Kell(?) egy kis áramszünet

Nekem fel se tűnt először, hogy az esőzés bármi hatással lenne az áramszolgáltatásra. Igaz, hétfőn egy ponton elaludt az olvasólámpám, de úgy véltem, biztos kiégett a körte, és mivel a munkához még láttam eléggé lámpa nélkül is, nyugodtan dolgoztam tovább. András hívott valamivel később, hogy áramszünet volt, ekkor csekkoltam a lámpát, és persze égett.

A zivatarok hatását igazából csak kedden tapasztaltam. Munkából hazamenet (odafele menet ugyebár nem kell átkelnem az úttesten)láttam, hogy nem működnek a Blahán a lámpák, ezért inkább az aluljárót választottam, hogy ne kelljen az autók elől elugrálnom. Rossz ötlet volt, mert pont a nekem kellő ágban kisebb úszómedence helyezkedett el, így kénytelen voltam visszatérni a felszínre.

Az interneten szembesültem a probléma mértékével. Manguszta írta, hogy többször visszalátogatott a boltjához, hátha egyszer végre lesz villany, de nem lett. Az edzőterem honlapján láttam, hogy az aznapi összes órát törölték, ebből arra következtettem, hogy zárva vannak (mint kiderült, jól gondoltam). A könyvtár honlapján is ott virított, hogy az esőzés miatt kedden és szerdán zárva lesznek. Még az online hosszabbítás se működött, amit mondjuk nem értek, de biztos beázott az internet.

Miután így a tervezett délutáni programjaimból több is meghiúsult, úgy döntöttem, elmegyek túrafélcipőt venni. Megkönnyebbülten láttam, hogy a túrabolt nyitva van, bár odabent sötétség honolt. Az eladók ugyanis használatba vették az ott árusított fejlámpákat, ezekkel világítottak, míg körbevezették a vásárlókat.

Éjszaka a Kiskunságon

Lement a nap; gyönyörű csillagos ég terült fel a szőlők felett. A fénye pont elég volt az utat követnünk, ezért nem örültünk annyira, hogy Attila felkapcsolta a lámpáját.
- De mi lesz, ha megbotlom egy kőben? - kérdezte felháborodva, miután megkértük, hogy oltsa le. Tóni végigpásztázta a körülöttünk elterülő homoktengert és felsóhajtott:
- Ha te itt megbotlasz, fizetek neked.
- Mit? - kérdezte gyakorlatiasan Attila.
- Bármit - felelte Tóni, pont amikor Sanyi azt mondta: -Egy sört.

Attila végül eloltotta a lámpát, viszont besorolt mögém abból a megfontolásból, hogy így akkor én fogok előbb megbotlani.
- Nem baj, akkor Tóni nekem fizeti majd a bármit. Csak én nem leszek olyan szerény, hogy beérjem egy sörrel. Mondjuk egy új-zélandi utazás megfelelne.

Attila valamivel később ismét próbálkozott; valaki megjegyezte, mennyire besötétedett.
- De csak amíg meg nem gyújtjuk a fejlámpákat!
- Nálam nincs fejlámpa - feleltem. -Legföljebb ha felteszem a zseblámpámat a fejemre - amit meg is tettem, de persze fogtam, hogy le ne essen.
- Járhatnál üveges helyett zseblámpás táncot - jegyezte meg Tóni. Az ötleten felbátorodva csárdásozni kezdtem.
- Ilyet ne csinálj többet! - rémült meg Attila mögöttem.
- Miért, mi van?
- Hát itt elkezdesz oldalra lépni előre helyett, aztán neked megyek és megbotlom!
- Most miért baj az, ha hozzásegítelek, hogy Tóni fizessen neked egy bármit?

A faluba beérve megállapítottuk, hogy a Homok utca rendkívül találó név.
- A Nyúl utcában meg biztosan nyulak szaladgáltak - fűzte tovább a gondolatmenetet Attila, de Tóni megrázta a fejét.
- Gyerekkorom óta itt élek, sose voltak itt nyulak.
- Lehet, hogy mielőtt megszülettél - vetettem fel.
- Na de akkor még Ságvári Endre utcának hívták! És nem szaladgáltak benne kis Ságvári Endrék!

Fiókok

- Nincs nálatok egy csillagcsavarhúzó? - sétált be hozzánk Tamás. - Vagy bármilyen csavarhúzó?
Körülnéztünk az asztalon, de nem láttunk.
- Nem tud valamelyikőtök bezárt fiókokat kinyitni? - szólt a következő kérdés.
- Miért, mi történt?
- Véletlenül bezárult egy fiók, és nem tudjuk kinyitni. Csillagcsavarhúzóval ki lehetne nyitni, de sajnos pont az a fiók zárult be, amiben a csavarhjúzók vannak.

