Andrást szórakoztatom a spanyol történelemről szóló könyvem beszólásaival, ezúttal a reconquistáról:
- "Nem igazán lehet megmagyarázni, miért telt nyolc évszázadba visszafoglalni azt, amit két év alatt veszítettek el."
- Hát mert ezek spanyolok - felelte András.
- Folyton megálltak kávézni?
- A királynő megkérdezte: "Mikor foglaljuk már vissza a területeket?", ők meg azt felelték: "Mañana!"
A múltkor derültem magamban Sonján, amikor a GPS-ére panaszkodott, amiért az olyan utasításokat ad, hogy "fordulj délnek", mert hát honnan a nyúlból tudja, merre van dél? Amellett, hogy egy túrázó számára hasznos készség, ha be tudja lőni az égtájakat, Tenerifén ez azért sem túl bonyolult, mert szinte mindenhonnan látszik az óceán. Elég tehát tudni, a sziget melyik részén vagyunk éppen, és az óceánhoz képest belőhetjük az égtájakat (pl. Güímar keleti part - az óceán keletre van - akkor megyünk délnek, ha az óceán a bal oldalunkon van).
Nem sokkal később azonban nekem még jobban sikerült eltájolódnom, amikor el akartunk menni Las Teresitas strandjára. Ilyenkor én korábban indulok és futok, amíg még nincs túl meleg, András pedig később jön utánam. Csakhogy a buszon ülve szembesültem vele, hogy beütött a calima, vagyis a szaharai por, ami miatt valószínűleg a strandolás sem lesz túl kellemes. A buszból kinézve konkrétan ezt láttam:
"De lehet, hogy a hold."
András segítőkészen eloszlatta bizonytalanságomat.
"Ez a nap."
"Ó kösz, tudod, nem vagyok idevalósi
""
- Mi ez a zaj?
A völgy aljából fura, ritmikus zaj hallatszott, mintha egy technópartit tartanának odalent. Azonban - bár Bécsben a Duna-szigeten egyszer belefutottam egy rave-be - ezt nem tartottam túl valószínűnek. Mikor leértünk, fény derült a rejtélyre. A szakadék alján csörgedező patak ugyanis tele volt békákkal, az ő dalukat hangosították fel a meredek sziklafalak.
Daniela lelkesen bégetni kezdett nekik, amire ők úgy bámultak, mint birkák az új kapura; vélhetően Daniela valami totál oda nem illő dolgot mondott birkául. A természeti kincseikre büszke tinerfeñók közül hárman is elmagyarázták nekem, hogy ez egy speciális helyi birkafaj, amelynek nincsen gyapja, és amely mostanra már a kihalás szélére sodródott.
- Ráadásul bármit megeszik - tette hozzá Jorge. Carlos ennek illusztrálására elővett egy almát, és a Phil által is alkalmazott módszerrel (https://macskamedve.blogspot.com/2023/08/novenyevo-turakutyak.html) darabokat harapott le belőle majd dobott át a kerítésen. A birkák lelkesen rohantak az ételért, de a csirkék se akartak lemaradni. Volt, hogy az egyik különösen szemtelen fekete csirkét egy birkának az orrával kellett arrébb tolnia, nehogy elegye előle az almát.
Amikor elfogyott az alma, a juhászkutya úgy döntött, a birkák már eleget barátkoztak velünk, és hangosan csaholni kezdett. Noha én nem érzékeltem különbséget a mostani és a korábbi ugatása között, vélhetően ez volt a terelőhangja, mert a juhok egy emberként - azaz egy birkaként - elindultak a hegyfok irányába. A legviccesebb, hogy a csirkék is követték őket; úgy tűnik, errefelé a juhászkutyák egyben csirkészkutyák is.
Mielőtt elindult volna a túra, Bea még megejtett egy figyelmeztetést.
- Amikor tavaly erre jártunk, az egyik úton, ami nem hivatalos turistaút, de amúgy nem magánút, átkötés két szekérút között, jött egy őrült nő és azt mondogatta, hogy ez az ő telke és ránk uszítja a kutyákat. De szó szerint bolond volt.
- Te jó ég, és mi történt?
- Jonay beszélt vele és valahogy lenyugodott.
- Instant terápia? - kérdezte Sonja. Rám is hatással volt az információ, Jonayt erről az oldaláról még nem ismertem.
- Jonaynak ilyen képességei vannak? Ez igen hasznos tehetség!
