2018. február 25., vasárnap

Los Lobos gyíkjai

Egy korábbi bejegyzésemből (Madeira gyíkjai) már kiderült, hogy olyan szigeteken, ahol igen kevés nagyobb állat él, a gyíkok átveszik ezek bizonyos funkcióit. Los Lobos picike szigete Fuerteventura és Lanzarote között helyezkedik el, és bár annak idején az oroszlánfókákról kapta a nevét, őket már csak három szoborfóka képviseli az amúgy majdnem-lakatlan szigetke kikötőjében. Los Lobos ezenfelül madárvédelmi terület is, de így télen közülünk se találkoztunk túl sok fajtával. Tehát egy nagyrészt kihalt (csak egy-két mountain bike-ost felmutató) úton kerültük meg a szigetet és álltunk meg annak az ösvénynek a kiágazásánál, amely a sziget legmagasabb csúcsára (127 m) vezet föl. Mivel Los Lobos szigorúan védett terület, az ösvények mellett lapos kövekből kb. fél méteres falat emelnek. Ennek a falnak a repedéseiben vettem észre a gyíkokat, miközben András nekivetkőzött a csúcstámadáshoz. A kisállatokat láthatóan nem zavarta a falra helyezett táska, és Andrást is érdeklődve szemlélték.
- Mindjárt rá fog mászni a lábadra - lelkendeztem.
- Én ezt annyira nem szeretném - mondta András, ám a gyík kevéssé volt tekintettel az ő igényeire: simán keresztülmászott András lábfején. Természetesen semmiképpen sem akartam kimaradni egy ilyen élményből: letettem a kezemet a földre, és némi várakozás után valóban átsétált rajta a fal egyik őrzője:


Hálából kiszórtam nekik a szendvicsem után maradt morzsákat. Amilyen domesztikáltak, tuti szeretik a sajtot.

2018. február 21., szerda

Koffeinszerű termékek

- Hosszú vagy rövid? – állt meg Gazsi Anita mellett, tekintetét a túratársnő kezében levő tumblerre függesztve.
- Hosszú, sok tejjel és cukorral – felelte Anita.
- Úgy értem, hosszú vagy rövid túrára jössz?

Anita hosszú túrára jött, és ezzel jól járt, mert így részesülhetett a Tomi által hozott csemegéből: ő ugyanis egy nagy csomag olvadós rágót vett a kedvünkért.
- Főleg a kólásat egyétek, mert azt nem szeretem – közölte, mire persze mindenki a kólásat akarta megkóstolni, hogy tudjuk, miért nem szereti. (Megkóstoltam, most már tudom.) Meglepetésemre maga Tomi is a kólás csomagból vett egyet.
- Eszem egy kólásat, hogy fogyjon – magyarázta. Ez annyira jól sikerült, hogy a következő körben valaki kólásat szeretett volna, de nem volt.
- Látod – oktattam ki Tomit -, simán megúszhattad volna, hogy kólásat kelljen enned, de te túl pesszimista voltál…

2018. február 9., péntek

Az eltört kancsó

Az üvegkancsót én törtem el, de tényleg nem tehettem róla. Csak kinyitottam a szekrényajtót, hogy megnézzem, van-e még kenyér, mire a polc szélére feltett kistányér lebukfencezett, egyenesen rá a kancsóra, amelyben előtte zöld tea volt. Csodával határos módon a kistányér épen maradt, a kancsó szájából viszont letört egy jókora darab.

