Szamárrá téve

Kis kitérőt tettünk eredeti útvonalunktól, mert Gazsi meg akart mutatni nekünk egy érdekes alakú sziklaalakzatot, amely a Krisztus szamara-kő nevet viseli. Gazsi bejelentette, hogy aki akar, nyugodtan maradhat az elágazásnál pihenni, a többiek pedig kövessék őt és GPS-ét. Ez komoly fejtörést okozott expedíciónk fotósának, Hosszú Gábornak, mert egyszerre szeretett volna enni és fényképezni is. Végül kompromisszumos megoldást választott: odaadta a gépét Áginak azzal, hogy fotózza le neki a sziklát.
- Miért, amikor visszaértünk, nem is lesz már időnk pihenni? – csodálkozott Ági.
- Dehogynem, csak a Gábor kombinál – legyintett Gazsi, bár Hosszú Gábor étkezési sebességét tekintve nekem ez nem kombinálásnak, hanem józan előrelátásnak tűnt.
Gazsi elővette a GPS-ét és elindultunk (másik irányban, mint sejtettem volna). Időről időre megálltunk, Gazsi körülnézett, majd a képernyőre (a helyzet ismerős, ld. egy régebbi, Vizek napja című bejegyzésemet). Ági nem ennyire lassú haladásra számított, ugyanis pisilni szeretett volna. Végül úgy döntött, hogy ha hív a természet, ne várakoztassuk, ezért odaadta nekem Hosszú Gábor gépét és eltűnt a bozótosba. Mi tovább követtük Gazsit, és hamarosan vissza is érkeztünk eredeti kiindulópontunkra. Visszaadtam Hosszú Gábornak a gépét (ha meglepődött is, hogy tőlem kapja meg, nem mutatta). Hamarosan Ági is előkerült, akinek elmondtuk, hogy a szikla nem lett meg.
- Amerre én voltam, ott voltak valami sziklák – jegyezte meg Ági, de senki nem figyelt rá. Helyette többen letámadták azt a házaspárt, akik a völgy aljából közeledtek egy farmernadrágos kutyával. A kutya farmernadrágja gumis derekú és nadrágtartós volt, hátul kis vágással folyó ügyek elintézésének megkönnyítésére. A hölgy elmondta: az állatka rendszeresen kibújt a hámból, mióta viszont azt a farmer nadrágtartójához rögzítette, már nem tud. Gazsi még egy kört tett a GPS-szel, de fölöslegesen. Végül Zsolt fejtette meg a titkot.
- Hát persze, hogy nem találjuk a Krisztus szamara-követ, hiszen Virágvasárnap van! Most vonul be rajta Jeruzsálembe!

Reméljük, Krisztus és a szamara jobban tájékozódtak, mint túránk egy későbbi pontján Gyuri. A Pusztatoronyból leereszkedve megjegyeztem, hogy a túra végén egy ennél is meredekebb ereszkedő vár ránk. Gyuri elgondolkodott, majd felcsillant a szeme.
- Ja, ott a Vadálló-köveknél!
Ki kellett ábrándítanom, hogy nem. Már csak azért sem, mert a Vadálló-kövek a Pilisben van, mi pedig épp a Börzsönyt jártuk.

Oszd meg ételed és italod

Linát először föl sem ismertem, mert rövidebb és szőkébb volt a haja, mint amit megszoktam, az arca pedig nem látszott, mert lehajtott fejjel jött fel a lépcsőn. Hamarosan kiderült, miért: vele jött a kiskorú Dávid, más néven Nanomalac. Amint meglátott minket, ijedten bőjt az anyja szoknyája mögé (ezt amúgy mindig eljátssza, pedig csecsemőkora óta sokszor találkozott már velünk). Lina szerette volna odaterelni az asztalhoz, de Nanomalac elmenekült a vécék irányába. Lina ezután taktikusan a sütispult felé vezette, és a kiskölyök végre hajlandó volt visszajönni az asztalhoz a süti reményében. Amúgy ő járt jól, mert hozzánk csak elég sokára ért ki a pincérnő felvenni a rendelést (egyszer elkaptuk útközben, de azzal védekezett, hogy nincs nála toll). Lina leadta a rendelését:
-Egy cseresznyés teát és egy quiche-t kérek. És nekünk volt a süti is.
-Ja igen, a gyereknek-emlékezett a pincérnő. Linában ekkor tudatosult, hogy Dávid újabb felfedező útra indult a teázóban.
-Ja igen, volt még egy gyerek is-állapította meg, majd követte kisfiát, és negyedórával érkezésük után, némi küzdelem árán, sikerült levennie róla a kabátot.

Én is quiche-t (ejtds: kis) rendeltem, amelynek a neve sajnos beszélő névnek bizonyult, a termék ugyanis alig haladta meg egy átlagos okostelefon méretét. Bezzeg Nanomalac sütije szép nagy és ígéretes volt, ő azonban épphogy csak belekóstolt. A csészéjébe kiöntött gyümölcsteát se díjazta.
-Kéri valaki ezt a teát? -ajánlotta föl Lina. - A Nanónak öntöttem ki, de ő nem ivott bele, úgyhogy nyugodtan.
Zsolti valóban mutatott érdeklődést a tea iránt, Nano azonban abban a pillanatban közbelépett, és gyorsan beleivott a csészébe, nehogy véletlenül valaki másnak jusson. (Hasonló magatartásról ld. A kertész macskája című korábbi bejegyzésemet.)

