Gewitter

András délelőttös volt, így abban maradtunk, hogy délután megyünk uszodába. Ezt odaérkezéskor, rejtői fordulattal élve, mélyen megbántuk. Délelőttönként csak a labdázó nyugdíjasokat kell kerülgetni a medencében, most viszont annyian voltak, hogy a kinti medencét konkrétan lezárták "megtelt" felirattal; bent a mélyvízben még csak-csak lehetett úszni, a sekélyebb rész viszont tele volt nagydarab apukákkal, akik gyereküket úsztatva folyamatosan hátrafelé mentek, így állandóan beleütközve az arra úszókba. Nem is voltam bent sokáig, inkább kimentem Andráshoz napozni abban a reményben, hogy a bentiek csak elfogynak egyszer. Ehhez képest nemsokára egy úszómester lépett hozzánk.
- Félóra múlva zivatar lesz - közölte. Valószínűleg arra számított, hogy erre ijedten eltakarodunk, ehelyett én elindultam a kinti medence felé: ha az abban pancsolóknak is megmondták, hogy zivatar lesz, talán kimenekültek a vízből és lehet végre úszni.

Ha nem is ürült ki a medence, azért lényegesen kevesebben voltak benne. Az úszómester azonban elvétette az időzítést: alig úsztam 150 métert, viharos szél kezdett fújni. Mi is bemenekültünk az épületbe a túlsó oldalon.
- Én lezuhanyoznék, ha nem gond- mondtam.
- Szerintem mindenki most fog zuhanyozni.
- De lehet, hogy sikerül beelőznöm őket.
Sikerült is, főleg, mert már korábban felfigyeltem a női szauna előtti zuhanyblokkra, amiről valószínűleg nem mindenki tudott. Mikor kijöttem, már javában zuhogott az eső, az addig kint napozó vendégek a zuhanyzó előcsarnokában gyülekeztek.
- Mindjárt vége a zivatarnak - mondta András. - Azt akár megvárhatjuk itt is.
Az úszómester azonban máshogy gondolta.
- Itt nem lehet csoportosulni. Most csak a benti medence használható, de az meg megtelt. Kérem, hagyják el az uszodát.
Ez is volt a tervünk. Csakhogy az öltözők az alagsorban voltak a medence két oldalán, és nem volt közöttük átjárás. És mi természetesen a rossz oldalon álltunk.
Az úszómester kérdőn nézett ránk, amikor az ajtóhoz léptünk.
- A túloldalon van a cuccunk - magyaráztuk. Bólintott, mi meg végigrohantunk a teraszon a zuhogó esőben.

Mire kijöttünk az uszodából, már ismét sütött a nap.

Apartmankiadási alapok kezdőknek

Grazban egy szimpatikusnak tűnő apartmant foglaltunk le a pályaudvar közelében. A tulaj nagyon pattogott emailben, hogy írjuk meg, mikor érkezünk, mert csak délután 3 után lehet elfoglalni a szállást. Megírtuk, hogy fél négyre ér be a vonatunk, nem kell aggódni.

