2019. március 17., vasárnap

Erőszak és bántalmazás

Egy vidéki felsőoktatási intézmény felkért, hogy tartsak a hallgatóiknak előadást "A nemi identitás kérdése Magyarországon" címmel. Szemfüles révén rögtön felmerült bennem, hogy esetleg inkább szexuális orientációra gondoltak, úgyhogy úgy döntöttem, mindkettőt szóba hozom. Ezután derült ki, hogy az előadássorozatnak "Erőszak és bántalmazás" a címe. Rögtön rákérdeztem, milyen szakos hallgatókra számíthatok, mert pl. a jogi egyetemen is szoktam előadást tartani gyermekjogok kurzuson, és az ugyebár speciális hangsúlyt igényel. Erre megküldték a névsort. Az első sokkoló elem a hallgatók száma volt (majdnem 50!), a másik, hogy a legkülönbözőbb háttérből jöttek, a fizikától a környezetvédelmi mérnökön át az ápolóig, bár felülreprezentáltak voltak a tanárszakosok, főleg a németesek. Úgyhogy csináltam egy ppt-t, amiben egy külön rész foglalkozott az oktatással.

Az előadás napján az épületbe beérve megkérdeztem a portást, hol van az előadásomra szánt 137-es terem. Ezt felelte:
- Menjen be itt jobbra a germanisztika tanszékre és figyelje a teremszámot.
Jó, hogy szólt, amúgy eszembe se jutott volna a teremszámokat nézni...

A terem tényleg a germanisztika tanszéken belül volt (megmagyarázza a németesek nagy számát), valamint zárva is volt. Kerestem, hol egy ajtó "tanszéki titkárság" felirattal, de nem találtam ilyet, így benyitottam az elsőbe, ami nem volt kulcsra zárva és nem WC-ként vagy könyvtárként funkcionált. Pont ráhibáztam: azt a leányzót találtam az ajtó mögött, akivel leveleztünk. Mondtam neki, hogy zárva van a terem.
- Akkor megyek, kinyitom a 132-est.
- Nem a 137-esben leszünk?
- Ja nem, az egy korábbi alkalom volt, csak annak a jelenléti ívét küldtem el.
Reméltem, hogy a hallgatók nem zavarodnak össze attól, hogy minden alkalmat más teremben tartanak.

Bementünk a 132-esbe, amely természetesen nyitva volt. A terem nagy részét egy okostábla foglalta el tollakkal, de korai volt örülnöm neki. Egyrészt kiderült, hogy a projektor pont rá fogja kivetíteni a powerpointot, másrészt a tábla mellett egy kérést szögeztek ki, hogy ne írjunk az okostáblára. Az oktalan táblához viszont nem adtak tollat; szerencsére az egyik hallgató észrevette tanácstalanságomat és kölcsönadott egy táblafilcet.

A tábla mellett a szekrényen láttam meg az előadást beharangozó feliratot. A nevem mellett a "gender studies" megjelölés állt; kicsit fura érzés volt, hogy egy egész tudományterülettel azonosítanak. Mellette most első ízben olvashattam a kurzus hivatalos nevét:
"Az erőszak, a bántalmazás és a kirekesztés hatása a tanulásra"

Milyen jó, hogy tájékoztattak, miről is kéne beszélnem. De valószínű nem én voltam az első, akihez nem jutott el minden infó; amikor bedobtam, hogy a korábbi előadók már biztos beszéltek az iskolai zaklatásról, a diákok vadul rázták a fejüket, hogy nem...

