Fejreállt karácsony

Előre megszerveztük, hogy a fát Patri hozza, a talpat pedig Ilona. Csakhogy Ilona lebetegedett az utolsó pillanatban, és már senki nem tudta beiktatni, hogy elugorjon hozzá a talpért. Vagyis ott álltunk egy műfenyővel, amit nem volt mibe beletenni.
- Akasszuk fel arra a rúdra ott fenn, és akkor fejjel lefelé lesz - javasolta Patri. Én ezt formabontó, ám érdekes megoldásnak tartottam, kiderült ugyanis, hogy nem működik. A műfenyőnek ugyanis lejárt a felső része, tehát maximum egy fél fenyőt tudtunk volna felakasztani. Patri viszont szerzett egy hungarocell dobozt, amelynek vélhetően a közepén volt valaha a benne tárolt dolog, ugyanis egyik oldalán ott egy mélyedés, a másikon egy kitüremkedés látszott.
- Ebbe tedd bele a fát - utasította Patri Dávidot, aki belehelyezte a fát a mélyedésbe. Az persze szélesebb volt, mint a fa alja.
- Nem azon az oldalon, hanem a másikon! Szúrd bele a hungarocellbe és akkor megáll.
Dávid megfordította a hungarocellt, beleszúrta a fát a kitüremkedésbe, mire az egész kitüremkedés szétmorzsálódott, a fa pedig eldőlt.
- Keressetek valamit, amibe bele tudjuk állítani - adta ki az utasítást Patri. Én találtam valami esernyőtartót, de az elég ronda volt és nem túl stabil. Végül előkerült valami rács, és abba állítottuk bele a fát. Kicsit börtönfeelingje lett, de hát Balázs úgyis a börtönben végzett munkájáról akart mesélni.

Azt is el kellett dönteni, hova tegyük a villogó égőket, amiket a szüleimtől nyúltam le. Először az ablakpárkányt gondoltuk, de oda Veri mindenféle pogácsákat és papírtányérokat tett.
- Ezek a tortához lesznek - magyarázta.
- Miféle tortához? Nincs semmiféle torta! - cáfolta meg Patri.
- Jó, akkor a sütihez.
Én közben szemeztem azokkal a rudakkal, amelyekre a fenyőt akartuk először fellógatni. Esélytelen volt, hogy én megoldjam, úgyhogy megkerestem a legmagasabb embert a teremben.
- Balázs, fel tudnád ezt nekem tenni a rúdra?
Balázs minden ceremónia nélkül áthajította az izzósor végét a rúdon, majd a másikat a másikon. Abszolút jó lett a dizájn, csak féltem, hogy nem bírja megtartani a zsinór.
- Valahogy rögzíteni kéne.
Balázs meglátta a fogast, odavitte és egyszer rátekerte a zsinórt. Nekem ez már tökéletesen megfelelt volna, de Patrinak nem.
- Vigyétek már el ezt a fogast, tök ronda! - intézkedett, így az izzósor kénytelen volt a levegőben lógni egész este.

Veri még egyszer megemlítette a tortát és Patri ismét ledorongolta, hogy nincs is torta, ezért biztosak voltunk benne, hogy lesz. Lett is, nem is akármilyen: a tetején kék háttérben egy rózsaszín flamingó világított. Ezzel a felső réteggel kapcsolatosan jelent meg a dilemmánk.
- Szerintem ez nem ehető - vélte Dávid.
- Én ilyen zselatinosnak nézem - mondtam én. Egy másik lány új szempontot hozott be.
- Szerintem ez olyan anyag, mint amiből a templomi ostya készül.
- Na most lebuktam, hogy nem voltam elsőáldozó - jegyezte meg Dávid. Én felbátorodva megettem a tortaszeletem borítását (elég ízetlen volt), és csak azután láttam, hogy a többség nem így tett.
- Ezekből a darabkákból ismét össze lehetne állítani a képet - vélte Dávid. Szerencsére nem tették meg, különben kiderült volna, hogy az enyém hiányzik.

A coworking team egy saját karácsonyi bulit is tartott a hét folyamán. Már mindannyian ott voltunk, kivéve Patrit, így Dávid ráírt messengeren.
"Megyek, amint tudok, egy qrva értekezleten vagyok" - írta vissza Patri. Dávid szöveghűen, ám némileg eltérő hangsúlyozással közvetítette felénk az infót:
- Patri egy kurvaértekezleten van. Biztos a tarifákat egyeztetik.

Szórakozott túratársak

Dani megjelenésének azért is örültünk, mert hosszú idő után először túrakutyával látta el a társaságot. Bali egy barátságos, fekete-fehér állat volt, aki érdeklődve szemlélte a környezetét és igen talpraesetten tájékozódott, főleg ha kajáról volt szó. Ugyanez a talpraesettség nem mondható el Daniról, aki már a vasúti vécével sem boldogult.
- Tolóajtó! - szólt hátra neki Gazsi, miután látta, hogy előre próbálja feszegetni.
- Így sem működik - panaszolta Dani. Most már én is hátrapillantottam.
- Ha pirosan világít a felirat, akkor foglalt - tájékoztattam, és valóban, hamarosan ki is jött valaki a vécéből.

Elhelyezkedtünk a királyréti kisvasút ülésein, majd felszállt a kalauz.
- Mindenkinek boldog karácsonyt! - harsogta. - Egyrészt a menetjegyeket kérem, másrészt nem hiányzik-e valakinek egy sapka? - és felmutatott egy színes sapkát.
- Marci, ez a tied - hívta fel a figyelmet valaki, mire Marci észbekapott és gyorsan átvette.

Ebédidőben természetesen előkerült a beigli. Gazsi egy műanyag dobozzal és "szilvás beigli!" felkiáltással járt körbe. Dani örömmel elfogadott egy darabot, de nem volt eléggé résen: mire a szájához emelte volna, már csak egy kis csücsök maradt a kezében, a többit Bali rágcsálta.
- Gesztenyés beigli! - kiabálta Gazsi, amivel ismét nagy sikert aratott. Ezért úgy döntött, harmadszorra is megpróbálja.
- Üres beiglis doboz! - hirdette ki, de valamiért erre senki sem jelentkezett. Marci viszont meglepő kérdéssel állt elő.
- Hozott valaki evőeszközt?
- Nem, miért?
- Betettem egy doboz franciasalátát, de a kanalat elfelejtettem, és nem tudom mivel megenni...

Marci szórakozottságának klasszikus sztorija egyébként egy kerékpártúrán esett meg, amit Gazsi a vonaton mesélt el nekünk. Sárospatakon szálltak meg egyik éjjel, és másnap továbbmenve Marci észrevette, hogy ottfelejtette az óráját. Felhívták a szállást, és mivel Marci nem kívánt visszafordulni, abban maradtak, hogy utánaküldik Pestre. Az aznapi program egy kalandpark volt, Pétert azonban ez nem érdekelte, helyette visszakerekezett Sárospatakra az óráért. Nem szólt Marcinak, csak a következő szálláson letette a holmija mellé. A társaság beszélgetéssel töltötte az estét, majd valaki bedobta, hogy részéről fellőtték a pizsamát. Marci az órájára pillantott, megerősítette, hogy tényleg ideje aludni menni, azután észbekapott:
- Úristen, akkor végig rajtam volt az óra, csak nem vettem észre??

A Fekete Pákó és az e-vonatjegy

Még a villamosra vártam, mikor Tóni hívott, hogy vegyek Attilának jegyet. Miután villamos nem volt a láthatáron, felmerült bennem, hogy ők fognak előbb odaérni, így abban maradtunk, hogy az vesz jegyet az automatából, aki előbb odaér. Ez végül én voltam.
- De amúgy okostelefonon is lehet jegyet venni – jegyeztem meg, mire végül odaértek.
- De az Attila vezetett – magyarázta Tóni.
- Úgy gondoltam, hogy ti vehettetek volna neki. Én azért nem, mert az e-vonatjegy személyre szól, és kell hozzá Attila születési dátuma, amit én nem tudok. De ti, ha már egy kocsiban ültetek, megkérdezhettétek volna tőle.
- Nekem nincs mobilnetem – védekezett Sanyi, azután Tóninak szegezte a kérdést:
- És te miért nem vettél jegyet Attilának?
Tóni, tőle igen szokatlan módon, semmilyen frappáns választ nem tudott adni, így gyorsan témát váltott és felhívta Richardot.
- Úgy látszik, Richard nem jön – állapította meg, miután hiába próbálta hívni.
- Mert ígérte?
- Hát hol ígérte, hol nem.
Ekkor jelent meg Richard, mindkét kezében műanyag pohárral: az egyikben forró csoki, a másikban egy sokkal teaszerűbb folyadék gőzölgött.
- Hívtalak, de ki voltál kapcsolva– reklamált Tóni.
- Mert ha mindkét kezében pohár van, nincs mivel felvennie – védtem meg a kollégámat.
- De nem is csöngött ki, rögtön hangposta volt.
- Igen, azt hiszem, kikapcsoltam a telefont – ismerte be Richard.
- És honnan tudtad, hogy hol találkozunk?
- Megnéztem, honnan megy a vonat…
Sanyi beleszagolt a teaszerű folyadékba.
- Reggel hétkor forralt bor??
- Fogmosás után tényleg kicsit furcsa – ismerte be Richard mosolyogva. – Egyébként képzeljétek, Székesfehérváron a karácsonyi vásárban ittam egy új italt. Az a neve, hogy Fekete Pákó, és forralt bor meg forró csoki összeöntve.
- Úristen! – borzongtam meg.
- Nem, nagyon finom.
- Mondjuk ha úgy vesszük, most is azt iszol. Ennyi erővel össze is önthetnéd őket – mondtam, mire Richard valóban összeöntötte őket. Erre mindannyian felnyögtünk.
- Ez a baj az angolokkal – jegyeztem meg. – Nem értik a viccet.
- Miért, hát te javasoltad – értetlenkedett Richard.
- És az fel sem merült benned, hogy poén volt? Nem hát. Mert angol vagy és nincs humorérzéked.

A vonaton kiderült, hogy Richardnak nemcsak humorérzéke nincs, hanem jegye sem, legalábbis nem találta a telefonjában az este vásárolt e-vonatjegyet.
- Pedig biztosan letöltötte. Láttam is a jegyet.
- Nem lehet, hogy csak magát az oldalt láttad, nem a letöltött fájlt? –kérdeztem. – Nekem volt, hogy azt hittem, letöltött valamit, közben nem is.
- Szerintem letöltöttem, de nem találom a letöltött fájlok között. Elnézést – kért bocsánatot a kalauznőtől, aki lazán vette a dolgot.
- Csak nyugodtan, én Szobig ráérek.
- Rá kell mennem az internetre, hátha ott megvan – mondta Richard, és megpróbált rákapcsolódni a MÁV-Start wifire, de ez nemcsak neki nem sikerült.
- A MÁV-Start wifin csak a MÁV-Start oldala jön be – jelentette Sanyi.
- Érdekes, nekem működik normálisan – csodálkoztam. Attila oldotta meg a rejtélyt.
- El kell fogadni a felhasználási feltételeket.
- Nekem nem jön be az az oldal – közölte Richard.
- Van valakinek mobilnete, amit meg tud osztani? – kérdeztem. – Mert nekem van, csak nem tudom megosztani.
- Megosztottam – jelentette be Tóni, és Richard valóban fel tudott menni a netre, de ettől nem lett meg az eltűnt vonatjegye.
- Azt próbáltad, hogy a böngészőben addig mész vissza az előzményekre, amíg megtalálod? – kérdeztem.
- De nem a neten vettem, hanem a vonatjegyes applikációval.
- Ja, azt nem tudom, hogy működik.
Richard e-vonatjegye végül valahol Káposztás2 magasságában került elő. Valószínűleg szerencse, hogy zónázóval mentünk, különben még a világ legtürelmesebb kalauza is leszállította volna a vonatról.

A fogságba esett gringó

András nemcsak az elektromos motorokat, hanem az elektromos autókat is kedveli (sőt így télen őket még inkább). Fel is regisztrált a Green-Go (azaz: gringó) alkalmazásra, és hétfőn este lefoglalt nekünk egy jószágot, hogy azzal mehessünk haza.
- De a Lehel téren túl van – figyelmeztetett.
- Remélem, azért nem valahol a Róbert Károly körúton.
- Ja nem, közvetlenül a Lehel tér mögötti utcában.
Mivel a gringókat félórával előre lehet lefoglalni, de mi még negyedórát búcsúzkodtunk meg molyoltunk, András kicsit aggódott, hogy lekésünk róla. De fölöslegesen: a kisautó ott várt bennünket a villamossínek és a lakótelep között. Viszont miután beszálltunk, nem volt hajlandó elindulni. András mindent megpróbált, a rádiót is kikapcsolta, hátha a jószág nem szereti David Guettát (megértem), de semmi. Még egyszer végigment ugyanazokon a műveleteken – és a motor beindult.
- Nem értem, mindent pont úgy csináltam, mint az előbb. De most hogy megyünk ki?
A keskeny aszfaltút ugyanis, amely a villamossínek mellett húzódott, egy ponton egyszerűen elfogyott. András ezért tolatni kezdett és vissza is ment a keresztutcáig – ahol viszont korlátok zárták el a bejutást. Na de akkor hogyan jutott be ide a gringó, meg az itt parkoló húsz másik kocsi?
- Esetleg itt? – mutatott András az egyik lakótelepi ház előtti betonozott részre.
- Tuti nem.
Még egyszer oda-vissza mentünk a kis úton, de nem találtunk egérutat. András végül megelégelte, áthajtott a villamossíneken és a mellettük levő járdaszigeten, és beállt a Lehel térrel ellenkező irányba, rendesen igazodva a piros lámpához.
- Csak azt nem tudom, melyik lámpa vonatkozik rám.
- Szerintem semelyik,mert a szembe sávban állunk.
Igazam lett: a keresztutcából kihajtó autók épp zöldet kaptak, és elindultak velünk szembe. András gyorsan kitért előlük a villamossínekre, majd jobb híján itt haladt tovább. Szerencsére esténként már nem túl sűrű a budapesti villamosközlekedés (az egész manőver alatt egyetlen tuja sem haladt el melletünk), így a Lehel tér sarkáig villamosként funkcionáltunk, majd átkeltünk egy járdaszigeten és beálltunk, ezúttal már a jó sávba.

