2017. november 6., hétfő

Kalács

Hét óra negyvenkor keltegetni kezdtem Andrást.
- Elmúlt fél 8, lassan kéne reggelizni, ha nem akarunk elkésni a jógáról.
- Jó. Van kalács - felelte András és átfordult a másik oldalára.
- Az tökjó, de úgy nem tudsz reggelizni, ha nem kelsz föl.
- Van kalács.
- Ezt már mondtad. Most kelj fel szépen és gyere reggelizni.
- Van kalács.
Ezen a ponton feladtam a próbálkozást és kimentem vécére. András persze rögtön felkelt és bekopogott a vécéajtón.
- Van kalács.
Kezet mostam és kimentem a konyhába.
- Jé, nem is mondtad, hogy van kalács!

2017. október 14., szombat

Gazsi multifunkcionális

A Margitsziget népszerű helyszíne a futóversenyeknek. Amikor megérkeztem, valami jótékonysági verseny szervezői azt hitték, hozzájuk jövök, és lelkesen elirányítottak a nevezési pulthoz. Szerencsére volt eszem és hátramentem, ahol is elsőként Gazsit pillantottam meg a kerékpárjával.
- Csak nem te is futsz?
- Én? Isten ments! - tiltakozott Gazsi, akiről hamarosan kiderült, hogy ő a versenyen kötelező egészségügyi személyzet.Ebben a minőségében azonban akadtak kérdései:
- Jó, hogy én itt most egészségügyist játszom, de van egyáltalán elsősegély-csomagunk?
- Szerintem nincs - felelte Csaba.
- Mert én mondjuk hoztam egy ilyen rugalmas fóliát...
- Leszbikus biztonságos szexhez? - lelkesedtem fel.
- Hülye - torkolt le Gazsi. - Rugalmas kötszert akartam mondani.

Gazsin kívül még egy kívülálló ácsorgott velünk: Selmi, a rendezvény fotósa. Ő már türelmetlenül várta, hogy legyen mit lencsevégre kapnia, így elkezdtük a bemelegítést. Selmi lelkesen fotózta a nyújtásokat.
- De jókat csináltok! Nem tudom, ez a futásnak jó-e, de a kamerának nagyon.

Azt hittem, Gazsi bizonyos pontokon fog csak várni, de nem: tisztjének tekintette, hogy a mezőny legutolsó versenyzőjét kísérje. Ez persze én voltam, lévén egyedüli nőként indultam a hosszabbik távon. Én viszont elég kínosnak éreztem, hogy Gazsi folyamatosan mellettem van. Ezt ő is megérezte, mert lemaradt, és mint kiderült, később olyan távolságból követett, hogy nem vettem észre (pedig többször hátranéztem). Csak a második körnél az uszoda mellett ért utol ismét.
- Hát te? - csodálkoztam.
- Én már a második körömet járom.
- Jé, de meglepő, én is.

Amint beértem, szemerkélni kezdett az eső, ezért bevonultunk a MAC előterébe díjkiosztóhoz. Eddigre Selmi már elhúzott a fallabdásokhoz, de helyette Gazsi vállalta a fotós szerepét. Sajnos a rá jellemző maximalizmussal. Az első díjazottként Évinek ötször kellett megismételnie a kézfogást, mert nem volt elég jó a mosoly vagy a beállítás vagy a fény. Mikor Gazsi végre elégedett volt a végeredménnyel, Csaba végre Évi nyakába akasztotta az érmet is.
- Ja, még csak most jön az érem?!-kapott észbe Gazsi. - Csináld még egyszer, nem tudtam lefotózni! De forduljatok errébb, így nem látni rendesen!
Most már tudom, miért nem Gazsi az egyesület hivatalos fotósa.

