Kesztölci tévelygés

Leányvárnál szálltunk át a vonatról a buszra, ami a menetrend szerint 8.54-kor jött. 8.50-kor megjelent egy busz a megállóban, Gazsi azonban úgy vélte, ez nem lehet a miénk, ezért integetett a sofőrnek, hogy menjen tovább. Utána viszont percekig nem jelent meg másik.
- Nem ez volt a mi buszunk? – vetette fel egy túratárs.
- Nekünk egy esztergomi buszra kell szállnunk – magyarázta Gazsi.
- Erre is Esztergom volt írva.
Gazsi ekkor szembesült azzal, hogy valószínűleg hagyta elmenni a kesztölci buszt, pedig a következő csak órák múlva jön. Különböző csúnya szavakkal illette magát, és félrevonult, hogy áttervezze a túrát. Ekkor jelent meg a kanyarban a kesztölci busz.

- Nem ott fogunk leszállni, ahol felszálltunk – figyelmeztetett Gazsi.
- Még szerencse – válaszolta Tomi. – Elég fölösleges lett volna azért megvenni a jegyet, hogy körbemenjünk.
- Úgy értem, nem ott, ahol a múltkor felszálltunk – pontosította Gazsi. De a biztonság kedvéért Kesztölc, Hősök tere előtt (ott szálltunk fel a múltkor) felállt és az ajtóhoz ment, nyilván megakadályozandó, hogy a túratársak leszálljanak. Persze mindeközben sikerült megnyomnia a leszállásjelző gombot, ami ismét félrevezethetett egyeseket.
- Marad még! – szólt tehát ránk, amikor a megállóba érkeztünk. A buszon rajtunk kívül utazó egyetlen utas kissé elbizonytalanodott, de azután összeszedte a bátorságát és leszállt.
Amikor leszálltunk a buszról, telefonált Előd, aki autóval érkezett.
- Hol tud itt parkolni? – tolmácsolta Gazsi Előd kérdését.
- Hát, fogalmam sincs – mutattam körbe a falusi utcákon, amelyeken kb. 50 méterenként állt egy-egy autó a járda mellett (köztük a buszmegálló előtt egy furgon, úgy, hogy a busz alig fért el mellette). – Majd csak talál valamit.
- Már leparkolt a Hősök terénél, azt mondja, futva jön – közvetített Gazsi, majd miután letette a telefont, felvetette: - Vicceljük meg egy kicsit. Amikor jelt adok, elindulunk arra, amerről jött.
Nemsokára megláttuk a lejtőn felfelé rohanó Elődöt, akinek igencsak kikerekedett a szeme, mikor vele szemben szép komótosan elindultunk.

A turistaútra érve kiderült, hogy még a modern technikával sem egyszerű a túravezető élete.
- Eltévedtünk – panaszolta Gazsi. – A kék jelzésen vagyunk, pedig ez – mutatott a GPS-én jelzett nyomvonalra – lilát mutat…
- Ez vízálló egyébként? – kérdezte Tomi, ürügyet keresve, hogy újra elmondhassa a „hogyan ment tönkre a vízálló okosórája a miskolctapolcai barlangfürdőbe” történetet.
- Igen, ezt kifejezetten úgy fejlesztették ki, hogy tengeri használatra alkalmas.
- Annak meg mi értelme? – csodálkozott Előd. – A tengerben nincsenek is turistautak.

A farkas, az óriásmacskák és a fúzió – rémtörténet teliholdkor

Reggel fedeztem fel, hogy Bécsben is van macskakávézó, ezért délután természetesen odamentünk. Mondjuk nem volt könnyű megtalálni a Café Nekót, mert nincs kiírva a neve sehol; kétszer elmentünk mellette, mire András benézett és megpillantotta a macskákat. A hely mindössze öt macskával büszkélkedhet, de mindegyikük háromszor akkora, mint az átlagméret. Amikor megérkeztünk, Luca az egyik asztal mellett a széken szundikált, Thomas két asztal között a sarokban, Kurumi meg csak simán a padlófűtéses padlón a mosdók előtt. Igazából végig az alvás volt a fő tevékenységük. Kurumi csak akkor menekült az etetőszék alá, amikor két kiskorú vendég rárepült.

A szék alatt ülve hajlandó volt velem játszani kicsit, de aztán a gyerekek visszajöttek, Kurumi pedig a konyhához sietett és vágyakozva nézegetett befelé – vélhetően nemcsak a kaja miatt. Thomas ezzel szemben őrjáratot tartott, mindenhez és mindenkihez hozzádörgölőzött, aztán felugrott az asztalra, hogy simipartit tartsunk. Sajnos ekkor megjelent a tulaj, aki közölte, hogy az asztalra nem mehet macska. Luca döbbenten emelte fel a fejét, csodálkozva nézett rám egy darabig, aztán közönyösen visszafeküdt. Thomas lemászott és folytatta a székek, táskák és egyéb személyes tárgyak szagjelölését.