Dávid, a futómikulás

A verseny előtti napokban messengeren egyeztetett a csapat. Néhányaknál bizonytalan volt, tudnak-e jönni: először Ilona dereka állt be, azután Dávid közölte, hogy megfájdult a térde. Végül aztán mindketten meggyógyultak. Dávid azt állította, hogy rossz volt a futástechnikája, de most megnézett egy oktatóvideót (??) és ezzel az ígérettel zárta: "holnap szárnyalni fogok, mint egy hableány!" Ilona mint gyakorló és ezért mesékben otthon levő anyuka kétségbe vonta, hogy a hableányok szárnyalnának, mire Juli: "Miért nem a hableány-Dávid hasonlaton lepődsz meg?"

Rengetegen nyüzsögtek a MAC-ban mikulássapkában, és gondolkoztam is, hogyan fogom megtalálni a többieket, de azután észrevettem Julit: csak ő viselt sárga sapkát. Elmondta, hogy így megtalálták őt Ilonáék (akik épp átöltöznek) meg Ildi (aki valahová hátrament). Megkerestem Ilonáékat a tribünön és rásóztam Nándira a mikulássapkához kapott csengőmet, mert tavaly kb. 200 métert tudtam futni vele, mielőtt teljesen az agyamra ment. Azután lementem velük a ruhatárhoz, szerencsétlenkedtem egy sort a nejlonzacskó szétnyitásával, végül Ilona megoldotta nekem. Hamarosan összegyűltünk és már csak Dávid hiányzott.
- Szerintem nem jön - vélte Juli.
- Gondolod? De hát ő mindig szól, ha nem jön.
- Lehet, hogy visszafeküdt aludni. Az utolsó, amit látott a messengeren, a te fél 9-es üzeneted volt.
Ekkor jelent meg Dávid a kapuban a biciklijén. Már csak 10 perc volt a rajtig, de ő nem zavartatta magát: molyolt egy kicsit a biciklivel, aztán igazgatni kezdte az öltözékét. Mivel láthatóan nem vett észre minket, odamentem hozzá.
- Fel kéne venni a rajtszámot.
- Tényleg? Már annyi idő van?
- 10 perc múlva indul a mandula!
Dávid beleegyezőleg bólintott, majd tovább molyolt az öltözékével. Mi mindenesetre felálltunk a pályára. Miután Ildivel bevallottuk egymásnak, hogy nem nagyon szoktunk bemelegíteni, úgy döntöttünk, hogy ezt nem hagyjuk ki. Ez az elhatározás egész addig tartott, míg meg nem mutattam Ildinek azt a szálkásszőrű tacskót, akit az egyik versenyző tartott a karjában. Ildinek azonnal sürgős simogatnivalója támadt, ami persze felülírta a bemelegítést.

Dávid csak tök sokára csatlakozott hozzánk, egy, a mienkénél sokkal alacsonyabb számú és más színű rajtszámot viselve.
- Elkeverték a rajtszámomat - magyarázta. -Ez valaki másé, aki nem jött el. Mondtam, hogy a 2081-es vagyok, és sehol sem találták. Először azt hitték, én vagyok a hülye, de aztán egész szokatlan módon kiderült, hogy nem, és végül adtak egy másikat.
- És miért nem tűzöd föl?
- Mert ez egy új futódzseki és nem akarom kilyukasztani.
-Én a pólómra tűztem a kabátom alá - adtam ötletet, de Juli megoldotta: félig bedugta a rajtszámot Dávid kabátjának elülső zsebébe.
- Akkor most két 2081-es van? - kérdezte Nándi.
- Nem, pont hogy egy sincs - magyarázta Juli. Ekkor ért vissza Ildi, akin a 2081-es szám virított.
- Akkor mégse lehettél a 2081-es - mondtam Dávidnak.
- Hát, lehet, hogy nem - ismerte be. - Lehet, hogy 2082-es vagy 2083-as. - Elővette a telefonját és megnézte. - 2083-as volt.

Református kávézó

Nekem fel se tűnt, hogy keresztény helyen vagyunk, amíg észre nem vettem, hogy a wifi jelszó a Nehemiás szót és utána két kétjegyű számot tartalmaz.
- Nehemiás egy próféta volt, nem?
- Ez egy szakasz a Bibliában – felelte Viki. – Egyszer utánakerestem, de semmi különös. Nem tudom, miért ezt választották.

Kristófnak hamarabb leesett, milyen helyen vagyunk, mert a rendelésből már így jött vissza:
- Azt hittem, a keresztények kedvesebbek.
- Öt perce vagy itt és máris összevesztél valakivel? – csodálkozott Juli.
- Nem vesztem össze, csak a bácsi a pultnál nem volt kedves. Pedig egy katolikus oldal volt megnyitva a laptopomon. – Elgondolkodott. – Persze ezek reformátusok, lehet, hogy azért.

A nem kedves és nem vidám pultos bácsihoz képest a szomszéd asztalnál ülő fiatalok nagyon is vidáman cseverésztek. Kristóf tapintatból nem szóban, hanem messengeren közölte a véleményét: „Tudom, mire emlékeztetnek. Volt az a református ifjúsági műsor.”
- Az mi volt? – kérdeztem, és Viki is elég értetlenül nézett.
- Ilyen rövid történetek voltak – magyarázta Kristóf. – Az volt az érdekes, hogy igazából semmi morális üzenetük nem volt. Az egyik például arról szólt, hogy egy srác mindennap elment egy kapualj előtt, ahol egy hajléktalan hangosan olvasott fel a Bibliából. Aztán egy nap a hajléktalan nem volt ott, és a srác egy másik hajléktalantól megtudta, hogy meghalt. Ekkor a srác állt oda a kapualjba és kezdte hangosan olvasni a Bibliát.
- Ne haragudj, ennek tök van üzenete – védtem meg a műalkotást. – „Ha Bibliát olvasol, meghalsz.”
- De a srác nem halt meg!
- Akkor még! A hajléktalan se rögtön halt meg, nem? „Ha Bibliát olvasol, rövid időn belül meghalsz.”

Talán az idő rövidségére kalkulálva gondolták úgy a felszolgálók, hogy a kávé mellé a vizet egészen kicsi, jellemzően nagyobb alkoholtartalmú italok fogyasztására szánt poharakban hozzák ki. Feldobtam, hogy le kéne fotózni, és Juli már nyúlt is a telefonjáért.
- Tegyünk úgy, mintha koccintanánk! – javasolta. Emeltük poharainkat, Juli pedig fotózott.
- Oké, most ráteszek egy olyan filtert, ami passzol a körömlakkomhoz – jelentette be, és hamarosan fel is került a kép a Facebookra.

Igen hatásosnak bizonyult, Ilona ugyanis rögtön megírta: „20 perc múlva ott vagyok!” Dávid, hogy ne maradjon le mögöttünk, posztolt egy képet a soproni cukrászdából, ahonnét így távolból csatlakozik a coworkinghez.
„Biztos keményen dolgozol, látom, hogy a Facebook van megnyitva a gépeden” – csúfolódott Juli.
„Ti meg reggel tízkor feleseztek!”

Murphy a tolmácsfülkében

Megérkezvén az első dolgom az volt, hogy lediktáltassam magamnak a kerekasztal résztvevőinek listáját. Az emberek ugyanis bemutatkozáskor a legritkább esetben mondják érthetően a nevüket, vagy akár azoknak a nevét, akiket moderátorként bemutatnak. Márpedig tolmácsolás közben igen kínos olyasmiket mondani, hogy „harmadik vendégünk pedig Akármilyen Balázs az UNICEF képviseletében”. Szóval jobbnak láttam megkeresni a filmért felelős önkéntest, és egy papírra felírni az általa lediktált neveket. A lányka, név szerint Panni, ezután elkérte tőlem az imént teleírt papírt.
- Amikor felkonferálom a filmet, nekem is be kell mondanom a vendégeket.
- Az eddigi filmeknél nem volt ilyen, csak annyit mondtak, hogy beszélgetés lesz utána – jegyeztem meg.
- De nekem azt mondták, hogy így kell.
- Oké, csak ugyebár ez a lista nekem is kelleni fog.
- Felkonferálom a filmet és utána valahogy visszaadom.
Ez a „valahogy” nem hangzott túl biztatóan, ezért inkább bementem vele a moziterembe, már csak azért is, mert a moziszemélyzet valamiért nem volt hajlandó felengedni a tolmácsfülkébe addig, amíg a film el nem kezdődik. Ha a filmet magát is tolmácsolnom kellett volna, ez elég kínos helyzetet eredményezett volna; mindenesetre úgy döntöttem, korábbi szokásomtól eltérően nem a nézőtérről nézem a filmet és utána szaladok fel a kabinba, hátha épp akkor is olyanjuk lesz, hogy nem engednek fel. Szóval Panni szépen felkonferálta a filmet, én meg az ajtóban vártam, hogy kijöjjön és visszaadja a papíromat. Megdöbbenésemre falfehér volt és remegett.
- Mi történt?
- Nem tudom, tök gáz voltam!
- Dehogy voltál gáz! Bemondtad, nem? Akkor meg?
- Nem tudom, mi történt velem, egyszer csak bepánikoltam!
- Gyere fel velem a tolmácsfülkébe – javasoltam. Mindketten felmentünk, plussz a gépész srác. Felérve láttam, hogy talán nem kellett volna Pannit idehívnom, mert ez nem a Művész mozi kényelmes fülkéje volt, hanem egy lepukkadt kis lyuk, a tolmácsszék mellett összesen egy darab napközis faszékkel a sarokban. Mindenesetre leültettem Pannit a napközis székre és adtam neki vizet. A gépész srác a maga módján próbálta megnyugtatni.
- Figyelj, tökmindegy, hogy mit mondasz, a nézők le se szarják. Ők a filmért jöttek, a felkonferálás tök nem érdekli őket. Szerintem konkrétan senki se figyelt rád.
Panni pár perc múlva megnyugodott, én meg elkértem tőle a vizemet és a neveket tartalmazó cetlit, aztán feltettem a fülest és néztem a filmet. Kábé a film felénél azonban iszonyatosan elkezdett zúgni. Szóltam a gépész srácnak, hogy zúg a füles. Belehallgatott.
- És iszonyú halk is – állapította meg. – Mindjárt megoldjuk. – Majd elővette a telefonját, és felhívott valakit: - Figyelj, a kabinban a fejhallgatóban iszonyú halk a hang, mit csináljak?
Kompetenciájától lenyűgözve nem szóltam közbe, hogy a hangerőt mondjuk tudom állítani, de a zúgást megszüntetni nem. A gépész srác pár dologgal próbálkozott a gépen, majd közölte, hogy szerinte a filmmel van a hiba, mert ugye laptopról megy.
- Akkor a közepéig hogyhogy nem zúgott? – kérdeztem gyanakodva.
- Ne aggódj, a film hibája. A beszélgetéssel minden rendben lesz.

A film vége után azonban hiába beszéltek a beszélgetés résztvevői a mikrofonba a színpadon (pontosabban a színpad előtt, mert a fogyatékosság témájú filmet sikerült egy olyan moziteremben vetíteni, ahol a kerekesszékes résztvevő nem tudott felmenni a színpadra), én továbbra is csak zúgást hallottam. A gépész srác benyitott, én meg elfelejtettem, hogy közben bekapcsoltam a mikrofont, így a közönség az alábbi párbeszédet hallhatta a tolmácsgépeken:
- Még mindig nem hallok semmit, basszameg! Ez a szar csak zúg, de más semmi.
- Nem értem, mi lehet.
- Én se, de próbáld megoldani, mert így nem tudok tolmácsolni.
A srác eltűnt, majd pár perc múlva (miközben lent, amennyire némajátékként láthattam, már javában folyt a beszélgetés) visszajött és közölte, hogy most már rendben lesz.
- A technikusok elállítottak valamit. Nem tudom, miért nyúlnak hozzá.
Nekem nem volt időm a technikusok lelkivilágán filózni, mert be kellett kapcsolódnom egy olyan beszélgetés tolmácsolásába, amelynek az első öt percét nem hallottam. Miután ez úgy-ahogy sikerült és a beszélgetés is rendben lement, fellélegeztem, hogy a mai nap akadályai elhárultak. Átsétáltam a géptermen, amely egyben a másik terem tolmácsberendezését is tartalmazta (ennél most nem ült senki, magyar nyelvű film ment a teremben), megpróbáltam kimenni az ajtón – és zárva találtam. A gépteremben sehol senki. Kétségbeesetten kezdtem dörömbölni, azon gondolkozva, hogy vajon hallja-e valaki, vagy várnom kell, amíg Etelkát, a következő beszélgetés tolmácsát fölengedik. Eléggé az utóbbi tűnt valószínűnek, mert senki sem reagált a dörömbölésre. Megfordultam, és ekkor vettem észre a keskeny vaslépcsőt, amely eggyel följebbi szintre vezetett. Felmenve ott találtam az egyik technikust, aki valami zenét hallgatott a telefonján és értetlenkedve nézett rám. Beletelt egy kis időbe, míg elmagyaráztam neki: szeretném, ha kiengedne.