2019. március 13., szerda

Élőlények a Börzsönyben

Az esős időben túrázásnak számos hátránya mellett megvan az az előnye, hogy a kevés turistacsoport miatt jobban előmerészkednek az állatok. Több szarvascsorda is átszaladt előttünk a Foltán-kereszttől lefelé vezető úton. Eközben mi – a frontnak köszönhetően – a kávéról beszélgettünk. Betti elmondta, hogy az egyik kolléganője azt a spéci kávét issza, amit a cibetmacska kakijából készítenek. Továbbá ugyanez a kolléganő a használt kávézaccot hazaviszi arcpakolásnak.
- A cibetmacskakaki zaccát is rákeni az arcára? – kérdeztem elhűlve. Zsolt vállat vont.
- Nézd, ha már megissza, akkor ez már olyan mindegy…

A következő tisztásra érve egyértelműen láttuk, hogy szarvas barátaink erre is jártak, sőt vécének is használták.
- Nekik is kell valahol kakilniuk! – védtem meg őket. Zsolt más elmélettel állt elő.
- Szerintem hallották, milyen jó üzlet a cibetmacskakaki, és ők is szeretnének valami hasonlót.

Nem derült ki, sikerrel járt-e a szarvasok új üzleti vállalkozása, a következő szakaszon ugyanis egy másik állatka vonta el a figyelmünket. Én vettem észre a gyönyörű szalamandrát, aki az út mentén sétált. Mikor már nyolcan fotózták őt, kicsit beleunt és bemászott a levelek alá, hogy csak a feje meg a farka látszott ki, ettől eltekintve azonban egész jól tűrte az őt körbeálló tömeget.

Betti és én voltunk a szalamandra leghűségesebb rajongói, így jócskán lemaradtunk a csapattól. Akkor pillantottuk meg őket, amikor egy elágazásnál, egy csoportban álltak.
- A többiek megint körülállnak valami élőlényt – reménykedett Betti, azután realisztikusan felmérve a helyzetet hozzátette: - De lehet, hogy az csak a Gazsi.

2019. március 3., vasárnap

Thanks a LOT újratöltve

Korábban egyszer utaztam csak a LOT lengyel légitársasággal a 2000-es évek elején. Akkor még nem volt blogom, így tapasztalataimat egy barátaimnak írt köremailben osztottam meg, „Thanks a LOT” címmel. Ez nagy sikert aratott, bár nem egészen kompenzált elveszett poggyászomért, amely több nappal utánam érkezett meg olyan formában, hogy minden törhető dolog összetört benne.

Ezek után némi aggodalommal foglaltam jegyet a LOT krakkói járatára, de azzal biztattam magam, hogy ha nem adunk fel poggyászt, talán nem érhet nagy baj. Eleinte minden rendben ment: becsekkoltunk és mivel a kaput még nem írták ki, elmentünk egy kávézóba, ahol Betti egy kávét és egy sütit vett annyiért, mint a városban egy ebéd ára egy nem túlárazott étteremben. Közben olykor rápillantottam a kijelzőre. Ott közölték, hogy a gépünk 9 helyett 9.30-kor indul. Aztán 10.10-kor. Aztán háromnegyed tíz körül kiírták, hogy törölték a járatot.

Mivel a hangosbemondó nem adott semmilyen utasításokat, elindultunk egy olyan kapuhoz, ahol volt személyzet, hogy tájékozódjunk, mi a teendőnk. Szerencsésen választottunk: a kapunál levő földi személyzet elmondta, hogy pont mellettük van egy szervízkapu, esélyes, hogy a LOT munkatársai ott fognak megjelenni. Hamarosan elő is bukkant egy középkorú úriember, aki a „Passengers to Krakow!” szlogent kiabálta nem túl nagy hangerővel. Szerencsére elég közel voltunk, így meghallottuk és jelentkeztünk, ő pedig közölte, hogy Varsón keresztül fogunk utazni. (Mint utóbb megtudtam, fel kellett volna ajánlania azt az alternatívát, hogy nem utazunk és visszatérítik a jegyet, de nem tette – nem mintha elfogadtuk volna, de ez azért mutatja, mennyire szabálykövetők.) Elvitt minket ahhoz a kapuhoz, ahonnét a varsói gép indult, további félóra múlva. Ott kaptunk újabb beszállókártyákat – Betti, aki a becsekkoláskor direkt középső helyet foglalt, mert se elöl, se hátul nem szeret ülni, természetesen a gép végébe. A bácsi ezután magára hagyott minket, és mérsékelt hangerejű „Passengers to Krakow!” kiáltásokkal cirkulált tovább a repülőtéren.

