2017. szeptember 15., péntek

Kapuzárási pánik

Még júliusban jelent meg az első kiírás a lépcsőházban. Ezen tájékoztattak minket, hogy a hatodik emeleti lakókat kilakoltatták (nekem eddig fel se tűnt, hogy a házban van hatodik emelet), és mivel nem szeretnék, hogy visszajöjjenek, fokozottan figyeljünk arra, hogy kit engedünk be a házba. Rögtön az jutott eszembe, hogy az irodánkba érkező kliensek biztos marha boldogok lesznek, ha a lakók faggatni kezdik őket, hogy kik ők és hova jönnek (évekkel ezelőtt már volt ilyen sztori, jó nagy konfliktus lett belőle). A történet azonban folytatódott, mert hamarosan kör-emailt kaptunk: mindenki adja le a kapukulcsot a közös képviselőnek, mert le fogják cserélni a zárat a kapun. Jani persze rögtön elkezdett kalkulálni, hogy a kapukulcsokat - amelyek annó pénzbe kerültek - a közös képviselő biztos fű alatt el akarja adni saját hasznára, bár mondjuk a vevők zár nélkül nem vennék nagy hasznukat. Azt is bejelentették, hogy meg fognak változni a kapukódok, aminek az értelmét annyira nem láttam, lévén minden lakásnak más a kódja, és a kilakoltatott hatodik emeletiek valószínűleg nem tudták a többi lakásét (hacsak a lakók meg nem mondták nekik, de ez az új kódokkal is előfordulhat). Azt is biztosra vettem, hogy a kódok cseréje egyik napról a másikra fog történni, lehetőleg úgy, hogy előtte nem olvastam emailt és ott állok majd a kapuban, lemerült okostelefonnal. Nem pontosan így történt, de majdnem: kedd este jött egy email az új kóddal, ami szerda reggeltől már életbe lépett. Kulcsunk azóta sincs.

2017. szeptember 3., vasárnap

Öltözködési tanácsok esőáztatta esküvőkre

- Nem igazán az időjáráshoz öltöztél – mérte végig Péter Vikit.
- Miért, ez hal – vettem védelmembe Viki tangapapucsát, ami valóban halat formázott. – Pont vízbe való.
- Azt hittem, hogy délután még haza tudok menni és átvenni a gumicsizmámat, de nem sikerült – magyarázta Viki. – A zoknit is kölcsön kaptam, meg van nálam egy kölcsönpulóver is.
A kölcsönpulóver egyelőre a táskában lapult, a kölcsönzokni azonban mostohább sorsra jutott.Viki ugyanis rájött, hogy hagyományos zoknit tangapapucs alá nem tud felvenni, viszont fázott a lába, ezért megoldásként lyukat vágott rá a nagylábujj mellett. Igaz, így kicsit szellőzött, ráadásul a zokni alja enyhén vizes lett, ahogy belesüppedt az átázott fűbe.

Vacsora közben sikerült viszonylag száraz helyen ülnünk, ezután azonban a tánctér közelébe húzódtunk, hogy megtekintsük a nyitótáncot. Itt már voltak kevésbé fedett részek, így Viki egy ponton azzal szembesült, hogy a fejére csorog az eső. Gyorsan odébbhúzódott és kért a Baileysből, amit ő hozott (ez arra a bulira emlékeztetett még régen, ahova én vittem egyedül alkoholmenteset, és ebből a többiek arra következtettek, hogy nem iszom, pedig csak számítottam rá, hogy másnak nem jut eszébe).

A nyitótánc után igen jó zenék jöttek, ezért beálltunk táncolni. A tánctér fölött is volt kifeszítve ponyva, de azért oldalról nedvesedett a talaj. Viki kísérletezgetett, hol tud még viszonylag száraz lábbal áttáncolni, de ez nem mindig sikerült.
- Sáros lett a kölcsönzoknim! – panaszolta. – Nem fog örülni az, akitől kaptam.
- Szerintem ez kevésbé fogja zavarni, mint az, hogy lyukakat vágtál bele –jegyeztem meg. A tánc pozitív hatással lett a hőmérsékletre, így Viki levette a pulóverét, és a táskáinkkal együtt a táncteret szegélyező padra tettük. Egyúttal azt is felfedeztük, hogy a tánctérben levő asztalon voltak a vegetáriánus saláták, amiket egész addig kerestünk.