Reggel Bakonybélben

Patri négyfelé vágta a kakaós csigáit (én is az enyémeket, bár azok kisebbek voltak), és elhelyeztük őket az asztalon. Ami engem legjobban érdekelt, az Juli zsebkávéfőzője volt, mert ennek hosszúkás alakjáról nem lehetett megtippelni, hogyan készít kávét. Mint kiderült, úgy, hogy Juli beletesz forró vizet és egy kávékapszulát, majd elkezdi jó erősen nyomkodni.
- Ez csuklóerősítő gyakorlat is, igaz?
- Annyira nem nehéz, csak az elején – mentegette a gépet Juli. – Na jó, mondjuk később is. De ez annyira jó ötlet! Nem is tudom elképzelni, hogyan voltam meg eddig nélküle.
- Pont erről szól a marketing – mutatott rá Patri, de azt elismerte, hogy a kávé finom.
Megittam a teámat és bementem zuhanyozni. Mikor kijöttem, azzal szembesültem, hogy Patri beengedte a ház macskáját (aki már tegnap is folyton az ajtónkban sündörgött, és igazából meg is ígértük neki, hogy majd bejöhet), és a padlóra szórt neki a banáncsipszből, amit előző este rágcsának bontottam ki.
- A macska eszi a banáncsipszet – jelentette be.
- Lehet, hogy csak megkóstolta, és utána már nem kell majd neki – vetettem fel korábbi macskás tapasztalataim alapján. A macska azonban továbbra is lelkesen ette a banáncsipszet. Hogy ne morzsázza össze az egész szobát, Patri letette neki a földre a tegnapi kocsmakvíznél használt válaszlapunkat és azon etette.


- Azért ne adjuk neki oda az összes banáncsipszet – figyelmeztettem. – Mára már nincs kajánk, lehet, hogy ezen a banáncsipszen kell majd kibírnunk egész nap!
- A fiúk még alszanak? – kérdezte Juli.
- Engedjük be hozzájuk a macskát, majd kiderül – vetettem fel, de már hallottunk hangokat a szomszéd szobából. Hamarosan megjelent Dávid azzal, hogy Berci még visszafeküdt aludni. Ez rossz hír volt, mert mi szerettünk volna már kimenni a ragyogó napsütésbe. Viszont nem mertük nyitva hagyni a házat, mert tavaly egy ilyen manőver során rabolták ki Ádámot. Ezért, miután Dávid megreggelizett, bezártuk az apartmant, ezt messengeren megírtuk Bercinek, és elmentünk sétálni. A tegnapi sajtárus sajnos ma nem volt kint, viszont a kisboltból rétesillatot véltünk érezni, ezért bementünk. Csalódottan állapítottuk meg, hogy csak fornetti van. Sőt paradicsom se volt, pedig Berci közben visszaírt, hogy már reggelizik és örülne egy kis paradicsomnak. Bár a mi szobánkban amúgy volt, csak elfelejtett körülnézni.
Miután megtekintettük Bakonybél nevezetességeit, el kellett dönteni a további programot. Tegnap még mindenki lelkesedett Csesznek váráért, de most Dávid problémázott azon, hogy ez kitérő, ő meg korán haza akar jutni, hogy este elmenjen moziba megnézni egy filmet, aminek most volt a bemutatója és minimum egy hónapig még műsoron lesz. Ezért bejött a képbe a zirci arborétum mint úti cél, de oda meg Patri nem akart menni, mert a múlt hónapban volt. A többieknek meg mindkét opció megfelelt volna, úgyhogy patthelyzet volt.
- Döntse el a kérdést az a csapat, amelyik tegnap megnyerte a kocsmakvízt – poénkodott Dávid; ez azért volt poén, mert mindkét csapat ugyanannyi pontot szerzett.
- De mi még valamire kaptunk plusz fél pontot – jegyezte meg Berci.
- Na jó, nekünk is járhatna fél pont – érveltem. – C-3PO-t eltaláltuk, csak rosszul írtuk le.
- Nézzük meg az eredménylapokat – javasolta Dávid. Patri szembesítette a tényekkel:
- Az sajnos már nincs meg, azon etettem banáncsipsszel a macskát.

Drasztikusan fogyatkozó túracsoport a láthatatlan vasútállomásnál

A vonaton egy csapat teljesen ismeretlen ember is ott ült mellettünk.
- Ezeket még életemben nem láttam –vallotta be Gazsi aggódva. – Pont erre a nehéz túrára jött egy csomó új ember! Nem fogjuk elérni a buszt.
Másokat, mint kiderült, más okból zavart a tömeg.
- A Péter itt volt, de amikor látta, hogy mennyien vagyunk, visszament dolgozatokat javítani.
- Nem mondod! Komolyan kijött a vasútállomásra, és aztán hazament, mert túl sok ember jön túrázni?
- Ja, nem haza „vissza”, csak egy másik kocsiba a vonaton.
Pár perccel azelőtt,hogy le kellett volna szállnunk, Péter meg is jelent.
- Ők egyébként nem hozzánk tartoznak – intett az ismeretlenek felé. – Másik útvonalon terveznek menni. Egy másik csoporttal vannak,akik a vonat végébe szálltak.
- Akkor ezért nem akartak a vonat elejébe jönni!- értette meg Misi. – Én meg tereltem őket, hogy de Gazsi mondta, hogy ide szálljunk. De honnan tudtad meg, hogy nem velünk vannak?
- Beszélgettem velük…

Így történt, hogy már a vonatúton drasztikusan lecsökkent túracsoportunk létszáma, de a veszteséglista még nem ért véget. Az egyik tisztásról ugyanis Balázs késve indult el. Valamivel ezután Tamás ért be minket és elmondta, hogy aggódik, mert Balázst rég nem látta, csak nem akarta megvárni, mert múltkori eltévedése még mindig tartó traumát okozott benne. Szóltunk Gazsinak, aki hátraküldte Tamást és Miklóst az elveszett túratárs megkeresésére azzal az instrukcióval, hogy legföljebb 5 percet menjenek vissza. Ennek értelmében 10 perc múlva már vissza kellett volna térniük, de semmi nyomuk nem volt. Felvetettem, hogy hívjuk őket pijjogással. Riadalmunkra nemcsak Balázstól, de Tamáséktól sem érkezett válasz.
- Talán azért nem hallják, mert köztünk van a hegy – vetettem fel. –Menjünk előre a kanyarig, hátha onnan menni fog.
Előrementünk, ismét pijjogtam, és mintha hallottam volna valami hangot. Füleltem, hogy merről jön, de Gazsi ebben jobb volt: visszafordult a csapat lejjebb várakozó részéhez.
-Misi, nem igaz, hogy erre a pár percre nem bírod befogni a szádat!

Várakoztunk még egy darabig, de mikor túratársainknak semmi nyoma nem volt, Gazsi úgy döntött, muszáj elindulnunk, különben mind itt éjszakázunk az erdőben. Azért én minden letérésnél csináltam ágakból nyilat a földre, hátha észreveszik. Az egyik ilyen elágazásnál kiabálást hallottunk a távolból. Mi is elkezdtünk torkunk szakadtából kiabálni hátra. Nem sokkal ezután egy biciklista húzott el mellettünk.
- Melyikőtök a Gazsi? Nagyon népszerű ebben az erdőben, egy pasas folyton az ő nevét kiabálja.
Az egyes számból azt gyanítottam, hogy csak Balázs került elő, és elkezdtem aggódni, mi lehet a két másikkal. Szerencsére azonban végül mindhárman egyszerre megérkeztek. Mint kiderült, Balázs a tisztás után – nem tudva, merre tartson – a hangok után ment, mikor azonban beérte őket, egy kisgyerekes családot talált babakocsival. Ekkor kezdett kiáltozni, de mi már túl messze voltunk; csak Tamás és Miklós hallották meg, amikor visszamentek, és az ő irányításukkal talált vissza a helyes útra.

A jelzetlen utak folytatódtak a Drno-patak völgyében. A völgybe leereszkedés előtt Gazsi a következő utasítást adta:
- Most lemegyünk a völgybe, és majd eléritek a régi Drno-völgyi vasútállomást, aminek már semmi nyoma, ott találkozunk.
Többünkben felmerült, hogy ismerünk fel egy vasútállomást, aminek semmi nyoma, de hamarosan nem tudtunk ezzel foglalkozni, mert a patakvölgyben nem esett könnyű járás, koncentrálni kellett, sőt olykor felmenni a hegyoldalba. Egy ponton teljesen tanácstalanok voltunk, hogy felmásszunk-e azt kockáztatva, hogy elveszítjük a patakot, vagy próbáljunk a mederben a nagy kövek között haladni. Ezért inkább bevártuk Gazsit.
- Miért álltatok meg? –tudakolta ő. Tomi megadta a logikus választ.
- Hát itt semmi nyoma vasútállomásnak, gondoltuk, biztos itt találkozunk…
- Nem tudjuk, hogy fönt vagy lent kell menni – helyesbített Misi.
- A Hosszú Gábor a mederben ment tovább –jelentette be Balázs. Halk kuncogást hallottam és felnéztem a hegyoldalba: Tomi mögött ott állt a Hosszú Gábor és vigyorgott.
- A mederben járható? –kérdezte Gazsi, aki ezt nem vette észre.
- A Hosszú Gábor a mederben ment – ismételte Balázs, akiben valószínűleg nem merült fel, hogy mai teljesítménye után nem biztos, hogy rá fogunk hagyatkozni iránymutatást illetően.
- És átjutott? –kérdezte Gazsi, mire Hosszú Gábor még jobban röhögött, de továbbra is halkan. Úgy döntöttem, ideje véget vetni ennek a poénnak, mert ránk sötétedik.
- Az ég áldjon meg, Gazsi, nézz föl oda jobbra és döntsd el, hogy átjutott-e…
Tomi számára az eset egészen más tanulságot hozott.
- Te jó ég, én olyan magas vagyok, hogy még a Hosszú Gábort is eltakarom?

Bakelit

A googlemaps azt mondta, a Fegyvergyár utcánál szálljak le a villamosról. Leszállva kivilágítatlan, üres gyártelepek fogadtak. Velem együtt egy négytagú társaság szállt még le, és telefonjaikat nézve elindultak. Egy ponton megálltak, tanakodni kezdtek, majd egyikük visszafordult felém:
- Jó irányba megyünk?
- Attól függ, ugyanoda megyünk-e –feleltem.
- Te is a Bakelitbe, nem?
- De igen – feleltem, és innentől csatlakoztam hozzájuk. A srác, aki megszólított, megmagyarázta:
- Itt ezen a környéken este nyolckor jólöltözött, kulturált fiatalok csak oda mehetnek.
- És látsz itt rajtatok kívül jólöltözött, kulturált fiatalokat?
A telefon azt mutatta, a Bakelit valahol a gyártelepen van, ezért bementünk. Én azt jósoltam, hogy hamarosan egy őr fog megjelenni rendkívül mérges kutyával és tőle útmutatást kérhetünk, de semmi ilyesmi nem történt. Csak egy biciklista alakja bukkant fel a raktárépületek között: mint kiderült, Miki volt az, és ő is a Bakelitbe igyekezett.
- Arrafelé nincs semmi – mutatott abba az irányba, amerre mi automatikusan mentünk volna. Az a srác, aki a telefonján a googlemapset nézte, tett pár lépést az ellenkező irányba.
- Igen, ez a jó… Ja, nem! – pillantott ismét a képernyőre. – Az agyamra megy ez a szar!
Azon az úton, amit a végén választottunk, átvágtunk a gyártelepen és megláttuk a Soroksári utat. Mint megjegyeztem, ez jó jel volt, mert a Bakelit hivatalos címében a Soroksári út szerepel. A körülöttünk köröző Miki azt mondta, ki kell mennünk a gyártelepről és továbbmenni dél felé, majd elkarikázott. Kimentünk és továbbmentünk dél felé, de ott csak pár autóplázát láttunk. Itt merült fel először a társaság egyik tagjában, hogy útbaigazítást kér egy biztonsági őrtől. Ez sikerrel zárult: kiderült, hogy a következő gyártelepre kell bemennünk. Itt egy újabb biztonsági őr útmutatása alapján elindultunk, és hamarosan meg is láttuk a Bakelit logóját – egy düledező kerítés fölött.
- Oké, most már megvan a Bakelit, de hol az épület? – jegyeztem meg, de közelebb érve megláttuk a kerítésre festett nyilakat. Ezeket követve végre bejutottunk a helyre (Miki már jól megérdemelt borát szürcsölte a bárpultnál).
- Nem is emlékeztem, hogy ez ilyen bonyolult – jegyezte meg társaságunkból az egyik srác.
- Én se –kontrázott egy másik.
- Basszus, ti már jártatok itt? Akkor hogyhogy húsz percet tévelyegtünk?

Kiderült, hogy Tami és Eszti más útvonalat választottak: leparkolták a kocsit egy Lidl előtt, és az első párhuzamos utcán sétáltak le. Mint elmondták, ennek hátulütője az volt, hogy szóban forgó utca a környékbeli szexmunkások munkahelyének bizonyult. Egy megtévesztett kuncsaft Esztinek is ajánlatot tett.
- Igen, azt hiszem, kicsit túlöltöztem – vallotta be Eszti testhezálló fekete nadrágjára és pulóverére pillantva.

Mivel a lányok felajánlották, hogy elvisznek a körútig, velük együtt sétáltam vissza a placcon keresztül. Egyszer csak egy autó húzódott le a járda szélére.
- Igazoltatás van – vélte Tami. – Eszti, van nálad személyi?
Az autó sofőrje rövid párbeszédet folytatott néhány lánnyal, majd elhúzott.
- Asszem, mégis inkább kuncsaft volt.
Továbbmentünk a szexmunkások mellett, akik nem sok figyelemre méltattak.
- Te foglalkoztál prostitúcióval? – kérdezte tőlem hirtelen Tami. Engem némileg meglepett a kérdés, de hát Tamival nincsenek tabuk köztünk.
- Nem, de egy időszakban elég promiszkuis életet éltem.
- Ja, nem úgy értem, genderkutatóként.

