Jótanácsok túrázóktól

-Hány megálló van még Pomázig?-kérdezte Sztell Csillaghegynél.
-Hát Békásmegyer, Budakalász, Budakalász Akármicsodácska, Szentendre, Ilyentelep, Olyantelep, Pomáz: ez hat – közöltem. (Csak Budakalász Akármicsodácska közelében töprengtem el azon: de fura, hogy Szentendre után még van megálló, amikor pedig ott vége a síneknek!)
-Jó, akkor felveszem a kamáslimat, hogy ne a buszon kelljen-jelentette be Sztell. Ez azonban nem volt ennyire egyszerű művelet. Először előásta őket a táskája mélyéről, majd forgatni kezdte, hogy megállapítsa, hol az eleje.
-Ott a kis kampót kell beakasztani a cipőfűzőbe, úgyhogy annak kell elöl lenni-segített András. Sztell elkezdte feltekerni a kamáslit az egyik lábára.
-Az a másik lábra való!-figyelmeztette Ági, aki (talán az ilyen helyzeteket elkerülendő) már otthon felvette a kamásliját.
-Most nem mindegy?-néztem rá megróvóan, mert nem akartam tovább nehezíteni szegény Sztell helyzetét.
-De hát milyen hülyén néz ki, ha befele van a felirat!
Sztell levette a kamáslit és elkezdte feltenni a másik lábára. Közben megérkeztünk Békásmegyerre, és felszállt a kalauz. Sztell odanyújtotta neki a rendes utashoz méltón kilyukasztott BKV-jegyet, majd tovább szenvedett a kamáslival. A kalauz mindannyiunktól beszedte a viteldíjat, majd várakozóan pillantott Sztellre, aki még mindig lehajolva próbálta a kampót beakasztani a cipőfűzőbe.
-Már odaadtam a jegyemet-közölte csodálkozva. El kellett magyarázni neki, hogy a jegy csak a budapesti szakaszra érvényes, és a kalauztól kell vennie egy másikat…

A túra soron kívüli pihenővel indult. A faluból kiérve ugyanis kiderült, hogy Tibor eljött a faluig autóval, csak éppen nem a kiindulási pontnál parkolt le, és most éppen tévelyeg, hogy utánunk jöhessen. Ez a manővere egyébként nemcsak a túra elején, hanem végén is gondot okozott neki: minthogy nem körtúrát tettünk, a visszafelé buszról le kellett szállnia egy elágazásnál és további több mint 2 kilométert gyalogolnia, mire visszajutott a kocsihoz.

Rosszul jelzett szakasz következett, ráadásul ködben. Gazsi rögtön közölte is az óvintézkedést:
-Aki már nem látja az előtte menőt, az kiabáljon!
Vak túratársunk rögtön vette a lapot: -Én már most sem látok senkit!

Végre megérkeztünk a tisztásra, ahová az óévbúcsúztatást terveztük. A padon már ott sorakoztak a pezsgők (édes, száraz, vörös, alkoholmentes), Gazsi pedig előhúzott egy adag műanyag poharat. Sajnos kicsit túl lendületesen, így azok repültek pár métert, és néhányuk elrepedt. A többit Gazsi megfelelő állapotúnak találta, de egy-két esetben tévedett: a pezsgő kitöltése után lettem figyelmes arra, hogy Olivér csaknek vízszintesen tartja a magáét és az oldalát nyalogatja. Ezt a furcsa viselkedést az váltotta ki, hogy a pohár oldalt hosszában elrepedt.

Én először alkoholmentes pezsgőt kértem, de ez elég rossznak bizonyult, ezért odafordultam Ágihoz, aki a vörös pezsgőt nyitotta ki. (A nemi sztereotípiák eloszlatása érdekében rajtam kívül az összes lány lelkesen vállalkozott pezsgőnyitásra.)
-Öntenél nekem egy kis vöröset?-kérdeztem. Ági rögtön megdöntötte az üveget. Sajnos ugyanekkor a másik kezét is megdöntötte, így a saját poharában levő pezsgő piros vérfoltként ömlött ki a hóra.

Világvége hangulat

Tegnap pörgött a facebook: mindenki a világvégével kapcsolatban poénkodott. Íme néhány klasszikus darab:

HA EZ MOST A VILÁGVÉGE ÉS A POKOLBAN VAGYUNK, AKKOR HOL VANNAK A NŐK???????????

A kollégáim nem vesznek komolyan. Ki akartam írni az ajtóra, hogy "az ügyfélfogadás világvége miatt szünetel", de kiröhögtek...

Úgy tűnik, a világvége nem megfelelő hozzáállás miatt elmaradt. Szerintem a maják is azért tűntek el olyan hirtelen, mert lelki szemeik előtt megjelent, hogy a 2012-es emberiség mennyire be lesz sz..rva a naptáruktól, és nemes egyszerűséggel megdöglöttek a röhögéstől... :))))))

na, történjen már valami, sosem lesz már ennek vége?

Vége van a világnak. Úgyhogy tessék szépen meghalni, ahogyan az illik.

Még hogy világ vége, micsoda hüly

Angol nyelvű szórólapok

Angol nyelvű Melegség és Megismerés órára kellett szórólapokat vinnem, ezért bementem az irodába. Először szokásos helyükön, a fürdőszobában kerestem őket, de csak magyarokat találtam.
Szerencsére épp megérkezett a PR-csoport vezetője.
- Nem tudod véletlenül, hol vannak angol nyelvű szórólapok? - kérdeztem. Nem tudta. Viszont félóra múlva megérkezett egy ügyvivő. Nagyon megörült, hogy reklámozni akarom az egyesületet; a szórólapok lelőhelyéről ő sem tudott semmit, de megígérte, hogy felhívja a pénztárost. Felhívta, és szomorú hírrel érkezett vissza:
- Marika azt mondja, azok elfogytak.
Igen elszomorodtam; mindenesetre úgy gondoltam, megvárom Andrást. Mikor megérkezett, elmeséltem neki a szórólapok történetét.
- Biztos, hogy elfogytak? - gyanakodott András. - Olyan sok helyre nem visszük őket. A fürdőszobában nézted?
- Ott néztem először. De hát minden illetékes is azt mondta, hogy nincs.
András azért bement a fürdőszobába.
- Itt vsn egy csomag, amire az van írva, hogy "ANGOL". Ez nem lehet az?
Megnéztük. Az volt.

Yuppie, a túrakutya

Tudtuk, hogy Gyula nem egyedül jön a túrára. Azon viszont meglepődtünk, amikor felhívott minket a megállóból és kérte, hogy két és fél helyet foglaljunk neki a buszon.
- Ki lehet a fél? – tűnődött Tóni.
- Lehet, hogy egy nagyon túlsúlyos emberrel jön, aki nem fér el egy ülésen – tippeltem. – Vagy az is lehet, hogy a fél egy gyerek.
Ez mindenkinek megindította a fantáziáját, ugyanis nem tudunk róla, hogy Gyula apa lenne. Hamarosan kiderült, hogy nem is biológiai apaságról van szó: Ede ugyanis egy gyönyörű magyar vizslát hozott magával, aki a Yuppie névre hallgatott, ha éppen úgy tartotta kedve.
Yuppie az egész buszutazás alatt rendkívül izgatott volt. Amint leszálltunk, kiderült, miért: különös szenvedéllyel viseltetett az apportírozásra eldobott botok iránt. Amint elindultunk, már kezdte hozni ezeket Edének, Gyulának vagy bárkinek, aki éppen hajlandónak mutatkozott a játékra. Ráadásul a botok mérete egyre nőtt: néhányuk többszörösen elágazott, pár másik karvastagságú volt és olyan hosszú, hogy amint Yuppie szájában az ággal szlalomozott körülöttünk, rendesen vádlin csapott minket.
Tónit a kutya egy másik tulajdonsága foglalkoztatta.
- Nézd, már megint kakil! Az előbb kakilt.
- Mert ezzel is jelöl, nemcsak a pisiléssel.
- Ja értem. Akkor itt ennél az elágazásnál én is jelölök, hogy utána felismerjük, merre kell menni.
Túravezetőnknek bizony szüksége volt az ilyen útbaigazító eszközökre. Igaz, hogy betöltötte a túratervet mindentudó GPS-ébe, az azonban túl mindentudónak bizonyult.
- Ebben még a múltkori túra útvonala is benne van! Attila, hogyan tudom ezt kiszedni?
- Vágd a földhöz, hátha kiesik – javasolta segítőkészen Attila.
Szerencsére Tóni azért ismerős volt a terepen. Amikor például leértünk az aszfaltútra, odaszólt Icának:
- Ica, te erre már kerékpároztál.
- Tényleg? Nem emlékszem.
- Dehogynem. Itt volt az, ahol eltévedtünk.
Ica még mindig nem emlékezett, ezért gyorsan a pártjára álltam:
- Ez azért annyira nem ritka esemény, hogy ez alapján be tudja azonosítani!
Mostani túránkon viszont nem tévedtünk el, ezért több mint másfél óra időnk maradt a csákberényi kocsmában (ahol ugyanazok az arcok ültek, mint reggel, mikor elindultunk). Mostanra már Yuppie is kifáradt: Ede összetolt neki két széket, azokon összegömbölyödött és álomba merült.

Már megint az APEH

Vélhetően megjelent a HVG adóügyi különszáma. Ezt onnan gondolom, hogy egy újságosbódéra nagy betűkkel kiírták: "HGV adó érkezett". Persze elsőre nem rakja össze az ember a képet, így a felirat láttán bosszankodni kezdtem: nem igaz, ezek már megint kitaláltak egy újabb adónemet??

A tagelés hátrányai

Amikor tegnap kinyitottam a facebookom, ezt a meglepő párbeszédet láttam rajta egy ismerősöm és az ő ismerőse között (az anonimitás érdekében a neveket megváltoztattam):

"Varga Emese:
mér kell ba'meg lenyávogni a fejem a helyéről, mintha soha nem adtam volna enni az elmúlt 10 évben????? turbófokozat = 'TEJECSKÉT MOST ADSZ, MOOOST'!!!

Megjegyzések:
Annabella Tóth: és ő is büdös legalább, ráadásul? ... :P"
(nyilván arra célozva, hogy Emese kutyái igen büdösek)

"Varga Emese: Annabella Tóth magas higiéniastandarddal és önérvényesítő képességgel rendelkező királynő aki lenézi időnként megtépázza a büdös és nem büdös kutya alattvalókat errefelé."

Ezen a minősitésen nemcsak Annabella Tóth lepődött meg...

Ötletek unalmas előadások idejére

A mai módszertan-órát érdekes feladattal kezdtük: le kellett írnunk olyasmiket, amiket unalmas egyetemi előadások alatt csinálunk/csináltunk. Azon olvasóim kedvéért, akik esetleg maguk is egyetemisták és kifogytak az ötletekből, íme néhány az összegyűjtöttek közül:
"Kártyáztunk a hátsó sorban."
"A mobilommal fotókat csináltam a cipőmről."
"Rámentem a netre és lefoglaltam egy repjegyet Vietnamba."
"Karikatúrát rajzoltam a tanárról és körbeadtam a teremben." (Ezt csak kellő körültekintéssel javasoljuk, Ariadne ugyanis lebukott és kicsapták a kurzusról.)
"Söröztünk."

A legviccesebb sztorit azonban Frank mesélte. Nem mintha a módszere lett volna különösebben kreatív, ugyanis mindössze annyit tett, hogy elaludt azon a történelem-előadáson, amely a polgárháborús fényképészetről szólt. Így csak utólag tudta meg, hogy a tanár egy ponton a következőket mondta:
-A polgárháborús fényképészetben fontos szerepe volt a perspektívának. Például ha valaki ezt az osztálytermet ebből az irányból nézi, egy csomó érdeklődő diákot lát. Ha viszont a másik irányból nézi,akkor azt látja, hogy Frank alszik.
Frank még a röhögésre sem ébredt fel, csak az óra végén, amikor nem értette, miért bámul rá mindenki...

(Olvasóimat bátorítom saját módszereik megosztására megjegyzés formájában.)