A vonatról leszállva elkezdtük keresni a Finkengasse 2-es számot, amit címként megadtak. Ezt az épületet azonban nagyon látványosan még építették. Először azt gondoltuk, egy része már kész van és valahol be tudunk menni, de nem találtunk ilyen helyet, és a munkások is azt mondták, hogy ez építési terület, jövőre fog kinyitni a szálloda, ami itt épül. Felvetettem, hogy talán, amíg ez az épület nincs kész, egy másik épületnek adták a 2-es számot. A szomszéd épület valóban ígéretesnek tűnt, szemlátomást diákkollégiumként működött - ámde a 4-es házszám díszelgett rajta. Azért megpróbálkoztunk a kapukóddal, amit a szállásadó előre elküldött (mindkét panelen), de nem nyitotta a kaput. Próbáltuk elérni a szállásadót telefonon, emailben és sms-ben is, de egyikre sem reagált. Viszont megláttunk a kollégium földszintjén egy srácot, aki éppen a kis előkertjébe ment ki. Megkérdeztük tőle, hogy melyik a Finkengasse 2, de ő is a félkész épületre mutatott.
- Az gáz, mert nekünk ott van a szállásunk.
-Egy félkész szállodában akartok lakni?
- Hát nem, de lehet, hogy ott fogunk.
A szállásadó továbbra se reagált, úgyhogy - mivel nem kívántunk órákat szobrozni a kapu előtt - úgy döntöttünk, keresünk egy másik szállást. Szerencsére a közelben találtunk egy hostelt, ami kifejezetten klassznak tűnt, és kivettünk ott egy szobát - egyelőre egy éjszakára. A raszta srác kedvesen adott nekünk egy szobát, mi felcuccoltunk és elindultunk a városba. A biztonság kedvéért még egyszer körbejártuk az épülő szállodát, hátha csak nem vettük észre a bejáratot. Ekkor hívta fel Andrást a szállásadó. Bár továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a Finkengasse 2-ben van a szállás, összeraktuk, hogy a 4-es számról van szó. Mgkérdeztük a kapukódot, ő ugyanazt mondta, amit egyszer már megkaptunk.
- Ezzel nem nyílik. Melyik panelen kell benyomni? Itt kettő is van.
- Nem tudom, én még nem jártam annál a lakásnál. Próbálkozzanak mind a kettőn.
- Nyomjuk meg utána a kulcs jelet?
- Igen, próbálják meg úgy.
- Így se nyílik.
A nő röviden konzultált egy kollégájával, majd mondott egy másik kódot, amivel szintén nem nyílt ki a kapu. Ezen a ponton elkértem Andrástól a telefont, mert úgy ítéltem meg, ő túl türelmes a szállásadóval, én pedig nagyon szomjas voltam és nem akartam még másfél órát szobrozni az épület előtt.
- Sajnos nincs több ötletem - mondta a nő. - Ezt az apartmant most először adjuk ki, és igazából a kollégám felelős érte, csak ő most elutazott és én helyettesítem.
- Ez mind rendben van, de alap, hogy meg tudják mondani, hogy jutunk be a lakásba. Van egy ötletem: mi elmegyünk, beülünk valahová, önök kiderítik, mi a kapukód, és félóra múlva beszélünk.
Ebben a pillanatban kinyílt a kapu.
- Mit csináltál? - csodálkoztam.
- Kísérletileg benyomtam az 1234# mesterkódot, és kinyílt - felelte András.
Elmondtuk a jó hírt az ügyintézőnek, aki még mindig ott volt a telefonban.
- Nagyon jó. 9-es lakás.
9-es lakást nem találtunk, csak 009-est, mert ugye az emelet száma mindig előtte volt. A 009-es természetesen be volt zárva. Visszamentünk az előcsarnokba, ahol tíz kis széf sorakozott.
- Te, szerintem a 9-es széf lesz!-raktam össze a dolgot, mert ilyen széfbe rejtett kulccsal már volt tapasztalatom (https://macskamedve.blogspot.com/2019/10/kulcs-szefben.html). Beállítottuk rajta azt a kódot, amit emailben mint kapukódot kaptunk meg, és működött. A széfben egy csipet találtunk, valamint egy papírt, amire a 9-es és a 423-as szám volt felírva. Ismét megpróbálkoztunk a 009-es szobával, eredménytelenül. Felmentünk a 423-ashoz, és végre kinyílt az ajtó. Ekkor visszamentünk a hostelbe, elmagyaráztuk a helyzetet, a raszta srác pedig iszonyat jófej módon az összes pénzünket visszaadta.