Valamivel később Lina feladta a kísérletezést, hogy Nanomalacból társasági lényt faragjon, és elbúcsúzott. A süti nagy része még ottmaradt a tányéron. Ráhel rögtön szemet vetett rá, és elmesélte, hogyan fogyasztotta el a közelmúltban is egy frissen távozott vendég maradék sütijét. Mi ezen annyira nem lepődtünk meg, mert ismertük ezt a szokását (ld. a Fejhallgató c. bejegyzést), de Orsi szemöldöke olyan magasra szaladt a homlokán, hogy külső szemlélő frufrunak nézhette volna. Ráhel mindenesetre nem nyúlt még a sütihez, míg Lináék jelen voltak, csak mikor már biztonságosan leértek a lépcsőn (állítólag azért, mert addig ugye még mindig visszajöhetnek megenni). Akkor hevesen elkezdte győzködni a többieket, hogy egyenek belőle ők is, nehogy egyedül maradjon ezzel a passiójával.

Az osztozkodás utolsó esetének szenvedő alanya Kati volt. Ő volt társaságunkban az egyetlen, aki alkoholt rendelt, méghozzá kétfélét (pálinkát és sört). A pincérnő egyszerre hozta ki a kettőt, és miközben a pálinkát az asztalra tette, a sört könnyed mozdulattal beleöntötte Kati ölébe. Mindezt utólag rekonstruáltuk; a gyors történések miatt csak azt láttuk, hogy Kati a nadrágját törölgeti, a többiek meg azzal ugratják, hogy bepisilni sörivás után szoktak, nem előtte. Mindenesetre legalább ingyen kapta a sört (bár távozáskor figyelmeztetnie kellett a pincérnőt arra, hogy ezt az ígéretet kapta).

Istvánnak nem jött össze

Azon már meg se lepődtem, hogy megérkeztemkor István már ott ült a gépe előtt; azon kicsit jobban, hogy kutyája, Csipi, ezúttal nem a sarokba tett rongyon hevert, hanem egy irodaszéken aludt összegömbölyödve.
- Andi ma nincs bent - világosított fel Kriszta; nyilván ezért kapta meg Csipi az ő székét. István elégedetten nézett a képernyőre.
- Tökéletes! - jelentette ki. Udvariasságból én is ránéztem, bár nem láttam át, miért olyan nagy durranás egy kép és mellette az ár. István hamarosan elárulta:
- Tegnap ez a termék még 1 forintba került kedvezményesen, a piaci ára pedig 2 forint volt.
- Mármint ez konkrétan ki is került a honlapra? - értettem meg.
- Ki. Egy egész napig kint volt. Most először basztam el valamit, amióta itt vagyok.

Az angolóra végén éppen összepakoltam, amikor István elhúzott az ajtó előtt.
- Megyek cigizni - jelentette be. Nyomában, mint mindig, Csipi szedte apró lábait. István már a lépcső tetejénél állt, mikor visszafordult.
- Basszus, elfelejtettem a cigit! - és már ment is vissza. Csipi teljesen összezavarodva állt a hirtelen irányváltás miatt, amivel láthatóan nem tudott mit kezdeni. Én viszont elindultam lefelé. Mikor a földszintre értem, Lackó ugrott elő a lépcső alól.
-Bú! - hebegte bizonytalanul. Nemcsak azért lepődtem meg, mert ez igen messze volt az ijesztőtől, hanem mert a gátlásos, csöndes Lackó eddig még nem sütött el irányomban ilyen jellegű poénokat. Ám ha engem meglepett a helyzet, őt még jobban, mert teljesen zavarba jött.
- Azt hittem, István az - magyarázta.
Szegény István, ma még megijednie sem sikerült.

Nyúlbántalmazás

Mikor kijöttem a Mammutból, András egy marék szórólapot nyomott a kezembe. Valaki odaadta neki, hogy osztogassa, ő meg továbbadta nekem az angol nyelvűeket azzal, hogy azokat osztogassam én. A tüntetés résztvevői között még viszonylag egyszerű volt megkülönböztetni a magyar és az angol anyanyelvűeket, mikor viszont elindultunk és a szembejövő járókelőknek kellett volna osztogatni, már bajban voltam: rendszerint nem volt idő beszélgetni velük, hogy kiderüljön a nemzetiségük. Néhánynak, akiből kinéztem az angol nyelvtudást, adtam szórólapot, és úgy gondoltam, a többi szórólappal megvárom, míg a Margit-hídra érünk, ahol vélhetően sok külföldi fog hazasétálni a Szigetről. Így is lett, és már nyúltam is a szórólapjaimért, amikor rájöttem, hogy az angol nyelvűeket már mind szétosztottam, és az alján már magyar nyelvűek vannak. Remélem, akiktől a szórólapok eredetileg származtak, megtartottak még pár angol nyelvűt a turisták számára.

