A lajhárok elképesztő sokfélesége

- Szétunom az agyamat – mondta a manul nagy ásítás közepette. – Fogalmad sincs, mennyi hülyét kell itt elviselnem nap mint nap.

Azért egy rövid látogatás során is kaptam némi képet erről. Auróra kifutójánál például mindig előfordulnak olyan látogatók, akik életükben nem hallottak még a kispandákról. Ma egy fiatal és egy középkorú nő, valamint egy kislány állt meg a ketrecnél, vélhetően egy család három generációja. A nagymama és a gyerek vadul keresgélni kezdte, hol itt az állat, míg az anyuka fel nem mutatott a fára, ahol Auróra tökéletes gömbcicát formázva szemezett velem. A gyerek ez alapján végre megtalálta a látnivalót, de a nagymama nem.
- Ott van a fán! Narancssárga! – magyarázta a kisfiú, mire Auróra döbbenten kapta fel a fejét; nem csoda, miután neki van a legragyogóbb vörös bundája az egész állatkertben.
- Én még mindig nem látom – közölte a nagymama.
- Narancssárga! Ott fenn! – mutatott oda a gyerek. A nagymama végre észrevette, de nem mutatott különösebb lelkesedést.
- Ja, az ott! Biztos valami lajhár.
Az anyuka, aki már korábban elhúzódott tőlük (nyilván cikinek érezte velük mutatkozni) integetni kezdett, hogy induljanak már. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Auróra megvárta, míg eltűnnek a sarkon, és csak azután mászott le az üdvözlésemre.


Az Ausztrál Ösvényen szabadon bóklászó, természetesen szelíd és ártalmatlan állatkákat ismerhetünk meg testközelből. Ehhez képest egy csapat gyerek pánikszerűen menekült az emufiókák elől, akik mélységes döbbenettel szemlélték az általuk gyakorolt hatást. Egyiküket megnyugtatásul megsimogattam, majd továbbmentem a „Neotrópus” szekcióba az ormányos medvékhez. Sajnos utánam jött egy anyuka és a kislánya, utóbbi minden üres kifutónál méltatlankodott, hogy nincs benne semmi (egész Dudley Dursley-stílusban; félig reméltem, hogy a Mérgesházban majd meglepetés éri). Amint meglátták az ormányos medvéket, a kislány kiabálni kezdett:
- Anyu, anyu, az ott mi?
Az anyuka rápillantott az első kéznél levő táblára.
- Nem tudom, kislányom, biztosan egy neotrópus.

Mintha csak el akarnának határolódni a lassú felfogású látogatóktól, az Ausztrál Alkony lakói villogtak a kreativitásukkal. A repülőkutyák találtak egy indát, amelyen élvezettel csúszdáztak le, a kuszkusz pedig egy faágról lógó fémtálból falatozott: farkát egy ágra tekerve rögzítette magát, és mellső mancsával magához húzta a gyümölcsökkel teli tálat. Egy idősebb angol hölgy érdeklődve nézte.
- Ez nem koala – állapította meg némi megfigyelés után (persze angolul). Kicsit gondolkodott, majd felvillant agyában a megoldás: - Akkor biztos lajhár!

Molly

Gazsi a Moli-pihenőhöz tervezte az ebédet. Nem meglepő módon a túratársak első kérdése ez volt:
- Ki az a Molly?
- Az egyik vombat az állatkertben – feleltem felkészülten. Betti megdöbbent.
- Milyen furcsa, egy ilyen bájos női név, és erre egy vombatot hívnak így. Ez azért elég szokatlan lehet.
- Neki nem – vetettem ellen. – Ő vombatnak született, neki ez a természetes.
- Igazából ez nem Molly, hanem Moli-pihenő – tájékoztatott Gazsi. – Egy Molnár Lajosról nevezték el.
- De ki az a Molnár Lajos?
Régebben Gazsi egy ilyen kérdést megkerült volna. (Emlékezetes beszélgetésünk a Noszlopy-kunyhónál: „Miért hívják ezt Noszlopy-kunyhónak?” „Mert itt lakott a Noszlopy.” „És miért lakott itt?” „Mert itt volt a kunyhója.”) Most azonban, hogy ő is az okostelefon-tulajdonosok soraiba lépett, nem hagyta annyiban és rákeresett az interneten.
-„Molnár Lajos emléktábla, kőpad, csodálatos kilátás a Prédikálószék - Dömös - Szemt Mihály-hegy - Dunakanyar irányába” – olvasta. – De nem derül ki, ki volt az a Molnár Lajos.
- Gyerekkoromban lakott a házunkban egy Molnár Lajos, de nem hiszem, hogy pihenőt neveztek el róla. Keress rá a wikipédián – javasoltam.
- Ez a wikimaps volt, a wikipédián nem is szerepel – tájékoztatott Gazsi és tovább keresett. Betti is elővette a telefonját, hátha talál valamit.
- „Foglalta a KPVDSZ Vörös Meteor Természetbarát Egyesülete Hegymászó Szakosztálya MOLNÁR LAJOS emlékére 1975. Molnár Lajos emlékére lett a kőpad neve Moli pihenő” – olvasta Gazsi.
- Te is a kéktúra oldalát nézed? – pillantott föl a telefonjából Betti.