Ezzel még nem értek véget a szállásadó kompetenciaproblémái, szobánk ugyanis láthatóan egyszemélyes volt (bár "szoba két főnek" címmel hirdették a booking.com-on). Az ágyon ugyan valamennyire elfértünk ketten, ám csak egy párna és egy paplan tartozott hozzá. A folyosón találtunk egy kocsit hengerpárnákkal és párnahuzatokkal, onnan kommunizáltunk el egyet-egyet. A paplanon első éjjel megpróbáltunk megosztozni, de ezáltal én általában takaró nélkül maradtam. Másnap András írt a szállásadónak, hogy hozzanak még egy paplant, de válaszul csak egy "remélem, jól érzik magukat a szálláson" üzenet érkezett, mintha mi nem is írtunk volna semmit. Este visszaérve persze nem tapasztaltunk semmi változást. A kocsiról elvettünk egy paplanhuzatot és András éjjel azzal takarózott, de a harmadik napon azért írt még egy emailt, hogy kérünk még egy személyre ágyneműt. Ezt végre tudomásul vették, és ott-tartózkodásunk harmadik éjszakáján végre mindkettőnknek jutott saját takaró.

Grazi kutyák

Graz állatbarát város: nagyon sok kutyával találkoztunk. Legjobb barátunk egy hosszú szőrű csivava volt, aki az utcánkban lakott egy földszinti lakásban. Egyszer séta közben is találkoztunk vele, de legtöbbször az ablakpárkányon állt és várta az arra járókat. Ha odanyújtottam a kezem, a csivi tiszta izgalomba jött, és vadul nyaldosni kezdte.

A grazi kutyák ezen felül környezettudatosak. Egyszer láttunk egy nőt, aki pórázon sétáltatta a kutyáját - annak a szájában pedig egy előírásosan lelapított üres PET palack volt. Nyilván vitte az újragyűjtőbe.

Közlekedési rejtélyek Grazban

Az Eggenberg-kastélynál szembesültünk azzal, hogy az 1-es villamos helyett pótlóbusz jár. Ezen meg is lepődtem, mert esküdni mertem volna, hogy láttam 1-es villamost a főpályaudvarnál. Mindenesetre felszálltunk a pótlóbuszra, bár menetrendjében gyanúsan nem szerepelt a főpályaudvar. Gondoltuk, valameddig elvisz a pótlóbusz, ott meg majd át lehet szállni a villamosra, mint nálunk szokás. Tény, hogy a pótlóbusz elvitt valameddig - konkrétan a remízig. A sofőr bemondta (egy megállóval hamarabb), hogy a busz remízbe megy, és tényleg be is fordult annak az udvarába és ott tette le az utasokat (nem pedig az előtte levő buszmegállóban, pedig akkor átszállhattunk volna a mögöttünk haladó 85-ösre). A remíz udvarából kisétálva megláttuk a villamossíneket, így beálltunk a megállóba. Mint kiderült azonban, itt nem az 1-es villamos járt, hanem a 7-es. Hogy az 1-es villamos pontosan hol jött le a hegyről, és miért nem azt kötötték össze az 1-es pótlóbusszal, továbbra is rejtély számunkra.



Utolsó túranapunkon a Thalersee nevű helyes kis hegyi tóhoz érkeztünk ki (ez van a képen), és úgy terveztük, itt szállunk fel a 40-es buszra, ami levisz a hegyről. A 40-es busz ritka jószág: egyes órákban egy darab, másokban kettő jár belőle. Mi nem sokkal késtük le a 15.22-est, de szerencsére 15.58-kor is esedékes volt egy busz, így addig kisétáltunk a tópartra. Észrevettünk viszont egy táblát, amely szerint elektromos mikrobusz is visz le a hegyről, ugyanoda, mint a 40-es - sőt menetrendje szerint majdnem ugyanazon időpontokban (15.58 helyett 15.52-kor). Ott is állt a mikrobusz, a sofőrje éppen töltötte és közben mosta le az ablakait. Úgy döntöttünk, megkérdezzük, mennyibe kerül, esetleg érvényes-e rá a grazi napijegyünk. Így is tettünk, mikor beállt a megállóba.
- Ez ingyenes járat - közölte a sofőr, mire beszálltunk, és tíz perc alatt leértünk. András felvetette, hogy talán mostanában ez jár a 40-es helyett, de nem; a 40-est akkor láttuk lejönni, mikor mi már a 85-ösön ültünk (amit azzal lekéstünk volna). Tehát továbbra is rejtély marad, hogy egy olyan hegyen, ahol óránként kétszer jár egy busz, miért jár pontosan vagy csaknem ugyanabban az időpontban egy elektromos mikrobusz is, közte viszont semmi?