A feminista tüntetéseken a kántálás az egyik legérdekesebb elem, nemcsak mert jó üzeneteket tud közvetíteni, hanem mert bőven ad lehetőséget baklövésekre. Ezúttal menetünk elég rövid volt, mégsem hallotta a vége, mit kántálnak az elején, és gyakran egészen más jelszavakat mondogattak. A legszórakoztatóbb azonban az volt, ahogyan a külföldiek próbálták magyarul kiabálni az üzeneteket. Amikor például a „Biztonságos tereket!” kántálás folyt, a mögöttünk vonuló két leányzó megkaparintotta a hangosbeszélőt. Ez az eszköz a tüntetés elején a beszédek alatt egyáltalán nem hangosított, ők viszont működésre bírták, így a többieket túlharsogva kántálhatták, hogy "Disznóságos szerepek!” Egy lelkes kelet-ázsiai fiatalembernek és barátainak még hangosbeszélőre se volt szükségük. Saját gyártású, többnyelvű üzenetük utolsó sora ez lett volna: „A nőverés nem menő!” – ám a magyar fonetika kifogott rajtuk. A járókelők valószínűleg erősen meglepődhettek, hogy egy feminista táblákkal vonuló csoport lelkesen ezt harsogja: „A nyúlverés nem menő!”

Piti közlekedik

Fekete hajú, bőrdzsekis fiatal nő szállt fel a buszra két kutyával: az egyik csau-csau volt, a másik egy németjuhász-méretű, de vélhetően keverék jószág. Az első ajtós felszállás miatt a lány kénytelen volt a két kutyával hátravergődni a busz hátsó részébe; ez korábban nekem is nehezen ment, mivel néhány utas a középső részben önmagát és táskáját úgy helyezte el, hogy nem igazán lehetett elférni tőle, bár bőven volt hely az ablaknál is. Ráadásul, mint utóbb kiderült, a lány alapállásban erre a középső részre szokta terelni állatait, ahol jól elférnek, csak ugye ez most nem volt adott. Így hát nagynehezen átpréselte magukat a lelkesen diskuráló (és egy centit odébb nem húzódó) hölgyek mögött és lehuppant az előttem levő ülésre.

A csau-csau azonnal lefeküdt az ülés alá és elaludt (vagy legalábbis úgy tett). A másik kutya viszont, akit a fegyelmezésből ítélhetően Pitinek hívtak, rendkívüli érdeklődést mutatott környezete iránt. Sorra ment oda minden utashoz, megszimatolta a kezüket, simogatást kért, bár nem mindenkitől kapott. A lány próbálta őt visszahúzni a póráznál fogva, de mivel nagyjából egy súlycsoportban lehettek, ez kevéssé sikerült neki. A gazdi ezért csak annyit tehetett, hogy sűrű bocsánatkérésekbe és magyarázkodásba kezdett felém, bár én semmi jelét nem mutattam, hogy zavarna Piti viselkedése.

Aztán a lánynak eszébe villant, hogy van nála szájkosár! Pontosabban annak anyagból készült megfelelője, amit ráhúznak a kutya fejére, hogy ne tudja nagyra nyitni a száját (sőt, egyes esetekben semennyire se tudja kinyitni, ami szerintem állatkínzás). A lány tehát úgy döntött, hogy felteszi Pitire a szájkosarat. Ehhez ugye kell egy kéz, amivel a pórázokat fogja, egy másik kéz, ami a szájkosarat tartja – meg egy harmadik kéz, amivel beleirányítja a kutya fejét. Miután a lánynak csak két keze volt, többször megismétlődött az a jelenet, hogy odatartotta a szájkosarat Piti elé és kezdte volna ráhúzni az orrára, mire Piti elfordította a fejét, és kezdődött az egész elölről. Végül megsajnáltam a gazdit és felajánlottam, hogy segítek megfogni a kutya fejét; így együttműködve már sikerült ráadnunk a szájkosarat.

Ez azonban izgágaságán mit sem csökkentett. Továbbra sem bírt megmaradni, ide-oda mászkált az ülések közti keskeny folyosóban, ráadásul forgalmi akadályt képezett azok előtt, akik a busz végébe szerettek volna hátramenni. Gazdája továbbra is sűrű bocsánatkérésekre szorítkozott; amúgy se tudta volna az ülés alatt elhelyezni Pitit, hiszen azt a helyet a csau-csau foglalta el. Végül felajánlottam, hogy Piti bejöhet a mellettem levő ülés elé vagy alá. Piti félreértelmezte az ajánlatot és lelkesen feltette két mellső mancsát az ülésre. A lány meggyőzte, hogy ez nem jó ötlet, és a póráznál fogva benavigálta őt mellém. Piti ott is maradt – majdnem húsz másodpercig. Aztán ismét kiment az ülések közti folyosóra, hiszen ott sokkal több érdekes dolog történt. Még mindig ott haverkodott az utasokkal, amikor leszálltam a buszról.