2018. július 8., vasárnap

Széttrollkodott mese

A new trad mesemondó workshopon pármunkában mesét írtunk. Természetesen az elkészült mesét meg akartam osztani Andrással is, ő azonban folyamatosan beletrollkodott. A végeredmény valahogy így nézett ki:
- Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő. Abban élt egy mókus. Ez a mókus nap mint nap látta az embereket, akik eljöttek az erdőbe, és nagyon megtetszettek neki. Arra gondolt:
- "Milyen kurva messze lakom!"
- Nem, az a nyuszika volt. Arra gondolt, hogy ő is szeretne ember lenni. Elment tehát a varázslóhoz és megkérte, át tudja-e őt változtatni emberré. "Persze, mi sem könnyebb - felelte a varázsló -, de előbb el kell döntened, hogy férfi vagy nő szeretnél lenni." "Hát, nem tudom"- felelte a mókus.
- Miért, a mókusnak nem volt neme?
- Ennek most nem. Na, szóval azt mondta: "Nem tudom, te mit ajánlasz?"
- "Hát, nem tudom, de elég nagy a farkad."
- Jézusom, tudtuk, hogy valakiknek ez az asszociációja fog támadni. Először nem is mókust akartunk, hanem mosómedvét, csak az ugye gendered, mert háztartási munkát végez. De a mókusnak nem olyan farka volt, szóval semmi sem predesztinálta arra, milyen nemű legyen. Azt mondta: "Hát ezt nem tudom most így eldönteni, át kell gondolnom." "Persze, gondold át nyugodtan, végezz kutatómunkát, kérjél tanácsokat, aztán ha eldöntötted, gyere vissza." A mókus tehát elindult. Kiért az erdőből és egy várat talált, ott pedig egy lovaggal találkozott.
- Egy lézengő ritterrel.
- Olyasmi. A lovag megkérdezte tőle: "Hát te mi járatban vagy, mókus?" "Hát én ember szeretnék lenni, de el kéne döntenem, hogy férfi vagy nő legyek." "Hát természetesen férfinak kell lenned! Mi férfiak vagyunk a lovagok, akik az országunkat megvédelmezzük. Erősek vagyunk és bátrak..."
- "...és azt mondjuk, hogy 'ni'."
- Nem, az egy másik mese. "... és csupa kaland az életünk." "Hú, ez jól hangzik" - gondolta a mókus, és már majdnem eldöntötte, hogy férfi akar lenni, amikor a várból lefelé menet megpillantott egy asszonyt, aki a gyermekét szoptatta. Az asszony megkérdezte, mi járatban volt a várban.
- "Mi a faszt kerestél fönt a várban?"
- Ja, olyasmi. A mókus elmondta, hogy nem tudja eldönteni, milyen nemű ember legyen. "Hát ha rám hallgatsz, akkor nő leszel - javasolta az asszony. - Mi nők szüljük és neveljük a gyermekeket, rajtunk múlik az emberiség jövője. A férfiak csak háborúznak, de mi nők a békét és a szeretetet hozzuk el a világba." A mókus ezen eléggé összezavarodott. Továbbment és elért a kocsmához.
- Édes Krisztusom, még ez is?
- Ez amúgy a meseíró-társam ötlete volt. A kocsma mellett ott feküdt egy ember, totálisan bebaszva.
- És angolul beszélt.