Elindultunk tehát az erdőben elszórt tanyák között, de egyelőre egyik sem tűnt veszélyesnek. Sőt, az egyik gazda segítőkészen még útjelző táblát is felállított azok kedvéért, akik Tokióig vagy Kamcsatkáig terveznek gyalogolni:
- Nem túl boldog - jegyeztem meg Domingónak, mikor kicsit távolabb értünk.
- Érthető, hogy nem boldog, ha emberek bemennek a birtokára - felelte empatikusan Domingo.
- De hát mi az úton vagyunk!
- Csakhogy ő azt hiszi, az út is az ő magántulajdona.
Amikor kellő távolságba értünk, Bea megerősítette, hogy ez ugyanaz a nő volt, mint múltkor.
- Alsóneműben volt! - jegyezte meg vigyorogva Jesús.
- Eldobom az agyam! - feleltem. - 25 emberből 24 azon parázik, ránk ereszti-e a nő a kutyát, Jesúst meg csak az érdekli, hogy alsóneműben van.
- Végülis, ha melege van, most miért ne vetkőzhetne le? - adta empátiájának újabb bizonyítékát Domingo.
Kábé fél kilométer múlva megláttunk az úton egy táblát, ami a másik oldalról a "magánterület" szöveget tartalmazta. Vagyis eddig tényleg magánterületen voltunk (legalábbis a tábla kihelyezője szerint), de mivel a túloldalon nem állt ilyen tábla, igazából nem tudhattuk.
Kicsit később, már a turistaúton, Sonja hirtelen megkérdezte:
- Az a nő, akiről beszéltetek, szőke volt vagy barna?
- Szőke - felelték többen, bár én barnára emlékeztem.
- Csak mert fut utánunk egy szőke nő.
Hátranéztünk, de szerencsére nem az őrült nő volt az, hanem egy teljesen ártatlan terepfutó, aki hamar leelőzött minket és eltűnt az erdőben.
Los Cristianosban a karnevál kicsit más. Nemcsak azért, mert fáziskéséssel szervezik, hogy ne ütközzön a többi városéval, így amikor máshol már a húsvét előtti körmeneteket tartják, Los Cristianosban akkor van a buli. Hanem mert számos spontán elem is módosítja. Idén ezekből az egyik a szél volt, amely már a készülődés során lefújta pár kocsiról a dekorációt:
A csapatok sem voltak mindig szervezettek, voltak, akiknek nem sikerült megjegyezniük vagy egyszerre végrehajtaniuk a koreográfiát. A képen látható sárga tollasokat megelőzte egy ilyen módon bénázó rózsaszín csapat, és azt hittem, ők külön formáció, de egy ponton a rózsaszínek visszaszaladtak a sárgák közé és ott hajtottak végre egy koreográfiát. Biztos kreatívnak gondolták, hogy a karneváli szokásokat megszegve nincsenek mind egyformában, de inkább zavaró volt.
- Képzeljék, a kormány meg akarta tiltani, hogy csillámport használjak! Még ilyet! Beadattam a Covid-oltást, ezután annyi csillámport teszek magamra, amennyit akarok!
Más felvonulók is bevonták a közönséget, például a félig menyasszonynak, félig vőlegénynek öltözött illető rendszeresen kiválasztott gyerekeket a nézők közül és pózolt velük egy "esküvői fotón".
Írtam Andrásnak Lisszabonba, hogy nyáron esetleg megint elugranék hozzájuk pár napra. Nagy meglepetésemre egy síró szmájlival nyugtázta az üzenetet, majd szövegesen megírta, hogy persze, nagyon örülnek neki. Úgy éreztem, tisztázni kell a helyzetet, ezért megkérdeztem:
"Miért sírsz?"
A válasz:
"Mert tömpék az ujjaim és talán új szemüveg is kell
"
Budapesti ismerősök sokszor kérdezik tőlem, nem unalmas-e kisvárosban élni. Nos, a városunk lakossága 17 ezer fő (a közigazgatásilag hozzá tartozó falvakat és tanyákat is beleszámítva negyvenezer), de szó sincs arról, hogy unalmas lenne. A karnevál itt ugyanolyan színes, mint máshol, és ugyanolyan kreatív jelmezeket láthatunk a menetben. Még városunk legidősebb lakói sem hagynák ki a bulit:
A Cervantesek csapata nyerte el a jelmezverseny második helyezését.