Kész átverés

Mikor megérkeztem a szüleimhez, apám éppen egy körtét evett.
-Medve, a barátnőd átvert!-közölte, mire vadul gondolkozni kezdtem, melyik barátnőmmel kerülhetett a közelmúltban üzleti jellegű kapcsolatban.
-Márminthogy Anyec-pontositott apám. Kissé megrökönyödve néztem anyámra.
-Te a barátnőm vagy? Azt hittem, köztünk más tipusú a kapcsolat.
-Hát végülis lehetek a barátnőd-vetette fel anyám.
-Persze, legyél.
-Az a fekete zöldséges-magyarázta apám.-Ez a körte kőkemény.
Ekkor jöttem rá, hogy a "márminthogy Anyec" nem a barátnő megnevezése, hanem a megszólitás helyesbitése volt...

Népvándorlás a Pepitában

Igazából nem volt időpont megadva, hogy mikor érjünk oda. Mi voltunk az elsők, mert Katiékat sikerült elhagynunk valahol az Astoria környékén. De hamar utolértek minket, meg csatlakozott Ráhel is, ahogy ígérte. Kb. félóra múlva megjelent Gábor, hogy közölje: amúgy nem tud maradni, mert kizárta magát a lakásból.
-Ennyi erővel, ha úgyse tudsz bemenni, maradhatsz itt is...
-Nem jó, a biciklilakatom kulcsa sincs nálam.
-Biztos megengednék, hogy betedd a pincébe.
-Á, inkább hazamegyek és megvárom a zárszerelőt. Miután sikerült bejutnom, visszajövök.
Ezzel elhúzott, Kati pedig elkezdett gondolkozni, ki mindenki jelzett vissza a facebookon, hogy jön.
-Mi van Dementiával?
Felhívtam Dementiát, aki mondta, hogy épp most értek haza, de mindjárt átugrik. A mázlista tényleg csak egy ugrásnyira lakik, ezért András remélte, hogy fürdőköpenyben fog érkezni, de sajnos csalódnia kellett. Időközben Katinak eszébe jutott János és felhívta, hogy jön-e. Mikor láttuk, hogy győzködésre van szükség, Ida kivette Kati kezéből a telefont.
-János, muszáj jönnöd, mert rajtam kívül csak neked van itt humorérzéked!
A számunkra nem túl hízelgő érv hatott; János azt mondta, igazából Edittel találkozik, de megpróbálja rávenni, hogy jöjjenek el. Persze még időbe telik, míg megérkeznek, mert még otthon van.
Dementiáék közben elbúcsúztak, Kati pedig tovább törte a fejét lehetséges csatlakozókon.
-Laci jön?
-Nem tudom, de felhívom-felelte Ida. Laci nem is tudott az összejövetelről (ami nem csoda, eredetileg nem lett meghíva), de nem kellett sokáig győzködni, hogy jöjjön inni. (Lacit ilyen ügyben sosem kell sokáig győzködni.) Csak hát időbe fog telni, mert ő is messze lakik.
Ekkor már 8 felé járt az idő, és Katinak eszébe jutott, hogy felhívja Lórit. Lóri épp akkor szállt le a vonatról, és kérdezte, mivel kell jönni. A kék metrót javasoltuk Zuglóból.
-Szerintem hamar itt lesz.
-Kivéve, ha az Örs vezér terén keresi a kék metrót-jegyezte meg pesszimistán Kati.
Ekkor mi már úgy éreztük, épp eleget üldögéltünk, és felvetettük, hogy hazamegyünk. Mint ilyenkor lenni szokott, Anna és Ráhel is gyorsan rájött, hogy haza kéne menniük. Kati azzal szembesült, hogy egyedül maradnak a Pepitában; viszont ha már idecsődítettünk néhány embert, akkor illik megvárni őket valakinek.
-Hát végülis ha idejönnek, beszélgethetnek egymással-dobta be Ida. De azért felhívta Lacit, aki a jelek szerint még nem indult el.
-Kik vannak ott?-kérdezte.
-Hát, itt lesz a Lóri, ha megérkezik. Meg lehet, hogy a János. Meg lehet, hogy a Gábor, ha bejut a lakásába...

Feliratok a krétás táblán

Az éttermek előtti krétás táblák olyan infókat is tartalmaznak, amiket az étlapról nem tudunk meg. Figyeljük csak meg, milyen burkolt értékelést tartalmaz egy szilvásváradi étterem táblája a hely specialitásairól:
"Gombás ételeink árát kérjük előre fizetni!"

A budapesti belvárosban sétálva viszont másfél hete az alábbi feliratot találtam egy söröző előtt:
"20.30. Magyarok esztek"
Nekem elég furcsa volt a kérdésfeltevés, különösen az időpont-megjelöléssel (én ennél kicsit korábban szoktam enni), ám ugyanazon hely másik táblája rávilágított a mondanivalóra:

"20.30 Magyarország-Észtország, óriás kivetítőn"

Madeira gyíkjai

Madeirán a macskák sajnos elég bizalmatlanok (kivéve a São Vicente-i barlangok recepcióján dolgozó ezüstszürke cirmoskát, aki megérdemli, hogy így az internet nyilvánossága előtt is Madeira Legkedvesebb Macskájának nevezzem ki). Cserébe viszont a turistának bőven akad alkalma barátkozni egy sokkal kisebb és gyakoribb jószággal: a madeirai gyíkokkal.

A gyíkok rengetegen vannak, ráadásul nincs olyan szárazföldön közlekedő (vagyis nem repülő) állat, ami bántaná őket. Ezért egyáltalán nem tartanak az emberektől, sőt láthatóan meg vannak győződve arról, hogy ők a sziget jogos tulajdonosai, akik irányítják a kétlábúakat. A São Lourenço-félszigeten lelkesen kunyerálták a kekszmorzsát, mikor viszont az ő birtokukban levő kőfalakra feküdtünk ki napozni, finoman, de határozottan az ujjunkba haraptak. A sziget legnyugatibb pontján álló világítótoronynál a teaház szabadtéri asztalán találtunk gyíkot. Természetesen ehhez az asztalhoz ültünk le, a gyík pedig tovább szaladgált az asztallapon, minden ujjunkat megszaglászta, az enyémre még rá is tette vékony ujjú kis kezét. Végül mégis Andrást választotta, akinek a körme alól eszegetni kezdett valamit – sejtésünk szerint a délelőtti sütemény ottmaradt morzsáit.
Ha van a gyíkoknak luxusnegyede, az a Levada de Janela partja. Ez a szépen karbantartott öntözőcsatorna egy festői völgy oldalában kanyarog, napsütötte sziklafalak között.

Az itt élő gyíkok rájöttek, hogyan védekezhetnek a túlhevülés ellen: ha már túl forró a sziklafal, fejest ugranak a levada tiszta, hűs vizébe, aztán gyors tempókkal kiúsznak a partra.

Nagyváradi nagy kaland

Én kezdettől későinek ítéltem a 9 órás indulást, pedig Judit este majdnem felhívott minket, hogy induljunk mégis 10-kor. Szerencsére időben rájött, hogy Románia egy időzónával odébb található, így egy órával rövidebb időnk lesz az útra. Ő kitartott amellett, hogy fél 3-kor kezdődik a szekció, bár Roman programján én 2 órát láttam.

Nem mintha 9-kor elindultunk volna. Még vártuk Ivettet, aki biciklivel jött, és Christ, akinek le kellett hoznia a kocsit a hegyről (ott a garázsuk). Közben azzal múlattuk az időt a szlovénekkel, hogy fogadásokat kötöttünk, melyikünknek az országa megy előbb csődbe. 9 óra 20-kor végre elindultunk, a magyar autó elöl, a szlovének utánunk.

Debrecenig nem volt semmi gond, az autópályának és Ivett pogácsáinak köszönhetően. Innen viszont kérdés volt: hogyan tovább? Chris netről letöltött útvonala semmi ismert települést nem tartalmazott.
-Berettyóújfalu felé kell menni-navigált Ivett.
-Berettyómicsoda??-Chris ismét szembetalálta magát egy kiejthetetlen magyar szóval.
-Berettyóújfalu. Azt megismerem: emlékszem, tök lepukkadt és cigánypurdék szaladgáltak a házak között.
-Jó, akkor menjünk Berettyótúrófaluba-adta be a derekát Chris. Kerengtünk egy kicsit Debrecenben, majd rátaláltunk az útra, és hamarosan már egy kisebb falun hajtottunk keresztül.
-Ez már Berettyóújfalu?-kérdezte Ivett. Szerencsére megnéztem a falu elején a táblát.
-Nem, ez Mikepérc.
-Pedig tök ugyanúgy néz ki – jelentette ki Ivett, aminek hatására elbizonytalanodtam, hogy Berettyóújfalut meg fogja-e ismerni. Szerencsére nem kellett rá hagyatkoznunk: ki volt táblázva az is, meg a határ is. Judit ugyan aggódott, hogy a határőrök szívózni fognak Chrisszel (EU-s konfliktusok miatt a románok kevéssé bírják a hollandokat), de szerencsére túlzottan el voltak merülve valami sorozat megbeszélésében. Nem sokkal 2 óra előtt (román idő szerint) beértünk Nagyváradra. Most már csak az egyetemet kellett megtalálni.
-Én voltam ezen az egyetemen-mondta Ivett.-Nagyon szép épület, és vele szemben van a kollégium.
Ez sajnos nem bizonyult elegendő útmutatásnak, így miután már átszeltük az egész várost, megálltunk egy benzinkútnál és Judit kiszállt, hogy útbaigazítást kérjen. Közben Ana a GPS-be próbálta bepötyögni az utcanevet, de az valamiért nem fogadta el. Juditnak viszont szerencséje volt: egy éppen ott tankoló úriember vállalta, hogy megmutatja az utat, csak követnünk kell. Az ő segítségével meg is találtuk a Strada Universitária nevű utcát, és azon belül egy nagy kaput.
-Ide kell bekanyarodni?-kérdezte Chris. Judit jobban megnézte a kerítést.
-Nem, ez a temető.
Megtaláltuk az egyetemet: ¼ 3-kor felrohantunk a számunkra kiírt előadóba. Lepukkadt terem, benne sehol egy lélek. Én azt tippeltem, hogy a hallgatóság itt volt 2-kor, de megunták a várakozást; mégis, a biztonság kedvéért kimentünk a folyosóra. Szerencsére pont jött szembe egy csapat elegáns személy, akik konferencia-résztvevőknek tűntek. Kiderült, hogy egyikük pont szervező és minket keresett, mert más terembe rakták a szekciót. A másik három személy a hallgatóságunk, illetve a montenegrói előadó, az egyetlen, aki odaért időben. Mert persze 2-kor kellett volna kezdenünk.

A meglepő módon malőröktől mentes szekciót követően felrohantunk regisztrálni, majd kávészünetelni, hiszen reggel óta csak pogikat ettünk (kivéve Christ, aki a montenegrói előadás után elment kávézni). Kávészünet gyanánt hosszú asztalokon kávé és román kóla szerepelt kis mennyiségben, továbbá sajtos masni fegyverként azoknak, akik ezekért meg kívántak verekedni. Azért benyomtunk pár darabot a másik sós sütiből, de az autókhoz leérve egyöntetű volt a vélemény: valahol meg kell állnunk enni. Lehetőleg Magyarországon, mert nem volt nálunk lei. És lehetőleg kártya-elfogadó helyen, tette hozzá Roman, mert náluk forint se.
-Akkor mi legyen a stratégia?-kérdezte Judit.
-Nekünk nagyon egyszerű stratégiánk van-felelte Roman.-Követünk benneteket.
-Amúgy rájöttem, miért nem ismertem fel az épületet-mesélte lelkesen Ivett.-Azért, mert én nem itt voltam, hanem Aradon a Partiumi Egyetemen.
-Ti nem unatkoztatok a hosszú úton?-kérdezte Judit a szlovéneket.
-Á, dehogy-felelte Roman.-Mi Anával sose fogyunk ki a témákból.
Ezen mi jót derültünk, ugyanis útközben amikor hátranéztünk, majdnem mindig azt láttuk, hogy Roman mélyen alszik az anyósülésen…

Az odafele tévelygéshez képest igen gyorsan kijutottunk Nagyváradról, a határon sem szőröztek.
-Van egy jó hírem és egy kevésbé jó-jelentette be Chris.-A jó hír, hogy Schengenben vagyunk. A kevésbé jó az, hogy Magyarországon.