- Nem beszélt az már semmilyen nyelven. A mókus elgondolkodott: "Na ez aztán igazán bátor, erős és hősies!" Ekkor odaért az ember felesége a gyerekükkel. A feleség elkezdett ordítozni a férjével: "Te semmirekellő, már megint bebasztál, mint az állat! Micsoda alak vagy te, itt fekszel a saját hányadékodban!" A gyerek megijedt, és kérlelni kezdte: "Anyu, menjünk haza!" - mire az anyja lekevert neki egy jó nagy nyaklevest. "Aha, ezek a nők, akik a békét és szeretetet hozzák a világba?"-gondolta a mókus. Úgy vélte, legjobb, ha szakértői véleményt kérdez és felkereste a tudóst. A tudós ilyen, miben is szoktak lakni, ja igen, elefántcsonttoronyban. A tudós megkérdezte: "MI járatban vagy, te mókus?" "Hát én bizony emberré szeretnék válni, de a varázsló azt mondta, el kéne döntenem, hogy férfi vagy nő legyek."
- "Micsoda? A varázslóhoz mentél, ahhoz a sarlatánhoz, ahelyett, hogy hozzám jöttél volna?! Nehogy azt képzeld, hogy segíteni fogok neked!"
- Ajjmár, nem volt a tudós ilyen szemét. Azt mondta: "Ha a tudomány útja érdekel, mindenképpen azt javaslom, hogy férfi légy. Hiszen nézd csak meg ezt a sok könyvet: mind férfiak írták! Hány férfi Nobel-díjas van és hány nő? Azt a sok tudást, amit a könyvekből megszereztem, egy nő nem szerezheti meg. Hiszen bizonyított, hogy a nők agya nem képes a tudomány befogadására." "Ebben lehet valami" - gondolta a mókus, és elindult vissza az erdő felé. Útközben azonban találkozott a bábaasszonnyal.
- "Hát te ki a fasz vagy?" "Én a mókus vagyok, és te ki a fasz vagy?" "Én a bábaasszony vagyok."
- Pontosan így. A bábaasszony is megkérdezte, mi járatban van a mókus, ő pedig elmondta, mi a kérdése és milyen választ kapott a tudóstól. "Ostobaság! - felelte a bábaasszony. - Az a csávó csak ül ott fenn az elefántcsonttornyában, megvan a sok tudása, de mire használja? Nekünk, asszonyoknak praktikus tudásunk van. Ismerjük a mező virágait, a természet minden titkát, és ezeket gyógyításra és a szülés megkönnyítésére használjuk. A tudomány igazi útját csak mi, nők ismerjük." A mókus most már teljesen összezavarodott, ezért úgy döntött...
- Jaj, ne, még egy?
-... hogy már nem kérdez meg senkit, hanem leül a patakparton és összeszedi a gondolatait. Így is tett, és visszament a varázslóhoz.
- "Tudod, mit, már nem is akarok ember lenni."
- Nem, nem. Azt mondta: "Még mindig ember szeretnék lenni, de igazából se férfi, se nő nem szeretnék lenni. Legszívesebben egyik se lennék, de nem is tudom, vannak-e ilyenek vagy mit tudnak csinálni a világban." "Vannak ilyenek - felelte a varázsló -, mert én is ilyen vagyok."
- Levette a köpenyét, és látszott, hogy melle is van meg farka is.
- Társadalmi nemekről beszélünk, te észlény. Ez egy genderqueer mese. "Nagyon szívesen változtatlak ilyen emberré - folytatta a varázsló - ,és ha szeretnél, lehetsz az asszisztensem." Így is lett, és még rengeteg emberen segítettek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