Miután abbahagytuk a táncot, elváltak útjaink. Én a pultnál álltam épp és a táncteret néztem, amikor azt láttam, hogy a pad eldől és a rajta levő táskák és ruhák – közte a mieink is – leesnek a sárba. Odasiettem és kibányásztam a saját táskámat; Viki táskáját és egy piros pulóvert, amit az övének tippeltem, valaki már felvette. Azért mikor legközelebb láttam Vikit, szóltam neki, hogy leesett a pulóvere.
- Jaj, és vizes lett?
- Nem tudom, nem én vettem fel.
Viki besietett a tánctérre a cuccaiért; a beállt állapotokat jól példázza, hogy kifelé csak egy lovagias fiatalember segítségével tudta elkerülni a pocsolyákat. Viszont örömmel állapította meg, hogy a pulóver száraz maradt, és nekiállt öltözni. Először is odaadta Péternek a sálat, amit egész eddig a haján viselt (?), majd a pulóvert, végül a táskáját. Péter kicsit furcsán festett egyik kezében egy rózsaszínű retiküllel, nyakában pedig elölről hátravetve egy piros muszlin sállal.
- Szerintetek ha ezzel a táskával mennék taxit fogni, mekkora sikerem lenne? – kérdezte.
Viki egyenként visszakérte a ruhadarabokat és felvette őket.
- Na, most már jól vagyok – jelentette be, miután a pulóvert is magára húzta. Péternek azonban még volt hozzáfűznivalója a dologhoz:
- A táskádat nem akarod visszavenni?

2017. augusztus 28., hétfő

Gina eltévedt

Már nagyban folyt az ünneplés, amikor telefonált Gina, hogy nem talál ide. Az Ádám által adott útmutatásból - "indulj el az M3-as felé" stb. - először azt hittem, Miskolcról jön, de kiderült, hogy a Széchenyi-fürdő körül tévelyeg. Ezt ugyan Ádám is alig hallotta, mert épp akkor egy sörbicikli húzott el mellettünk.
- Kérjük meg, hogy maradjanak itt, és akkor a hang alapján idetalál - javasolta Éva, de ekkora áldozatot nem akartunk bevállalni. A sörbicikli továbbment, Gina elindult, de láthatóan rossz irányba, mert nem érkezett meg.
- Én biciklivel vagyok, szívesen elmegyek megkeresni - ajánlkozott Zsolt. Rögtön megláttam az ötletben a problémát:
- Nem is tudod, hogy néz ki!
Ádám ennek kiküszöbölésére mutatott a telefonján egy képet Gináról, ezt Zsolti megpróbálta megjegyezni és elindult. Két sörbiciklivel később visszaérkezett, egyedül. Mint kiderült, csak egy idegen nőt szólított le azzal, hogy ő-e Gina, és az illető szerencsére nem nézte szatírnak, viszont az igazi Gina nem lett meg. Zsolti tehát elindult még egy körre - és abban a pillanatban befutott Gina, természetesen az ellenkező irányból. Sose derült ki, hogy keveredett arra a Széchenyi-fürdőtől...

2017. augusztus 21., hétfő

A kék fürdőnadrág rejtélyes esete

Hűvös és szeles reggelre ébredtünk, ezért többen nem számítottunk arra, hogy mire a partra leérünk, beüt a strandidő. Többen is bánni kezdtük, hogy nem hoztunk fürdőruhát. Patri persze hozott, Dani pedig nem zavartatta magát: alsónadrágra vetkőzött és úgy ment be a Balatonba. Mivel a déli parton a térdig érő mélyvíz-szindróma uralkodik, én is felfogtam a szoknyám szélét és besétáltam. Patri éppen Danit fotózta, aki kitárt karral, szabadság-feeling pózban állt modellt.
- Nem akarsz te is úgy csinálni, mint a Dani? - vigyorgott rám Patri.
- Hát, tudod mit... nem.

Később aztán elégedetlen lettem ennyi fürdéssel, és Katával együtt - aki szintén nem megfelelő öltözékben jött le a partra - elhatároztuk, hogy visszamegyünk a házba a fürdőruhánkért. Dani rögtön megkért, hogy hozzuk le a türölközőjét és az úszónadrágját (mondjuk nem volt világos, miért, ha egyszer a boxeralsójában már úszott), és Kristóf is csatlakozott.
- Kék fürdőnadrág, ott van a radiátoron.
- És a törülköződ?
- Az nem kell - nyújtotta át nekem szobájuk egyetlen kulcsát.