Doña Filoména Andalúziában

Doña Filoména egész úton velünk volt, minden kirándulásra elkísért minket, de szerencsére szállásról nem kellett neki gondoskodnunk. Ő ugyanis András tabletjének GPS-hangja.

Ennek ellenére azért ő sem tökéletes. Granadai sétánk után, mikor megpróbáltunk visszajutni az autópályára, meglepő módon nem arra irányított minket, ahonnan jöttünk.
- A másik út vezetett a körgyűrűre – jegyeztem meg, de András Doña Filoménára hallgatott. Bennem felrémlett az az eset, amikor még Lengyelországban a Mala GPS-éből beszélő „női hang” (ahogy Sanyi nevezte) Kisárva helyett majdnem elvitt Krakkóba. Doña Filoména ennyire azért nem volt elvetemült, viszont keresztülvezetett minket Granada belvárosán, ahol már kezdett felgyűlni a délutáni forgalom. Tény, hogy így sokkal többet láttunk a város modern részéből, viszont több mint félórába telt kikeverednünk.

Doña Filoména az autópályákon viszonylag ritkán szólalt meg, a városokban viszont annál gyakrabban, ugyanis az andalúzoknak van egy szenvedélye: a körforgalom. (Torremolinosban konkrétan még gyalogos körforgalmat is láttam: egy kilátóteraszt kétoldalról került meg egy-egy lépcső, és a helyiek kötelességtudóan a jobboldalin mentek le, a baloldalin fel.) Így a parti úton hajtva folyamatosan ezt hallgattuk:
„100 méter múlva hajtson be a körforgalomba, majd hajtson ki a második kijáraton. Hajtson ki a körforgalomból, majd hajtson be a körforgalomba. Hajtson ki a második kijáraton.”
András is unhatta már ezt, mert egyik nap a kocsiba beszállva megjegyezte:
- Azért Doña Filoména nélkül is kitalálunk az autópályára, ugye?
Elindultunk; csakhogy András nem kanyarodott fel a jól ismert utcán az autópálya felé, hanem maradt a városokat átszelő parti úton, ahol egymást követték a körforgalmak. Csak két településsel arrébb kapott észbe:
- Tulajdonképpen miért erre jöttem?
- Nem tudom, de valahogy föl kéne kavarni az autópályára.
- Bekapcsolom Doña Filoménát – döntötte el András, pont amikor felhívtam a figyelmet az autópálya felé vezető nyílra.
- És akkor Granada belvárosán keresztül fog elvezetni minket Gibraltárba?

Veszélyes állatok Gibraltáron és környékén

Mindannyian ismerjük a "szarvasveszély" táblát; gyerekkoromban mindig ezzel ijesztgettük nagyanyámat, aki minden állattól félt, amik szaladnak, attól meg pláne. Apukám meg elmagyarázta, hogy a szarvas azért veszély,mert rondán összetöri az autót, ha találkoznak (amellett,hogy ő maga se fog örülni). Az is közismert, hogy más országokban hasonlóan autókra (is) veszélyes állatokat jeleznek a táblák, így van Norvégiában Rénszarvasveszély, Afrikában pedig Elefántveszély és Vízilóveszély.

Ennek fényében nem lepődtem meg, mikor Gibraltáron Majomveszély táblával találkoztam. Hiszen a felső sziklán bármikor megtörténhet, hogy egy makákó keresztezi a gyalogos vagy autós útját:


Ráadásul aki elüt egy ilyen majmot, az nemcsak az állatka életét és saját autóját veszélyezteti, hanem az Egyesült Királyság jövőjét is. Hiszen tudjuk: Gibraltár csak addig marad brit kézen, amíg a szikláin majmok élnek. Nem csoda, hogy egész csapatot foglalkoztatnak kizárólag a majmok ellátására. A képen látható példányt először egy ösvényen pillantottuk meg, mellette a felirat: "Vigyázat, a majmok agresszívakká válhatnak, ha el akarnak menni mellettük az ösvényen." Egyszóval kerülnünk kellett, hiszen a majmoknak van elsőbbségük.

Úgy tűnik azonban, Gibraltár más állatainak a biztonságáról is gondoskodik. Továbbmenve ugyanis meglepve tapasztaltunk Lepkeveszély, Gyíkveszély és Fürjveszély táblákat. Mivel nem valószínű, hogy egy lepke elütése komoly kárt okozna az autóban, arra jutottunk, hogy ezeknek az állatoknak is elsőbbségük van.

A legfurcsább tábla azonban már hazafelé menet, Benálmadera külvárosában jött szembe velünk: egy teljesen beépített területen tűnt fel a Pávaveszély tábla. Konkrétan az egész andalúz partvidéken nem láttunk pávát, így abban a minimális méretű parkban sem, amelynek közelsége esetleg okot adhatott volna a táblára. Miközben a rejtélyen törtük a fejünket, egyszer csak három csirke rohant ki az útra. Tehát a potenciális magyarázatok:
1. Benálmadera lakói nem túl jók biológiából.
2. A pávák átalakultak.
3. A helyiek úgy gondolták, az autósok motiváltabbak lesznek a pávák megőrzésére, ezért kicsit szépítettek a táblán...

Magára hagyott repülőgép a pusztában

Jó időben kiértem a reptérre, úgyhogy letettem a cuccomat és küldtem Etelkának egy sms-t, hogy a Relay előtt vagyok. „Én is” – érkezett a meglepő válasz, de nem láttam sehol. Ezután kifejtette, hogy bement a SPAR-ba. Még sose tűnt fel, hogy a reptéren lenne SPAR, mindenesetre ott maradtam a Relay előtt remélve, hogy hamarosan előkerül, mert az ő beszállókártyáját is én nyomtattam ki. Helyette azonban Csaba jelent meg, aki megmagyarázta a helyzetet: az alsó szinten is van egy Relay, mellette egy SPAR, oda ment be Etelka gluténmentes kaját venni (valamiért úgy gondolta, Németországban ilyesmit nem árulnak az amúgy német tulajdonú áruházláncban). Mindenesetre odaadtam Csabának Etelka beszállókártyáját azzal, hogy bent a kapunál találkozunk, de bemennék, mert nekem még vizet kell vennem (mióta egyszer elvettek tőlem egy üres biciklispalackot a becsekkolásnál, nem kockáztatok).
Nem kellett volna ennyire sietnem: kiírták, hogy a gépünk másfél óra késéssel indul. Megírtuk a Berlinben várakozó ismerőseinknek, hogy késni fogunk, bár Etelka semmi visszajelzést nem kapott, hogy ezt elolvasták volna. Aztán dolgoztunk, amíg le nem dobott a wifi, majd elsétáltunk a kapuhoz. A bejárat előtt egy „útlevélellenőrzés” nevű bódét pillantottam meg, és már halásztam elő a személyimet, mikor feltűnt, hogy nem ül benne senki. Úgy fest, ismét akadálytalanul utazhatunk Schengenen belül – de a bódét a biztonság kedvéért otthagyták.
Az érkezés sem volt problémátlan. Ügyesen leszálltunk a reptéren – aztán megálltunk a közepén. A pilóta bemondta, hogy nem jött elénk senki, aki a kapuhoz vezethetne minket, ezért addig itt várakozunk. Nagyjából tíz perc után kinyitották az ajtókat és lent megpillantottuk a reptéri buszt. Sajnos mi már pont nem fértünk fel rá, így ottmaradtunk a betonon a reptér közepén. Fújt a szél, szemerkélt az eső és nagyon szerettünk volna pisilni, de úgy gondoltuk, a repülőre már nem mehetünk vissza, főleg, hogy közben megérkezett a váltás légiszemélyzet. Körülbelül 15 percet álltunk a pusztában, míg végre újabb reptérbusz állt meg előttünk. Ekkor kezdtek a repülőgépből kitódulni azok az utasok, akiket a személyzet nem hagyott kiszállni, mikor látták, hogy már nem fognak fölférni a buszra. Bezsúfolódtunk a buszba, amely ment velünk 100 métert, majd kirakott a kapunál.

A szökés – állatkerti akciósorozat 1-2.rész

Okos állat a manguszta. Gyorsan rájön arra, hogy ha gondozója a kajával a kinti világból jött be a kiskapun, ugyanott fog majd kimenni is. Márpedig a manguszta kíváncsi is (ez ugye az okossággal együtt jár), vagyis nagyon szeretné tudni, mi van odakint. Így aztán egy-két állatka egyszerűen rácuppant a gondozóra, és nem engedte el. A lány már ott állt a kapunál, de ugye kimenni nem tudott volna anélkül, hogy néhány manguszta is kiszabadulna vele együtt.

Megpróbálta kajával elterelni a figyelmüket, de sikertelenül. Csak akkor kezdték el rágcsálni reggeli kukoricájukat, amikor a gondozó egy óvatlan pillanatban kislisszolt a kapun.


A makik ennél sokkal kreatívabb módszereket eszeltek ki. Amikor egy család babakocsival sétált be a kifutóba, az egyik maki minden teketória nélkül a babakocsi alsó tárolórészébe ugrott és egy darabon utaztatta is magát. A gondozók aztán megkérték, másszon le, de nem ment messzire: leült a földre társai közé a korlát mellett. Azok viszont elvonták a figyelmét, így nem vette észre, hogy potenciális megszöktetői kifelé tartanak.
- Siess, mindjárt kimennek a babakocsisok – figyelmeztettem, de már késő volt: csak döbbenten bámult az ajtón kiguruló babakocsi után.

Láthatjuk tehát, hogy az első két szökési kísérlet kudarcot vallott. Azonban láttunk mi már karón varjút és buszmegállóban pingvint (legalábbis az állatkerti gondozók láttak), ezért tudjuk: az állatok nem adják fel egykönnyen. Hamarosan bizonyára újabb részekkel jelentkezünk izgalmas sorozatunkban.

Neuronpusztulás

Tomi jól döntött, hogy a busz hátsó sorába ült, ugyanis mikor a mellette ülők leszálltak, egy egész sora lett. Úgy döntött, ezt kihasználva végigfekszik az üléseken.
- De nem tudom feltenni a lábamat! – panaszkodott.
- Vedd le a cipődet.
Így is tett, de hamarosan újabb problémája adódott.
- Ez a busz mozog.
- Ennek mondjuk mi örülünk, különben az életben nem érnénk oda – jegyeztem meg.
- Nem úgy, föl-le is! Így nem lehet aludni!

Nemsokára már nem is volt lehetősége aludni, mert elindult a túra. Az első szakasz nem volt ugyan nehéz, mégis többen kifáradtak, és lelohadt a lelkesedésük, mire elérkeztünk a Diósjenő irányát jelző táblához.
- Én nem akarok továbbmenni! – nyafogott Gyuri. – Na jó, ha jó pasi az a Diós Jenő, akkor esetleg.
- Biztos, hogy jó pasi – jelentette ki Tomi. –Hiszen oda van írva, hogy Diósjenő, váá! Csak azt nem tudom, hogy a 8,1 a magassága vagy az IQ-ja.

Oroszi-závoznál egy magaslest találtunk. Laci és Tomi rögtön fölmásztak.
- Ez itt a pottyantós vécé – jelentette ki Tomi, mire gyorsan odébbhúzódtunk. Nemsokára Tomi valószínűleg elvégezte a dolgát, mert lemászott. Gazsi rögtön meglátta a szívatás lehetőségét.
- El lehet venni a létrát?
Tomi elvette a létrát, de ekkor derült ki, hogy a létra alatt egy másik, némileg jobb állapotú létra húzódik meg. A szívatás ilyetén meghiúsulása után Tomi visszatette a létrát, Laci pedig lemászott, az alsó létra fokaira lépve.
- Te hogyhogy nem a szétesős létrán jöttél le? – csodálkozott Tomi, majd megértette: - Ja, hogy te gondolkodol!

Háziállatokról beszélgetve került szóba Alex királypitonja, aki – mint ezt fontosnak tartotta kihangsúlyozni – egyáltalán nem azonos a királykobrával. Tomi ezen is elgondolkozott.
- Ha van királykobra, miért nincs G.I. Joe kobra?
Alex rábámult.
- Tudod, szeretek veled beszélgetni, de a humorod hatására annyi neuron pusztul el az agyamban, mint három korsó sörtől.

Apartman macskával kiadó

Már írtam arról (a Macskák szigete című posztban), hogy Dalmácia igazi macskabarát vidék. A hét nap alatt, amíg körbejártuk Brać szigetét, minden napra jutott legalább egy barátságos doromboló új barát. Néhányuk, mint kiderült, az apartman tartozéka volt.
Milnában hazafelé menet egy hófehér cicára lettem figyelmes az árokparton, a szállásunkkal majdnem szemben. Mivel épp elfoglaltnak tűnt, gyorsan megadtam neki, hol keressen, és továbbmentünk. Másnap reggel – ékes bizonyítékaként, hogy a fehér macskák egyáltalán nem mind siketek – hangos nyávogásra ébredtem. Kimenve az apartmanhoz vezető lépcső alatt láttam elhúzni a tegnapi fehér cicvákot, aki mindeközben követelőzően nyávogott. Miután szóltam neki, hogy itt vagyok, feljött a lépcsőn és nagy simiparti következett; ha csak fél percre abbahagytam (például hogy képet készítsek róla), máris újrakezdte a követelőző nyávogást. Mindez addig tartott, amíg a földszinten a szállásadó ajtaján meg nem fordult a kulcs a zárban. Ekkor a fehér macsek odaszaladt és bebizonyosodott, hogy nem véletlenül láttam tegnap egy nagy zacskó macskakaját a szállásadó szobájában.