2018. július 7., szombat

Keresési feltételek

- Meg kell találnom az unokahúgomat - közölte Attila.
- Oké, miről ismerjük fel?
- Lány - közölte Attila a meglepő infót. Körülnéztem a tömegben, ahol első blikkre 50%-nál jelentősen több nő tartózkodott.
- Esetleg van valami, amivel szűkíthetnénk a kört?
- Egyáltalán nem hasonlít rám!
Na így már könnyű lesz.

2018. július 1., vasárnap

Cézár, Cézár, vécézár

- Majd adok neked valamit – ígérte apám. – Sőt, két valamit.
- Jaj, de jó! Nyávognak?
Mivel apám meglepetésnek szánta a dolgot, nem válaszolt, viszont keresgélni kezdett a zsebében (ez kábé kizárta azt a lehetőséget, hogy kiscicákat fogok kapni). Majd a másik zsebében, majd a harmadikban.
- Hová tettem a vécélakat kulcsát? – Majd megmagyarázta: - Lecseréltem a régi rozsdás lakatot egy újra.
- És ahhoz fogok kulcsot kapni? – értettem meg.
- Igen, ha megtalálom. Talán a dzsekim zsebében… itt sincs. Jaj, istenem! Lehet, hogy a kockás nadrágomban hagytam? Az meg otthon van.
- Akkor hogy fogunk vécére menni? – aggodalmaskodott anyám.
- Mi van a lenti vécével? – kérdeztem, mert a nemrég megvásárolt alsó telken is van egy budi.
- Azt jobb, ha nem próbálod ki. De semmi vész, megoldjuk.
- Letöröd a lakatot? – kérdeztem.
- Dehogy töröm le, ez egy vadonatúj lakat!
Nem derült ki, hogy helyette milyen megoldás jár a fejében, én mindenesetre elmentem futni. Mikor visszaértem, ők éppen tízóraiztak.
- Mi a helyzet a vécével? – kérdeztem. – Sikerült kinyitni?
- Természetesen! – jelentette be apám büszkén. – Tekintsd meg!
Megtekintettem: az történt, hogy apám leszerelte az ajtót a sarokvasakról, így az ajtó most a másik oldalon, de nyílt. Mondjuk bezárni nem lehetett, de ez azért túlélhető. Indulás előtt viszont apám visszaszerelte a sarokvasakat, nehogy kóbor vaddisznók vegyék használatba a budit távollétünkben.

Miután megérkeztünk hozzájuk és leültünk ebédelni,apám a szalvétámra tett egy kis kulcsot.
- Ez az új vécékulcs.
Ebéd közben persze nem álltam fel, hogy rátegyem a kulcskarikára. Valamivel később, mikor már átöltöztem és összepakoltam, jutott eszembe a kulcs és kimentem a konyhába. A szüleim szokás szerint az ebéd utáni kávé keretében mindent szétpakoltak az asztalon; a szalvétának és a rajta levő kulcsnak nyomát sem találtam. Mindenesetre nem vártam meg, míg előkerül. Csak megtalálják addig, míg legközelebb a telken tervezek vécére menni.

2018. június 23., szombat

Reggeli kávé

Tudtuk, hogy másnap reggelre kell vennünk reggelit, így ilyen szemmel néztük végig a TESCO polcait. Én elég hamar ráakadtam egy jónak tűnő gyümölcslére, de a biztonság kedvéért kávé is kellett volna. A hűtőben Starbucks kész kávék üldögéltek pohárban, és örömmel fedeztem fel köztük a laktózmentes cappuccinót. Csakhogy azt hűtve kellett tárolni, mi pedig még igen messze voltunk a szállástól és abban sem lehettünk biztosak, hogy lesz ott hűtőszekrény. Így végül egy laktózos, de hűtés nélkül is elálló változatot választottam, Tomi viszont bevállalta a Starbucks cuccot.

A reggeli kávé hiánya másoknak is fejtörést okozott. Szerencsére kiderült, hogy a mi apartmanunk konyhájában van főzőlap, így Gyuri beígérte, hogy reggel átjön hozzánk kávét főzni (felajánlottam neki a magamnak vásárolt jegeskávét, de cukortartalma miatt nem kért belőle), Jules pedig bejelentkezett, hogy abból ő is kérne. Ezt és az egyéb logisztikai dolgokat letudván felmentem az apartmanba, betettem a hűtőbe az innivalóimat és lefeküdtem aludni.

Reggel az első kávéivó személy Tomi volt, aki Starbucksos kávéjával csatlakozott hozzám és a gyümölcslémhez a reggelizőasztalnál.
Nem romlott meg a kávéd? – kérdeztem.
Nem, teljesen jó.
Mondjuk éjszakára betehetted volna a hűtőbe.
Ja, van hűtő?
Nem sokkal később megérkezett Gyuri egy régi típusú kotyogós kávéfőzővel. Erről Tominak eszébe jutott, hogy kiönthette volna a kávéját lábosba megmelegíteni, de miután eddigre megitta, igazából mindegy volt. A hagyományos kávéfőzést viszont nehezítette, hogy a főzőlapokat sokkal nagyobb edényekre tervezték, a kávéfőző tehát a szállal körbevéve középen üldögélt volna, minden hőhatástól távol. Gyuri végül egy lábos vízbe tette bele a kávéfőzőt. Így persze lassabb lett a folyamat, de Jules csodálatos érzékkel pont akkor jelent meg az apartmanunkban, amikor a kávé elkészült.

