Sokkal kevesebb sikerrel készültek fel a szurikáták. Ők alapvetően pankrációban indultak volna, de nem igazán sikerült eldönteniük, ki verekedjen kivel. Így a nézők a látványos meccs helyett egy matematikai feladványt kaptak "hány szurikátát látunk?" címmel.



A kecske ellenben okos állat, újságot is olvas (mielőtt megenné), így azt is tudja, hogy az ország vezetői azt ösztönzik: az osztrákok a gazdaság fellendítése érdekében belföldre menjenek nyaralni. A kecskék jó állampolgárként megfogadták a tanácsot és máris edzeni kezdtek az alpesi csúcsok meghódítására - jobb híján a házuk tetején.



Az egyik legnagyobb népszerűségnek a kiselefánt örvendett. Ebben része volt annak, hogy itt a social distancing alapelve úgy szól: egy bébielefántnyi hely legyen közted és a másik ember között. A törvénytisztelő osztrákok tehát becsületesen ellátogatnak az állatkertbe, hogy a pontos méretet ellenőrizzék. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a nem egészen egy éves Kibali figyelemreméltó tudatossággal rendelkezik: ilyen zsenge korban már pályát választott. Eldöntötte, hogy táncos szeretne lenni. Gyakorlásképpen a kifutóban körbejárva olykor pontozott a hátsó lábával, máskor csinos keresztlépést mutatott be vele.



Yuan-Yuan viszont nem strapálta magát, egyszerűen csak leült a kifutó szélére ebédelni. Ő pontosan tudja: a látogatók már magától attól a ténytől is elalélnak, hogy karnyújtásnyira ül tőlük egy óriáspanda.