Sumartinban több viharvert vörös kandúr is bóklászott az apartman körül, éppezért a fiatalabb generációnak jó menekülési készségekre kellett szert tennie. Reggel, futásból hazafelé menet egy macskát pillantottam meg a kerítés melletti létra tetején. Szóltam neki, de sajnos hamar kiderült, hogy nem érek fel odáig. Ekkor a cicc átsétált a kis ház tetejére, amelyben a gondnok lakott. Így már, ha én felmentem a lépcsőfordulóig, kinyújtózkodva pont elértem a fejecskéjét. Nagy riadalmamra neki ez nem volt elég, és láttam, hogy ugrásra készülődik. Próbáltam lebeszélni, mert innen leesni még macskának sem lehet kellemes, ám a kiskandúr pontosan célzott és mellettem a lépcsőkorláton landolt. Persze simogattam, de utána szerettem volna fölmenni az apartmanba lezuhanyozni. Milnai társával ellentétben ő nem nyávogott, viszont akrobatamutatványokkal próbálta magára vonni a figyelmemet. Végül egész az ajtónkig feljött, sőt az apartmanba is besétált volna, csak nem voltam biztos benne, hogy a tulajdonos ennek örülne.



Végül egy kép az általam ismert legfiatalabb parkolóőrről:

Dalmácia borai

Igaz lehet, hogy a korral az ember elveszít bizonyos készségeket. András például újabban nem tudja felnyitni a csavaros tetejű üvegeket. Ez okoz némi nehézséget, miután utazáskor jellemzően ilyeneket szoktunk venni, amióta négy éve (szintén Dalmáciában) csak a bor megvásárlása után szembesültünk azzal, hogy nincs az apartmanban dugóhúzó.
András persze nem adja fel egykönnyen; Sumartinban a strand sziklái fölött ülve eltökélte, hogy csakazértis megpróbálja még egyszer.
- Jó ötlet – mutattam rá -, mert nem leszek mindig itt, hogy kinyissam a borodat.
András ettől röhögőgörcsöt kapott, de azt hiszem, ösztönzést is, hogy dolgozzon a kapcsolatunk fenntartásáért.

Miután sikerült kinyitni a kis borokat (Andrásnak is az övét, teljesen egyedül), arról beszélgettünk, hogy barátainknak prošeket, helyi desszertbort veszünk majd ajándékba.
- De csak az utolsó nap – tettem hozzá.
- Még szép! Zsolt nem ér nekem annyit, hogy végigcipeljek egy bazi nagy üveget az egész szigeten. – András megérezhette, hogy ez a mondat nem hangzott túl lojálisan, ezért hozzátette: - Én se érek meg annyit magamnak.

A kis üveges italokkal pár nap múlva egy étteremben szembesültünk ismét, ahol felfedeztem az étlapon egy pelješaci bort. Mindig is izgatta a fantáziámat a Pelješac-félsziget (majdnem Splitig felnyúlik, de annyira lent kezdődik, hogy át kell hozzá menni a bosnyák partszakaszon), ezért egy pohár ilyet szerettem volna, az angolul igen gyengén beszélő pincérnő azonban elmagyarázta, hogy bonyolultabb a helyzet.
- Pohár van a ház borából. A pelješaci bor kis üveg, 1,8 deci. Melyiket kéri?
- Az üvegest. És mellé egy poharat – tettem hozzá a biztonság kedvéért, mert strandon iszom bort üvegből, de étteremben azért nem szokás.
- Akkor egy üveg és egy pohár bort is?
Kezdtem érezni, hogy ebből kavarodás lesz, ha nem állítom le.
- Nem, jó lesz a pohár.
Ehhez képest pár (jópár) perc múlva a pincérnő tálcáján egy pohár vörösborral, valamint egy kis üveggel jelent meg, hogy akkor most melyiket választom. Így muszáj volt a poharat kérnem – mivel már kitöltötték, még képesek lettek volna kifizettetni velem akkor is, ha nem iszom meg…

Motoros a pácban

András új hobbija a Blinkee. Furcsa neve ellenére ez nem egy házimanó, hanem bérelhető elektromos motorok rendszere, némileg hasonlóképpen működik a MOL Bubihoz. András ha csak teheti, ilyen motorokkal száguldozik a városban. Akkor is Blinkeet használt, mikor beugrott az irodába, hogy otthagyja nekem a kekszet, amit ígért. Ráhel és Léna épp bent voltak az irodában, hát beszélgettek egy kicsit. Mikor András visszatért a motorhoz, döbbenten tapasztalta, hogy az lezárta magát; úgy tűnik, pár percnél többet nem szívesen vár alkalmi gazdájára. A gond csak ott volt, hogy András összes cucca benne volt a csomagtartóban, beleértve az igazolványait és a mobilját is.

Szerencsére a lányok még bent voltak az irodában, bár épp indulni készültek. Léna kölcsönadta Andrásnak a kulcsát, András pedig az irodai telefonról felhívta a Blinkee központot, hogy nyissák ki a robogóját. A központban azonban nem vették fel a telefont. András várt egy kicsit, majd elunta és hazament; a sisakot otthagyta az irodában, hiszen úgyis vissza kell majd jönnie a cuccaiért. (Beérve én csak ezt a sisakot találtam, és azt gondoltam, elfelejtette visszaadni a robogóval együtt és majd jól megbüntetik.)

András otthonról ismét felhívta a Blinkee-t, akik ezúttal fölvették. Úgyhogy ismét keresztülmetrózott a városon, hogy kivehesse a cuccait a közben felnyitott motorból. Pedig már azt remélte, lesz egy szabad délutánja – de hát Parkinson törvénye a motorozásra is vonatkozik.

Meglátni és megszeretni

- Tiszta gáz, hogy egy csomó heteró jön a melegsátorba – méltatlankodott Zsolti. Csodálkozva néztem rá.
- Most miért baj az? Legalább tanulnak valamit.
- Igen, de így nem lehet tudni, hogy ki meleg és ki nem – felelte Zsolti a távolba meredve. Követtem a tekintetét, és a fehér inges, jóképű srácot pillantottam meg, akinek a haverjai – egy fiú és egy lány – éppen üzeneteket írtak a parafa táblánkra.
- Mármint egy konkrét személyről akarnád tudni, hogy meleg-e vagy sem? Értem.
A társaság felragasztotta a post-iteket és odébbállt. Julcsi a parafa táblához ment helyretenni pár leesett üzenetet, amikor hirtelen felkiáltott és felemelt valamit a földről. Egy sorozat automatával készült fénykép volt, amelyek a fehér inges srácot ábrázolták.
- Utánaviszem, hátha még itt van a Civil Szigeten – indult el Zsolti, de a triót már sehol sem láttuk. Zsolti mindenesetre zsebre tette a fényképsorozatot; a nap folyamán még két ugyanilyet találtunk a földön, ugyanarról a srácról. Közben Julcsi megtanulta kezelni a kitűző-készítő gépet, és egy hibbant pillanatban felvetette: csináljunk egy kitűzőt a srác képével. Az igazolványkép pont ráfért egy kisebb kitűzőre, amit Zsolti már hamarosan az ingzsebébe süllyesztett. Azért amikor elmentünk kajálni, kitűzte magára, hátha szembejön a srác vagy valaki, aki felismeri, de hát ennek péntek este a Szigeten eleve nem volt sok esélye. Később a koncertekre menet is pásztáztuk a szembejövőket; Julcsi biztosította Zsoltit, hogy ő felismeri a srác barátait, de nem volt alkalma ezt bebizonyítani.

Az estét a Magic Mirrorban terveztük befejezni, és idejekorán odamentünk, ugyanis Zsolti és én is otthon felejtettük a szemüvegünket, így közel kellett ülnünk, ha látni akartunk valamit az előadásból. Sajnos a közönség sorban állt a sátor előtt, mert odabent át kellett rendezni a színpadot. Amikor megnyitották a kapukat, összekapaszkodtunk négyen, és kellő asszertivitással sikerült egymás melletti helyeket találnunk a negyedik sorban. A másik oldalamon Gergő huppant le a haverjaival, akiket már a sorban felfedeztünk.
- Kíváncsi vagyok, hány meleg van itt húsz méteres körzeten belül – jegyezte meg Zsolti, és megnyitotta a Grindrt. Persze egy csomó kép jelent meg, többek között az előttünk ülő magas srácról.
- Egy konkrét fehéringes személyt keresel? – ugrattam Zsoltit, akinek erről eszébe jutott a srác, és elővette ingzsebéből a kitűzőt. Próba-szerencse alapján odaadta Gergőéknek.
- Nem ismeritek?
- Nem, de tök helyes – felelte Gergő haverja, akinek addigra elmeséltem a teljes történetet és jól szórakozott rajta. – Megtarthatom?
- Persze, tartsd meg – felelte Zsolti. Elcsodálkoztam a nagylelkűségén.
- Odaadnád a kitűzőt?
- Én anélkül is felismerem…
Gergő haverja végül visszaadta a kitűzőt, és nem is volt baj, mert az élő változattal nem találkoztunk az este folyamán. De azért nyitott szemmel fogunk járni a városban.

Magaslati nézőpontok

Kinga az egész kerti parti alatt lelkesen fotózott. Mivel azonban a teljes társaság nem fért bele egy keretbe, fotósunk úgy döntött, hogy feláll egy székre. Természetesen arra, amelyik a grill mellett állt, és amelyiknek az egyik keresztrúdja az egyik oldalon majdnem teljesen kicsúszott.
- Ügyesen kiválasztottad az egyetlen széket, ami mindjárt szét fog esni - jegyeztem meg. Kingának azonban ez nem tűnt fel (a széken állva ugye nem láthatta), így rendületlen vidámsággal helyezkedett a széken, hogy sikerüljön a csoportkép. Pár perc múlva Dávid is észrevette a szék állapotát és győzködni kezdte Kingát, hogy másszon le, de hiába. Meg kellett várni, míg a kép elkészült, még szerencse, hogy a szék addig kibírta.
- Ja, ez a szék tök szar - fedezte fel ekkor Juli. -Nem is tudom, hogy került ide ki, hozok másikat.

Mivel közelgett a vihar, a gyilkosost elhalasztottuk akkorra, amikor a kerti tevékenységek már nem lesznek praktikusak; addig Juli a pingpongozást javasolta.
-Kristóf nem hajlandó játszani velem - panaszolta.
- Miért?
-Mert folyton szarrá verem.
Erre a vádra Kristófnak csak egy válasza lehetett: felállt és követte Julit a kert végébe. Mi is így tettünk, de utunkba került egy függőágy.
- Ezek tökjók, de én tuti kiesnék belőle - jegyeztem meg.
- Pont a közepére kell feküdni, akkor nem esel ki - magyarázta Árpi. Kinga rögtön ki is próbálta, és tényleg benne maradt. Sőt, ezután keresztbe felült, és én is beültem mellé, mégsem estem ki. Árpi tanulmányozta a cetlit az ágyon.
- Én már nem ülök bele, mert az van ráírva, hogy 220 kilóra van hitelesítve.
Féltem, hogy nehéz lesz kimászni az ágyból, de egész gyorsan sikerült. Odamentünk a pingpongasztalhoz, és azt láttuk, hogy Juli a szomszéd garázsának a tetején mászkál.
- Juli, ne ugorj! - kiáltotta Dávid emberbarátilag. Juli tovább sétált a tetőn, majd az egyik magasra nőtt bokorból előhalászta a pingponglabdát és ledobta. Ő maga is leugrott és folytatták a játékot; Juli rögtön az első szervánál jó nagyot rontott.
- Így vered szarrá Kristófot? - csodálkoztam.
- Ezt most nem számoljuk, jó? - javasolta Juli. Kristóf csodálkozva nézett rá.
- Hogyhogy nem számoljuk? Ezt így lehet csinálni? Akkor az előzőt se számoljuk.
- Na jó, de nekem még remeg a kezem attól, hogy felmásztam a tetőre!

Szocreál szálloda

Komiža városa egyetlen szállodával büszkélkedhet. A tengerparton áll, külseje és berendezése alapján pártüdülő lehetett valamikor a szocializmusban. A brosúra azonban azt ígérte, kényelmes szobákat találunk majd tisztálkodószerekkel felszerelt fürdőszobával, az étterem pedig a speciális étkezési igényeket is kielégíti.

Már a tisztálkodószereknél kezdett gyanús lenni a dolog. Az ígéret hatására többen nem hoztunk sampont, viszont a fürdőszobákban higiéniai cikk gyanánt csak gagyi miniszappanok szerepeltek. A recepción se tudtak kis sampont adni, pénzért se. Ellentétben Barcelonával, amely felkészült a fapadosokon feladott poggyász nélkül utazó nyaralókra, itt egyetlen bolt sem árult 100 ml-es kiszerelésű samponokat. A megoldás egyesek számára az volt, hogy többen közösen vettek és használtak egy sampont, mások azoktól kunyeráltak, akik előrelátóan hoztak magukkal, vagy akik feladott poggyászukba be tudták tenni.

Első este farkaséhesen érkeztünk az étterembe, de a levest még így is többen otthagytuk, ugyanis egyértelműen porból készült. Ezt nem is próbálták titkolni: másnap az étterem teraszán álló (nem működő) szökőkútra kitették a levespor zacskóját (utólag merült fel bennem, hogy ez esetleg valamelyik vendégtől érkező kritika volt). A levesből amúgy elvben lehetett repetát kérni, de senki nem tette: az egyik pincér tétován álldogált órákon keresztül a teraszon, zsúrkocsiján a nagy tál levessel.