Judit mindenképp hangulatos falusi vendéglőre vágyott, ezért pásztáztuk az utat, hogy hol találunk ilyesmit. Az eredmény kiábrándító volt: főleg pékségek és kocsmák sorakoztak a főút mellett, néhány hamburgeressel és zárva tartó presszóval váltakozva. Chris olyan éhes volt, hogy már a szigetelőelemeket árusító udvarba is majdnem befordult. Végül aztán kés-villa jelet láttunk az út mellett: Rózsakert Csárda.
-Ez jól hangzik-mondta Judit. –Azt mondta, 50 méter?
Ebben a pillanatban száguldottunk el a csárda mellett, amely bokrok mögött megbújó, kedves, tiszta épület volt. Egyértelmű volt, hogy visszafordulunk. Ezen célból Chris behajtott egy erdészeti bekötőútra, a mit sem sejtő szlovének meg utánunk. De aztán rájöttek, miről van szó, és megfordultak ők is.
-Ezek után zárva lesz-poénkodott Judit. Nem kellett volna: amikor a csárda elé értünk, már láttuk ajtaján a hatalmas „ZÁRVA” táblát. A szlovének is odaértek, és Juditnak eszébe jutott, hogy ki kéne szállni megmagyarázni nekik a helyzetet, hiszen ők nem értik a „zárva” szót (bár ezt a feltételezést Roman utóbb kikérte magának).

-Van még egy pogi-ajánlotta fel Ivett.
-Nem, edd csak meg-felelte Chris gálánsan.
-Ezt még meg fogod bánni majd valahol Szolnok magasságában-csúfolódott Judit. Ettől elbizonytalanodtunk, mert Szolnok felé ugyan nem terveztünk menni, viszont Judit előző poénja is valóra vált… És tényleg. Minthogy Debrecen elején sem találtunk vacsorázóhelyet, Chris rákanyarodott a 4-es útra. És itt végre ismét kés-villa tábla, kellemes étterem saját parkolóval, a budapesti középáras kategóriának megfelelően. Igaz, Apostol együttes szólt háttérzenének, a szomszédos különteremben viszont – ahol vélhetően esküvői bulira készültek – kellemes jive zenék.
A pincér gyanúsan próbált rábeszélni minket a kacsamellre, mire azt senki sem választotta.Roman ambiciózusan közölte, hogy ő levest, főételt és desszertet is fog enni, mivel ára alapján a leves kis adag lesz. Mint utóbb kiderült, ebben tévedett: a tányér, amit elé raktak, levesestálnak is beillett volna. Míg hárman levest ettek, mi vártuk a főételt. Chris, aki maga mellé helyezte a szlovénektől kapott macimézet az asztalra, kezdett elég nyűgös lenni, főleg, mivel a különterembe egymás után hordták be a pogácsás tálakat.
-Ide is hozhatnának egyet-jegyezte meg minden egyes alkalommal. Az egyik pincér meghallotta, és jófej módon odakínált Chrisnek egy pogácsát.

A főételek dupla méretű tányéron érkeztek, Roman egyre ijedtebb arcot vágott. A szomszéd teremben kezdtek gyülekezni a vendégek, a miénkben viszont felhagytak a 60-as évek magyar slágereivel, és élőzene gyanánt egy középkorú úriember ült a szintetizátorhoz, aki Aznavour-sanzonokat játszott hamisan. Egyszer csak Roman megszólalt:
-Láttátok? Behúzta a széket!
Kissé megrökönyödve néztünk rá, de megértettük a lényeget, amikor demonstrálta. A szintetizátoros olykor levette kezeit a billentyűzetről, például azért, hogy megigazítsa a székét, a zene azonban ilyenkor is zavartalanul játszott tovább…

Judit még a desszert maradékát kanalazta (ő bölcsen nem kért főételt), Chris azonban már elunta magát, ezért felállt az asztaltól és kiment.
-Most szépen hazamegy és itthagy minket-jegyeztem meg.-Ugye elférünk a ti kocsitokban?
Erre az eshetőségre a szlovének valamiért ugyanúgy megijedtek, mint a magyarok, de szerencsére felsejlett a megoldás. Észrevettük ugyanis, hogy Chris mézes mackója ott maradt az asztalon. Anélkül biztos nem indul haza.
-Túszmedve!-kiáltotta Ana csillogó szemmel. Judit elrakta a medvét, mi pedig figyelmeztettük, hogy ne adja ki addig, míg biztonsággal be nem ültünk az autóba. Erre azonban nem került sor: Chris perceken belül visszajött, különösebb teketória nélkül magához vette a medvét és kiment a dohányzó részre.

Nem unalmas feliratok

„All emergency exits are dully marked” – olvastuk a repülőn a biztonsági előírásokat bemutató kisfilm feliratán. Madeirán azonban nem kell attól tartani, hogy elunja magát az ember a feliratok olvasása közben.

Feltűnő például a nagylelkűség. Egy hegyi út mentén egy telekre a következő táblát helyezték el: „Vende-se por 0”, azaz nulla euróért eladó. Talán hasonló nagylelkűség motiválta azt az éttermet, amely ázsiai szakácsát kínálta elvitelre, bár lehet, hogy ebbe a szakács minősége is belejátszott:

Abszolút kedvencem azonban egy automata volt az egyik funchali pláza női vécéjében. Mint látható, nem derül ki róla, mit árul, de megfelelő pénzérmék híján ki se tudtam próbálni:

Ismerd meg pulóvereid-mozgalom

Minthogy Maláék ismét nem vállalták a macskaszittelést (egyetlen ilyen próbálkozásukat csak a macska élvezte), ezúttal is szüleimre bíztam a kisállatot. Persze én is elkísértem. A délelőtt folyamán ugyan jött egy pont, amikor nem találtam, de nem nagyon izgultam emiatt.

Úgy döntöttem viszont, hogy reggel alulöltöztem és inkább fölveszek egy vastagabb pulóvert; szerencsére anyáméknál van egy szekrényem, ahol több ilyen is lapul. Viszont ügyes lakberendezési húzással pont ez elé a szekrény elé tették a számítógépasztal előtti széket, vagyis ha valaki (pl. apám) éppen dolgozik a számítógépen, csak résnyire tudom kinyitni a szekrényajtót. De nemhiába vagyok benne a vakos dolgokban: tapintás útján is felismertem a pulóvereket. Ez a bordás fehér kötött, ez túl vékony. Ez a kék polár, az alá meg kéne pólót venni. Ez meg... de fura! Melyik pulóveremnek van olyan tapintása, mint egy macska bundájának?

Megfejtéseket a szerkesztőségbe :-)

Leányfalu 2012 szeptember

Erika: Nektek sikerült úgy zuhanyoznotok, hogy nem lett minden csurom viz a fürdőszobában?
Milán: Van ott zuhanyfüggöny, gyöngyöm, azt be lehet húzni.
Erika: Behúztam, de akkor is vizes lett minden.
Milán: Hát ha a kezedbe fogod a zuhanyrózsát és kinyúlsz vele a zuhanyfüggönyön kivülre, akkor persze...

Erika: Milán, megmosod a hátamat?
Milán: Persze. De a melledet nem, mert az túl sokáig tartana.

Margit: Szűkiteni kell a beszűkült tudatállapotot.

Tamás: Figyelj, a bankpénztárban is olyan nők ülnek, mint te vagy én.

Gergő és a normativitás

Szemelvények Gergő tegnapi nagy mondásaiból (magyar forditásban):

A normális embereknek fontos a barátság. Meg nekem is.

-Szeretek a Margitszigeten a romokon ugrálni. De a keresztények biztos nem dijaznák.
-Hát, nem tudom. Végülis az már nem működő templom.
-Igen, de a keresztények olyan furák. Ha például van egy hulla, és én mondjuk fel akarnám darabolni vagy szexelni akarnék vele, tökre kiakadnának.

Vidám Könyvek

- avagy az Élő Könyvtár képzés néhány vicces pillanata:

Dani: Bocs, hogy késtem, defektet kaptam.
kérdés: Autóval vagy biciklivel?
Gergő: Villamossal.

János (a filmen): Én már 7. éve vagyok Élő Könyv a Szigeten. Úgyhogy én már antikvár darab vagyok.

Vera: Dani, akkor te leszel zsidó?

Györgyi: Azt mondták, holnapról jön a gender. Akarom mondani a hidegfront.

Miskolc, 2-es busz

Felmerült bennem, hogy miskolci látogatásomon leugrom egy szórakozóhelyre, ezért utánanéztem a neten, hogy hogyan tudnék onnan visszamenni a szállásomra. A Miskolci Közlekedési Vállalat honlapja a hajnali 1 órás indulást tekintve elég lehangoló volt (kb. a leggyorsabb változat a gyalogos volt, kb. 1 óra), viszont éjféli indulással már jobb volt a helyzet: ha felszállok a 2-es buszra, akár 20 perc alatt visszaérhetek.

Gyorsan rámentem a 2-es busz menetrendjére és kiderült, hogy az utolsó járat este fél 8-kor indul. Nyilván ennek valami kísértetváltozatával jutnék vissza a kollégiumba.

Diósjenő revisited

A bájos börzsönyi településsel már korábban is voltak élményeink (ld. a 2010 júliusában kelt Diósjenő c. bejegyzésemet). Ezúttal a minden sarkon megtalálható útjelző táblák okoztak fejtörést. András elképedve nézte az egyik feliratot.
-"NŐI TÓ?" Mi az, hogy Női tó? Itt külön tavak vannak férfiaknak és nőknek?

Csak mikor közelebb értünk, vettük észre a lekopott első két betű hűlt helyét, és azt, hogy az eredeti kiírás így szól: "JENŐI TÓ".

Alapanyag

Vadiúj övtáskámhoz az alábbi információt mellékelték:

Alapanyaga: TÁSKA.

Jó tudni.

Gorál fast food és egyéb anomáliák

Tudjuk, hogy a modernizáció már betört a Magas-Tátra elzárt világába is. Amikor megpillantottunk egy lovaskocsit, amelynek hagyományos gorál kocsisa hagyományos népviseletben munka közben mobiltelefonált, legföljebb azon gondolkodtunk el, hogy vajon őrá nem vonatkoznak-e a vezetés közbeni mobilozást tiltó jogszabályok. Azért én mégis meglepődtem kicsit, amikor egy "Goral fast food"-ot hirdető vendéglátóipari egységben kebabot árultak. Igaz, ahol mi ettünk, ott meg lázadó hajlamú levesek fordultak elő, a "vegetarian souprise" ételnév alapján.

A lovaskocsikra visszatérve: ezek ugyebár több tátrai völgyben is közlekednek, de a legnagyobb forgalmat Morskie Oko felé bonyolítják. Itt a biztonság kedvéért ki van írva, hogy "the horses do not follow a predefined timetable"; András rámutatott, hogy ez ezek szerint csak a lovakra és nem a kocsikra vonatkozik, így az utóbbiak esetleg menetrendszerűen indulnak, ló nélkül. (Persze ő nem olvasta a Harry Pottert, különben nem ütközött volna meg annyira ezen a lehetőségen.) A legnagyobb fejtörést azonban egy másik tábla okozta. Ez arra figyelmeztetett, hogy a Tátrai Nemzeti Parkban "visitors should keep to the right and give way to pedestrians." Minthogy én látogatónak és gyalogosnak is tartottam magam egyszerre, skizofrén helyzetbe kerültem; nem tudtam eldönteni, az útnak melyik oldalán kellene mennem...

A jog elmélete és gyakorlata

A jogi tanszék PhD hallgatóinak számítógéplaborjára van kifüggesztve az alábbi szöveg:

"Theory is when you know everything but nothing works.
Practice is when everything works and no one knows why.
In our lab, theory and practice are combined: nothing works and nobody knows why."

Egy termosznyi tea

Reggel én ajánlkoztam, hogy megcsinálom a teát. Mikor azonban először nyitottam ki a termoszt, meglepően sápadt lé folyt ki belőle. Először azt hittem, elfelejtettem beletenni a filtert, ám a megoldás sokkal egyszerűbb volt. Nem töltöttem ugyanis újra a vízforralót, az abban levő víz pedig nem volt elég arra, hogy a filter beleérjen.