A gond az volt, hogy 350 euró kauciót kellett letennünk az apartmanért, és ismervén a morcos recepciós nénit, tudtuk: minden lehetőséget megragad majd, hogy levonjon belőle. Patri felvetette, hogy vegyünk egy ugyanilyen kancsót, ám ez a település síelőkre rendezkedett be: volt egy csomó sportbolt, egy-két közért, néhány képeslapokat és műmormotákat áruló szuvenírbolt, de üvegkancsót ugyanolyan kevés eséllyel talált az ember bárhol, mint traktort. A szervezők azt mondták, hogy többen megúszták már levonás nélkül, pl. egy kitört széklábat hitelesen visszaillesztettek, és drukkoltak, hogy a néni ne pont arra üljön rá. Ennek fényében abban maradtunk, hogy a kancsó romjait kidobjuk az újragyűjtőbe és csak akkor hozzuk fel a témát, ha a néni rákérdez. Így sem sok esélyt adtam a dolognak, lévén figyelmeztettek minket, hogy kicsekkoláskor nagyon alaposan ellenőrzik az apartmanokat.

Szombat hajnalban őrült takarítással kezdtük a napot; valószínűleg alaposabbak voltunk, mint az előző turnus, mert én az ágy alatt söpörve olyasmiket is találtam, amiket biztos nem mi hagytunk ott. Miután végeztünk, otthagytuk Patrit, mert ő legalább meg tudta értetni magát a – természetesen – semmilyen idegen nyelvet nem beszélő nénivel. Mi kint az előtérben vártunk, de sokáig nem kaptunk eredményt, kivéve, amikor Patri egyszer kirohant és közölte: jöjjön vele valaki, különben nem tudja visszafogni magát és megöli ezt a nőt. Önuralmát bizonyítja, hogy nem ölte meg, pedig senki nem vállalkozott, hogy visszamenjen vele. Miután a recepciós néni végzett az inspekcióval, megkérdeztük, mi volt.
- Le kellett mosnom a csapot. És koszos volt a vödör.
- Persze, abban volt a felmosóvíz.
- De azt is kimosatta velem. Meg azon problémázott, hogy a szekrényben a tányérok nem olyan rendszer szerint vannak egymásra rakva, mint eredetileg. Mondtam neki, hogy mi arra már nem emlékszünk, egy adott rendszer szerint tettük el őket, de igazán nem tudhatjuk, hogy az ő rendszere milyen. De aztán végül visszaadta a kauciót.
- És a kancsó?
- Ja, észre se vette, hogy hiányzik…