2017. szeptember 30., szombat

Elüzletiesedés

A Rehab Critical Massre érve Dórit láttam meg először.
- Ez is teljesen elüzletiesedett - panaszolta. Körülnéztem, de sehol sem láttam multicégeket reklámozó plakátokat.
- Én nem vettem észre.
- Látnád, mi van a Szent István téren!
- Ja, ott még nem voltam.
- Meg itt van az Auchan is, csokit osztogatnak.
- Juj, akkor megyek, hátha van még belőle - mondtam, mire Dóriban valószínűleg egy világ dőlt össze azt illetően, hogy én is az ő antikapitalista ideológiáját osztanám. (Nem osztom, pláne, ha csoki is van a dologban.)

A menet vége felé a Szent István térről valóban borospoharakkal a kezükben jöttek emberek, de valahogy gyanúsan nem közénk tartoztak. Hamarosan fény derült a rejtélyre: a Bazilika előtt, tőlünk teljesen függetlenül, egy gasztrofesztivál zajlott. Emiatt települtek ki a vendéglátóhelyek, nem pedig azért, mert a fogyatékkal élők ügyének felkarolásában üzleti lehetőséget láttak.

Bár úgy lenne.

2017. szeptember 26., kedd

A menorcai közlekedés rejtélyei


Es Grau mindenképpen szerepelt a terveinkben: itt található ugyanis Menorca egyetlen nemzeti parkban, egy tóval, ahol mindenféle madarakat lehet megfigyelni, ráadásul a fjordok tarkította északi parton helyezkedik el. Odajutni azonban nem volt olyan könnyű. Hiába láttuk a buszállomás falára kitéve az Es Grau-i busz menetrendjét, a kijelölt időpontban egyetlen busz sem állt benn, amelynek kijelzőjén akár csak hasonló útvonal szerepelt volna. Az információs pulthoz hiába is mentünk volna oda: noha menorcai tartózkodásunk minden egyes napján, különböző napszakokban jártunk a maói buszállomáson, az információt mindig zárva találtuk. Nem maradt más hátra, mint gyalog. Szerencsére segítségünkre volt a Camí de Caballs, szó szerint lovas ösvény, az országos kék menorcai változata, amely a sziget teljes partvonalán körbeér, és első szakasza pont Maótól Es Grauig tart. Sajnos ezen első szakasz első öt kilométere az országutat követi Sa Mesquidáig. Csak innen csatlakoztunk le egy pallókkal fedett tengerparti útra, ahol a kiírás szerint – az ösvény nevével ellentétben – tilos volt lovon közlekedni. Érdekes kérdés, hogy a lovas turisták hogy jutnak el Es Grauba (a két falu között nincs aszfaltút), de erre sose kaptunk választ, ugyanis – bár négy napon át a Camí des Caballs különböző szakaszait jártuk – a menorcai lovasturizmust reklámozó kiadványok és honlapok ellenére egy darab lovassal nem találkoztunk.

Es Grauba érkezve rögtön találtunk is egy buszmegállót, ahol azonban menetrendnek semmi nyoma. Betértünk tehát egy kocsmába érdeklődni, mikor megy vissza a busz.
- Most már nincs buszközlekedés – felelte a csapos. – Szeptember 15-tel megszűnt.
Mit volt mit tenni: hazagyalogoltunk újabb 5 kilométert aszfalton.

Másnap már készültünk B tervvel: ha szeptember 15 után Fornellsbe (szintén északi part) se jár a busz, megyünk délre. A fornellsi busz azonban annak rendje-módja szerint beállt a helyére, sőt a kiíráson Fornells előtt Cala Tirant is szerepelt.
- Cala Tirantig kérjük a jegyet, ugyanannyiba kerül – javasoltam.
- Miért, ott mi van?
- Onnan indul a turistaút. Ráadásul ha jól értelmezem, előbb megyünk oda és utána Fornellsbe.
Megvettük a jegyet Cala Tirantba. Fornells előtt azonban a busz nem kanyarodott be Cala Tirant felé – talán mert nem jeleztünk, bár mintha más is kérte volna odáig a jegyet. Így hát leszálltunk Fornellsben, de észrevettük, hogy néhány utas még fenn maradt, és valaki arról beszélget a sofőrrel, hogy Cala Tirantba készül. Ezért odamentünk az első ajtóhoz.
- Megy ez a busz Trinidadba? – kérdezte András, akinek valamiért nem sikerült megjegyeznie úticélunk nevét.
- Cala Tirantba – javítottam ki gyorsan.
- Nem értem – mondta összezavarodva a sofőr. – Van jegyük Cala Tirantba?
Volt és szerencsére meg is tartottuk, úgyhogy a sofőr intett, hogy szálljunk fel. A busz visszafordult és ezúttal lekanyarodott a Cala Tiranti útra.