Szerencsére András talált magánál egy mentatea-filtert (ne kérdezze senki, miért hordoz ilyesmit a hátizsákjában egy magashegyi túrán), és azt belelógattuk a már nem 100 fokos, de azért még relatíve forró vízbe. Csakhogy maga a víz sem volt sok, ezért kitaláltuk, hogy a turistaháznál feltöltetjük a termoszt teával. Javasoltam, hogy a mentateát azért hagyjuk benne, elvégre a mentás fekete tea is finom. Az én változatom az lett volna, hogy kérünk két teát és a bögréből beleöntjük, de András azt mondta, kérjük egyenesen a termoszba. Persze ez nekem volt problémásabb, lévén nekem kellett megértetni mindezt az idegen nyelveket nem beszélő kiszolgáló személyzettel. De úgy tűnt, értette, mert bólintott és elvette a termoszt, majd a kajánkkal együtt azt is visszaadta. Én ugyan kicsit aggódtam, mert a számlán csak egy adag tea szerepelt, az viszont citrommal, de úgy döntöttem, a citromot még el lehet viselni.

A következő teázásnál kevés citromos teára számítottam a termoszban. Ehelyett egy, még a korábbinál is halványabb lé folyt ki belőle. Kiderült: a büfés - tudván, hogy már van benne tea - egyszerűen ráöntött két adag forró vizet és kiszámlázta egy adag citromos teának.

HÉV pótló

A Battyhányi téri aluljáróban az utasok részletes információkat találnak arról, hogyan közelítsék meg a HÉV pótló autóbusz megállóját. Miszerint: menjenek el az aluljáró túlsó végébe, menjenek föl a Duna-partra vezető lépcsőm, majd forduljanak a tér felé, menjenek át az összes zebrán, vágjanak át a téren, és már ott is vannak. Mennyivel egyszerűbb lenne pedig a közvetlenül mellettük levő lépcsőn fölmenni és tenni 10 lépést!

A pótlóbusz csak Szentlélek térig jár, onnét ismét HÉV-ra szállhatunk. Először már azt hittük, melegfelvonulást rendez a BKV, annyi szalagkordon volt a megállóban. De nem; ezekkel fogták vissza a gyalogosokat, nehogy átszálláskor akkor menjenek át a síneken, amikor éppen jön a HÉV.
Gazsi ezt látva megütközve kérdezte: -És máskor mégis hogy kelnek át a gyalogosok?

A hőségriadó tanulságai autósoknak

Tea nagyon kedvesen felajánlotta, hogy hármunkat elvisz kocsival. Abban a hitben mentünk ki a parkolóba, hogy az autó egy szép nagy fa árnyékában található. Reggel valóban oda parkolta le, ám a nap járásának köszönhetően az árnyék azóta elvonult, a kocsi szikrázott a napsütésben. Nem meglepő módon szauna jellegű éghajlat csapott meg, amikor kinyitottuk az ajtót.
-Kér valaki egy kis vizet?-vette föl Tea az anyósülés előtt heverő palackot. Belekortyolt, majd felszisszent: -Jaj, megégette a számat!

Nemcsak a víz bizonyult forrónak: átforrósodott a kormány, sőt a kocsiban felejtett napszemüveg is. Amikor a kihajtón egy keresztbe álló taxi merült fel forgalmi akadályként, majdnem belementünk, mert Tea kezét megégette a kézifék, ahogy be akarta húzni.

Egy ponton Tea hátraszólt:
-Valaki vegye le a mentőövet a kutya nyakából, mert nem látok tőle!
Először azt hittem, a hőség befolyásolta agyműködését, ám hátrapillantva kiderült, hogy Tea kislánya egy mentőövet akasztott a bólogató kutya nyakába. Biztos arra az esetre, ha gazdája, nem bírván a kocsiban uralkodó meleget, belehajtana valamely természetes vagy mesterséges állóvízbe.

Erőséta

A kilátó-kápolnához vezető utat erőséta formájában tervezték az alkalom vezetői. Ez azt jelenti, hogy séta közben befogadjuk a minket tápláló energiákat az univerzumból, és erre koncentrálunk. Ja, és persze nem beszélünk. Ez utóbbi okozhat nehézséget viszont, ha nem jelzett úton haladunk. Sára többször is teljesen más irányba indult, egy árokhoz érve pedig Hajni átugrott rajta abban a hiszemben, hogy a túloldalon megyünk tovább. Ugrása túl rövidre sikerült és belecsúszott a sárba, majd konstatálnia kellett, hogy az átkelésre nem is lett volna szükség.



Vezetőnknek, Évának persze volt kulcsa a kápolnához, de nem boldogult vele. Társaságunk egyetlen férfitagja veselkedett neki a zárnak, de nem tudta benne a kulcsot elfordítani. Valaki hátulról poénból benyögte, hogy talán nincs is bezárva. Megnéztük. Persze, hogy nyitva volt.



Lefelé menet újabb feladatot kaptunk: növényeket gyűjteni a mandalához. "Amelyik növény megszólít benneteket, azt tépjétek le és hozzátok magatokkal"-szólt az instrukció. Ez viszont lelassította a leérkezés folyamatát. Katherine növénykeresési projektje során áttévedt a szomszéd veteményesébe. Irma és Ági viszont egy meggyfánál maradtak le (szintén a szomszédé), és elfogyasztották a termés egy jelentős részét.
Mikor Sára szemrehányást tett nekik, Irma így védekezett:
"Azt mondtátok, szedjük le azt a növényt, amelyik megszólít minket. Hát engem megszólítottak a meggyek. Olyan hangzavart csináltak, muszáj volt megennem őket."

Próbáltam értelmezni a válaszát. "Ezek szerint azért etted meg őket, hogy végre csöndben maradjanak?"
"Hát persze."
Ezen ismét elgondolkodtam, majd kissé bizonytalanul kérdeztem meg: "Emberekkel is szoktál ilyet csinálni?"

Hieroglifák és házimedvék - a császár kösz, jól van

Fő a feje a szegény osztrákoknak. Odajön hozzájuk az a sok magyar meg miegyéb külföldi, akik nem tudnak németül. Mit lehet ilyenkor kezdeni? A Kienthalhütte vécéjében például piktogramokat alkalmaznak. Nekem azonban csak második látogatásra sikerült rájönnöm, mit próbál üzenni az egyik, nagyjából így reprodukálható ábra: (Gyengébbek kedvéért a megfejtés: használat után csukjuk le a vécé fedelét.) Szállásunkon, a Kaiserbrunn panzióban már verbális megoldásokhoz folyamodtak. A szobaajtókra kiírt tudnivalókat a googletranslate segítségével ültették át angolra. Az egyéni nyelvi szerkezetek mellett a felirat alább megfigyelhető érdekessége, hogy az intelligens program a település nevét is sikeresen lefordította: Ennek tanulságaként az ember igyekszik németül megszólalni, de ez meg a helyieket lepheti meg, mint például amikor Sztell "weinerschnitzel"-t rendelt a pincértől. Talán ezt elkerülendő, az étteremben angol és magyar nyelvű étlap is várta a vendégeket, ám mindkettő érdekes meglepetéseket okozott. A fejes saláta hol "leafy salad", hol "lettuce salad" néven szerepelt attól függően, milyen ételhez adták. A nyári melegben a magyar turistákat biztosan felvillanyozta a "hűsleves", az angolok viszont valószínűleg meghökkentek a "wild bear steak"-en, mert ez merőben új megvilágításba helyezte mind a környék vadvilágát, mind a medvék háziasíthatóságának kérdését (hiszen ha hangsúlyozni kell a "vad"-at, bizonyára szelíd is van belőlük). Csak az apróbetűs német szövegből derült ki, hogy a "wild bear" név alatt a "wildschwein" húzódik meg. Fontos tehát elolvasni az apróbetűt, különben úgy járunk, mint Lívia, aki salátájában a magyar nyelvű étlapon jelzett csirkemell helyet pulykát talált. Ez nemcsak a fordítónak volt rossz hír, aki vélhetően rossz jegyet fog kapni a magyartanfolyamon, hanem Líviának is, aki utálja a pulykát...

Pincér gombnyomásra

Milán elmondta, hogy a kávézóban új rendszert vezettek be: a kint ülők az oszlopra elhelyezett gombbal hívhatják a pincért. A jó időre való tekintettel mi is ezt a megoldást választottuk. Először azt hittük, nem működik, mivel a gomb megnyomása után jó darabig nem láttunk pincért, de aztán előkerült egy ismeretlen lányka. Rögtön azt az aljas merényletet követtük el ellene, hogy megkérdeztük, milyen borok vannak. Gyorsan kerített egy borlapot puskának, és azzal mentegetőzött, hogy még csak egy hete van itt. Ez azt mondjuk megmagyarázná, hogy nem ismeri a borkínálatot, azt már kevésbé, miért értetlenkedett, mikor Milán kijelentette, hogy ő nem kér semmit. A semminek csak egy fajtája van, nem kell hozzá itallapot nézni.---------------------------------------------------------------------------------------- Az italok kihozatalára legalább annyit kellett várnunk, mint a rendelés felvételére. Először Gábor kapta meg a korsó sörét, csak úgy az asztalra; a söralátétet a lányka utólag hajította mellé. Miközben a többi italt az asztalra tette, a tálca vészesen ferde szögben billegett a kezében, úgyhogy Réka meg én komolyan aggódni kezdtünk a borunk miatt. Szerencsére éppenhogy nem csordult ki a peremen.-------------------------------------------------------------------------------------------------A pincér távozása után Milán hozzávágta a söralátétet Andráshoz, abban a hitben, hogy itt ez az új nemzeti sport. Ekkor csatlakozott hozzánk Kati, aki szintén rendelni szeretett volna. Gáborral egyszerre nyomtuk meg a pincérhívó gombot (az oszlop mindkét oldalán volt ugyanis), aztán azon tanakodtunk, hogy talán a két gombnyomás lenullázta egymást, tudniillik megint jó idő telt el a pincér megjelenéséig. Mikor Kati sört kért, már előre vigyorogtunk, hogy vele is eljátsszák majd a söralátétes jelenetet. Nem volt ilyen szerencsénk; Kati nem bírta kivárni a kiszolgálást és maga ment be a pulthoz az italáért.

Szomjas makik

Nem vagyok nagy rajongója a sörnek, a narancsos alkoholmentesnek meg pláne nem. Viszont ezt ingyen osztogatták a Deák téren és hideg volt, szemben az én már fölmelegedett vizemmel. A kattakifutóhoz érve a makikat a füves rész közepén találtam, ahol éppen napoztak. Jó időbe telt, míg az egyik elég kíváncsi lett ahhoz, hogy odajöjjön és tőlem pár lépésre leüljön. Egy darabig néztem a narancssárga szemébe és nyugodt hangon beszéltem hozzá, aztán lassan leguggoltam. Ő előrejött, hogy megszimatolja a szandálomat. Valószínűleg ekkor érezte meg a narancsos sör illatát, és teljesen rákattant. Felmászott a térdemre, mintha simogatást lejmoló macska lenne, vékony kis kezével finoman megfogta a csuklómat, és a doboz felé nyúlt. Én a biztonság kedvéért fölemeltem a dobozt és úgy fogtam, hogy a tenyerem eltakarja a nyílását (ugyanis nem gondolom, hogy a makiknak jót tenne az a sokféle E, amit egy ilyen ital tartalmaz). Közben két másik maki is megjelent, és gyakorlatilag közrefogtak. Nyúlkáltak, nyalogatták a sörösdobozt és hagyták, hogy megsimogassam puha bundájukat. Csak a kölyök nem merészkedett közelebb, a korláton tornagyakorlatokat végzett; a felnőttek biztos elmagyarázták neki, hogy az ő korában még nem szabad sört inni. Egy idő után felálltam, mire a makik csalódottan elvonultak. Az első látványosan a szájába vett egy földön heverő, nem túl bizalomgerjesztő gyümölcsöt, és látható undorral rágni kezdte. "Látod, ilyen szart kell ennünk, te meg még azt a kis piát is sajnálod tőlünk!"-mondta a tekintete. Legalább valakinek bejön a Soproni új terméke.