A házhoz érve első utam a fiúk szobájába vezetett, ahol azonban egyetlen fürdőnadrág sem hevert a radiátoron, csak egy laptop. Mellette az ágyon Kristóf telefonja a töltőn, így áthidaló megoldásként Mikit hívtam, Kristófot kértem a telefonhoz és beszámoltam neki a helyzetről.
- És nincs leesve mögötte? - kérdezte Kristóf, mintha magamtól nem jutott volna eszembe megnézni. Nem volt. Körülnéztünk a szobában, de csak egy sortszerű terméket találtunk egy hűtőládából félig kilógva (??), viszont az kockás volt, ezért otthagytuk. Felnyaláboltuk Dani cuccait (amelyek ott voltak, ahol mondta) és a sajátunkat, majd elindultunk a part felé. Épp a műúton keltünk volna át, amikor Miki ránk telefonált és megkérdezte, útban vagyunk-e a part felé. Mondtam, hogy igen, és megadtam hozzávetőleges koordinátáinkat.
- És azt megkérdezhetem, miért nem azon az útvonalon mentek, amin reggel mentünk?
- Ja bocs, nem tudtam, hogy az szabály - védekeztem. Az történt, hogy ők is elindultak visszafele, de Kristóf szembesült vele, hogy kulcs híján nem fog tudni bejutni a szobába. Úgyhogy egymást elnavigálva végül félúton találkoztunk, én odaadtam a kulcsot, majd ők mentek tovább a ház felé, mi pedig moralizálgattunk "a rest kétszer fárad" szövegű közmondás bölcsességéről.

Már kijöttem a Balatonból, amikor megjelent Kristóf a világoskék fürdőnadrágban.
- Ott volt, ahol mondtam - szólt rám szemrehányóan, majd a meglepett fejemet látva vigyorgott. - Á, nem is.

Miki akadálypályája

- Valahol le kell majd kanyarodnunk balra - mondta Miki. -A következőnél bekanyarodom. Lehet itt balra menni?
- Biztos, mert ott a nyíl, hogy "Köröshegy arra" - nyugtattam meg. Amint azonban bekanyarodtunk volna, egy nagggyonmenő ezüstszínű kocsi száguldott el mellettünk és bevágott elénk.
- Siess csak, nehogy elkéss! - biztatta Miki, majd fékezett, mert egy idős néni vonszolta át magát előttünk az úton. - Ez komolyan olyan, mint egy akadálypálya.
Hamar kiderült, hogy rossz helyen kanyarodtunk le, ezért megfordultunk. Az akadálypálya következő feladatként egy biciklis lányt kellett megkerülnünk, majd visszakeveredtünk a főútra, és hamarosan megtaláltuk az utcát.
- Ott lesz a bejárat a keresztutcában! - kiáltottam. - Látom a kiírást.
- Micsoda navigáció! - gratulált Miki és befordult. Sajnos kiderült, hogy a feliratból csak az "üdülő" szót sikerült jól elolvasnom, a többit a fantáziám tette hozzá, más szóval ez nem a mi üdülőnk volt. De semmi baj, visszafordultunk, és hamarosan már ott álltunk egy széles és nagyon zárva levő kapu előtt. Szerencsére valakik épp kijöttek, és a még mindig nyitva levő kapun be tudtunk slisszolni - hogy aztán tanácstalanul álljunk meg. Az udvarra ugyanis nem tudtunk beparkolni, egy kis fekete autó orra elállta a bejárást.
- Ki volt ez az okos, aki így parkolt? - mérgelődött Miki. Hamarosan kiderült, hogy ez az okos Veri volt, aki rögtön megjelent és hátrébb húzódott a kocsijával. Miki behajtott az udvarra - és megállapította, hogy egyetlen helyre se fér be. Visszament hát a behajtóra. Naná, hogy nem sokkal később egy mikrobusz szeretett volna bejutni az udvarra.