A főételnél elvileg három opció közül lehetett választani. A vegetáriánus változat az első két nap spagetti volt valamilyen szósszal, mutatva a szakács kreativitásának korlátait. A harmadik napra viszont a spagettihez is tonhalszószt ígértek, mire a vegák természetesen fellázadtak. Persze a főpincér megígérte, hogy talál megoldást. Kíváncsian ültem be az étterembe, és kellemes meglepetés fogadott: egy tányéron két szelet grillezett paprikát, három szelet grillezett cukkinit és három szelet grillezett paradicsomot kaptam, mellé sültkrumplit. A kombináció kicsit szokatlan volt, de a grillzöldséget nem lehet nagyon elcseszni, szóval elégedett lehettem. Nem úgy Laci, csapatunk vegán tagja, aki valamivel később érkezett: neki több krumpli jutott ugyan, viszont csak egy-egy szelet cukkini és paradicsom.
- Biztos egy paradicsomot és egy cukkinit vágtak föl összesen és az utolsónak már csak ennyi jutott – véltem. – Sajnálom, nem akartam elenni előled a paradicsomot.
- Ugyan, mindegy. Két napja úgyis folyamatosan paradicsomot és paprikát eszem, mert ezek láthatóan más salátát nem ismernek.

Ez az értékelés igaz volt a szálloda pizzériájára is, ahol az ebédek zajlottak. A tavaszi saláta konkrétan paprikából és paradicsomból állt, valamiért a görög salátába is tettek zöldpaprikát, a hússalátából viszont szinte minden zöldséget kispóroltak: a tonhalsaláta tonhalat és krumplit tartalmazott (?!), a polipsaláta viszont felszeletelt polipkarokat egyetlen salátalevélen. Ráadásul, mint Kataržyna megállapította, teljesen ízetlen is volt.
- Nem tudom, miért gondoltam, hogy itt fantasztikus polipsalátát fognak csinálni – jegyezte meg utalva arra, hogy a szálloda konyhája addigra már kellően leszerepelt. Így amikor az utolsó napra salátát kellett választani, nekem pedig lefordítani az angolul nem beszélőknek az étlapot, hozzáadtam a szükséges infókat.
- Ez ilyen kukoricás, ez görögsaláta, ez az a paprika-paradicsom izé, amit Laci eszik, ez pedig polipsaláta és szar.

Macskák szigete

Viš szigetéről az átlagos turistának csak a Kék Barlang jut eszébe. Az ilyen felfogáson azonban rögtön meglátszik, hogy csak az utazási irodák brosúráiból tájékozódik, és nem fordít elég figyelmet a sziget valódi jellegzetességeire. Amelyek között első helyen természetesen a macskák állnak.

Komiža városa szó szerint tele van macskákkal. Az utcán sétálva a lábad körül szlalomoznak, ha pedig megállsz egy kőkorlátnál naplementét nézni, azonnal felugranak melléd. A helyiek persze imádják őket, számos ház előtt tesznek ki macskatálkákat. Számukat jellemzi, hogy Kataržina, akinek eredeti célja az volt, hogy a sziget összes macskáját lefotózza, egy nap után feladta a projektet.

Első és legközelebbi barátságomat Vámpikával kötöttem. A Vámpika nevet azért adtam neki, mert ha a sok simitől belelkesült, harapdálni kezdte az ember kezét. Vámpika a szálloda bejárata előtt korzózott és kunyerálta a simit; kihasználta, hogy a strandnak erre a szakaszára nem szabad kutyát vinni, így az egész terep az övé és társaié.


Szabad idejükben valószínűleg grilleztek, ugyanis egyszer kinézve Vámpika kedvenc helyén egy kerti grillt pillantottam meg. Természetesen csapatunk több tagját bemutattam neki és mindenki el volt tőle ragadtatva, Vámpikánál azonban én maradtam a kedvenc és végül mindig hozzám tért vissza. Ha kimentem a kapun, jellegzetes nyávogásával üdvözölt és kezdődhetett a simiparti.

A fenti képen látható régi romos házban egy kajakkölcsönző üzemelt, amelynek ember tulajdonosai mellett két fiatalkorú macskalkalmazottja is volt. Vöri félénkebb állatka volt, az eredeti dizájnú Harlekin azonban (aki igen hasonlít egyik barátomra a budapesti Cat Caféból) a játék kedvéért minden félelméről megfeledkezett: ő ugyanis méltán kiérdemelte a Komiža legjátékosabb macskája nevet. Noha szerette a simit, a simipartik nála sose tartottak sokáig, mert közben garantáltan észrevett egy játékszert. Játszott a nejlonzacskókkal, a lepkékkel, sőt tesókája farkával is.

Sokáig azt hittem, Harlekin Vámpika előző gyerekeinek egyike, de inkább csak rossz szomszédi viszonyt ápoltak egymással. Egyik este Vámpika észrevette a ház mellett sétáló Harlekint és támadólag közeledett felé. Én próbáltam lefogni és nyugtatni, de ez csak egy darabig hatott: utána kicsúszott a kezem alól, Harlekinhez rohant és úgy felékapott, hogy a kisebbik állatka csak harcművészetből tanult vetődéssel tudta kivédeni. A helyzetet két francia kislány oldotta meg: ők Harlekint kezdték simogatni, stratégiailag közé és Vámpika közé állva, így ez utóbbi hamarosan eloldalgott.


Állatbarát csapatunk tagjai közül azonban Jocival esett meg a legjobb macskás sztori. Az utcán sétálva egy kapu előtt egy keservesen síró macskát pillantott meg, aki ránézett és követelőzően felnyávogott. Joci – miután mérlegelte a potenciális akadályokat (például hogy nem tud horvátul, vagy hogy esetleg elhajtják a francba) – bekopogott.
- Elnézést a zavarásért, de nagyon sírt a macska.
- Ja, semmi baj, köszönjük – felelték a lakók

Reptéri bonyodalmak

Még a gyorsforgalmin jártunk, mikor Etelka hívott.
- 10 perc múlva ott vagyok –közöltem köszönésképp.
- Nem kell sietnetek, mert találtak egy gazdátlan csomagot, úgyhogy lezárták az egész A terminált. Most itt állunk az épület előtt. Szóval nyugi, nem megy el a gép nélkülünk.
Ez utóbbiban annyira nem voltam biztos, mivel a riadó előtt is becsekkolhattak emberek. Odaérve már messziről láttuk, hogy az emberek az A terminál felől a B terminálhoz özönlenek. Hát persze, hiszen a biztonsági ellenőrzés közös (erre már rájöttünk, amikor egy korábbi utunkon valamiért másik terminálhoz küldtek minket). Így szépen kiszálltam a B terminálnál és beálltam a sorba. Leadtam a drótot Etelkának is, de kiderült: ő nem csekkolt be online, ráadásul feladott poggyásza is van, így kénytelen megvárni, míg kinyit az A terminál.

Bejutottam a váróba, és azon tűnődtem: ha tolmácskollégámon kívül a magyar résztvevők se jutnak be, akkor lehet, hogy csak én utazom a csapatból, és akkor lesz egy szabadnapom. Amikor azonban elkezdődött a beszállás, megpillantottam Etelkát a sorban. Mint kiderül, a résztvevők is bejutottak, bár nem épp nehézség nélkül: minthogy poggyászt feladni nem tudtak, minden cuccukat kézipoggyásznak minősítették és kihajították belőle a 100 ml fölötti mennyiségű folyadékokat (beleértve Pali gyógyszerét – még mindig levelezget a légitársasággal, hogy kapjon érte kártérítést). Volt, aki kapuzárás előtt konkrétan két perccel ért oda, új jelentést adva a „kapuzárási pánik” kifejezésnek.

Bécsben már együtt mozogtunk, kivéve Danielt, akinek valamiért erre a járatra nem sikerült becsekkolnia, így ki kellett mennie a tranzitból, hogy ezt elintézze. Mi hamar megtaláltuk a kaput, letáboroztunk a közelében; a srácok szendvicset ettek, Etelka a kávézóban kiválasztotta azt a sütit, amelynek kb. minden összetevőjére allergiás, én meg bementem a dutyifreebe nápolyit venni. Már nem volt sok idő az indulásig, de se sort nem láttunk a kapunál, se Danielt. Végül Pali odament kérdezősködni, és ezzel jött vissza:
- Azért nincs sor, mert már mindenki bent van, csak minket várnak.
- És Daniel?
- Lehet, hogy bent van, de ha nem,majd idetalál. De ne várjunk rá tovább, mert a végén lekéssük a gépet.
Beszálltunk tehát, de a srácok nagyon nyújtogatták a nyakukat, nem látják-e Danielt. A mellettem ülő burgenlandi úriember, aki – mint kiderült – hajóútra készült, szintén sűrűn felállt és nézegetett hátra.
- Elvesztettem valakit – magyarázta.
- Ja, mi is, de nem nagy ügy; ha itt maradt, akkor így jártunk.
- De nekem muszáj megtalálnom azt az embert, mert övé a hajó!

Persze a visszaút se ment simán. A spliti reptérről valamiért minden gép késve indult (ehhez semmilyen magyarázatot nem fűztek, a hangosbemondón kizárólag elveszett svédeket keresgéltek). Hiába lett volna egy óránk a csatlakozásig Frankfurtban, ennek nagy részét a levegőben töltöttük. Leszálláskor be is mondta a sztuvi, hogy a budapesti utasokat majd táblával várja valaki odalent és őt kell követnünk. Valóban ott is állt egy nő (a srácok „öregasszony”-ként hivatkoztak rá, pedig max 50 éves lehetett), és ellenőrizte a beszállókártyákat. Persze pont ekkor zárta be a telefonom a korábban megnyitott pdf-et, és szerencsétlenkedtem vele további nemtomhány percet. Ezután kis csapatunkat, valamint a szintén Budapestre készülő két külföldi fickót beültettek egy mikrobuszba és megkerültük a fél repteret, míg egy számmal ellátott kapuhoz nem értünk.
- 35A, ez az enyém! – örült meg Enrique Carlos Diego.
- Az nem a kapuszám, cica, az az ülőhelyed – világosítottam fel. Pali jól szórakozott.
- Vicces is volna, ha ő a 35-ös kapun szállna be, én meg a 36-oson.
- Hát ezek után bármi jöhet.
Ezek után az jött, hogy kiszállítottak minket, sorba álltunk az útlevél-ellenőrzésnél és egy marcona fejű határőr végignézte mindenkinek a személyijét (ahhoz képest, hogy késésben voltunk, nem siette el). Ezután visszaszálltunk a kisbuszba, újabb rövid körutazás a repülőtéren, míg megálltunk egy gép előtt. Ahhoz képest, hogy tíz perc múlva indultunk volna, a pilóta épp az ablakot mosta. Minket se engedtek ki a kisbuszból, csak az „öregasszony” szállt ki, és kérdezett valamit a pilótától. Amúgy a többi utasnak se volt se híre, se hamva.
- Lehet, hogy ez nem is a mi gépünk – dobtam be. Az egyik külföldi fickó rögtön álmodozni kezdett.
- Lehet, hogy véletlenül elvisznek a Seychelle-szigetekre, vagy valami karib-tengeri üdülőhelyre.
- Az nem jó, mert csak reggelre érnénk oda, és már tennének is föl minket egy napközbeni vissza gépre – hűtöttem le. – Olyasmi kéne, ami nem hosszú út, de ma már nem tudnánk visszajönni, így kénytelenek lennének szállást biztosítani nekünk. – A külföldi elismerte a logikámat, így kiegyeztünk Mallorcában.
Sajnos nem volt szerencsénk: ez a budapesti gép volt, csak késve indult.

Bízz az ösztöneidben!

Miután kiszálltunk a turistabuszból Vis város határában, kérdőn néztünk idegenvezetőnkre, Robira, akinek Hurvinek-külsejéhez képest meglepően jó angolja és dumája volt.
- Most merre?
- Kövessétek az ösztöneiteket! - javasolta Robi, majd odaszólt a baloldali utcán elinduló Boginak: - Nem arra!
Ebből Robi már sejthette volna, hogy nem a világ legjobban tájékozódó csapatával van dolga. Mégis elkövette azt a hibát, hogy a belvárosba érve félóra szabadidőt engedélyezett azzal, hogy hat húszkor ugyanazon a téren találkozunk. Hat húszkor a csapat nagy része még nem volt ott. Sőt, tíz perccel később sem. Többen próbálták őket hívni, egyikük se vette fel.
- Lehet, hogy eltévedtek - véltem.
- Hogy lehet egy ilyen városban eltévedni? - csodálkozott Pali. - Egy öböl mellett megy körbe, befele nincsenek is utcák!
- Annyira csak nem bénák, hogy eltévedtek - vélte Bogi, elfeledve saját tájékozódási bakiját félórával korábban. Gabit egészen más izgatta.
- És ezért hagytam ott a fél sörömet! Tudjátok, mit jelent ez egy cseh állampolgárnak? Ha ez kiderül, kiközösítenek az egyházból!
- Nem mondjuk el nekik - biztosítottam.
- Még szerencse, hogy nem cseh sör volt.
- De ti az elveszettekkel voltatok, nem? . kérdeztem Bogit, mert emlékeztem, hogy összefutottunk.
- Igen, egy darabig ott mentek mögöttünk. Aztán lementünk egy lépcsőn, és vártuk, hogy jönnek, de nem jöttek.
Nagy nehezen valakit elértünk telefonon, aki közölte, hogy a busznál vannak. Megkönnyebbülten felmentünk a buszhoz - ahol nem volt senki. Hozzájuk nem jutott el az az infó, hogy a busz nem ugyanonnan indul vissza, mint ahol letett minket. Úgyhogy tettünk egy kört, hogy összeszedjük a buszmegállóban üldögélő társaságot.