Másnapra már megszoktam, hogy mindenki hozzánk jön kávét főzni és inni (reggelit ugyan már kaptunk, de rendes magyarok ugyebár nem bíznak a mások által készített kávéban). Így amikor a Copfossal az erkélyen keresztül beszélgettünk (ő lent a parkolóban, én kint az erkélyen), egy idő után felinvitáltam hozzánk, hátha úgy nem ébresztjük fel Dolny Smokovec teljes lakosságát.
De nem fogok zavarni?
Viccelsz? Ez az apartman már így is kész átjáróház.

Vasárnap reggel a buszra várva beugrottam egy közértbe, és örömmel fedeztem fel itt is a laktózmentes Starbucks terméket. Vettem egyet abból a megfontolásból, hogy ha Tomié nem romlott meg egy fél nap és egy meleg szobában töltött éjszaka alatt, az enyém is kibír egy nappalt a kocsi csomagtartójában. Este aztán betettem a hűtőbe. Másnap reggel futás után szükségem volt egy kis kávéra, mielőtt lezuhanyozom, elővettem tehát és megállapítottam, hogy egy igen rövid szívószálat is mellékeltek hozzá. Alapvetően nem pártolom a szívószálakat, de ha már adták, beleszúrtam; kb. a pohár közepéig ért le, úgyhogy nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan fogom a pohár alján levő kávét meginni. Mint utóbb kiderült, ezzel a problémával nem kellett vesződnöm. Miután ugyanis beleittam és elmentem zuhanyozni, visszatérve a szívószálnak hűlt helyét találtam – becsúszott a lyukon a kávéba. Jobb híján elővettem egy poharat a szekrényből és abba öntöttem ki a kávét, a közben előkerülő szívószálat ügyesen elkapva.

2018. június 19., kedd

A savanyúkáposzta, a vészmadár és az őrülten vezető autóstoppos, valamint medvék minden mennyiségben

Már induláskor észrevettem, hogy Richard vászonszatyrainak egyike nedves. Figyelmeztettem, mire kutatni kezdett, mi okozhatta ezt. A gyanú a savanyúkáposztára terelődött, aminek ellenőrizte a dobozát, megállapította, hogy nem zár teljesen, majd ennek ellenére betette a csomagtartóba. Nem kellett volna: az első megállónál kiderült, hogy a doboz tovább eresztett, és a káposztalé a csomagtartó kárpitjába is beleitta magát.
- Pedig a káposztalevet meg akartam inni! – szomorkodott Richard. Gergőt mint az autó tulajdonosát egészen más zavarta a történetben:
- Most az egész csomagtartó savanyú káposzta-szagú lesz. Utálom a savanyú káposztát. Egyébként is, ki az, aki pont Szlovákiába visz savanyú káposztát??

Hamar kiderült, hogy ez nem Gergő napja. Egyrészt a donovaly étteremben, ahol megálltunk vacsorázni, a helybeli cigányzenészek műsorát is kénytelenek voltunk végighallgatni, a szálláson a túraterv kihirdetésekor pedig Tóni vészmadárkodásával kellett szembenéznie.
- Holnap 7-kor indulunk, hogy elérjük a 7.30-as siklót Ótátrafüreden…
- 7 órakor nem elég indulni – vitatkozott Tóni. – Kilométeres sorok állnak majd a pénztárnál, és előtte még a parkolást is ki kell fizetni, ami hosszú és bonyolult. Egyébként is, én nem fogok autóval menni. 2 kilométer Ótátrafüred! Felgyalogolok vagy felmegyek a villamossal.
- A villamossal ugyanakkor érsz oda – mutatott rá Gergő.
- Nem baj, én akkor se megyek kocsival.
Tóni persze csak addig nem akart kocsival menni, amíg neki kellett volna vezetnie; amint valaki felajánlotta, hogy elviszi őket, rögtön letett a villamosozásról. Azt viszont továbbra is állította, hogy a 7 órás indulás egyrészt nem fog megvalósulni, mert úgyis lesz, aki nem készül el időben, másrészt a kilométeres sorok miatt amíg mindenki jegyet vesz, elmegy előttünk a sikló. Gergő azonban tartotta magát a túratervhez.