2018. február 4., vasárnap

Grillparti a teraszon

Vasárnap este a szervezők átjöttek a kaucióért, és egyben megkérdezték, kimehetnek-e a teraszunkra. Kicsit furcsálltuk a kérést, de megengedtük nekik. Hamarosan kiderült hátsó szándékuk:
- A lenti házban nagyon szigorúak a szabályok és nem engedélyezik a holnapi grillpartit. Azt gondoltuk, lehetne itt nálatok.
- Másfél busznyi ember idejön a teraszunkra? – csodálkoztam.
- Ja nem, a buli maga a parkolóban lesz, itt csak a grillezés történne. Cserébe annyi forralt bort ihattok, amennyit akartok.
- Azt hittem, ez egyébként is így van – jegyeztem meg, miután a forralt borozást a nemtomkik szponzorálják. De ezek szerint ennyire nem szponzorálnak, mert mint kiderült, a többieknek fejenként csak egy pohárral jár.
- És az itteni vezetőség engedélyezi a grillpartit?
- Még nem tudjuk, de holnap reggel beszélünk a recepcióssal.
Én ugyan láttam potenciális nehézséget a sztoriban, de a többiek közölték, hogy nekem ezen igazán fölösleges aggódnom, ez a szervezők dolga. A szervezők a jelek szerint megoldották, mert már fél négykor megjelentek iszonyat mennyiségű tömény itallal. Kivitték az asztalunkat és ráállították egy egy méter vastag hórétegre, mi meg vártuk, mikor szakad be alatta, de ez nem történt meg. Az viszont hamar kiderült, hogy a hosszabbítóval kivitt árammal sem sikerül beindítani a grillsütőt.
- Lehet, hogy nem bírja a biztosíték. Húzzatok ki minden elektromos berendezést – javasolta a szervező srác, és rögtön ki is húzta a tévét, aminek eddig a létezése se tűnt fel. Én csodálkoztam, mert ha a grillsütő lecsapta volna a biztosítékot, nem lett volna áram az apartmanban, pedig volt – igaz, nem mindenhol, mert a konyhában és Balázsék szobájában a konnektorok nem működtek. A szervezők ismét bedugták a grillsütőt, ismét nem működött.
- Nem lehet, hogy a grillsütővel van a gond? – vetette fel Anna. – Mármint, ha itt megnyomom és fáj, ott megnyomom és fáj, amott megnyomom és fáj, akkor eltört az ujjam.
Kezdett kínos lenni a helyzet, bár egy gázgrillt sikerült beüzemelni. Végül a szervezők megkérték, hadd süssék ki a cuccok egy részét nálunk a konyhában serpenyőben. Én arra számítottam volna, hogy cserébe a lakótársaim ingyen kapják a hamburgert, de nem így történt (nekünk vegáknak a saját padlizsánunkat és hagymánkat sütötték meg, úgyhogy mi olcsón megúsztuk). És persze nem a parkolóban volt a buli, hanem mindenki ott nyüzsgött a teraszunkon; szerencsére a lányok este 7 körül kidobták a bulizókat, így azt hittük, nagyobb kár nélkül megúsztuk – egészen addig, míg másnap reggel ki nem néztem a teraszra.
- Valami gusztustalanság van a hóban – jelentettem.
- Hányás?
- Valószínű.
- Pedig azt mondták, a Juditék teraszára hánytak.
- Ezek szerint a miénkre is.
Kimentem és néhány nagyobb hótömbbel elfedtem a nyomokat; közben találtam a hóban egy csomó citromszeletet és cigarettacsikket is. Az előző nap kiütött konnektorok továbbra sem működnek; a teához a mi szobánkban dugtuk be a vízforralót. Délután aztán az egyik szervező srác átjött megkeresni a biztosítékszekrényt. Persze ott volt, ahol nem sejtettük: a tűzvédelmi szabályokat ismertető tábla valójában a szekrény ajtaja volt.

Csütörtökön havazni kezdett, Balázs pedig – a saját maga által ismertetett néphagyományt követve – kiment arcot mosni a friss hóval, hogy szép legyen. Miután bejött a teraszról, megkérdeztem tőle:
- Ugye tudod, hogy onnan vetted a havat, ahol a hányás volt?

2018. január 31., szerda

Fegyelmezetlen ultrák és kleptomán potyautasok

Amikor megkaptuk a buszbeosztást, megörültünk, hogy csak 12-en leszünk a buszban, de kiderült, hogy nem: Berci megírta, hogy mások is lesznek. Ez engem némi aggodalommal töltött el, és megkérdeztem: „Kik lesznek a többiek? Remélem, nem ultrák, akik a Fradi-Briançon meccsre mennek?” Berci persze rögtön azt válaszolta, hogy „de”.

Megérkezve a parkolóba ijedten láttam, hogy tele van síbuszokkal, amelyekbe láthatóan mind egyszerre volt a beszállás. Felhívtam Bercit, aki persze nem vette fel, úgyhogy végül Iza igazított útba. Bár még negyedóra volt indulásig, a szervező néni nagyon örült nekem, és megkérdezte, nem láttam-e Verit. Kezdtem magyarázni, hogy Veri először kocsival idehozta a maga és Patri sícuccát, majd hazavitte az autót, de szerencsére a mondat közepén megérkezett Veri, így nem volt rá szükség, hogy szerintem (és utólag szerinte is) logikátlan szervezését a nagy nyilvánosság elé tárjam.

A buszba beszállva láttuk, hogy valakik leültek a helyünkre, ezért kerestünk két másikat. Innentől kezdve persze mindenki minket baszkurált, hogy miért nem a helyünkön ülünk. Hamarosan kiderült viszont a kavarodás oka: valakik a cuccaikkal elfoglaltak két ülést. Ezen cuccok síléceket is tartalmaztak, ezért a folyosó túloldalán ülő nyugdíjasok parázni kezdtek, hogy a sílécek a fejükre fognak dőlni fékezéskor és agyonütik őket. Sajnos a csomagtartóban már nem fért el semmi, mert egyesek az előírt egy nagy poggyász helyett nyolcat (?!) hoztak, és már a vécé is tele volt síléccel. Végül valahová sikerült a síléceket elpakolni, és csak két nagy bőrönd maradt az ülésen, ami mellé Balázs pont befért, sőt később lepakolta őket az ülés elé a földre és egész sok helye lett.