Széttrollkodott mese

A new trad mesemondó workshopon pármunkában mesét írtunk. Természetesen az elkészült mesét meg akartam osztani Andrással is, ő azonban folyamatosan beletrollkodott. A végeredmény valahogy így nézett ki:
- Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő. Abban élt egy mókus. Ez a mókus nap mint nap látta az embereket, akik eljöttek az erdőbe, és nagyon megtetszettek neki. Arra gondolt:
- "Milyen kurva messze lakom!"
- Nem, az a nyuszika volt. Arra gondolt, hogy ő is szeretne ember lenni. Elment tehát a varázslóhoz és megkérte, át tudja-e őt változtatni emberré. "Persze, mi sem könnyebb - felelte a varázsló -, de előbb el kell döntened, hogy férfi vagy nő szeretnél lenni." "Hát, nem tudom"- felelte a mókus.
- Miért, a mókusnak nem volt neme?
- Ennek most nem. Na, szóval azt mondta: "Nem tudom, te mit ajánlasz?"
- "Hát, nem tudom, de elég nagy a farkad."
- Jézusom, tudtuk, hogy valakiknek ez az asszociációja fog támadni. Először nem is mókust akartunk, hanem mosómedvét, csak az ugye gendered, mert háztartási munkát végez. De a mókusnak nem olyan farka volt, szóval semmi sem predesztinálta arra, milyen nemű legyen. Azt mondta: "Hát ezt nem tudom most így eldönteni, át kell gondolnom." "Persze, gondold át nyugodtan, végezz kutatómunkát, kérjél tanácsokat, aztán ha eldöntötted, gyere vissza." A mókus tehát elindult. Kiért az erdőből és egy várat talált, ott pedig egy lovaggal találkozott.
- Egy lézengő ritterrel.
- Olyasmi. A lovag megkérdezte tőle: "Hát te mi járatban vagy, mókus?" "Hát én ember szeretnék lenni, de el kéne döntenem, hogy férfi vagy nő legyek." "Hát természetesen férfinak kell lenned! Mi férfiak vagyunk a lovagok, akik az országunkat megvédelmezzük. Erősek vagyunk és bátrak..."
- "...és azt mondjuk, hogy 'ni'."
- Nem, az egy másik mese. "... és csupa kaland az életünk." "Hú, ez jól hangzik" - gondolta a mókus, és már majdnem eldöntötte, hogy férfi akar lenni, amikor a várból lefelé menet megpillantott egy asszonyt, aki a gyermekét szoptatta. Az asszony megkérdezte, mi járatban volt a várban.
- "Mi a faszt kerestél fönt a várban?"
- Ja, olyasmi. A mókus elmondta, hogy nem tudja eldönteni, milyen nemű ember legyen. "Hát ha rám hallgatsz, akkor nő leszel - javasolta az asszony. - Mi nők szüljük és neveljük a gyermekeket, rajtunk múlik az emberiség jövője. A férfiak csak háborúznak, de mi nők a békét és a szeretetet hozzuk el a világba." A mókus ezen eléggé összezavarodott. Továbbment és elért a kocsmához.
- Édes Krisztusom, még ez is?
- Ez amúgy a meseíró-társam ötlete volt. A kocsma mellett ott feküdt egy ember, totálisan bebaszva.
- És angolul beszélt.
- Nem beszélt az már semmilyen nyelven. A mókus elgondolkodott: "Na ez aztán igazán bátor, erős és hősies!" Ekkor odaért az ember felesége a gyerekükkel. A feleség elkezdett ordítozni a férjével: "Te semmirekellő, már megint bebasztál, mint az állat! Micsoda alak vagy te, itt fekszel a saját hányadékodban!" A gyerek megijedt, és kérlelni kezdte: "Anyu, menjünk haza!" - mire az anyja lekevert neki egy jó nagy nyaklevest. "Aha, ezek a nők, akik a békét és szeretetet hozzák a világba?"-gondolta a mókus. Úgy vélte, legjobb, ha szakértői véleményt kérdez és felkereste a tudóst. A tudós ilyen, miben is szoktak lakni, ja igen, elefántcsonttoronyban. A tudós megkérdezte: "MI járatban vagy, te mókus?" "Hát én bizony emberré szeretnék válni, de a varázsló azt mondta, el kéne döntenem, hogy férfi vagy nő legyek."
- "Micsoda? A varázslóhoz mentél, ahhoz a sarlatánhoz, ahelyett, hogy hozzám jöttél volna?! Nehogy azt képzeld, hogy segíteni fogok neked!"
- Ajjmár, nem volt a tudós ilyen szemét. Azt mondta: "Ha a tudomány útja érdekel, mindenképpen azt javaslom, hogy férfi légy. Hiszen nézd csak meg ezt a sok könyvet: mind férfiak írták! Hány férfi Nobel-díjas van és hány nő? Azt a sok tudást, amit a könyvekből megszereztem, egy nő nem szerezheti meg. Hiszen bizonyított, hogy a nők agya nem képes a tudomány befogadására." "Ebben lehet valami" - gondolta a mókus, és elindult vissza az erdő felé. Útközben azonban találkozott a bábaasszonnyal.
- "Hát te ki a fasz vagy?" "Én a mókus vagyok, és te ki a fasz vagy?" "Én a bábaasszony vagyok."
- Pontosan így. A bábaasszony is megkérdezte, mi járatban van a mókus, ő pedig elmondta, mi a kérdése és milyen választ kapott a tudóstól. "Ostobaság! - felelte a bábaasszony. - Az a csávó csak ül ott fenn az elefántcsonttornyában, megvan a sok tudása, de mire használja? Nekünk, asszonyoknak praktikus tudásunk van. Ismerjük a mező virágait, a természet minden titkát, és ezeket gyógyításra és a szülés megkönnyítésére használjuk. A tudomány igazi útját csak mi, nők ismerjük." A mókus most már teljesen összezavarodott, ezért úgy döntött...
- Jaj, ne, még egy?
-... hogy már nem kérdez meg senkit, hanem leül a patakparton és összeszedi a gondolatait. Így is tett, és visszament a varázslóhoz.
- "Tudod, mit, már nem is akarok ember lenni."
- Nem, nem. Azt mondta: "Még mindig ember szeretnék lenni, de igazából se férfi, se nő nem szeretnék lenni. Legszívesebben egyik se lennék, de nem is tudom, vannak-e ilyenek vagy mit tudnak csinálni a világban." "Vannak ilyenek - felelte a varázsló -, mert én is ilyen vagyok."
- Levette a köpenyét, és látszott, hogy melle is van meg farka is.
- Társadalmi nemekről beszélünk, te észlény. Ez egy genderqueer mese. "Nagyon szívesen változtatlak ilyen emberré - folytatta a varázsló - ,és ha szeretnél, lehetsz az asszisztensem." Így is lett, és még rengeteg emberen segítettek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Keresési feltételek

- Meg kell találnom az unokahúgomat - közölte Attila.
- Oké, miről ismerjük fel?
- Lány - közölte Attila a meglepő infót. Körülnéztem a tömegben, ahol első blikkre 50%-nál jelentősen több nő tartózkodott.
- Esetleg van valami, amivel szűkíthetnénk a kört?
- Egyáltalán nem hasonlít rám!
Na így már könnyű lesz.

Cézár, Cézár, vécézár

- Majd adok neked valamit – ígérte apám. – Sőt, két valamit.
- Jaj, de jó! Nyávognak?
Mivel apám meglepetésnek szánta a dolgot, nem válaszolt, viszont keresgélni kezdett a zsebében (ez kábé kizárta azt a lehetőséget, hogy kiscicákat fogok kapni). Majd a másik zsebében, majd a harmadikban.
- Hová tettem a vécélakat kulcsát? – Majd megmagyarázta: - Lecseréltem a régi rozsdás lakatot egy újra.
- És ahhoz fogok kulcsot kapni? – értettem meg.
- Igen, ha megtalálom. Talán a dzsekim zsebében… itt sincs. Jaj, istenem! Lehet, hogy a kockás nadrágomban hagytam? Az meg otthon van.
- Akkor hogy fogunk vécére menni? – aggodalmaskodott anyám.
- Mi van a lenti vécével? – kérdeztem, mert a nemrég megvásárolt alsó telken is van egy budi.
- Azt jobb, ha nem próbálod ki. De semmi vész, megoldjuk.
- Letöröd a lakatot? – kérdeztem.
- Dehogy töröm le, ez egy vadonatúj lakat!
Nem derült ki, hogy helyette milyen megoldás jár a fejében, én mindenesetre elmentem futni. Mikor visszaértem, ők éppen tízóraiztak.
- Mi a helyzet a vécével? – kérdeztem. – Sikerült kinyitni?
- Természetesen! – jelentette be apám büszkén. – Tekintsd meg!
Megtekintettem: az történt, hogy apám leszerelte az ajtót a sarokvasakról, így az ajtó most a másik oldalon, de nyílt. Mondjuk bezárni nem lehetett, de ez azért túlélhető. Indulás előtt viszont apám visszaszerelte a sarokvasakat, nehogy kóbor vaddisznók vegyék használatba a budit távollétünkben.

Miután megérkeztünk hozzájuk és leültünk ebédelni,apám a szalvétámra tett egy kis kulcsot.
- Ez az új vécékulcs.
Ebéd közben persze nem álltam fel, hogy rátegyem a kulcskarikára. Valamivel később, mikor már átöltöztem és összepakoltam, jutott eszembe a kulcs és kimentem a konyhába. A szüleim szokás szerint az ebéd utáni kávé keretében mindent szétpakoltak az asztalon; a szalvétának és a rajta levő kulcsnak nyomát sem találtam. Mindenesetre nem vártam meg, míg előkerül. Csak megtalálják addig, míg legközelebb a telken tervezek vécére menni.

Reggeli kávé

Tudtuk, hogy másnap reggelre kell vennünk reggelit, így ilyen szemmel néztük végig a TESCO polcait. Én elég hamar ráakadtam egy jónak tűnő gyümölcslére, de a biztonság kedvéért kávé is kellett volna. A hűtőben Starbucks kész kávék üldögéltek pohárban, és örömmel fedeztem fel köztük a laktózmentes cappuccinót. Csakhogy azt hűtve kellett tárolni, mi pedig még igen messze voltunk a szállástól és abban sem lehettünk biztosak, hogy lesz ott hűtőszekrény. Így végül egy laktózos, de hűtés nélkül is elálló változatot választottam, Tomi viszont bevállalta a Starbucks cuccot.

A reggeli kávé hiánya másoknak is fejtörést okozott. Szerencsére kiderült, hogy a mi apartmanunk konyhájában van főzőlap, így Gyuri beígérte, hogy reggel átjön hozzánk kávét főzni (felajánlottam neki a magamnak vásárolt jegeskávét, de cukortartalma miatt nem kért belőle), Jules pedig bejelentkezett, hogy abból ő is kérne. Ezt és az egyéb logisztikai dolgokat letudván felmentem az apartmanba, betettem a hűtőbe az innivalóimat és lefeküdtem aludni.

Reggel az első kávéivó személy Tomi volt, aki Starbucksos kávéjával csatlakozott hozzám és a gyümölcslémhez a reggelizőasztalnál.
Nem romlott meg a kávéd? – kérdeztem.
Nem, teljesen jó.
Mondjuk éjszakára betehetted volna a hűtőbe.
Ja, van hűtő?
Nem sokkal később megérkezett Gyuri egy régi típusú kotyogós kávéfőzővel. Erről Tominak eszébe jutott, hogy kiönthette volna a kávéját lábosba megmelegíteni, de miután eddigre megitta, igazából mindegy volt. A hagyományos kávéfőzést viszont nehezítette, hogy a főzőlapokat sokkal nagyobb edényekre tervezték, a kávéfőző tehát a szállal körbevéve középen üldögélt volna, minden hőhatástól távol. Gyuri végül egy lábos vízbe tette bele a kávéfőzőt. Így persze lassabb lett a folyamat, de Jules csodálatos érzékkel pont akkor jelent meg az apartmanunkban, amikor a kávé elkészült.

Másnapra már megszoktam, hogy mindenki hozzánk jön kávét főzni és inni (reggelit ugyan már kaptunk, de rendes magyarok ugyebár nem bíznak a mások által készített kávéban). Így amikor a Copfossal az erkélyen keresztül beszélgettünk (ő lent a parkolóban, én kint az erkélyen), egy idő után felinvitáltam hozzánk, hátha úgy nem ébresztjük fel Dolny Smokovec teljes lakosságát.
De nem fogok zavarni?
Viccelsz? Ez az apartman már így is kész átjáróház.

Vasárnap reggel a buszra várva beugrottam egy közértbe, és örömmel fedeztem fel itt is a laktózmentes Starbucks terméket. Vettem egyet abból a megfontolásból, hogy ha Tomié nem romlott meg egy fél nap és egy meleg szobában töltött éjszaka alatt, az enyém is kibír egy nappalt a kocsi csomagtartójában. Este aztán betettem a hűtőbe. Másnap reggel futás után szükségem volt egy kis kávéra, mielőtt lezuhanyozom, elővettem tehát és megállapítottam, hogy egy igen rövid szívószálat is mellékeltek hozzá. Alapvetően nem pártolom a szívószálakat, de ha már adták, beleszúrtam; kb. a pohár közepéig ért le, úgyhogy nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan fogom a pohár alján levő kávét meginni. Mint utóbb kiderült, ezzel a problémával nem kellett vesződnöm. Miután ugyanis beleittam és elmentem zuhanyozni, visszatérve a szívószálnak hűlt helyét találtam – becsúszott a lyukon a kávéba. Jobb híján elővettem egy poharat a szekrényből és abba öntöttem ki a kávét, a közben előkerülő szívószálat ügyesen elkapva.

A savanyúkáposzta, a vészmadár és az őrülten vezető autóstoppos, valamint medvék minden mennyiségben

Már induláskor észrevettem, hogy Richard vászonszatyrainak egyike nedves. Figyelmeztettem, mire kutatni kezdett, mi okozhatta ezt. A gyanú a savanyúkáposztára terelődött, aminek ellenőrizte a dobozát, megállapította, hogy nem zár teljesen, majd ennek ellenére betette a csomagtartóba. Nem kellett volna: az első megállónál kiderült, hogy a doboz tovább eresztett, és a káposztalé a csomagtartó kárpitjába is beleitta magát.
- Pedig a káposztalevet meg akartam inni! – szomorkodott Richard. Gergőt mint az autó tulajdonosát egészen más zavarta a történetben:
- Most az egész csomagtartó savanyú káposzta-szagú lesz. Utálom a savanyú káposztát. Egyébként is, ki az, aki pont Szlovákiába visz savanyú káposztát??