Köztéri normák

A földön ültünk a Keplerplatzon és hallgattuk a szakállas csávót, aki "Cats against fascism" feliratú pólóban tolta az antifasiszta rappet.
- Ezen a környéken készült ám a Lázár videója - jegyezte meg Tündi. - Tudod, amiben azt mondta, hogy Bécs bevándorlók lakta részein milyen szörnyű állapotok vannak, rossz a közbiztonság és mindent ellep a szemét.
- Komolyan?
- Aha. Ahogy a vonulás közben élőztünk, mondtam is, hogy nagyon szeretnék szemetet mutatni, de nem látok egy darabot se!
Ebben a pillanatban az italosstandnál álló srác kezéből kicsúszott az üdítős üveg és ezer darabra tört a földön.
- Tessék, látod, csak kérned kell - mondtam Tündinek. - Itt van neked a szemét. Gyorsan videózd le, mert három perc múlva már nem lesz itt.
Nem kellett addig várni; amint ezt kimondtam, megjelent egy fickó hatalmas söprűvel és szemétlapáttal és összesöpörte a cserepeket.

Ami a közbiztonságot illeti, arra sem lehetett panasz: a tüntetés védelmére annyi rendőrt vezényeltek ki, hogy konkrétan a parkoló rendőrautók sorát követve találtam oda a helyszínre. Amikor el akartunk menni boltba, megálltunk a zebránál, ahol piros volt, bár nem jött egyetlen autó sem.
- Ugyan, nincs itt rendőr! - legyintett Tündi rövid várakozás után és átsétált a piroson.

Medvestrand

Tita megállapította, hogy ha velem megy állatokat nézni, mindig dögmeleg van. Már előre sajnáltam a medvéket, akiknek még bundájuk is van, de Tita megnyugtatott:
- Van nekik egy jó kis tó a kifutójukban, abban strandolhatnak. Figyeld meg, mi fogunk irigykedni rájuk.
Igaza is lett. A tóban vidáman úszkáló medvét találtunk.


Más medvék inkább a zuhanyozást választották. Egy elkerített területen volt egy fiatal medve (mint utóbb kiderült, ő pár éve itt született a parkban), akit a gondozó slaggal locsolt. A maci láthatóan élvezte a dolgot, lelkesen kapkodott a vízsugár után és két lábra állva várta a fürdetést.


A Medvepark arról is nevezetes, hogy lehet a medvéket mézzel etetni. Elég sok látogatót láttunk, akik hosszú fakanalakon nyújtották be a maciknak a mézet.

Az egyik ilyen pár, miután elegük lett az etetésből, felajánlották nekünk a mézüket. Mi azonban nem fogadtuk el, ugyanis egész mással készültünk: Tita egy egész kosár sárgarépát hozott, ami egyrészt egészségesebb, másrészt érdekesebb a medvék számára, mert ilyet kevesebbet kapnak. Tita a kerítés fölött dobta be nekik a répákat, én inkább a réseken át. Mindkét esetben a maci odasietett (a mézhez nem mentek oda, ha nem közvetlenül nekik nyújtották), a karmaival felemelte a répát a földről és lelkesen a szájába tette.

-Nem hoztunk almát, pedig az még jobb ilyen melegben - szomorkodott Tita.