Másnap Tóni jóslatával ellentétben majdnem minden autó elindult 7-kor; csak Ferit láttuk, amint valamiért még visszamegy a házba. A lenti parkolóban alig voltak; leparkoltunk és vártuk Feriéket, de csak nem jöttek. 10 perc várakozás után elindultunk fölfelé, hogy legalább a jegyünk meglegyen. Ott kiderült, hogy Feriék a fönti parkolóban már várnak minket; ennek a parkolónak a létezéséről Tóni nem is tudott. A pénztárnál senki nem állt rajtunk és két csávókán kívül, akik jégcsákányukat éles felével fölfelé kötötték fel a hátizsákjukra, így mindenki tisztes távolságot tartott tőlük. Az időnkbe belefért, Feriék ugyanis még látták elmenni a fél 8-as siklót.
Tóni odalépett Gergőhöz:
- Bocsánatot kérek a tegnapi vészmadárkodásért. Belátom, tévedtem.
- Hát mondjuk tény, hogy nem értük el a siklót – jegyezte meg Gergő. Tóni összefoglalta a helyzetet:
- Semmiben nem volt igazam, de a siklót nem értük el… Többet nem vészmadárkodom. Máskor nem szoktam ennyire összevissza beszélni, csak ha iszom, de olyankor okos vagyok.
- Hogy én mióta várok rá, hogy a Tóni okos legyen! – jegyeztem meg. – Nem tudtam, hogy ez a módszer…

Nemcsak a sikló lekésésének volt köszönhető, hogy a tervezettnél több órával később értünk le Nova Lesnára. A villamos éppen elment, a következő 50 perc múlva volt esedékes, ezért azok, akik még nem vacsoráztak, éttermet kerestek. Nova Lesna elég kísértetvárosnak tűnt, még a googlemaps is csak egyetlen éttermet talált egy szállodában. Ott a pincér közölte, hogy aznap grillezés van, úgyhogy egy órán belül nincs kaja. A többség rezignáltan beült vacsorázni, páran azonban úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, mert akkor is egy órával előbb visszaérünk, mint a többiek. Sőt talán hamarabb is, mert Balázs kiállt stoppolni, hogy visszajusson az autójához és visszajöjjön értünk. A biztonság kedvéért Zsolt azért megnézte a villamosmegállót, és azzal tért vissza, hogy jegypénztár nincs, viszont szlovákul ki van írva, hogy kell jegyet venni. Richard, aki rádiójátékokból és giccses popszámokból már egy ideje tanul szlovákul, elolvasta és kiderítette, hogy sms-ben kell jegyet venni. Ezt ki akarta próbálni, ezért úgy döntött, mindenképpen villamossal megy; ez azért is hasznos volt, mert öten nem fértünk volna be Balázs mellé, aki időközben kapott stoppot és elhúzott Ótátrafüred irányába. Ezután viszont aggasztóan sokáig nem tért vissza, pedig az út alig pár percbe telt volna. Már felkészültünk lélekben, hogy megvárjuk a villamost, amikor végre megjelent Balázs és elmesélte, mi történt.
- Egy fiatal lengyel pár vett föl, nagyon jó fejek voltak. Kitettek Ótátrafüreden és továbbmentek, én meg akkor vettem észre, hogy a túrabotjaim a kocsijukban maradtak. Szerencsére mondták, hogy Poprád felé mennek. Bepattantam a kocsiba, imádkoztam, hogy ne jöjjön rendőr, és 160-nal száguldottam a poprádi úton, közben megelőztem néhány kocsit. Szerencsére utolértem őket, rájuk villogtam és megálltak.
Végül sikerült Richardék előtt hazaérnünk, viszont ők olcsón megúszták, mivel a külföldi telefonról küldött sms-t a rendszer nem fogadta el, kalauzzal viszont nem találkoztak.