A varsói gép rendesen megérkezett időben, viszont onnét – bár volt gép Krakkóba félóra múlva is – csak a fél négyes járatra kaptunk helyet. Betti, aki Lisztferihegyen még csak poénkodott a kis üveges pezsgőkön, most kijelentette, hogy szüksége van ilyenre. Meglepő módon lelőhelyük a Costa Café volt (budapesti kávézóikban még nem láttam ilyet), és Betti rögtön vett kettőt is azzal, hogy a másodikat majd a gépen. A pultos sajnos közölte, hogy a reptéri szabályzat értelmében a szeszesitalokat fel kell nyitnia ott helyben. A borral ellentétben a pezsgőt ugye visszazárni se lehet, így felvonultunk a kávézó emeletére: Betti két pohár pezsgővel, én meg egy adag tésztasalátával és egy muffinnal. Kinek mit jelent az ebéd ugye.

Várakozás közben én a szállásadónkkal sms-eztem, hogy ne várjon minket délre, ahogy terveztük (ezt mondjuk sejthette, mert már elmúlt dél). Azt tippeltem, öt óra felé érünk a szállásra, ő viszont közölte, hogy fél hét előtt dolga van. Az egész napos utazás után nagyon nem szívesen dekkoltam volna másfél órát egy bezárt apartman előtt, és ezt meg is mondtam neki. Végül arra jutottunk, hogy rábízza a kulcsot az unokahúgára, ő fog minket várni a ház előtt.

Három óra körül legravitáltunk a kapuhoz, ahol már gyülekeztek leendő útitársaink; közülük is kitűnt egy kedves idős házaspár és egy igen jól fésült spicc, aki lelkesen hordta vissza a gazdája által eldobált játékokat, ezzel szórakoztatva az utazóközönséget. Végre eljött értünk a busz és kivitt a géphez. Ezt Betti először makettnek nézte, de mivel én már utaztam Budapest-Bécs és Budapest-Ljubljana viszonylatban hasonlókkal, megnyugtattam, hogy bele lehet menni. Meg is tettük, mindenki leült a helyére, eljött az indulási idő – de nem indultunk. Helyette felszállt valami földi irányító és hosszasan tanácskozott a légiutaskísérőkkel. Ezek egyike, aki iszonyatosan vastag sminkjével és műmosolyával úgy festett, mint egy Almodóvar-filmből előlépett transzvesztita, elindult a sorok között névsorolvasást tartani, kezében egy utaslistával. A lista annyira hosszú volt, hogy a letekeredett végét a földön húzta maga után, mint valami rajzfilmben. A rajzfilmfeelinget erősítette, hogy a velem egy sorban ülő úriember Kowalskiként mutatkozott be, bár nem látszott pingvinnek. A névsorolvasás végetért, a stewardessek ismét összedugták a fejüket a gép elejében és hosszan tanácskoztak. Végül nyílt a repülő ajtaja, és egy földi irányító kíséretében belépett rajta a kedves idős házaspár. Most már elindulhattunk.

Háromnegyed hatkor landoltunk Krakkóban. A reptérbusz simán beérkezett, utána viszont –nem ismervén a villamoshálózatot – a gyaloglást választottuk. Az apartman tulajdonosa (az újabb késés miatt ismét ő és nem az unokahúga volt szolgálatban) egyre idegesebben sms-ezett, hogy hol vagyunk már. Azzal fenyegetőzött, hogy nyolckor lelép, mivel a weboldalon is úgy hirdették, hogy háromtól nyolcig lehet bejelentkezni. (Nem akartam rámutatni, hogy ezen az időszakon belül ő nem lett volna végig ott, szóval nincs alapja erre hivatkozni.) Közben megpróbáltunk rövidíteni egy kórház területén keresztül, de kiderült, hogy ez az útvonal csak macskák számára járható; ezzel is időt veszítettünk. Háromnegyed nyolckor értünk a szállásra.