Cala Tirantban először a menetrenddel konzultáltam, ugyanis az Internet jelzett onnét egy 16.05-ös buszt, ami 17 órakor indul tovább Fornellsből. Ezt kissé meglepőnek találtam, lévén a két megálló közti távolság kb. 2 km. Itt fény derült a titokra: két külön buszról volt szó, a 16.05-ös nem megy be Fornellsbe, a 17 órás fornellsi járat viszont Cala Tirantot nem érinti. Sietősre fogtuk tehát, hogy túránkat lebonyolítva még elérjük a 17 órás fornellsi járatot. Ez annyira jól sikerült, hogy Cala Tirantba visszaérve még integethettünk az északi irányban elhúzó 16.05-ös busznak.
- Várjuk meg, amíg megfordul, és szálljunk fel erre – javasoltam.
- Egyáltalán nem biztos, hogy meg fog fordulni – figyelmeztetett András. – Különben is, visszafelé itt nincs megálló.
- De hát a visszafele irányban van az esőbeálló meg a menetrend!
- Szerintem csak azért, mert a másik oldalon nem fért el.
Azért vártunk még pár percet, de a busz egyáltalán nem fordult vissza, így átgyalogoltunk Fornellsbe. A 17 órás járat – a reggeli buszunkkal ellentétben – betért Arenal de Castellbe is, aminek örültünk, mert legalább ezt a szép helyen fekvő települést is látjuk. Arra viszont nem számítottunk, hogy az arenali megállóban a sofőr hátrakiált:
- A maói utasok szálljanak át a másik buszra!
Gyorsan összekaptuk magunkat, a másik busz sofőrje pedig beindította a motort és indultunk Maó felé, hátrahagyva előző sofőrünket és buszunkat. Senki se tudja, mi történt velük.

A fornellsi húzásunkhoz hasonlót hajtottunk végre másnap Son Bouban: látván, hogy elhagyjuk a települést, gyorsan leszálltunk, majd láttuk, hogy a busz szépen visszafordul és lemegy egész a strandig, amely hivatalos végállomása volt. De itt legalább biztosan volt buszközlekedés, míg úticélunk, Cala en Porter esetében ebben nem lehettünk biztosak. Odaérkezve tehát gyorsan kerestünk egy buszmegállót, ahol kiírás közölte, hogy itt utoljára délután kettőkor áll meg busz (mindezt mi háromkor olvastuk). Az Internet segítségével találtunk egy másik megállót, bár az egyirányú utcák zűrzavarában fogalmunk se volt, honnan jön a járat. Az is gyanús volt, hogy a 200 méterre levő előző megállóból 18.15-kor, a miénkből 18.25-kor indult a busz. Nemcsak mi aggódtunk emiatt: 18.15-kor már egy csomóan lébecoltak a megálló körül. Ekkor húzott el előttünk a városnéző kisvonat.
- Megjött a buszunk – jelentette András.
- Ezzel kicsit lassan jutnánk Maóba. Kábé olyan sebességgel, mintha gyalogolnánk.
Szerencsére a valódi busz is megérkezett, amely szépen kivárta (majdnem) a tíz percét a megállóban, utána indult tovább.