A másnapi túra Javorina közelében indult. Először egy szimpatikus patakvölgyön túráztunk végig, ahol az egyik híd előtt a következő feliratra lettünk figyelmesek:
„A híd után Ön egy fából faragott medvét fog látni.”
Nyilván el akarták kerülni, hogy a szobrot valamelyik turista igazinak nézze és bepánikoljon. Csak annyi volt a probléma, hogy a híd túloldalán nem egy, hanem két (amúgy nem túl élethű) medveszobor várt minket. Ha tehát valaki egy darab famedvére számít, még mindig előfordulhat, hogy a másodikat élőnek hiszi.

Pár óra múlva leereszkedtünk a Zöld-tavi turistaházhoz. Mivel eléggé szétszakadt a csapat, nem volt könnyű megállapítani, hogy hiányzik-e valaki, de Balázsnak feltűnt, hogy sehol sem találja a Copfost.
- Én az előbb láttam – bizonygatta Roland. Egy telefonhívásból viszont kiderült, hogy a Copfos eltévedt; Tóniéktól kért útbaigazítást egy kereszteződésnél, akik meg is mondták, hogy forduljon jobbra, csak azt nem, hogy utána ki kell térni a piroson. Így a Copfos telefonos távnavigációval folytatta az utat, és – mint utóbb kiderült – parázott, hogy megeszik a medvék, Balázs meg megfenyegette Tóniékat, hogy nekik kell majd lehozniuk, ha elvész. Azért bízhatott párja tájékozódási képességeiben, mert nem sürgette az indulást. Gergő döntött úgy négy óra körül, hogy szedjük össze magunkat, ezért bementem az étterembe szólni azoknak, akik ott ültek le. Roland az egyik padon feküdt és aludt. Finoman keltegetni kezdtem, mire félálomban megszólalt:
- De én tényleg láttam a Copfost!

Már a túra utolsó szakaszán jártunk, amikor Tominak eszébe jutott, hogy felhívja az anyukáját.
- Nem, anyu, minden rendben. Teljesen biztonságos a hely, nem esett semmi bajom.
- A medvetámadást is mondd el – szóltam közbe, remélve, hogy behallatszik a telefonba. Tóni vette a lapot.
- Igen, meséld el, hogy megharapott a medve!
Tomi anyukája nem hallotta a poénjainkat, de Tomi tolmácsolta őket a telefonba, majd nekünk a választ:
- Anyu üzeni, hogy csak kerüljetek a kezei közé!

Azt a mennydörgős Drégelyvár

Ragyogó napsütésben indultunk, Rétságon az átszállási időben még fagyiztunk is. Azután jöttek a felhők, és mire beértünk Hontra, már zuhogott az eső. Csoportunk néhány tagja ennek ellenére úgy döntött, hogy az eredeti terv szerint a Honti-szakadékban teszi meg az első szakaszt, majd kimászik a meredek hegyoldalon. Mi többiek a turistaúton maradtunk, ahol egyelőre még kezelhető mennyiségű volt a sár - legalábbis nekem, de megálláskor meglepve állapítottam meg, hogy Anita nadrágján oldalt barna csík húzódik.
- Pedig hogy sajnáltam azokat, akik odalent a sárban csúszkálnak! - jegyezte meg Anita önkritikusan. Csaba, akinek lánya és annak kutyája is csatlakozott a túrához, a kutyust a kezében hozta. Mikor elismerésünket fejeztük ki, megvonta a vállát:
- Mi mindent meg nem tesz az ember az unokájáért...

Többen úgy gondoltuk, hogy akik a sárban csúszkálnak, nem fogják megkockáztatni a meredek sziklafalon való felmászást, inkább visszafordulnak. Misi, aki a buszon ugyan még mindenáron hegyoldalban akart csúszkálni, végül mégis velünk tartott, erősködött, hogy biztosan feljönnek. Felmerült, hogy hívjuk fel őket, de senkinek sem akarózott eláztatnia a telefonját. Végül ismét csak szlovák túratársunkra számíthattunk.
- Mindjárt feljönnek - foglalta össze Feri a hívás végén. - Csak azt mondta, most éppen küzdenek a sárral, ne hívogassam ilyen marhaságokkal.
Gazsiék valóban feljutottak (bár az örömteli pillanatról én pont lemaradtam), és elég elcsigázottnak tűntek. Ennek láttán Misi lelkendezni kezdett:
- De jó, hogy magamra hallgattam!