A túrázók, a naptár és a technológia

-Gazsi most hívott, hogy nem tud jönni-fogadott Misi, mikor visszaértem a pénztártól. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy 10 éves Pilis-térképem alapján tulajdonképpen le tudom vezetni a túrát, az egri várhoz tett kitérő kivételével, mert akkoriban oda még nem vezetett jelzés. Misi rábólintott, aztán elvigyorodott. -Csak hülyéskedtem. Ott a Gazsi.-Utólag jöttem rá, mennyire idióta voltam, hogy bedőltem neki: eszembe juthatott volna, hogy Misinek nincs is mobilja... ------------------------------------------------------------------------------------------------ Gazsinak viszont nemcsak mobilja volt, hanem egy vadonatúj GPS-e is. Azt állította, korábbi hasonló szerkentyűjével ellentétben ebben minden fontos funkció megtalálható (pl. az "ember a vízben" alkalmazás, amire a Pilis közepén biztos nagy szükségünk lesz). Tesztelésképpen először is percekig forgott körbe-körbe az iránytű működését figyelve, utána pedig túra közben is folyamatosan a képernyőt figyelte. Olyannyira, hogy Ági csúfolódva megkérdezte tőle, látott-e egyáltalán valamit a tájból. -Persze-vágta rá Gazsi.-Egy halványzöld háttérben húzódó lila vonalon mentünk. ------------------------------------------------------------------------------------------------------A fantasztikus GPS mégsem volt annyira fantasztikus, mert utána Gazsi félóráig szenvedett az útvonalkeresés funkcióval, majd végül feladta. Előd viszont előadta annak kalandos történetét, hogyan NEM regisztrált be a Eurogames-re. -Március 39-én gondoltam, most már beregisztrálok. -Március 39-én, Előd?? -Jó, akkor április 39-én. Két laptop volt nálam, a nagy céges meg a kicsi sajátom. Rámegyek a nagy laptopon a honlapra, de sehol sem találom a regisztrációt. Villogott ott valami banner, de gondoltam, biztos reklám. Mikor már az összes fület végignéztem, akkor jöttem rá, hogy a bannerre kell kattintani és úgy lehet regisztrálni. Beregisztráltam, már csak a fizetés volt hátra. Csakhogy a céges gépen le volt tiltva a netbankom! Na, végigcsináltam az egészet a kis laptopomon. Amikor a netbankon megcsináltam az átutalást, jött az előreugró ablak, amit le kellett okézni. Csakhogy az ablak nagyobb volt, mint a laptopom képernyője, mozgatni nem lehetett, az "oké" gomb meg a képernyőn kívülre került...-----------------------------------------------------------------------------------------------Az ilyen technikai malőrök alapján nem csoda, hogy többen kissé ügyefogyottnak tartják a túrázókat. Talán annak a fura srácnak is ez járhatott a fejében, aki a HÉV-en mindenáron beszélgetést próbált kezdeményezni utastársaival, Andráshoz ugyanis a következő szavakkal fordult: -Tudod, hogy hosszú a hajad?

Feminista konferencia

A legnagyobb feminista konferencia az előadás mellett a nyelvi bakikból is változatos kínálatot mutatott. Kezdjük rögtön a családon belüli munkamegosztással. -Traditionally, men don’t do the homework. Akkor már értem, miért nem csináltak a férfi tanítványaim leckét. Egy finn lány érdekes infót közölt az általa elemzett médiatermékről: - The online version of the magazine is online. Ki hitte volna? Az utolsó napon pedig azt is megtudtuk, milyen az igazi multikulti. - Indonesia has 35-60 thousand minorities. De ha mindegyiknek külön felelőse van a minisztériumban, egyből megoldódik a munkanélküliség problémája.

Mikroszivar

A Holdudvar szivarlapja részletes információkat közöl minden szivarról: származási hely (ez nagyjából fölösleges, mindegyik Kubából származik), kerület, hossz és persze ár. Az egyetlen kivétel a Cohiba Mini nevű szivar: ennek ára van, vagyis kapható, viszont se körméretet, se hosszúságot nem jeleznek. Lehet, hogy annyira mini, hogy csak mikroszkóppal mérhető?

Hamuvá sült pogácsa vérfantával

Azt tudtuk, hogy a fél 7-es leérkezés nem fog működni, hiszen négyünkből ketten dolgoztak. A leérkezés időpontja még tovább tolódott a lánchídi dugó miatt. Mikor Zalakaros környékén jártunk, Gazsi ránk telefonált. Ekkor úgy kalkuláltuk, hogy 8-ra leérünk. Nem számoltunk azonban azzal, hogy a többiek még be akarnak ugrani a kanizsai TESCO-ba. Nyolc óra után nem sokkal Gazsi ismét ránk telefonált. 

-Hol a fenében vagytok? Zalakarostól rég ide kellett volna érnetek! 

-Mindjárt ott vagyunk-felelte Előd-, csak elénk ugrott egy TESCO és muszáj volt megállnunk. 

 Olyan sok kiegészítő kaját persze nem kellett venni, mert mint mindig, most is kaptunk ellátást. Peti még pogácsasütést is betervezett a kerti kemencében. Gazsi a túrán föltette a kérdést, hogy ki vállalkozik a kemencebegyújtás feladatára. Csaba és a Colos jelentkezett. 

-Csináltatok már ilyet? 

-Nem, de valahogy majd csak megoldjuk. 

Hazaérkezés után ők ketten lementek a kemencéhez, mi pedig lepakoltunk, zuhanyoztunk, ilyesmi. Utána kimentem a teraszra, ahol kiderült, hogy Sámuelt megtámadta egy Fanta. A vérszomjas üdítő műanyag kupakja aljas módon elvágta segédtúravezetőnk ujját. Azzal mentünk le a kemencéhez, hogy remélhetőleg az ott levőknek semmi baja nem történt. A tűz már vidáman égett odabent: Colosék közölték, hogy három öl fát tettek rá. 

-Melyikőtök ölével mérve?-kérdeztem gyanakodva, mert a két személy magassága közt kb. fél méter a különbség, karjuk hosszában ezzel arányosan. Ők viszont rádobtak még egy tuskót is, hadd égjen.

Visszamentünk a teraszra, ahol Jacko is csatlakozott hozzánk. Ő az egész túrát azzal töltötte, hogy különböző emberektől különböző italokat lejmolt. Most az asztalon álló fél üveg Fanta ragadta meg a fantáziáját. 

-De jó lenne egy kis Fanta! Nem tudjátok, ez közös? 

-Szerintem ez valakié-vélte Péter. Én erősen gondolkozni kezdtem. 

-Igen, valaki itt itta az asztalnál nemrég. De ki is volt az? 

Így töprengtünk még pár percig, mígnem megszólalt Sámuel az asztal sarkán: 

-Hát szép, hogy ennyire nem emlékeztek rám! 

Ekkor jelentek meg Nagymamiék, akiket áthívtunk estére pogácsázni. Mikor megtudták, hogy még több órát kell várni a táplálékra, csalódottan visszamentek a másik faluba, ahol megszálltak. Tovább beszélgettünk, miközben Peti és Sztell vitték ki a pogácsás tepsiket. Úgy gondoltunk, még korai lemenni a kemencéhez, úgysincs ott semmi érdekes. Sajnos így lemaradtunk a nagyjelenetről, amiről a szemtanúk utólag számoltak be. A túlhevített kemencében ugyanis az első három tepsi pogácsa szabályosan lángra kapott. Gyorsan kivették és elfújták őket, de már teljesen megfeketedtek. 

 -Úgy fáj őket így látni!-sóhajtozott Sztell, akiben a velük végzett munka során kötelék alakult ki a pogácsák iránt. Peti tombolt, hogy csak két öl fát kellett volna rátenni. Colos megpróbálta menteni a menthetőt, és hámozni kezdte a pogácsák megégett külsejét:

A következő adag pogácsák, az előbbiekből tanulva, már belül kissé nyersek maradtak. Peti a biztonság kedvéért mindegyik tepsiről megkóstolt egyet. A maradék nagy részét Nagymamiéknak tettük félre reggelre (én azért mutattam nekik néhány égettet is, illusztrációképpen). 

 A mese tanulsága: fő a türelem! Kevés fával talán több idő, míg felmelegszik a kemence, viszont nem kapnak lángra a benne sülő kaják. Vegyünk példát a régiekről, akik nem hamarkodták el a dolgokat. Túra közben például egy hatalmas fa mellett a következő emléktáblát találtuk: "1620-tól 1664-ig Zrínyi Miklós pihent meg e fa alatt."

A barátság ismertetőjele

Vasárnap megyünk Lacival az Állatkertbe szülői értekezletre. Mondtam neki, hogy sajnos vidékről jövök, ezért nem tudom biztosan megmondani, mikor érek oda. -Ó, nem baj, bemegyek én egyedül is!-felelte Laci.-Annyi barátom van az állatkertben! Már mindenki megharapott, aki megharaphatott. Remélem, tőlem azért nem várja el a barátság ilyen jellegű bizonyítékát...

Attila mai sziporkái

Lina: Ha betör valaki a lakásodba, jogod van önvédelemből megölni? Attila: Azt hiszem, a magyar rendszerben csak akkor, ha ez arányos az elkövetett bűncselekmény súlyosságával. De most szavaznak egy olyan törvényről, hogy ha nem FIDESZes, akkor jogodban áll megölni. Az unokaöcsémnek annyira nem volt pénze, hogy az utcára se tudott kimenni. (Lina: miért, ahhoz pénz kell?) Csak ült otthon és nézte a távirányítót. (Lina: az szép lehetett)

Újdonságok a Hunyadi piacon

A Hunyadi téri piacra betört a szabad verseny! Az egyik standon ezt a feliratot láttam: "Eper 600 Ft". A szomszéd stand tulajdonosa, látva a versenylehetőséget, gyorsan kiírta: "Eper 599 Ft".

Egy másik zöldségesnél fűszernövényeket is lehetett kapni cserépben. A rozmaring, majoranna, bazsalikom mellett meglepve fedeztem fel egy "curry" feliratú cserepet.

Micsoda előrelépés a növénynemesítés területén, hogy ma már a fűszerkeverékek is egy cserjén termeszthetők.

Pszinapszis

A magyar egyetemisták (meg a többiek is) hajlamosak késni. Ez a Pszinapszisra is rányomta a bélyegét. Az egyik előadó 10 percig nem jutott túl az első mondatán, ugyanis mindig jöttek újabb hallgatók a terembe, akiket udvariasan köszöntött és hellyel kínált - majd újrakezdte a mondandóját.

Az erdélyi származású Feri atyát bezzeg nem zavarták a késők: lendületes gesztusokkal beszélt tovább. Éppen ott tartott, hogy "ha az Élet bezár egy ajtót, megnyit helyette egy másikat", és eközben illusztrációként az egyik ajtóra mutatott, amikor az kinyílt és belépett rajta - nem az Élet, hanem egy szakállas fiatalember.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak a hallgatóság volt pontatlan. A country tánc-bemutató például eleve negyedórás késéssel kezdődött, ezért még mindig tartott, amikor belépett a terembe Noémi, aki a következő előadóra számított. Kissé elveszetten nézett körbe, ezért odamentem hozzá.
-Mi ez?-kérdezte.
-Country tánc-bemutató.
Ebben a pillanatban állt be a bemutató során az első technikai gikszer. A zene rövid időre elhallgatott,így a jó akusztikájú terem teljes hallgatóságához eljutott Noémi meglepett kérdése:
-Te figyelj, most nem a Vekerdynek kellene lennie?
Nem tudom, ezért-e, de a countrysok ezután igen hamar befejezték.

A mai nap meglepő pillanatai

Felirat egy szupermarket bejáratánál:
"A bevásárlókocsik új 0 Ft-os pénzérmével működnek."

Rövid telefonbeszélgetés egy ügyintézővel (előzőleg emailben kommunikáltunk):
-Jó napot kívánok, Macska Medve vagyok, Gipsz Jakabnét keresem.
-Jaj, én is, én is!

Túrafélvezető

Az április elsejei Gazsi-túra néhány emlékezetes pillanata:
-A busz a Móricz Zsigmond körtérre ér be, ha még úgy hívják.
-És nem keresztelték át Schmitt Pál térre.
-Pontosan ez a tervük, csak még nem tudják, kifér-e az utcanévtáblára eléje a "dr"...

-Ha eléritek az úttörővasút síneit, ott várjatok meg.
-A síneken?
-Igen. Ráállunk a sínekre, és ha füttyöt hallotok, mindenki lefekszik.
-Kivel?

Gazsi Makkosmária után majdnem rossz irányba indult el a Végvári-szikla felé.
-És ez nevezi magát túravezetőnek?
-Ez csak félvezető.