Az általános leírásokból azonban nem derült ki Moli kiléte, így Gazsi új módszerhez folyamodott: kipróbálta a hangfelismerést. Lassan és tagoltan belemondta a telefonba:
- Molnár Lajos turista – majd megnézte az eredményt. – Na jó, ez biztos nem ő volt. Molnár Lajos vadász. Semmi. Molnár Lajos erdész.
- Ha minden foglalkozást felsorolsz, az sokáig fog tartani – jegyezte meg valaki.

Hosszas nyomozás után kiderült: Molnár Lajos (Moli) egy turistaegyesület fotószakosztályának volt a vezetője. Továbbra se tudjuk, miért az ő nevét viseli a pihenő.

Elveszett emberek a pride-on

Sztellt keresgéltük a civil faluban, se sehol se láttuk. Viszont én megpillantottam Vikit és odarohantam hozzá. Mire befejeztük a rövid beszélgetést, András már sehol. Visszamentem a Háttér standjához, ahol Sztellel kellett volna találkoznunk, de csak Dórit találtam ott.
- Nem láttad Andrást?
- Nem, de én most megyek, találkozom valakikkel a Szalay utcában.

Végül ráírtam Andrásra, hogy hol vagyok. Erre ő is megírta, ő hol van: a Parlament sarkán. Odamentem és nem láttam, így már kezdtem írni az sms-t, hogy melyik sarkán (sajnos több van neki, ez elég sok épületre jellemző), mikor észrevett és odajött hozzám.
- Sztell nem jön, nem érzi jól magát – jelentette be. – Mehetünk egy kicsit odébb, ha árnyékban maradunk.
Elindultunk tehát a színpad felé, hátha többet fogunk érteni a beszédekből (ez nem jött be). Egyszer csak Tomit vettük észre, aki nagy lelkesen András nyakába borult.
- Egy csomó ideje itt vagyok, de ti vagytok az első ismerősök. Amúgy a barátnőimet várom.
Beszélgettünk vele egy darabig a terveinkről, miközben ő időnként közbevetette, hogy „de tényleg a barátnőimet várom.”
- Persze, ez a szokásos duma, ha valaki nem ismer senkit egy buliban, de nem akar lúzernek látszani –jegyeztem meg.

Otthagytuk Tomit és továbbmentünk. Kis idő múlva Dóri sms-ezett rá Andrásra, hogy csatlakozna hozzánk, és a székely zászló alatt van.
- Valaki székely zászlóval jött? – pásztáztam végig a tömegen, de András szerencsére megértette, hogy Dóri a parlamenten lógó székely zászlóra gondolt. Így hamar megtaláltuk, és meghallgathattuk, milyen büszke magára, amiért felismerte a székely zászlót.
- Itt van Tomi is – mesélte András. – A képzeletbeli barátaira vár.

Miután elindult a menet, nem találkoztunk többé Tomival, de sokáig más ismerősökkel se. Már a Markó utcában ért utol minket Rita és Arni.
- Nem láttátok a Prizmásokat?
- Utoljára a gyülekezéskor. Zsófinak ördögszarvak voltak a fején – tettem hozzá a pontosság kedvéért. Arni felmászott egy kerítésre, hogy belássa a tömeget, és őket is szem elől vesztettük.

Valamivel később Lórit pillantottuk meg, aki oda is jött hozzánk.
- Ő a kislányunk, Dóri – mutatta be András. Lóri és Dóri hamar beszélgetésbe elegyedtek, a járdáról viszont Emil zúzott be hozzánk.
- Jaj, de örülök nektek! Itt nézem a tömeget már mióta, és egyetlen ismerős arcot se látok. Mondjuk a Rékát jól otthagytam elöl – tette hozzá elgondolkodva. – Mondtam neki, hogy elmegyek a menet végéig.
- Ő Dóri, ő pedig Lóri – mutatta be András kis csapatunkat.
- De jó, ezt könnyű lesz megjegyezni.
- Tudod, mit szenvedtünk, míg találtunk egy srácot, akinek a neve rímel Dóriéval?

A Széchenyi István téren (aki Rooseveltről magyarosított) megállapítottam, hogy menetünk gépjárműnek számít. Máskülönben miért kellett volna a KRESZ-nek megfelelően körbemenni az egész körforgalmon ahelyett, hogy levágnánk a szállodák előtt?
- Nézd, az anarchisták átvágnak a füvön! –mutatott Emil egy csapat emberre, akik a körforgalom közepén levő gyepen sétáltak keresztül. Hamarosan mi is odaértünk.
- Vágjunk át a füvön – javasolta András.
- Emil szerint azt csak az anarchisták teszik.
- Jaj, de jó! Mindig is anarchista szerettem volna lenni.

A Vigadó tér előtt utolért minket néhány viccesen nacionalista tábla („69 vármegye”, „Bi hazánk mozgalom”). Ennek ellenére Emil bejelentette:
- Azt hiszem, mégis elmegyek a végére, hátha találok ismerősöket.

Kicsit olyan ez a pride, mint a Magányos Szívek Klubja: az emberek egyrészt örülnek annak, hogy találtak valakit, akivel tudnak beszélgetni, másrészt viszont folyamatosan reménykednek, hogy találnak valaki jobbat. Akit persze ott fognak hagyni abban a reményben, hogy egy még jobbat találnak.