2017. augusztus 9., szerda

Hajszárított grill nukleáris vodkával

Újpest Városkapunál hosszasan kerestem a 204-es megállóját; még egy nénit is megkérdeztem, de azt mondta, ő nem azzal megy (én meg nem fejtettem ki, hogy attól még tudhatná, hol áll meg). Képzelhető az örömöm, mikor az egyik megállóban – miközben próbáltam elolvasni a táblákat – megállt egy 204-es. Gyorsan felszálltam rá, és csak Rákospalotán kezdtem gyanakodni, hogy valószínűleg rossz irányba.

A helyszínre érkezve újabb nehézség fogadott. A házat ugyan könnyen megtaláltam, a kertben székek és asztal jelezték, hogy kerti parti készül – csak épp mind üresen álltak, a kapu zárva, csengő sehol. Vadul kerestem a telefonomban Miki telefonszámát, de közben megérkezett még egy vendég és felhívta, így végül bejutottunk. Azt azért nem mondhatnám, hogy addig a kutya se foglalkozott velünk, mert a kerítés rácsain kidugta fekete orrát egy kedves, medveszerű fekete jószág. Mint utóbb kiderült, Herkulesnek hívják és hovavat, vagyis hős német pásztorkutyák leszármazottja. Hősiessége esetünkben abban merült fel, hogy önfeláldozóan megevett minden olyasmit, amire mi nem tartottunk igényt.

Berci már a facebookon jelezte, hogy hoz nutellás vodkát; ezt páran nukleárisnak olvasták és sugárzástól tartottak. Berzenkedve bár, de megkóstoltam, és várakozáson felül jónak bizonyult.
- Tulajdonképpen logikus, hogy az ember összekombinálja a két kedvenc kajáját – merengett Ilona.
- Hát az esetemben a nutellás padlizsán lenne, és az azért elég bizarr – jegyeztem meg.

Vodkázás után kimentünk a kertbe. A fiúkra hagytuk a grillezést, mi pedig leültünk a salátákkal és sós sütikkel megrakott asztal körül. A különböző kerti és horgászszékek között egy egészen picit is felfedeztem.
- Jé, a macskának is hoztatok széket? – csodálkoztam, mert a macska amúgy a házban maradt és azt próbálta eldönteni, barátkozni akar velünk, zsákmányállatnak tekint minket vagy inkább fél.
- Az gyerekszék.
- Hát maximum egyéves gyereket ültetnék rá – jegyeztem meg és eltöprengtem: - Mondjuk egy egyéves gyerek baromira élvezheti a horgászást.
Kristóf gonoszul vigyorgott.
- Viszont milyen jó csalinak!

A hátunk mögött magasra csaptak a lángok a grillen.
- Kinek van meg a tűzoltók telefonszáma?
- Én úgy tudtam, grillezni parázson szoktak – jegyezte meg Veri. A srácok is rájöttek erre, és azon ügyködtek, hogy minél előbb leégjen a szén. Ennek érdekében Miki kihozott egy hajszárítót és azzal fújta a tüzet. Mi emiatt kicsit aggódtunk, de végülis ellenkező irányban ültünk, és figyelmeztetéseink hatására Berci sem gyulladt ki. Megszületett a parázs és hamarosan az első megsült húsok is tányérra kerültek. Itt lépett be az a probléma, hogy műanyag villával kicsit nehéz volt elvágni.
- Azt az egész húst a kutyának adtátok? – csodálkoztam, mivel Herkules egy szép nagy hússzeletet majszolt. Kristóf megmagyarázta:
- Eredetileg nem így akartam, de lerepült a tányéromról, mikor megpróbáltam kettévágni.

Patri közben elővett egy girlandot, amely egymásba kapaszkodó flamingókat ábrázolt, és kitalálta, hogy felteszi a fára.
- Jaj, de ez az, amit nem szoktam tudni kibontani!
- Nem, ez az, amit nem szoktál tudni visszacsomagolni – emlékeztette Veri.
A girland felkerült a fára, nagyon jól mutatott, és ez újabb ötletet adott Patrinak.
- Csináljunk egy fotót úgy, hogy állunk és fogjuk egymás kezét, mint a flamingók!
- A flamingók nem fogják egymás kezét – világosítottam föl. – Azért, mert nincs nekik.
Végül beálltunk a fa alá, de már majdnem besötétedett, így a girland nem látszott rendesen, és a kézfogós változat sem működött, mert túl sokan voltunk. Azért lett belőle kép.