Csekély félórás késéssel elindultunk. A sréen előttünk ülő két fiatalember sörrel indított, ezután benyomtak egy üveg gint és egy laposüveg is előkerült. Nem annyira meglepő tehát, hogy a kevésbé vagány – mint kiderült, Dani nevű – srác miatt az éjszaka közepén egy be nem tervezett megállót kellett beiktatni, hogy kihányhassa magát. Ezután visszaszállt a buszba, és mivel társa már elaludt, jobb híján a mellette ülő nyugdíjas hölggyel kezdett el beszélgetni. Persze az alkohol hatott kommunikációs készségeire, ebből keletkeztek olyan mondatok, mint: „És ön a saját szórakozására síel?”

Briançon városát több okból is vártuk: egyrészt tudtuk, hogy a busz utasainak fele itt kiszáll, másrészt itt tervezett csatlakozni hozzánk Patri, mivel a francia tömegközlekedés sajátosságai miatt a vonata pont lekéste az utolsó tömegközlekedést a falunkba. Az utazási iroda alkalmazottja közölte, hogy a Varsba igyekvő utasok kiszállhatnak kaját vásárolni, amíg ő lepakolja a briançoni utasokat. Persze kaptunk az alkalmon, mert tudtuk, hogy fönt csak kevés kaját tudunk majd venni és drágán. Csalódottan vettük tudomásul, hogy Dani és Józsi haverja is leszálltak (aznap reggel már túljutottak egy üveg vodkán), vagyis a mi csoportunkkal vannak. Sőt, csatlakoztak hozzánk a bevásárlásban. Patrival telefonon tartottuk a kapcsolatot és mondta, hogy ő is odajön a közértbe. Sajnos szombat lévén a közértben hatalmas tömeg volt, így egyre kétségesebbé vált, hogy háromra visszaérünk a buszmegállóba. Veri és én konkrétan három óra előtt öt perccel jutottunk ki a bolt előtti térre, ahol Balázs várakozott két nagy szatyorral; ezek meglepetésemre nagy mennyiségű sört, vodkát, valamint némi majonézt és mustárt tartalmaztak.
- A két elmeháborodott elment vécére, de mindjárt jön – közölte Balázs. Mint kiderült, ezt nem a lányokra értette, hanem Danira és Józsira; az övék volt a két alkohollal megpakolt szatyor.
- Csodálom, hogy vettetek szilárd kaját is – jegyezte meg Veri, aki már a buszon elképedt azon, hogy a két fickó még életben van ennyi pia után.

Izáékat még megvártuk, de mivel Judit és Patri sokkal hátrébb álltak a sorban, úgy döntöttünk, inkább felmegyünk a megállóba és megfogjuk a buszt, nehogy elmenjen nélkülünk. Mondjuk fölöslegesen paráztunk, mert a busz se volt ott háromra, de a szervező néni nem repesett a boldogságtól, hogy két ember még hiányzik.
- Biztos mindjárt jönnek, az előbb már a pénztárnál voltak – biztatta Anna. Némi várakozás után végül a szervező néni arra jutott, hogy inkább lemegyünk a busszal és felvesszük őket a bolt előtt (ezt mondjuk velünk is megtehette volna, és akkor nem kellett volna a műúton gyalogolnunk). Pont mikor leértünk, mentek át Juditék a zebrán és gyorsan fel is szálltak. Ekkor derült ki, mi tartott ennyi ideig: Patri nemrég vett táskája besípolt a biztonsági kapun, úgyhogy tolvajnak nyilvánították és átkutatták.