A Google Maps azt mutatta, hogy a közvetlen közelben van egy spanyol étterem (sőt, még a wifije is megjelent a telefonunkon). Ez nagyon kézenfekvő lett volna, ám hiába jártuk végig a rövid utcácskát: kínai, székely és olasz éttermet találtunk, spanyolt nem. Tanakodásunkat meghallotta az olasz étterem pincére, aki épp odakint cigarettázott, és magyarul odaszólt:
- Segíthetek?
- Elvileg van itt egy spanyol étterem, de nem találjuk.
- Ebben az utcában biztos nincs. Olasz több is van.
- Mi spanyolt szeretnénk. És a térkép is mutatja.
- Lehet, hogy ez régen spanyol étterem volt, és még nem írták át.
Jobb híján elindultunk abba a spanyol étterembe, amit András már kinézett magának munkába menet. Először a 3-as metróhoz kellett volna eljutnunk, ám fogalmunk sem volt, merre menjünk. András sacc per kábé elindult, körbejártuk a fél belvárost, mire beismerte, hogy gőze sincs, hol vagyunk. Ekkor elővette a Google Mapset, lefikázta, hogy milyen szar és hogy nem mutatja a metrómegállókat (fura, nekem szokta) – és 3 perc múlva a metrón voltunk.
A hely a Lobo y Luna (Farkas és Hold) nevet viselte. András első kérdése a pincérhez az volt, tud-e spanyolul. Az gyorsan küldte maga helyett a kolléganőjét, aki nem tökéletesen, de folyékonyan beszélt spanyolul. Elmondta, hogy kreatív ételeik vannak, a spanyol konyhát ötvözik a fúziós konyhával.
- Mi az a tortilla variáció? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Az egy ilyen kreatív dolog, ilyen habot csinálunk a tortillából. Mindenkinek ízleni szokott.
Nem akarván megtörni ezt a sikertörténetet, tovább kérdezősködtem:
- A gnocchi mivel van? Ezt a szót nem ismerem.
- Ez olyan… öreg tehén. Amikor a tehenek 11-12 évesek és meghalnak, akkor használják ezt a szót rájuk. Szóval gyakorlatilag egy ilyen nagy sonka van a gnocchihoz, ami ilyen kicsi gombócok…
- Köszönöm, azt tudjuk, mi a gnocchi. De mi ez a sajtfagylalt? Próbálom elképzelni. Ez édes?
- Nem, ez fagylalt, de sós. Olyan íze van, mint a tehénsajtnak… azaz nem, a kecskesajtnak. És füge meg portói van hozzá. Fagylalt, de nem édes.
Maradtam a bátorkrumplinál, miután a leírás alapján az viszonylag hasonlított eredeti változatához. A pincérnő elmondta, hogy kétfajta szószt adnak hozzá, az egyik „paprika” (mármint gondolom chili), a másik meg valamilyen lauch – „egy zöldség”. Mondjuk hiányos némettudásommal is felfogtam ennyit, úgyhogy mondtam, hogy jó lesz, de a pincérnő rákeresett a google-ban, és hamarosan hozta a képet, hogy pontosan miből készül a szósz (zöldhagyma volt amúgy).

András, aki a párbeszéd első része alatt a borlapot tanulmányozta, tortillát kért. Némi megrökönyödéssel tapasztalta, hogy ezután kihoztak neki egy kanalat a tortillához. De hamar napirendre tért fölötte, főleg, mert odajött a pincér és megkérdezte: gond lenne-e, ha átülnénk egy kétszemélyes asztalhoz, mert jött egy négyfős társaság és nincs hova leülniük. Készséggel átültünk, vittük a poharainkat is, és András a tányért és evőeszközöket is felkapta – ám a pincér közölte, hogy erre nincs szükség, teríték a másik asztalnál is van. Kés és villa valóban volt, a kanál viszont ott maradt.

Megérkezett az étel: a bátor krumpli egy tálban, mellé két kis tálka salsával – Andrásnak meg egy mélytányérban valami habszerűség.
- Ez a tortilla?
- Mondta, hogy valami habszerű izé lesz, csak nem figyeltél. Ezt mondjuk izgi lesz kanál nélkül megenni.
A hab közepén volt valami szilárd elem, azt egész jól sikerült villával elfogyasztani, utána viszont András tevékenysége arra a műsorra emlékeztetett gyerekkoromból, amikor a résztvevőknek villával kellett megenniük egy tányér borsólevest. Végül feladta és kiitta a tányérból.

Adriana írta a Facebookon, hogy ma este telihold lesz. Visszaírtam:
„Épp egy Farkas és Hold nevű helyen vagyok, kezdjek aggódni?”

Akik újévkor születtek

Január elsején a Facebookot böngésztük.
- Szerencsétlen Stanimir január másodikán született – közölte András.
- A másodika nem gáz. De az István meg elsején! Most képzeld el, egész életében nem tudott egy normális szülinapi bulit összehozni, mert mindenki túl másnapos volt a szilveszter után.
- Hát ugyanez Stanimirrel.
- De azt mondtad, másodikán született.
- Ja nem, elsejét akartam mondani.
Ezután gyorsan küldtem Istvánnak egy szülinapi matricát, gyenge kárpótlásként traumatikus bulimentes ifjúkoráért. Ezt írta vissza:
„Köszönöm, de amúgy májusban születtem, csak a Facebookon van január 1. beállítva a születésnapomnak.”