Túrafélvezetőnk a legnagyobb meglepetést Ágostonnak okozta. Ő ugyanis rövidíteni készült. Gazsi elmagyarázta neki, hogy a Végvári-sziklától hogyan jut el a piros jelzésen Csillebércre. Én a magyarázatot korainak ítéltem, abban a hitben, hogy még egyfele vezet az utunk, Gazsi azonban a túrát leterelte egy jelzetlenre. Nem sokat vágtunk le azonban, mert párszáz méter után visszacsatlakoztunk a piros jelzésre - alaposan megkeverve ezzel az éppen odaérkező Ágostont.

A túra, amitől mindenki eldobta magát

Az ágasvári turistaháznál nagy örömömre macskák fogadtak: két fiatal fekete példány, teljesen egyformák. Lelkesen jöttek oda hozzánk, de hamarosan kiderült: nem annyira a simogatás, inkább a hátizsákban lapuló elemózsia érdekelte őket. Mivel én ilyesmit nem terveztem elővenni, inkább bementem a büfébe és útbaigazítást kértem a vécéhez.
-Hátul a 3. épület, gravitációs alapon megy-tájékoztatott a bácsi. Nem mondtam, de eszembe jutott: még szerencse, mert igazán nem örülnék, ha a pisi a gravitáció törvényeinek fittyet hányva visszaindulna fölfelé…

Visszaérve egy harmadik macskát is fölfedeztem, ezúttal cirmost, az asztalunk körül. A három macska olykor megpróbálta egymást elkergetni az asztal közeléből, de ami a kaját illeti, nem sokat profitáltak belőlünk. Az egyik kis fekete azonban rájött, hogy a simogatás is hasznos szolgáltatás: hanyatt dobta magát előttem és érintésemre hangos dorombolásba kezdett.

Nem gondoltam volna, hogy rajta kívül más is eldobja majd magát a nap folyamán. Nem számítottam ugyanis arra, hogy a Csörgő-patak völgyében menő turistaút több átkelést is magában foglal. Az egyik helyen András és én viszonylag könnyen átjutottunk, társaink azonban nem merték megkockáztatni és másik átkelőt kerestek, ahol kevesebb kőre kell rálépni (valamiért ezt tekintették a biztonság garanciájának). Lívia már megoldotta a feladatot, csak Sztell bizonytalankodott még a túlparton. Lívia segítőkészen nyújtotta a kezét, hogy majd áthúzza. Sztell megragadta a segítő kezet – majd rálépett egy erősen mozgó kőre, bokáig belecsúszott a vízbe, leült egy kőre és magával rántotta Líviát arra a partra, ahonnét csak nemrég sikerült átjutnia.

Miután a lányok befejezték a röhögést és Sztell is kimászott a vízből (bakancsa tökéletesen jól tűrte a megpróbáltatást, csak a nadrágszára lett vizes), Líviának is újból neki kellett veselkednie az átkelésnek. Figyelmeztetésünk ellenére arra a kőre lépett rá, ami már Sztell alatt egyszer elmozdult – és most ő csúszott bele a patakba, ráadásul sikerült egy vizes kőre ráülnie.

Következő feladatunk a zöld négyzet jelzés lokalizálása volt. Ennek megtörténte után jó hírrel szolgálhattam útitársaimnak:
-Nem is kellett volna átkelnünk a patakon. Mehetünk vissza…

Alulinformált tüntetők

A tüntetés időpontját illetően különböző információk keringtek. Eredetileg fél kettőt tudtam, ez a facebook oldalon 1 órára módosult, míg egy kommentre való reakcióból ki nem derült, hogy valójában fél egy. Még szerencse, hogy délelőtt ellenőriztem. Nyilván nem mindenki tette ezt meg, mert Réka 12.55-kor futott be, amikor éppen azt taglaltuk, mennyire zavaros volt ez a kavarás az időpontokkal.
-Én majdnem egyre jöttem-hoztam fel példának. Réka rákontrázott:
-Én is majdnem egyre jöttem. Most van majdnem egy.

Eddigre már elkészült a molinó és a dobcsoport is megszervezte, milyen szövegeket mikor kántáljanak. A molinót Dóri és Vérfarkas kezébe nyomták azzal, hogy álljanak ki a járda szélére és szóljanak, ha megjelenik a Damu Roland.
-Egyébként te tudod, hogy néz ki a Damu Roland?-kérdezte tőlem Dóri.-Mert én nem.
-Fogalmam sincs. Ez ciki lesz, ha egyikünk se tudja, és a végén hagyjuk elmenni.
-Dodó, te se tudod, hogy néz ki a Damu Roland?
-Ajaj, ha senki se tudja, akkor baj van.

Vérfarkas végül azt mondta, lehet, hogy ő felismeri Damu Rolandot, így valamennyire megnyugodtunk. De csak egy darabig, mert egykor, a tárgyalás tervezett kezdetekor még nem láttuk megérkezni.
-Biztos, hogy nem jött még meg?
-Jaj, nem figyeltük-vallotta be Dóri. Szerencsére Jani egy pillanatra kiszökött az épületből és elárulta: még mindenki a folyosón lődörög, sehol semmi tárgyalás.

Eközben a dobcsoport szorgalmasan gyakorolt – egész addig, míg a szemközti középiskola képviselője meg nem kérte őket, hogy hallgassanak el, mert kezdődik a tanítás. A csalódott társaság gyorsan elkántálta azokat a mondatokat, amelyeket a vádlott megjelenésének idejére tartogattak, majd letették dobjaikat. Csak Mariana próbálta még halkan ütögetni fém ütőhangszerét azzal, hogy az iskolának a dobokkal volt baja. Dóri sem helyeselte az intézkedést.
-Miért, legalább tanulnának valamit. Szexuális felvilágosítás!
-És akkor beleírhatnád a disszertációdba.

Fél kettő körül már nagyon gyanús volt, hogy nem történik semmi. Én arra tippeltem, hogy elhalasztották a tárgyalást (Julieta szerint magyar népszokás a tárgyalást az utolsó pillanatban elhalasztani anélkül, hogy bárkit értesítenének), mikor valaki kijött és elmondta, hogy már az egész lezajlott, az ítélet is megszületett. Vagyis vagy Damu Roland reggeltől bent volt az épületben, vagy itt is van néhány titkos folyosó.

Schoberstein

Már a völgyből lelkesen nézegettünk fel a csúcsokra, ahol hó szikrázott a nyárihoz fogható napsütésben. Miután némi tekergés után megtaláltuk a kiindulási pontként szolgáló turistaházat, elindultunk fölfelé. Azért betettem egy extra pulóvert, hátha 1300 méteren már hideg lesz.

1300 méteren a (napon levő) hőmérő 32 fokot mutatott, a turistaház előtt félmeztelen osztrákok söröztek. A hó viszont megvolt: egy útjelző táblának a teteje épphogy kilógott belőle. Ez a tábla amúgy a piros jelzést mutatta, amit nekünk követnünk kellett volna, ám a ráírt úticélok neve nem stimmelt. Az internetről kinyomtatott térképet sajnos lent hagytam a kocsiban, így a turistaházban levő alapján kellett megjegyeznem az útvonalat. (Utólag jutott eszembe, hogy le is fotózhattam volna.) Ez alapján elindultunk egy enyhén lejtős, kényelmes kerékpárúton. Engem azonban nagyon zavart, hogy piros jelzést nem látunk, sőt helyette inkább kéket, ezért visszafordultunk. A behavazott útjelző táblát jobban megvizsgálva kiderült, hogy van alatta még egy, amit teljesen belepett a hó. Sajnos egyúttal a betűket is lemosta róla. A megmaradó félszavakból és az ismét felbukkanó piros jelzésből arra következtettem, hogy mégis ez a mi utunk, és elindultunk. Itt már nyoma se volt kényelemnek: térden felül érő hóban caplattunk lefele a fenyők között, mígnem kiértünk - az imént elhagyott kerékpárútra.

Ekkor rájöttem, hogy errefelé nem érdemes mindig a jelzésekre hagyatkozni. Az azonban még engem is meglepett, amikor egy négyes útkereszteződéshez értünk. Ugyanis mind a négy irányba a piros jelzést követhettük volna...

Déri méhei

A villamoson ülő bácsi egy Blikk-szerű lapot olvasott, amelynek első oldalán - a címlapsztorihoz egyébként teljesen nem passzoló módon - dús keblű leányzó ácsorgott egy szál tangában. Rögtön eszembe jutott a néhai Déri János egyik mondása, miszerint végignézte egy újságos kínálatát, hogy melyik magazinban nincsenek meztelen vagy félmeztelen nők a címlapon, és összesen kettőt talált: az egyik a Dörmögő Dömötör volt, a másik a Magyar Méhész.

Idáig jutottam a gondolattal, amikor leült egy lány velem szembe és elővett egy főiskolai jegyzetnek látszó spirálozott terméket, amelyen ez a cím díszelgett:
"A méhek betegségei és kártevői"

Most már biztos, hogy közöttünk van Déri János szelleme.

Önfelvállalás

A Vállald Magad Egyesület nevű LMBT szervezet honlapján nem szerepel email cím.

Ennyire nem vállalják magukat??

A lusta kerékpáros esete

Ági a következő kerékpártúrával kapcsolatban érdeklődött Gazsinál.
-Írtad, hogy a Közvágóhídnál van a találkozó. El lehet oda jutni olyan tömegközlekedéssel, amire fel tudom tenni a biciklit?
-Honnan jössz?
-Újpestről.
-Onnan ne akarj tömegközlekedni. Végig a Duna mellett van kitűnő kerékpárút!
-Jó, de én nem akarok annyit biciklizni-vetette ellen Ági. Gazsi őszinte megdöbbenéssel nézett rá:
-Akkor miért jössz kerékpártúrára?

Vidéki esküvő

Én szálltam be utolsónak, és rögtön jókislány módjára be is kötöttem a biztonsági övet. Kármennek erről eszébe jutott, hogy neki is kéne, csak ugye a hátul középen ülőnek ez mindig probléma. Az övet ugyan megtaláltuk, meg a kis műanyagot is, amibe be kell dugni - csak éppen ugyanazon az oldalon. (Visszafele menet kiderítettem: azért, mert az öv vége szétágazik).
-A másik oldalon nincs ilyen izé?
-Én nem látok. Hacsak nem Ödön rajta ül.
-Én nem ülök rajta-tiltakozott Ödön.
-Akkor abba kell beledugni, amibe te dugtad bele.
-De hát nekem sincs másik. Ami a másik oldalon van, az biztos nem jó?
-Nem, azon túl kicsi a luk, nem lehet beledugni.
-Mit csináltok ti ott hátul?-kérdezte gyanakodva Zsolt.
-Dugni akarunk, de nem megy-felelte Kármen. Ödön önkritikusan hozzátette:
-Hát igen, kijöttem a gyakorlatból.
-Pedig itt tényleg nincs másik-keresgélt tovább Kármen, majd előreszólt: -Nem vagyunk még Szentendrén?

Végül Kármen feladta, és úgy döntött, hogy csak keresztben fogja tartani az övet maga előtt.
-Ha megállít a rendőr, legföljebb lecsuknak. Ott legalább lesz kajám, dolgozhatok, tanulhatok, tökjó lesz.

Várakozásunk ellenére jó időben odaértünk a HÉV-állomásra, mégse mi voltunk az elsők: Előd már ott állt és egy zacskó fornettivel morzsázta össze egészen fantasztikus szivárványszín csíkos zakóját.
-A násznép már itt van, most már csak az ifjú pár fog késni-állapítottuk meg. Kár volt ezzel viccelődni, mert megszólalt Zsolt telefonja. Berci volt az, aki közölte, hogy defektet kapott a kocsija. De semmi vész, már be lett szervezve valaki, aki elhozza. Ne aggódjunk, Tibi ott lesz a megbeszélt időben és elkalauzol minket a házasságkötő teremig. Berci annyira biztosra ment, hogy pár perccel később Elődöt is felhívta, végigmondta neki ugyanezt a szöveget, és azt tanácsolta neki, keresse meg a Zsoltékat.

-És ha a vőlegények mégse érnek ide?
-Akkor a Zsolt és az Ödön esküszik.
-Jaj, nem akarnék ennyire rosszat az Ödönnek-szabadkozott empatikusan Zsolt.-Akkor már inkább a Kármennel.
-De ti meg nem BEKÁzhattok, mert különböző neműeknek nem lehet.
-Akkor se, ha engem Kálmánkának szokott szólítani?-vetette fel Kármen.