Átmentem hozzájuk megtekinteni a helyzetet, és végre kirajzolódott a történet. Három egyforma fiókos szekrény szerepel benne. Az egyiket már fél éve nem tudták kinyitni, de most Tamásnak kellett egy dokumentum, ami abban volt. Ezért a kettes számú szekrényt kezdték el vizsgálgatni, hogy rájöjjenek, hogyan nyithatnák ki az egyes számút. A vizsgálgatás közben a kettes számú szekrény fiókja véletlenül becsukódott, és azt sem tudták többé kinyitni. Ezek után a hármas számú szekrényhez már hozzá sem mertek nyúlni. Amikor bementem, épp a kettes számú szekrényt boncolták: az alsóbb fiókokat sikerült kinyitniuk, csak pont a legfölsőt nem. Pedig a kettes számú szekrény felső fiókján még kulcslyuk is volt, ellentétben az egyes számúval.

Kicsivel később diadalüvöltés hallatszott a szomszéd szobából. Átmentem, és kiderült, hogy Tamásék szétszedték a hármas számú szekrényt, hogy megvizsgálják a szerkezetét. Ennek alapján Marcsi egy biztosítótűvel feltörte a kettes számú szekrényt. Persze nagy dicséretet kapott és javasoltuk neki a jobban fizető bankrablói karriert.

Az egyes számú szekrényről azóta sincs hír...

Virágszittelés

Miután a szüleim elutaztak és engem kértek meg, hogy locsoljam a virágaikat, kihasználtam ideiglenes hozzáférésemet a plazmatévéhez és áthívtam Wágner urat mozizni.
- El ne felejtsem meglocsolni a virágokat! - jutott eszembe beszélgetés közben és már siettem is a kannával a fürdőszobába. - Elvégre ittlétemnek ez lenne az elsődleges célja...
- Miért, hol vannak? - kérdezte Wágner úr a szobából.
- Ja, mindenhol. Az összes ablakpárkány tele van velük.
Rövid csönd következett, majd a pontosítás a szobából: - Nem a virágok, a szüleid.

Osztozkodó prérikutyák

Elsőre nem is voltam biztos benne, kinek a kifutóját látom, ugyanis barna és szürke foltok kavargása jellemezte. Közelebbről nézve a barna foltok a hivatalosan ott lakó prérikutyáknak, a szürkék viszont galamboknak bizonyultak; ez utóbbiak illegális gazdasági bevándorlóként jelentek meg, miután a prérikutyák megkapták mai reggelijüket. A pofátlan madarak nemcsak lazán rárepültek a bedobált zöldségekre, hanem volt, hogy egyenesen egy prérikutya szájából vették ki a falatot. Például úgy tűnik, egyikük nem kívánt energiát fecsérelni arra, hogy feltörje a földimogyorót: megvárta, míg a prérikutya megteszi helyette, majd odarepült az orra elé, amitől a hátrahőkölő prérikutya szájából kiesett a mogyoróbél, a galamb meg rögtön felkapta.


A prérikutyák egymás között is osztozkodásra kényszerültek. Nem mintha nem lett volna ennivaló bőven, nekik is voltak azonban kedvenceik, láthatóan jobban szerették például a sárgarépánál a sós kekszet. Ha egy prérikutya megkaparintott egy sós kekszet, rögtön ott termett egy másik, hogy kérjen belőle. Két állatka rendszeresen összeveszett azon a darabon, amit egyikük megtalált. A konfliktus rendezése is mindig ugyanúgy zajlott:a kettes számú prérikutya addig ügyeskedett, amíg az egyes számú szájában levő kekszből le nem tört egy darabot, majd békésen leültek egymás mellé, mindkettő a saját kekszét rágva.

Biohajtású mélykapa

Az állatkerti gondozók szabad idejüket sétával töltik, amelyre társaságként olykor gondozottjaikat is magukkal hívják (egy ilyen esetről adtam hírt a Paramara című bejegyzésemben). Ezúttal egy szurikátát kötött pórázra a gondozója. Én a Madagaszkár-házzal szemközt találkoztam velük, ahol a kertészek éppen a növényeket gondozták. A szurikáta kihasználta az alkalmat, hogy illatmirigyeivel megjelölje az összes útjába kerülő tereptárgyat, beleértve a takarítószereket is.



- Minden az övé, az egész állatkert – állapította meg derűsen a gondozó, majd figyelmeztette a kertészt, hogy inkább ne próbálja a kisállatot megsimogatni, mert át tudja harapni a kesztyűt. Én mindazonáltal odanyújtottam neki az ujjamat. A szurikáta megszimatolta, de talán úgy vélte, kuszkusz barátaim (akiknek a szagát érezhette rajta) erősebbek nála, mert semmilyen támadó magatartást nem tanúsított. Ehelyett figyelmét felkeltette egy kis folytonossági hiány a betonban az oszlop szélénél, és orrával betúrva vadul ásni kezdett.


- Segít nekünk gyomlálni! – lelkendezett a kertész.
- Biohajtású mélykapa – helyeselt büszkén a gondozó, azután elvonult szurikátájával a fókamedence irányába.