Miki valamiért úgy gondolta, hogy előbb minden húst megsüt, és csak utána a zöldségeket – ezt Patri úgy értelmezte, hogy a vegetáriánusokat éheztetik. Unalmában (és talán lázadásból) hosszú grillkolbászokkal kínálta meg Herkulest, aki a többiektől is kapott egyet s mást.
- Ez a kutya több kaját kap ma, mint máskor egész nap – jegyeztem meg. Miki csodálkozva nézett rám.
- Csak most kapott egy kis darab húst.
- Ja, én adtam neki pár dolgot – közölte Patri könnyedén, ezzel is illusztrálva a "pár" szó relativitását.

Kismarosi jegypénztár

Már többször volt problémánk a kismarosi jegypénztárossal, aki igen lassan dolgozik, elég rosszul hall és némi nehézséget okoz neki a bankkártyás fizetés. Ma számítva a lassúságára, vonatindulás előtt majdnem negyedórával értünk oda. (Hamarabb fölösleges lett volna: a 4.17-es vonathoz 4-kor kezdi kiadni a jegyeket, addig pihenőideje van.) Ennek ellenére már hosszú sor kígyózott a pénztárcsarnokban és onnan ki. Sejtve, hogy nem fogok időben sorra kerülni, előrenéztem és láttam, hogy Attila és Tomi néhánnyal előttem áll. Bepréseltem magam az ajtón (ez nem volt könnyű, mert csak a fél szárnya volt nyitva, és ugye a sor is ott állt) és odamentem hozzájuk.
- Figyelj, tudnátok nekünk is venni két jegyet?
- Persze, kérdezd meg a többieket is, hogy kell-e valakinek.
Ismét kipréselődtem az ajtón és összegyűjtöttem az igényeket. Tomiék listáján végül kilenc jegy szerepelt, sőt még a mögöttük álló vadidegen lányka is megkérte őket, hogy vegyenek neki egy diákot. Hiú remény volt azonban azt hinni, hogy így elérjük a zónázót: pont akkor gördült be, amikor a pénztáros néni lecseszte túratársainkat, hogy ne abba a mikrofonba beszéljenek, hanem a másikba. Testületileg lekéstük tehát a zónázót és vártuk a személyvonatot az egyre erősödő esőben.

Az idegen lányka kivételével Tomiék a vonaton tervezték lerendezni az anyagiakat. Itt azonban akadályba ütköztünk. Noha az egy darab 90%-os mellett csupa teljes árú jegyet kértek (kettő kivételével Budapest-bérlettel), a csomagban eggyel kevesebb jegy volt, kettő pedig 33%-os volt.
- Az milyen a 33%-os? – kérdeztem.
- 26 év alattiaknak – felelte Gazsi és körülnézett. – Van köztünk 26 év alatti?
Nem volt.
- De Attilát el lehet adni annak.
- Kérni fogják a személyijét – figyelmeztetett Gazsi.
- Majd azt mondom, hogy otthon hagytam – mondta Attila. – De még mindig eggyel kevesebb jegy van.
- Nem lehet, hogy véletlenül otthagytátok?
- Nem, direkt megnéztük, hogy mindent összeszedtünk – felelte Tomi. – És egyébként kérdezte is, hogy 33%-os, és mondtuk, hogy NEM!
- Ez családi jegyet adott – állapította meg Gazsi.
- De miből gondolta, hogy gyerekek vannak velünk?
- Ha a kalauz sokat utazik ezen a vonalon, talán megszokta már az ilyesmit és hinni fog nekünk – reménykedtem. Egy másik túratárs feldobta, hogy vesz az interneten e-jegyet, de Gazsi lebeszélte róla.
- A kilencedik jegy itt van beütve a blokkon, azt megmutathatjuk.
- És elmondjuk azt is, hogy mi egyáltalán nem kértünk 33%-os jegyet! – tette hozzá Tomi, bár én nem voltam meggyőződve róla, hogy a kalauz hinne is nekünk. Aggódva vártuk a kalauzt. Ahogy elhagytuk Budapest határát, Gazsi némileg megkönnyebbült.
- Ha most jön a kalauz és leszállít minket, már hazamehetünk BKV-val.
Aggodalmunk azonban fölösleges volt: egyáltalán nem jött kalauz.