Az igazi káosz azonban utolsó napunkon fogadott. Valahogy beakadtak a maói buszállomás kijelzői, így este 6 körül még mindig a 13.15-ös buszok kiírása villogott (az információs pultban továbbra se volt senki). Ráadásul, mivel a 19-es kocsiállásra (legalábbis 1 és 2 között) egyetlen járat sem volt kiírva, egy autós úgy gondolta, nyugodtan hasznosíthatja saját céljaira:


Catalunya libre

Csak októberben lesz a népszavazás, de már szeptemberben forrong egész Katalónia. A metrón mindenhol társadalmi célú hirdetések biztatják az embereket arra, hogy éljenek demokratikus jogaikkal. Hatalmas ’sí’ plakátok lógnak mindenfele; egy gironai lakos egész mozaikot rakott ki belőlük, arra az esetre, ha az arra járókat egy darab nem győzné meg:


Az ablakokból katalán zászlók lógnak, spanyol zászlót vagy ’no’ táblát viszont egyet sem láttunk. Egy szombati délelőtt szokatlan tömeg volt a barcelonai metrón, én meg viccesen megjegyeztem, hogy biztos tünti lett. Igazam volt, a tömeg ugyanis Jaume Priminél egyszerre leszállt, és nagy katalán zászlók is lengtek a peronon.

Annál meglepőbb volt, hogy a hivatalosan nem Katalóniához tartozó (bár katalán nyelvű) Menorcán is láttunk pár (bár jóval kevesebb) ’sí’ posztert. Mi több, a maói utcákon is láttunk olyan plakátokat, amelyek a választójog gyakorlására biztatnak, a rajtuk szereplő dátum azonban meglepő módon nem október 1, hanem szeptember 22 volt.
- Biztos az időeltolódás miatt – jegyezte meg András.
- Az lehet – feleltem, majd elgondolkoztam. – De várjál, most keletebbre vagyunk, akkor fordítva: itt később van, mint amikor korábban volt.
András ezen a ponton felhívta a figyelmemet, hogy az utolsó mondatom általában is igaz.

Visszautazásunk reggelén sms-t kaptunk Karlótól: „Harcoltok még a szabad Katalóniáért?”

2017. szeptember 15., péntek

Kapuzárási pánik

Még júliusban jelent meg az első kiírás a lépcsőházban. Ezen tájékoztattak minket, hogy a hatodik emeleti lakókat kilakoltatták (nekem eddig fel se tűnt, hogy a házban van hatodik emelet), és mivel nem szeretnék, hogy visszajöjjenek, fokozottan figyeljünk arra, hogy kit engedünk be a házba. Rögtön az jutott eszembe, hogy az irodánkba érkező kliensek biztos marha boldogok lesznek, ha a lakók faggatni kezdik őket, hogy kik ők és hova jönnek (évekkel ezelőtt már volt ilyen sztori, jó nagy konfliktus lett belőle). A történet azonban folytatódott, mert hamarosan kör-emailt kaptunk: mindenki adja le a kapukulcsot a közös képviselőnek, mert le fogják cserélni a zárat a kapun. Jani persze rögtön elkezdett kalkulálni, hogy a kapukulcsokat - amelyek annó pénzbe kerültek - a közös képviselő biztos fű alatt el akarja adni saját hasznára, bár mondjuk a vevők zár nélkül nem vennék nagy hasznukat. Azt is bejelentették, hogy meg fognak változni a kapukódok, aminek az értelmét annyira nem láttam, lévén minden lakásnak más a kódja, és a kilakoltatott hatodik emeletiek valószínűleg nem tudták a többi lakásét (hacsak a lakók meg nem mondták nekik, de ez az új kódokkal is előfordulhat). Azt is biztosra vettem, hogy a kódok cseréje egyik napról a másikra fog történni, lehetőleg úgy, hogy előtte nem olvastam emailt és ott állok majd a kapuban, lemerült okostelefonnal. Nem pontosan így történt, de majdnem: kedd este jött egy email az új kóddal, ami szerda reggeltől már életbe lépett. Kulcsunk azóta sincs.

