Azt találtam ki, hogy megmászom a Hiaslberg nevű hegyet. Mondjuk nem hittem, hogy másoknak is eszébe jut ugyanez, ezért kicsit csalódottan érzékeltem, hogy egy osztrák család épp előttem vonul felfelé. Szerencsére ők később leálltak egy legelőjét kaszáló parasztbácsival beszélgetni, úgyhogy megelőztem őket. A következő legelőn viszont én kerültem bajba. Egyrészt már régóta nem láttam jelzést és nem is voltak biztos benne, hogy erre kell menni. Másrészt pont a (feltételezett) turistaúton és annak két oldalán legelészett a marhacsorda. Namármost a legelők elején mindenhol ki van téve a Covid idején népszerűvé vált „Abstand halten” utasítás, csak ezúttal nem emberekre, hanem bikákra vonatkoztatva, de amúgy se akarnék egy bikával konfliktusba kerülni. Ez a bika viszont arra a következtetésre jutott, hogy én meg akarom támadni a csordát, amit neki ugye meg kell akadályoznia, úgyhogy fenyegetően elindult felém. Én óvatosan hátráltam (de mondjuk nem sokat, mert elég meredek szakaszon kellett feljönnöm, aztán nézegettem még egy darabig a kilátást, ami valóban lélegzetelállító volt, viszont nem terveztem az egész napot a csodálatával tölteni.
Reméltem, hogy hamarosan megjelenik az osztrák család és a bika a túlerő láttán visszavonulót fúj vagy inkább őket támadja meg, de persze ezek sincsenek soha kéznél, ha szükség lenne rájuk. Végül a marhák nagy nehezen rájöttek, hogy a turistaúton kevesebb fű nő, mint mellette (tényleg nem a legokosabb állatok, ha 10 perc kellett nekik erre) és odébbálltak, én meg mentem tovább, noha jelzést továbbra sem láttam. Más út viszont nem volt (kivéve azt az egyet, ami a házba vezetett), így egész nyugodtan mentem tovább, míg elágazáshoz nem értem. Ez viszont már dilemmát okozott, úgyhogy bevártam az osztrák családot, akik nem sokkal jöttek mögöttem.
- Ez a turistaút? – kérdeztem tőlük. – Mert nem látok jelzést meg semmit.
- Mi se tudjuk – felelte a pasas, majd közölte, hogy szerintük forduljanak vissza. Láthatóan azt hitték, én tudom a helyes utat és engem követtek.
Én azonban nem fordultam vissza, hanem elindultam fölfelé, és lássatok csodát: hamarosan megleltem a jelzést. Persze nem azon az úton volt, amin mentem, viszont keresztezte, így ezt követően már teljesen szabályosan mentem tovább, sőt útbaigazítást is kaptam Sabinétől, Lucitól és Felitől (a nevüket a csúcson található vendégkönyvből tudom). Egy fatörzsön ülve ebédeltem, amikor megjelent Sabine és két négylábú, földszintes társa. Sabine elmondta, merre van a csúcs, Luci pedig megvizsgálta a hátizsákomat.
- Luci, hagyd abba! – szólt rá Sabine, de én csak megsimogattam Luci fejét, aminek nagyon örült – sőt Feli is visszajött egy kis simiért.
Az Enns völgyében ennél szokatlanabb állatokat is tartanak. Rodelsbach településen valaki láthatóan galambokat tenyészt, sőt amikor felnéztem a hegyoldalba, egy őz nézett vissza rám. Mivel pont egy ház fölött legelészett, eléggé meglepődtem, de aztán felfedeztem, hogy ez egy bekerített terület, ahol egész őzcsorda legelészik. A tulaj nyilván szeretett volna valami izgalmasabb állatot tartani, mint a szomszédok.
És persze minden osztrák faluban van egy hibbant, aki alpakákat tenyészt.
Természetesen macskákkal is összebarátkoztam. A szállásunkon lakó egyedeknek az volt a jellegzetessége, hogy farkuk vége más színű volt, mint az állatka teste. Egyikük például ezüstcirmos volt, de a farka vége barna cirmos. A másik az a teknőctarkával mintázott fekete, mint Máriabesnyői Mucat barátnőm, a farka vége azonban vörös cirmos:
Mini Mucat már első este rájött, hogy jobb fej vagyok, mint az őt folyamatosan baszkuráló német gyerekek, ezért ha meglátta őket, azonnal hozzám menekült. Másnap reggel is odajött hozzám, koszos kis mancsaival felállt a bal combomra (ennyit a világos színű túranadrágról), és egész addig velem cukiskodott, míg meg nem hallotta, hogy az istállóban megkezdődött a fejés. Ekkor kötelességtudó minőségellenőrként szaladt a dolgára. Kicsivel később viszont Mini Cirmák jött oda hozzám, és a szimmetria kedvéért ő a nadrágom jobb szárát koszolta össze.