Továbbindultunk zuhogó eső, mennydörgés és csalánerdő közepette.
- De legalább nem kell félnünk a villámlástól - állapította meg Misi. - Hiszen csalánba nem üt a mennykő.
Nimka elgondolkozott.
- Na de ha én ott vagyok a csalán közepén és jön a villám, akkor a csalánba ugye nem fog belecsapni, tehát helyette belém fog!

3 óra körül állt el az eső. Tomi örömmel le is vette az esőkabátját és átvette a száraz pólóját, bár megállapította, hogy ez fölösleges művelet, mert úgyis vizes lesz ez is. A kabátot viszont otthagyta a fára akasztva, a többiek hozták utána. Mentünk előre a gerincen és egyre közelebb sejtettük Drégely várát.
- Ott baloldalt mintha hangokat hallottam volna - jegyezte meg Tomi.
- Én is szoktam hangokat hallani, de mindig azt mondják, hogy normális vagyok - nyugtattam meg. Gazsi belekarolt Anitába és magával húzta az út bal szélére.
- Képzeld, az volt...- kezdte, majd meglepett arcunkat látva magyarázatot adott: - Csak meg akartam nyugtatni Tomit, hogy nem őrült meg, tényleg hallott hangokat balról.

A várban elbúcsúztunk Feritől, ő ugyanis alternatív útvonalat talált ki magának: rájött, hogy ha észak fele megy le a várból, egy busszal ki tud menni a határig és onnét már a szlovák oldalon haza. Ehhez képest Nagyoroszi vasútállomásra kiérve meglepetten olvastuk tőle az sms-t:
"Mégsem tudok nélkületek élni. Itt vagyok a vonaton, foglaltam 8 helyet a második kocsiban."
- Ennyire tele van a vonat, hogy helyet kell foglalni?-hüledezett Gazsi, Misi pedig elkezdte számolni, hogy nyolcnál többen vagyunk. De persze jutott mindenkinek ülőhely a vonaton. Ott kiderült az is, hogy került oda Feri: abba nem gondolt bele, hogy a buszmegálló a vonatnál jóval kijjebb, az országúton van. Leérve szembesült vele, hogy már nem érné el a buszt, ezért inkább visszajött velünk Vácig. Ezzel feladta a leckét a vonatkalauznak, az ugyanis még sosem adott ki nemzetközi jegyet a kispiroson, és telefonos segítséget kellett kérnie ahhoz, hogy is megy ez. Ezek után Nimka 90%-os jegye okozott fejtörést neki, azt ugyanis netkapcsolat nélkül nem tudta kiadni, viszont elment a mobilnete. Ezen annyira elgondolkodott, hogy nemcsak Nimkának, hanem az utána következő embereknek sem adott ki jegyet. Gazsi már aggódott, hogy a zónázón bajunk lesz abból, hogy nincs jegyünk, de két megállóval Vác előtt a kalauz észbekapott és gyorsan kiadta a maradék jegyeket.

Csaba Vác előtt egy megállóval szállt le. Előtte odaintette Gazsit:
- Rád bízom a lányomat, vigyázz rá.
- Ne haragudj, de nem tudom megígérni - felelte Gazsi és Ferire mutatott. - Látod, milyen nagy a szerelem, ha képes volt visszajönni miatta Vácig...
Feri, aki éppen a túrakutyát babusgatta, nevetve felnézett. Valaki meg is jegyezte:
- Kérdés, hogy a lány vagy a kutya miatt maradt velünk?

2018. május 23., szerda

Észrevétlen művelet

Amikor felálltam az asztaltól és elindultam, beleakadtam egy zsinórba. Mint kiderült, ez a zsinór Kristóf (az ember, nem a macska) számítógépét kötötte össze a konnektorral, amíg én a beakadással ki nem rántottam a helyéről.
- Bocsánat, nem vettem észre, hogy bedugtál valamit - szabadkoztam. Kristóf rám bámult.
- Remélem, ez az utolsó eset, hogy ezt a mondatot hallom egy nő szájából.