2017. szeptember 3., vasárnap

Öltözködési tanácsok esőáztatta esküvőkre

- Nem igazán az időjáráshoz öltöztél – mérte végig Péter Vikit.
- Miért, ez hal – vettem védelmembe Viki tangapapucsát, ami valóban halat formázott. – Pont vízbe való.
- Azt hittem, hogy délután még haza tudok menni és átvenni a gumicsizmámat, de nem sikerült – magyarázta Viki. – A zoknit is kölcsön kaptam, meg van nálam egy kölcsönpulóver is.
A kölcsönpulóver egyelőre a táskában lapult, a kölcsönzokni azonban mostohább sorsra jutott.Viki ugyanis rájött, hogy hagyományos zoknit tangapapucs alá nem tud felvenni, viszont fázott a lába, ezért megoldásként lyukat vágott rá a nagylábujj mellett. Igaz, így kicsit szellőzött, ráadásul a zokni alja enyhén vizes lett, ahogy belesüppedt az átázott fűbe.

Vacsora közben sikerült viszonylag száraz helyen ülnünk, ezután azonban a tánctér közelébe húzódtunk, hogy megtekintsük a nyitótáncot. Itt már voltak kevésbé fedett részek, így Viki egy ponton azzal szembesült, hogy a fejére csorog az eső. Gyorsan odébbhúzódott és kért a Baileysből, amit ő hozott (ez arra a bulira emlékeztetett még régen, ahova én vittem egyedül alkoholmenteset, és ebből a többiek arra következtettek, hogy nem iszom, pedig csak számítottam rá, hogy másnak nem jut eszébe).

A nyitótánc után igen jó zenék jöttek, ezért beálltunk táncolni. A tánctér fölött is volt kifeszítve ponyva, de azért oldalról nedvesedett a talaj. Viki kísérletezgetett, hol tud még viszonylag száraz lábbal áttáncolni, de ez nem mindig sikerült.
- Sáros lett a kölcsönzoknim! – panaszolta. – Nem fog örülni az, akitől kaptam.
- Szerintem ez kevésbé fogja zavarni, mint az, hogy lyukakat vágtál bele –jegyeztem meg. A tánc pozitív hatással lett a hőmérsékletre, így Viki levette a pulóverét, és a táskáinkkal együtt a táncteret szegélyező padra tettük. Egyúttal azt is felfedeztük, hogy a tánctérben levő asztalon voltak a vegetáriánus saláták, amiket egész addig kerestünk.

Miután abbahagytuk a táncot, elváltak útjaink. Én a pultnál álltam épp és a táncteret néztem, amikor azt láttam, hogy a pad eldől és a rajta levő táskák és ruhák – közte a mieink is – leesnek a sárba. Odasiettem és kibányásztam a saját táskámat; Viki táskáját és egy piros pulóvert, amit az övének tippeltem, valaki már felvette. Azért mikor legközelebb láttam Vikit, szóltam neki, hogy leesett a pulóvere.
- Jaj, és vizes lett?
- Nem tudom, nem én vettem fel.
Viki besietett a tánctérre a cuccaiért; a beállt állapotokat jól példázza, hogy kifelé csak egy lovagias fiatalember segítségével tudta elkerülni a pocsolyákat. Viszont örömmel állapította meg, hogy a pulóver száraz maradt, és nekiállt öltözni. Először is odaadta Péternek a sálat, amit egész eddig a haján viselt (?), majd a pulóvert, végül a táskáját. Péter kicsit furcsán festett egyik kezében egy rózsaszínű retiküllel, nyakában pedig elölről hátravetve egy piros muszlin sállal.
- Szerintetek ha ezzel a táskával mennék taxit fogni, mekkora sikerem lenne? – kérdezte.
Viki egyenként visszakérte a ruhadarabokat és felvette őket.
- Na, most már jól vagyok – jelentette be, miután a pulóvert is magára húzta. Péternek azonban még volt hozzáfűznivalója a dologhoz:
- A táskádat nem akarod visszavenni?