Eltelt a megbeszélt fél három, de Tibit se láttuk sehol. Megjelent viszont Ferike, aki ismerős Szentendrén és tudta, hova kell menni. Felmerült, hogy akkor induljunk el, de kiderült, hogy nem lehet, akkor ugyanis Tibi nem fog odatalálni...

Háromnegyed után pár perccel végre futó kutyalépteket hallottunk: megjelent Gréti, Tibi kíséretében, és első ténykedéseként koszos mancsaival felugrott a násznép néhány elegáns nadrágot viselő tagjára. Elindultunk a városházára, de a női meghívottak (minket kivéve) tűsarkú cipőt viseltek, ami nem igazán illik a szentendrei macskakövekhez. Így végül az előzőleg elképzelt változathoz képest nem az ifjú pár, hanem a násznép egy része esett be 10 perc késéssel a városházára.

Berci mindezzel együtt hálás volt, hogy velük ünnepeltünk. Ezt a szertartás utáni rövid beszédében ki is fejezte.
-Nagyon köszönöm, hogy ma itt voltatok. Azt gondolom, ez a nap nemcsak nekem fontos...
-Hanem a Tibinek is-nyögte be Előd a sarokból.

Hogyan lettem fejvadász?

A videotékában már kiválasztottam egy Cillian Murphy-filmet, de kiderült, hogy a tagságim is lejárt.
-Írok egy új kártyát-tüsténtkedett a videotékás fiú.-Aztán mindjárt adom a Vérdíjat.
Kíváncsi vagyok, mit gondoltak azok a kávézóban üldögélők, akik csak ezt a mondatot hallották...

Rejtélyes eltűnés a Mackó-barlangnál

Jégesőben, meredek, csúszós úton ereszkedtünk le a Kis-Kevélyről a Mackó-barlanghoz, mindenki a maga tempójában. Odaérve elolvastuk a tájékoztató táblát, lelkesen befotóztunk a járatba és Attila kiderítette az ott levő geoláda koordinátáit, mire észrevettük, hogy Tóni nincs sehol.
-Pedig a barlanghoz még láttuk leérni.
-Továbbment volna?
-Lehet, hogy csak elment pisilni.
Attila közben a GPS-szel szenvedett; bármerre indult, a gép az ellenkező irányba jelezte a geoládát.
-Akkor először keressük meg a geoládát, utána a Tónit-határozott. A geoláda-keresésbe mi annyiból kapcsolódtunk be, hogy lehetséges rejtekhelyeket dobtunk fel, majd mindegyiket gyorsan el is vetettük. Tíz perc eltelt, láda sehol.
-Módosítom a sorrendet-jelentette be Attila.-Előbb keressétek meg a Tónit.
Ezzel sem voltunk sikeresebbek, hiába meresztgettük a szemünket a fák között.
-Ennél a barlangnál 10 évente nyoma vész valakinek-jelentette be Feri drámai hangon.-Már 9 éve nem tűnt el senki.
Hangos hahózásba kezdtünk.
-Mintha onnan lentről jött volna válasz-mondta valaki. Én ugyan nem hallottam, de azért hahóztam újból. Ekkor jött elő Tóni - a barlang rejtekéből.
-Kíváncsi voltam, mennyire hiányzom nektek.
-És hallottad, hogy előbb a geoláda, aztán a Tóni?
-Hát persze. Elmentek ti a fenébe!

Szavazócédulák

Amikor megérkeztem, Migu és Ystván éppen A4-es papírokat tépkedett 16 felé. A rojtos szélű kis fecnik halomban tornyosultak előttük.
-Hány szavazócédula kell? – kérdezte Ystván, ezzel felfedve a cetlik rendeltetését. Rögtön az jutott eszembe, hogy mondjuk Dóri kézírásával ezekre maximum egy darab 1-2 szótagú szó férne el.
-Csak rövid nevű tisztségviselőket szabad jelölni?-kérdeztem Migutól, aki értette a célzást és bólintott. Migunak öt keresztneve és két vezetékneve van, bár a keresztnevekből csak kettőt használ.
-Ki fog férni-jelentette ki optimistán, miközben tovább szenvedett egy papírdarabbal. Nem volt könnyű ennyire kicsire tépkedni, főleg, ha az ember nem egyenként próbálta, hanem többet egyszerre.
Ezen a ponton már Cseke is felfigyelt rá, hogy mit csinálnak, és megjegyezte:
-Ja, egyébként van nálam olló.
Mondanom se kell, a szavazás végeztével még egy csomó kis fecni hevert érintetlenül az asztalon.

Világvége

Apám szokás szerint bekapcsolta a tévét, majd leült a fotelbe és elaludt. Arra ébredt, hogy valaki épp a közelgő világvégével fenyegetőzik.
Apám ezt a következőképpen foglalta össze:
-Olyan jól szunyókáltam, de felébredtem a világvégére!
Más azon lenne kiakadva, ha átaludta volna...

Mi okozta a légitársaságok csődjét?

A Spanair egyik utolsó járatával jöttünk vissza Teneriféről: a társaság nem sokkal később csődbe ment. (Mondjuk a szolgáltatás színvonala alapján nem csodálom, ld. Titsa és tsai c. bejegyzésemet.) Az erre vonatkozó linket elküldtem Hörbinek, amiből az alábbi emailváltás alakult ki:

Hörbi: A MALÉV-val mostanában mikor utaztatok???
én: Múlt nyáron, Rotterdamba. Egész sokáig húzták még :-)
Hörbi: Remélem, hogy az IBERIA-t mellőztétek az elmúlt öt évben, mert a májusi valenciai kiruccanásomról nem szeretnék lemondani :-)

Spenót

Minden mirelit spenóton más információt találunk. A legutóbbira például ráírták, hogy tegyem be 1 percre hideg víz alá, így ki tudom majd szedni a csomagolásból. (Enélkül is ki tudtam.) Elkészítésére viszont összesen ennyi vonatkozott:
"Előfőzött termék, de további főzést igényel."
Kedves, hogy szólnak. Esetleg azt nem írnák rá, hogy mégis mennyit?

Mosómedve

A Lajosforrás melletti réten maradt meg a környék egyetlen szánkózható hófoltja: néhány elszánt kisgyerekes család lelkesen mászott fel és siklott le a majdnem 3 négyzetméteres területen.

Hörbi vette észre először az állatot, minthogy ő állt (gondolta, így hatásosabb lesz, ha a kekszbe sütött almadarabok fulladásos allergiás reakciót váltanak ki nála).
-Odanézzetek! Az milyen állat?
A férfi cipelte a karjában. Nem kutya-, inkább macskaformája volt; először maine coonnak hittem, de a mintázata és a feje formája minden kétséget elűzött. Mosómedve! Mikor gazdái letették a földre, az is kiderült, hogy hámot és rövid pórázt visel. Hamarosan eltűntek.
-Hova lett?
-Lementek a patakhoz.
-Ja persze, mosni.
Nemsokára ismét előbukkantak, a mosómedve a férfi nyakába tekeredve.
-Ja, hogy nyakmelegítőnek hozta!
-Egy sálat azért nem könnyebb cipelni?
A mosómedve és gazdái eltűntek a rét aljában, majd hamarosan követte őket egy apuka és kisfia lila színű bobon.
-Hogy meg fognak lepődni, ha összeütköznek egy mosómedvével!

Már befejeztük az ebédet, amikor a mosómedvés párocska ismét megjelent. Most tőlünk tíz lépésre tették le állatukat a földre. Kérőn néztem Hörbire.
-Nem nézzük meg a mosómedvét?
Tóni is velünk tartott. A medve tulajdonosai szerencsére barátságosak voltak, és megengedték, hogy állatukat megsimogassuk. Ez ügyben magával a medvével nem konzultálhattak, mert az meglehetősen ijedtnek látszott. A férfi lefogta, hogy ne szaladjon el.
-Próbáljuk eltéríteni az északi iránytól, de nem nagyon sikerül.
-Miért, tök hasznos, ha az embernek saját élő iránytűje van!
A mosómedve ekkor fölfedezte Tónit, és elszállt belőle minden félénkség: lelkesen szimatolgatta az új sínadrágot.
-Hú, nagyon tetszik neki Tóni nadrágja!
-Biztos látja, hogy milyen koszos. Ki akarja mosni!
Egy kisgyerekes apuka támadta le a mosómacit, mi pedig visszatértünk a többiekhez. Sanyi csalódott volt, mert remélte, hogy a mosómedve le fogja pisilni Tóni nadrágját. Tóni azonban kijelentette, hogy ezt se bánta volna. Elvégre hányan mondhatják el magukról, hogy lepisilte őket egy mosómedve?

1-2 óra múltán sms-t kaptunk Zolitól: csúfolódott rajtunk, amiért a jó meleg termálvíz helyett a hideg téli túrát választottuk.
-Írd meg neki, hogy ha velünk jöttek volna, láttak volna mosómedvét.
Tóni megírta. Hamarosan megérkezett Zoli szkeptikus válasza:
„Mosómedvét, na persze. És mosódiót evett, mi?”

Izlandi módszerek magyar vizeknél

Baldur félcipőben indult el, a vonaton vette át a bakancsát: azt mondta, reggel nem volt ideje a cipőfűzőkkel vacakolni. Az impregnálószert is otthon felejtette. Eleinte nem tűnt úgy, hogy ez problémát okozhatna: hó sehol, csak némi dér borította a fagyott talajt. Csak a kóspallagi víztározó után kezdődtek a problémák.

Az első átkelés csak némi vízátfolyás volt az úton, de Baldurnak abba is sikerült belelépnie. Nem csinált nagy ügyet belőle: felidézte azt, amikor odahaza Izlandon térdig érő patakokon kellett átgázolnia. Ilyenkor a túrázók többsége leveszi a bakancsát és zokniját, majd a jéghideg víz túlsó partján ismét felhúzza, de Baldur szerint, ha elég gyorsan szaladsz át a patakon, a víznek nincs ideje befolyni a bakancsodba.

A Malom-völgyi patak ennyire nem volt ugyan mély, viszont sokszor kellett átkelnünk rajta, mert Vajk (akárcsak tavalyi túráján Gazsi) elvétette a zöld jelzést. Persze járható volt a patakpart is, csak mindig másik oldalon, így több átkelést kellett eszközölnünk kidőlt fákon és kiálló köveken, amelyeket mind vékony réteg jég borított. Ehhez képest egész jól átjutottunk, többek közt a két pár túrabot segítségével (amelyeket mindig visszadobtunk a még átkelés előtt állóknak). A befagyott törökmezői víztározó előtt átkeltünk a jobb partra, noha a terep jóval kevésbé hasonlított útra, mint a balparton. Baldur lement a víztározó jegére és felvetette, hogy ott akadálymentesebben haladhatnánk: ha elég gyorsan megyünk a jégen, kevésbé fog beszakadni alattunk. A lányok nem voltak hajlandók kipróbálni a módszert, amíg Baldur nem demonstrálja, így maradtunk a parton. Hamarosan vissza kellett azonban fordulnunk: előttünk meredély, balra jég, jobbra függőleges sziklafal. Visszamentünk az utolsó átkelőhöz, ahol Baldur hosszas egyensúlyozás után száraz lábbal átjutott – majd beleállt a patakba (a cipőtalpa felső pereméig ért a víz), ami eddigi erőfeszítését meglehetősen értelmetlenné tette. Jobbról kezdük kerülni a tavat, mialatt olykor kövek repültek le mellettünk: Baldur tesztelte általuk, milyen erős a jég.

A háznál persze megtaláltuk a jelzett utat, és többé nem fenyegetett a patakba lépés veszélye. Vidáman sétáltunk Zebegény felé, amikor reccsenés hallatszott. Baldur tudniillik – tesztelésképpen – rálépett egy befagyott pocsolyára, és lábszárközépig merült a sáros vízbe.

Gazdag gyerekek jogai

Egy hosszú nap végén úgy döntöttem, felkészülök a pénteki tolmácsolásra. Jó döntés volt, mert kiderült: az egyik résztvevő több emberi jogi dokumentumból is idéz szó szerint. Találtam például egy ilyen félmondatot:
"the child needs special safeguards and car"
Egy pillanatig értetlenül bámultam a képernyőre. Melyik nemzetközi egyezmény rögzítheti a gyerekek autóhoz való jogát??