A tervezett 4 óra helyett már majdnem 6 volt, mire begördültünk Vars Les Clauxba. Már csak a szállást kellett megtalálni, de sofőrjeinknek sajnos nem volt erről infójuk (az utazásszervező néni még Briançonban kiszállt). Az egyik szálloda előtt lefékeztünk, Patri beszaladt pisilni (ugyanis útközben meggondolatlanul elfogadott pár üveg sört Danitól, aki ettől levakarhatatlan rajongója lett), Judit pedig telefonos segítséget kért. Azt az instrukciót kapta, hogy induljunk el lefelé, így csomagokkal együtt elindultunk, de arra nagyon nem volt semmi. Megkérdeztünk egy hozzáértőt, aki közölte, hogy még feljebb kell menni. Patri némi meglepetéssel figyelte, hogy visszamegyünk a buszhoz.
- Fölfele kell menni – tájékoztattuk.
- Jó, szóval ki mondta, hogy a szállás lefele van?
- Én csak átadtam az infót – védekezett szegény Judit, akinek amúgy is elege volt abból, hogy mindent neki kell egyeztetnie.
A busz ismét megindult, kihajtottunk a faluból, hogy megfordulhassunk, majd visszamentünk és végre lefékeztünk a szálloda előtt. A rengeteg kaja miatt több körben vittük fel a cuccokat. Amikor visszafordultam, épp Patri jött szembe.
- Most látom, hogy ez nem is az én sisakom! – közölte. – Ez valami fehér.
Megdorgáltam, hogy már megint engedett a kleptomániájának, majd visszamentem a buszhoz, ahol ezúttal Iza volt ideges.
- Eltűnt a sisakom! Egy fehér sisak volt, nem találom sehol.

2018. január 22., hétfő

Turistaellátmány

Tóni már ebéd előtt megállapította, hogy otthon hagyta a kenyeret, így nyomorúságos, krumpliból, Medve sajtból és tojásból álló menüre fanyalodott.
- Miért nem hoztad el azt a kolbászt? - kérdezte Sanyi.
- Mert reméltem, hogy hozol nekem is abból a finom sonkából.
- Ha mondtad volna, hozok, de nem mondtad.
- 24 év után igazán kitalálhattad volna - szólt bele Csaba a pálya széléről.
- 24 éve sosem hoztam neki ebédet, miből gondolta, hogy most hozok?
- Hát ez az! - kiáltott fel Tóni drámaian. - 24 éve várok rá, hogy ebédet hozzál nekem! - majd miután látta, hogy hoppon maradt, máshol próbált potyázni. - Iszom a teádból, jó?- mondta Csabának és felhörpintette a termosz tetejének tartalmát.
- Vigyázz, forró - figyelmeztette Csaba, de már későn. Tóni úgy festett, mint a tűzokádó sárkány, csak tűz nélkül.
- Van egy kis hideg vizünk? - lihegte Sanyi felé. A 24 évre való tekintettel kapott.

Csákvárhoz közeledve egy érdekes jelenségre lettünk figyelmesek. Az egyik fa kopár ágának végére egy borosüveg volt felhúzva.
- Jé, ez egy borosüveg-termő fa! Milyen praktikus, ilyet kellene ültetni otthon is.
Sanyi megvizsgálta a termést. - Még nem érett, mert nincs benne semmi.
Párszáz méterrel odébb egy fa alatt találtunk egy borosüveget, szintén üresen.
- Ez már megérett és lehullott a fáról.
- Tényleg, látjátok is, sötétebb színű, mint a másik.

Észrevétlenül

Ez a tanfolyam szeptember óta megy, ehhez képest az egyik lányt múlt hétfőn láttam először órán. Utána a kollégái viccelődtek is vele.
- Nahát, Bea, csak nem angolórán voltál?
- Cssst! - próbálta csitítani a viccelődőt Bea. A kolléganő némi meglepetéssel a hangjában kérdezett vissza:
- Miért, gondolod, hogy a tanár nem vette észre?