A nap folyamán tényleg tetőfokára hágott a hőség. A medvék és a farkasok gödröt ástak maguknak a földbe, hogy hűvösebben feküdjenek. Az egyik farkas sokáig ügyködött egy gödrön, egész szépen kiásta, majd valami dolga akadt kicsit odébb. Egy kollégája csak erre várt: odasietett, kapart egy kicsit a gödrön, majd belefeküdt.


A hőség még az oroszlánokat is megviselte, akik hanyatt fekve döglöttek a kifutó szélén.

-Melyik a Lilike?-kérdezte Tita egy arra járó gondozóról, az elhíresült videóra utalva, amelyen a gondozók véletlenül kiengedték az egyik oroszlánt.
-Ő hátul van - felelte a férfi morcosan. Tita eltűnődve fordult felém.
- Mintha nem örült volna, hogy ezt megkérdeztem...

Értesítjük utasainkat

Szóval abban a hitben voltam, hogy ha négy órakor elindulok Gödöllő főteréről, akkor 5 körül visszaérek Pestre, és akkor még haza tudok menni a Gáborral való találkozó előtt a gluténmentes kekszért, amit direkt neki hoztam Bécsből. Tita ki is nézett egy fél ötös gyorsvonatot, ami félóra alatt bent van a Keletiben. De azért gondoltuk, útba ejtjük a HÉV-megállót is, hátha azzal hamarabb hazajutunk.


Miután a megállóba menet örömmel állapítottuk meg, hogy a "Gödöllő híres szülöttei" plakátsorozatból maga Bürgi díszeleg a főtéren (képünkön), kiértünk a HÉV-hez, és megállapítottuk, hogy két perce ment el. Tita felajánlotta, hogy akkor kivisz az állomásra. Visszaslattyogtunk a kocsihoz, beültünk és elindultunk. Ekkor már negyed volt, és még jegyet is kellett vennem a vonatra, ráadásul a gödöllői állomást átépítik, a jegypénztár egy konténerbe költözött az út túloldalán. Tita kirakott a pénztárnál és elment leparkolni, én egy darabig kerestem a bejáratot, megtaláltam, beviharzottam (szerencsére nem volt előttem senki, nyilván mások se találtak ide) és kértem egy jegyet Pestre.
- Melyikre? - kérdezte a pénztáros.
- A 16.30-asra, ha elérem.
Megkaptam a jegyet, átszaladtam az úttesten, Titával együtt fel a peronra. Elég sokan táboroztak ott (szó szerint: a fiatalok a földön ültek a hátizsákjaik mellett és csipszet ettek), így feltételeztük, hogy a vonat nem ment még el. Hamarosan megszólalt a hangosbemondó:
- Értesítjük utasainkat és a vonatra várakozókat - majd elhallgatott. A vonatra várakozók (akikbe amúgy az utasok is beletartoztak, nem tudom, miért kell ezt mindig külön szedni) kíváncsian várták, hogy miről értesítik őket, de mindhiába. Pár perc után (amikor a vonatunknak már meg kellett volna érkeznie), a hangosbemondó ismét megpróbálkozott.
- Értesítjük - ezúttal csak eddig jutott. Közben láttuk, ahogy a soron következő HÉV szép lassan kihúz az állomásról. A hangosbemondó végre magára talált.
- Értesítjük utasainkat és a vonatra várakozókat, hogy a Hatvan felől Budapestre induló gyorsvonat előreláthatóan 14 percet késik.
Na ez már rosszul hangzott. A csipszevő fiatalok elkezdtek berendezkedni hosszabb időre a peronon. Tita bedobta, hogy ne menjünk-e át a buszpályaudvarra, de egyrészt már megvettem a vonatjegyet, másrészt ki tudja, mikor megy a legközelebbi busz. Úgyhogy megvártam a 14 percet késő vonatot, amely aztán további késést szedett össze a gödöllői szakaszon, 5 helyett fél 6-ra értünk a Keletibe. Épphogy odaértem 6-ra, hazamenni már nem volt időm. Gábor keksze azóta is a fiókban lapul, remélem, legközelebbi látogatásomig nem eszik meg a molyok.