Darwin a Galápagos-szigetek pintyeire alapozta azt az elméletét, hogy elszigetelt közegben ugyanannak az állatnak speciális változatai alakulnak ki, de ugyanezt megtehette volna a ciprusi macskákkal is. Bár minden színárnyalat előfordul, a sziget általam meglátogatott részében gyakori egy szokatlan mintázat: ezeknek az állatkáknak a teste hófehér (legföljebb a gerincük hátsó szakaszán van egy színes folt), fejük teteje és a farkuk viszont cirmos, barna, teknőctarka vagy fekete.
A mi utcánkban is élt két ilyen fiatal cicatesó. Feketefejű cserfes kiskandúr volt, aki hangos nyávogással követelte a simogatást. Barnafejű visszafogottabban viselkedett: gyakran megvárta, míg megszólítja valaki, és csak akkor ment oda, vagy szinte észrevétlenül közelített: egyszer az udvaron ülve kerestem a wifit, mikor időről időre egy selymes bundácska dörgölőzött a lábamhoz.
Feketefejű és Barnafejű esténként együtt jártak portyázni. Általában Feketefejű érkezett elsőként a találkozóhelyre, amely a szemközti apartmanház kocsifelhajtója volt; itt leült és várta testvérkéjét.
Miután Barnafejű megérkezett, elindultak: amelyik elöl ment, rendszeresen hátranézett, hogy követi-e a másik, de néha egyeztettek is arról, merre menjenek. Fő célpontjaik a konténerek voltak, ugyanis gazdátlan cicusok lévén kukázásból tengették életüket. Egyszer messziről láttam, hogy egy macska beugrik a konténerbe, ezért odamentem és belenéztem. Barnafejű a rajtakapott bolti tolvaj bűntudatával ugrott ki belőle; szemlátomást szégyellte, hogy ilyen alantas foglalkozást végez.
Egy nap az udvarunk bejáratánál találtam Barnafejűt. Örömmel jött a simogatásért, majd bement az utat szegélyező növények közé és hívó hangot hallatott. Be ugyan nem mentem utána, de a kezemmel még elértem. Barnafejű az oldalára feküdt és megismételte a hívó hangot. Ekkor egy ott levő, kocka alakú dobozból előmászott, sorra egymás után, három kicsi cicakölyök. A szemük már kinyílt, de még kék volt, és elég bizonytalanul álltak a lábukon, ezért kb. 3 hetesnek saccoltam őket. Sorra odamentek Barnafejűhöz és szopni kezdtek, ő pedig átölelte őket, rám nézett és boldogan dorombolt.
Innentől fogva gyakran jártam le megnézni őket, bár olykor csak egy-egy cirmos lábacskát láttam kilógni a dobozból. Az apartmanok lakói közül nemcsak én értesültem azonban a kiskorú macskákról. Egy nagydarab angol hölgy minden este megfőzött egy kis darab csirkemellet és levitte Barnafejűnek. Persze hamarosan Feketefejű is megjelent, így ő is kapott pár falatot (miután elmondtam a hölgynek, hogy ő Barnafejű testvére). Mindezt annak ellenére, hogy minden falon ott volt egy tábla „Kérjük, ne etesse a macskákat!” felirattal.
Utolsó előtti esténken az erkélyünkről lenézve Barnafejűt pillantottam meg a kőkerítésen, aki felnézett rám és nyávogott egyet. Úgy gondoltam, éhes, ezért magamhoz vettem az eredetileg szeletelt, de a túra hatására tömbösödött kecskesajt maradékát, amit amúgy is neki szántam és lementem. Kiderült azonban, hogy Barnafejű másban kér segítséget: egy nagy vörös kandúr próbálta zaklatni, akit szintén láttam már párszor az utcában. A vörös félt tőlem, ezért amíg Barnafejűt simogattam, nem mert közel menni hozzá. (Azért neki is dobtam pár darabka sajtot.) Továbbra is ott ólálkodott azonban, ami komoly dilemmát jelentett: ha visszamegyek az apartmanba (márpedig előbb-utóbb muszáj lesz) és követne minket, pont Barnafejű babáihoz vezetném. Végül mégis elindultam, Barnafejű pedig jött mellettem szabályosan a járdán. A vörös követett minket, de egy ponton úgy láttam, mintha lemaradt volna. Barnafejű a családi kuckója elé telepedett, én meg elindultam felfelé, amikor visszanézve egy borzas vörös farkat pillantottam meg. Szaladtam vissza, de Barnafejű már megoldotta a helyzetet: egy oroszlánanya bátorságával támadt rá a nálánál több mint kétszer nagyobb kandúrra és elüldözte. Megnyugodva fölmentem. Nem sokkal később ismét nyávogást hallottam lentről. Rémülten siettem le, hogy esetleg visszatért a vörös kandúr, de most egészen másról volt szó. A kicsik kimásztak a dobozból és elkezdték felfedezni a környező világot. Nekik, akik eddig csak szopni másztak ki, az épület fala vagy az örökzöld növény levelei is hihetetlen izgalmakat jelentettek. Barnafejű ismét az oldalán feküdt, nem befolyásolta kölykei felfedezőútját, de szemmel tartotta őket. Én persze hozzájuk nem nyúltam volna az engedélye nélkül, de azért a kis vörösnek, aki hozzám legközelebb vizsgálgatta a gallyakat, odanyújtottam az ujjamat (Barnafejű figyelt, de nem lépett közbe), de ő nem találta különösebben érdekesnek. Ezért ismét Barnafejűt kezdtem simogatni. Egyszercsak puha érintést éreztem a csuklóm alsó oldalán: a kis vörös cicácska kúszott át alatta, hogy anyjához hozzáférjen, így egyben dörgölőzni is megtanult.
Valószínűleg soha többé nem látom Barnafejűt, de rövid barátságunk emlékezetes marad – nekem biztosan, és talán neki is.