Hamar kiderült, hogy ez nem Gergő napja. Egyrészt a donovaly étteremben, ahol megálltunk vacsorázni, a helybeli cigányzenészek műsorát is kénytelenek voltunk végighallgatni, a szálláson a túraterv kihirdetésekor pedig Tóni vészmadárkodásával kellett szembenéznie.
- Holnap 7-kor indulunk, hogy elérjük a 7.30-as siklót Ótátrafüreden…
- 7 órakor nem elég indulni – vitatkozott Tóni. – Kilométeres sorok állnak majd a pénztárnál, és előtte még a parkolást is ki kell fizetni, ami hosszú és bonyolult. Egyébként is, én nem fogok autóval menni. 2 kilométer Ótátrafüred! Felgyalogolok vagy felmegyek a villamossal.
- A villamossal ugyanakkor érsz oda – mutatott rá Gergő.
- Nem baj, én akkor se megyek kocsival.
Tóni persze csak addig nem akart kocsival menni, amíg neki kellett volna vezetnie; amint valaki felajánlotta, hogy elviszi őket, rögtön letett a villamosozásról. Azt viszont továbbra is állította, hogy a 7 órás indulás egyrészt nem fog megvalósulni, mert úgyis lesz, aki nem készül el időben, másrészt a kilométeres sorok miatt amíg mindenki jegyet vesz, elmegy előttünk a sikló. Gergő azonban tartotta magát a túratervhez.

Másnap Tóni jóslatával ellentétben majdnem minden autó elindult 7-kor; csak Ferit láttuk, amint valamiért még visszamegy a házba. A lenti parkolóban alig voltak; leparkoltunk és vártuk Feriéket, de csak nem jöttek. 10 perc várakozás után elindultunk fölfelé, hogy legalább a jegyünk meglegyen. Ott kiderült, hogy Feriék a fönti parkolóban már várnak minket; ennek a parkolónak a létezéséről Tóni nem is tudott. A pénztárnál senki nem állt rajtunk és két csávókán kívül, akik jégcsákányukat éles felével fölfelé kötötték fel a hátizsákjukra, így mindenki tisztes távolságot tartott tőlük. Az időnkbe belefért, Feriék ugyanis még látták elmenni a fél 8-as siklót.
Tóni odalépett Gergőhöz:
- Bocsánatot kérek a tegnapi vészmadárkodásért. Belátom, tévedtem.
- Hát mondjuk tény, hogy nem értük el a siklót – jegyezte meg Gergő. Tóni összefoglalta a helyzetet:
- Semmiben nem volt igazam, de a siklót nem értük el… Többet nem vészmadárkodom. Máskor nem szoktam ennyire összevissza beszélni, csak ha iszom, de olyankor okos vagyok.
- Hogy én mióta várok rá, hogy a Tóni okos legyen! – jegyeztem meg. – Nem tudtam, hogy ez a módszer…

Nemcsak a sikló lekésésének volt köszönhető, hogy a tervezettnél több órával később értünk le Nova Lesnára. A villamos éppen elment, a következő 50 perc múlva volt esedékes, ezért azok, akik még nem vacsoráztak, éttermet kerestek. Nova Lesna elég kísértetvárosnak tűnt, még a googlemaps is csak egyetlen éttermet talált egy szállodában. Ott a pincér közölte, hogy aznap grillezés van, úgyhogy egy órán belül nincs kaja. A többség rezignáltan beült vacsorázni, páran azonban úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, mert akkor is egy órával előbb visszaérünk, mint a többiek. Sőt talán hamarabb is, mert Balázs kiállt stoppolni, hogy visszajusson az autójához és visszajöjjön értünk. A biztonság kedvéért Zsolt azért megnézte a villamosmegállót, és azzal tért vissza, hogy jegypénztár nincs, viszont szlovákul ki van írva, hogy kell jegyet venni. Richard, aki rádiójátékokból és giccses popszámokból már egy ideje tanul szlovákul, elolvasta és kiderítette, hogy sms-ben kell jegyet venni. Ezt ki akarta próbálni, ezért úgy döntött, mindenképpen villamossal megy; ez azért is hasznos volt, mert öten nem fértünk volna be Balázs mellé, aki időközben kapott stoppot és elhúzott Ótátrafüred irányába. Ezután viszont aggasztóan sokáig nem tért vissza, pedig az út alig pár percbe telt volna. Már felkészültünk lélekben, hogy megvárjuk a villamost, amikor végre megjelent Balázs és elmesélte, mi történt.
- Egy fiatal lengyel pár vett föl, nagyon jó fejek voltak. Kitettek Ótátrafüreden és továbbmentek, én meg akkor vettem észre, hogy a túrabotjaim a kocsijukban maradtak. Szerencsére mondták, hogy Poprád felé mennek. Bepattantam a kocsiba, imádkoztam, hogy ne jöjjön rendőr, és 160-nal száguldottam a poprádi úton, közben megelőztem néhány kocsit. Szerencsére utolértem őket, rájuk villogtam és megálltak.
Végül sikerült Richardék előtt hazaérnünk, viszont ők olcsón megúszták, mivel a külföldi telefonról küldött sms-t a rendszer nem fogadta el, kalauzzal viszont nem találkoztak.

A másnapi túra Javorina közelében indult. Először egy szimpatikus patakvölgyön túráztunk végig, ahol az egyik híd előtt a következő feliratra lettünk figyelmesek:
„A híd után Ön egy fából faragott medvét fog látni.”
Nyilván el akarták kerülni, hogy a szobrot valamelyik turista igazinak nézze és bepánikoljon. Csak annyi volt a probléma, hogy a híd túloldalán nem egy, hanem két (amúgy nem túl élethű) medveszobor várt minket. Ha tehát valaki egy darab famedvére számít, még mindig előfordulhat, hogy a másodikat élőnek hiszi.

Pár óra múlva leereszkedtünk a Zöld-tavi turistaházhoz. Mivel eléggé szétszakadt a csapat, nem volt könnyű megállapítani, hogy hiányzik-e valaki, de Balázsnak feltűnt, hogy sehol sem találja a Copfost.
- Én az előbb láttam – bizonygatta Roland. Egy telefonhívásból viszont kiderült, hogy a Copfos eltévedt; Tóniéktól kért útbaigazítást egy kereszteződésnél, akik meg is mondták, hogy forduljon jobbra, csak azt nem, hogy utána ki kell térni a piroson. Így a Copfos telefonos távnavigációval folytatta az utat, és – mint utóbb kiderült – parázott, hogy megeszik a medvék, Balázs meg megfenyegette Tóniékat, hogy nekik kell majd lehozniuk, ha elvész. Azért bízhatott párja tájékozódási képességeiben, mert nem sürgette az indulást. Gergő döntött úgy négy óra körül, hogy szedjük össze magunkat, ezért bementem az étterembe szólni azoknak, akik ott ültek le. Roland az egyik padon feküdt és aludt. Finoman keltegetni kezdtem, mire félálomban megszólalt:
- De én tényleg láttam a Copfost!

Már a túra utolsó szakaszán jártunk, amikor Tominak eszébe jutott, hogy felhívja az anyukáját.
- Nem, anyu, minden rendben. Teljesen biztonságos a hely, nem esett semmi bajom.
- A medvetámadást is mondd el – szóltam közbe, remélve, hogy behallatszik a telefonba. Tóni vette a lapot.
- Igen, meséld el, hogy megharapott a medve!
Tomi anyukája nem hallotta a poénjainkat, de Tomi tolmácsolta őket a telefonba, majd nekünk a választ:
- Anyu üzeni, hogy csak kerüljetek a kezei közé!

Azt a mennydörgős Drégelyvár

Ragyogó napsütésben indultunk, Rétságon az átszállási időben még fagyiztunk is. Azután jöttek a felhők, és mire beértünk Hontra, már zuhogott az eső. Csoportunk néhány tagja ennek ellenére úgy döntött, hogy az eredeti terv szerint a Honti-szakadékban teszi meg az első szakaszt, majd kimászik a meredek hegyoldalon. Mi többiek a turistaúton maradtunk, ahol egyelőre még kezelhető mennyiségű volt a sár - legalábbis nekem, de megálláskor meglepve állapítottam meg, hogy Anita nadrágján oldalt barna csík húzódik.
- Pedig hogy sajnáltam azokat, akik odalent a sárban csúszkálnak! - jegyezte meg Anita önkritikusan. Csaba, akinek lánya és annak kutyája is csatlakozott a túrához, a kutyust a kezében hozta. Mikor elismerésünket fejeztük ki, megvonta a vállát:
- Mi mindent meg nem tesz az ember az unokájáért...

Többen úgy gondoltuk, hogy akik a sárban csúszkálnak, nem fogják megkockáztatni a meredek sziklafalon való felmászást, inkább visszafordulnak. Misi, aki a buszon ugyan még mindenáron hegyoldalban akart csúszkálni, végül mégis velünk tartott, erősködött, hogy biztosan feljönnek. Felmerült, hogy hívjuk fel őket, de senkinek sem akarózott eláztatnia a telefonját. Végül ismét csak szlovák túratársunkra számíthattunk.
- Mindjárt feljönnek - foglalta össze Feri a hívás végén. - Csak azt mondta, most éppen küzdenek a sárral, ne hívogassam ilyen marhaságokkal.
Gazsiék valóban feljutottak (bár az örömteli pillanatról én pont lemaradtam), és elég elcsigázottnak tűntek. Ennek láttán Misi lelkendezni kezdett:
- De jó, hogy magamra hallgattam!

Továbbindultunk zuhogó eső, mennydörgés és csalánerdő közepette.
- De legalább nem kell félnünk a villámlástól - állapította meg Misi. - Hiszen csalánba nem üt a mennykő.
Nimka elgondolkozott.
- Na de ha én ott vagyok a csalán közepén és jön a villám, akkor a csalánba ugye nem fog belecsapni, tehát helyette belém fog!

3 óra körül állt el az eső. Tomi örömmel le is vette az esőkabátját és átvette a száraz pólóját, bár megállapította, hogy ez fölösleges művelet, mert úgyis vizes lesz ez is. A kabátot viszont otthagyta a fára akasztva, a többiek hozták utána. Mentünk előre a gerincen és egyre közelebb sejtettük Drégely várát.
- Ott baloldalt mintha hangokat hallottam volna - jegyezte meg Tomi.
- Én is szoktam hangokat hallani, de mindig azt mondják, hogy normális vagyok - nyugtattam meg. Gazsi belekarolt Anitába és magával húzta az út bal szélére.
- Képzeld, az volt...- kezdte, majd meglepett arcunkat látva magyarázatot adott: - Csak meg akartam nyugtatni Tomit, hogy nem őrült meg, tényleg hallott hangokat balról.

A várban elbúcsúztunk Feritől, ő ugyanis alternatív útvonalat talált ki magának: rájött, hogy ha észak fele megy le a várból, egy busszal ki tud menni a határig és onnét már a szlovák oldalon haza. Ehhez képest Nagyoroszi vasútállomásra kiérve meglepetten olvastuk tőle az sms-t:
"Mégsem tudok nélkületek élni. Itt vagyok a vonaton, foglaltam 8 helyet a második kocsiban."
- Ennyire tele van a vonat, hogy helyet kell foglalni?-hüledezett Gazsi, Misi pedig elkezdte számolni, hogy nyolcnál többen vagyunk. De persze jutott mindenkinek ülőhely a vonaton. Ott kiderült az is, hogy került oda Feri: abba nem gondolt bele, hogy a buszmegálló a vonatnál jóval kijjebb, az országúton van. Leérve szembesült vele, hogy már nem érné el a buszt, ezért inkább visszajött velünk Vácig. Ezzel feladta a leckét a vonatkalauznak, az ugyanis még sosem adott ki nemzetközi jegyet a kispiroson, és telefonos segítséget kellett kérnie ahhoz, hogy is megy ez. Ezek után Nimka 90%-os jegye okozott fejtörést neki, azt ugyanis netkapcsolat nélkül nem tudta kiadni, viszont elment a mobilnete. Ezen annyira elgondolkodott, hogy nemcsak Nimkának, hanem az utána következő embereknek sem adott ki jegyet. Gazsi már aggódott, hogy a zónázón bajunk lesz abból, hogy nincs jegyünk, de két megállóval Vác előtt a kalauz észbekapott és gyorsan kiadta a maradék jegyeket.

Csaba Vác előtt egy megállóval szállt le. Előtte odaintette Gazsit:
- Rád bízom a lányomat, vigyázz rá.
- Ne haragudj, de nem tudom megígérni - felelte Gazsi és Ferire mutatott. - Látod, milyen nagy a szerelem, ha képes volt visszajönni miatta Vácig...
Feri, aki éppen a túrakutyát babusgatta, nevetve felnézett. Valaki meg is jegyezte:
- Kérdés, hogy a lány vagy a kutya miatt maradt velünk?

Észrevétlen művelet

Amikor felálltam az asztaltól és elindultam, beleakadtam egy zsinórba. Mint kiderült, ez a zsinór Kristóf (az ember, nem a macska) számítógépét kötötte össze a konnektorral, amíg én a beakadással ki nem rántottam a helyéről.
- Bocsánat, nem vettem észre, hogy bedugtál valamit - szabadkoztam. Kristóf rám bámult.
- Remélem, ez az utolsó eset, hogy ezt a mondatot hallom egy nő szájából.