Queer meets Benjamin Button

Két részlet egy interjúból egy huszonéves fiúval.

-Öcsédnek van párja?
-Igen.
-Férfi vagy nő?
-Az öcsém??

-Szüleid dolgoznak még?
-Igen, persze.
-Jó, ez nem annyira egyértelmű. Van, aki idősen születik.

A báli öltözködés hátrányai

Tánc közben nem hordtam magammal a táskámat, úgyhogy Gazsinak isteni szerencséje volt: épp akkor hívott, mikor a büfé felé tartottam italért.
-Ott van maga a bálban? Megmondaná, körülbelül mennyire elegánsan öltözöttek az emberek?
Körülnéztem és jelentettem Gazsinak, hogy ott áll előttem Milán farmerban (utóbb mindenki azon derült, hogy sikerült felfedeznem az egyetlen farmeros embert), de frakkot is viselnek egyesek (főleg a fellépők). Gazsi erre elmondta, hogy két öltözködési variáció között ingadozik és megkért, hogy segítsek neki. Az elsőben valami bordó nadrág és zöld zakó (vagy fordítva) szerepelt, úgyhogy gyorsan rákérdeztem:
-Mi a második?
A második variáció jobban hangzott, úgyhogy Gazsit ennek viselésére bátorítottam, miközben körülöttem mindenki jókat derült.

Már 10 óra fele járhatott (a nyitótánc tervezett, bár meg nem valósult időpontja), amikor az előtérve ismét kiérve megpillantottam Gazsit (szerencsére az általam javasolt második öltözékben) és Elődöt. Utóbbi lelkesen a nyakamba ugrott és megölelt. Némileg meglepődtem e tőle szokatlan szeretetnyilvánításon, de hamarosan kiderült az oka, Elődből ugyanis tömény alkoholszag áradt.
-Gazsival megbeszéltük, hogy együtt jövünk. Mondta, hogy 8-ig dolgozik, ezért én 8-ra lementem a bárba és ott vártam. Azt nem gondoltam, hogy ennyi ideig sminkel meg mittudomén! Én meg mégse ülhettem ott a bárban ital nélkül... Pedig ma este még megyek dolgozni.
-És holnap túrázni is?
-Hát persze!
-Felhívjalak?-kérdeztem gonoszkodva, mert Előd már fél éve minden alkalommal jön túrázni, csak éppen elalussza az időpontot.
-Mindenképpen! Hívjál föl!
Amikor bementünk a diszkóterembe táncolni, egyre inkább úgy éreztem: Előd nincs abban az állapotban, hogy másnap túrázni jöjjön (egy ponton például gálánsan letérdelt előttem, majd nem tudott felállni és panaszkodott, hogy miért nem húztam fel). Így nem is telefonáltam rá reggel. Gazsi, gonoszabb lévén, megtette. Mondanom sem kell: Előd nem jött túrázni.

Casa de Manfred

Manfred hiába volt osztrák, átvette a mediterrán lezserséget. Első este András megkérdezte tőle, kell-e itt Tenerifén nemzetközi jogosítvány, mert neki csak magyar van.
-Szerintem nem kell-vont vállat Manfred.-De én például két hónapja elveszítettem a jogosítványom. Még beletelik egy kis időbe, míg megkapom az újat Ausztriából.
-És mit szólnak ehhez a rendőrök?
-Semmit, azóta nem állítottak meg...

Manfred ugyanakkor végtelenül kedves és segítőkész volt. Azt is tolerálta, hogy András németül beszélt hozzá, én pedig angolul. Csak akkor zavarodott össze kissé, amikor egy este ugyanazt a kérdést egyszerre tettük fel neki a két nyelven: Manfred felemelt kézzel megadta magát...

Manfred lezsersége magán a hostelen is meglátszott. Első szobánk plafonjáról félig lepattogzott a festék, de ő újrafestés helyett egy virágos kárpitot szögezett fel a mennyezet érintett részének eltakarására. A szellőzőablakot úgy lehetett nyitva tartani, ha az ember bepréselt közé egy spanyol-francia szótárt. Két nap után megkaptuk a másik, kényelmesebb kétágyas szobát. Erre csak a zár volt fordítva fölszerelve, így fordított irányba kellett zárni és nyitni, sőt a kilincset is fölfelé kellett nyomni.

A hostel lakói között bőven akadtak Manfrednál is furcsább szerzetek. Ott volt mindjárt a kerekfejű bácsi, aki naphosszat a belső udvarban ült és olvasott. Egyszer láttam őt elmenni a hostelből: első estéjén, a sarki közértbe. Visszaérve az orrom alá nyomta az ott vásárolt kartondobozt.
-Ez tej?-kérdezte, minden különösebb köszönés vagy egyéb bevezető nélkül. (Az volt.)

Ott volt aztán a kapucnis személy, akinek nemét (nő) csak több nap után állapítottam meg, mert mindig arcába húzott kapucnival mászkált. A tetőn aludt egy kinyitható kempingágyon, és reggel sötétben matatott a konyhában. Egyszer segítőkészen felgyújtottam neki a villanyt, de olyan elnyűtt pillantást vetett rám, hogy le is oltottam rögtön.

A budapesten élő angol lány eredetileg le akart telepedni Tenerifén, de meggondolta magát, állítólag mert túl messze van egyéb utazási célpontoktól. (Manfred aztán elmondta az igazi okot: a lány szerelmes egy nős magyar fogorvosba, és arra számított, hogy az feleségét elhagyva utána jön, de még az emailjeire se válaszolt.) Ez a lány az egyik éjszakát Manfred házában töltötte; ez másokkal is előfordult, ha a hostelben már nem volt hely. Pár nap múlva eldicsekedett vele, hogy kiűzte onnan a kísértetet.
-Volt kísértet Manfred házában?
-Igen! A szomszéd szobából nyikorgást és kopogást hallottam. Manfred nevetett és azt mondta, hogy ez csak a szél. De a szél nem is fújt!
-Vagyis kopogószellem volt. És hogy űzted el?
-Hát a neten olvastam, hogy meg kell kérdezni a szellemet, mire van szüksége, és megkérni, hogy menjen el. Úgyhogy odatettem egy gyertyát meg egy tálba kekszet, és másnapra a szellem eltűnt!
Arra ő sem tudta a választ, miért lenne egy kopogószellemnek éppen kekszre szüksége.

A kedves őrülteknél sokkal idegesítőbb figura volt az alkoholista angol. A barátkozó és pletykálkodó hajlamú Moira néni egy reggel elmondta: a fickó szóbeli figyelmeztetést kapott Manfredtől, mert előző éjjel 3-kor ért haza és mindenkit felzavart. Többet ilyen nem fordult elő (másnap reggel Moira néni azon panaszkodott, hogy éjjel a túl nagy csönd miatt nem tudott aludni), de ez korántsem jelentette azt, hogy angolunk absztinenssé vált volna. Reggel kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt, majd visszament a szobájába, kezében (elvileg) észrevétlenül egy doboz sört rejtegetve. Engem azonban az sokkolt le igazán, amikor felkelés után kijött a szobájából, kezében egy műanyag demizsonnal, amelynek alján sárga, tetején habos folyadék lötyögött, és bement vele a vécébe.
Úgy döntöttem, nem kérdezek rá a folyadék mibenlétére.

Titsa és tsai

George Mikes rajongóit ki kell ábrándítanom: ez a poszt nem egy zsidó házimacskáról, hanem a tenerifei közlekedés szépségeiről szól.

Kezdődött a történet a Spanairrel, amellyel Madridból Tenerifére utaztunk. Felszállva meglepetten észleltük, hogy helyünkön egy idős spanyol házaspár ül, ugyanoda szóló beszállókártyával. A légiutaskísérők nem értették a dolgot, de leültettek minket az utolsó sorba. Azután egyikük odafordult hozzánk.
-Volt feladott poggyászuk?
-Igen, egy-egy-feleltem rosszat sejtve. A stewardess telefonálni kezdett valakikkel, én meg már felkészültem rá, hogy nem lesz mibe átöltöznöm megérkezésünk után. Szerencsére kiderült, hogy csomagjaink rajta vannak a gépen, és némi késéssel elindultunk. Három órával később ereszkedőben voltunk Tenerife Norte repülőterére, amikor a pilóta hirtelen felrántotta a kormányt, és átnavigált a déli repülőtérre. Állítólag köd volt (ezt mi nem láttuk). A légiutaskísérők vadul próbáltak szervezkedni, hogy buszok szállítsák át az utasokat az északi reptérre, de mi úgy döntöttünk, ezt nem várjuk meg. Felhívtuk Manfredot - aki igencsak meglepődött az északi reptéren, mikor járatunkat megérkezés előtt 10 perccel törölték -, hogy jöjjön le értünk.

Szerencsére Tenerife nem nagy sziget, és teljes egészében behálózza a Titsa, vagyis a helyi busztársaság. Menetrendje fent van az interneten, de csak a célállomásokról való indulást jelzi; azt az utasnak kell megsaccolni, mennyi idő után érkezik az adott megállóba. A megállók elvileg számozottak: mindegyiken ott díszeleg a "Megálló száma: " felirat, ám magát a számot összesen két megállón láttam. A Titsák három méretben jönnek: normál, csuklós és mikrobusz (kistitsa). Ez utóbbi igen praktikus a kanyargós hegyi utakon, ahol normál buszokkal nem könnyű a hajtűkanyarokat bevenni. Mascából hazafelé menet egy méretes turistabusz ment kettővel előttünk, amely minden kanyarnál tolatni volt kénytelen, a közvetlenül előttünk menő (kisebb) busz sofőrjének hathatós navigálásával.

A Titsák, akárcsak a tenerifei autósok, száguldanak, mint az őrültek. A gyalogos azonban szent, őt mindig átengedik. Egyszer tanúi voltunk, amikor egy meggondolatlan autós rádudált a zebrán szerinte túl lassan áthaladó fiatalemberre. A gyalogos erre a földre vetette magát és lenyomott pár fekvőtámaszt, ezzel tanítva meg a türelmetlen sofőrt, hogy a zebrán neki van elsőbbsége.

A tenerifei vezetési kultúra mellett András joggal tartott attól, amikor majd a Manfredtől bérelt autóval fogunk közlekedni. Aggodalma csak fokozódott, mikor meglátta az autót. A kis Peugeotról hámlott a festék, gázpedálját izomból kellett nyomni, és a sebváltó olykor az útkereszteződés kellős közepén beragadt. Bezárni nem lehetett, de Manfred szerint ez jobb is: ha bezárjuk, még azt hiszik, érdemes belőle kilopni valamit. Az első napunk után, a hostel elé beparkolva olyan gyanús hangokat és szagokat produkált a jármű, hogy megkértük Manfredot, vigye el megjavíttatni. A javítás egy napja alatt megkaptuk Manfred másik autóját, egy hétüléses Nissant. Amilyen kicsi volt a Peugeot, olyan nagy ez: alig találtunk neki parkolóhelyet, és parkoláskor mindig be kellett hajtani a visszapillantó-tükröt, különben nem férnek el mellette mások a szűk utcákon. András, aki nem szokott hozzá az ekkora járműhöz, csak előrefele tudott vele parkolni. Állapotát tekintve viszont ez a kocsi se múlta felül sokkal a Peugeot-t: rádióját valamiért nem lehetett leállítani, hátul a Serena márkanév pedig egyik oldalon lifegett. Ez utóbbi okozta a problémát egy parkolóban a Teide Nemzeti Parkban. Két rendőr lépett oda az ablakhoz.
-Elnézést, gond van a rendszámtáblával.
Rosszat sejtve mentem hátra: csak nem esett le ez a szar? De nem, csak a felirat lógott rá az elejére.
-A rendszámnak teljes egészében látszódnia kell-figyelmeztettek a rendőrök. Megfogtam a felirat lelógó végét és visszaakasztottam, noha semmivel rögzíteni nem tudtam.
-Köszönjük, asszonyom, rendben van-mondták a rendőrök és odébbálltak.

Kedvenc tenerifei tábláim

1. Egy kiépített strandon - amelyet, mint egy kivétellel Tenerife összes strandját, fekete vulkáni hamu borít - ezt a táblát találtam:
"A strandról homokot elvinni tilos!"
Nem tudni, mi okból, de a jelek szerint valakik már megpróbálták.

2. Egy mobiltársaság reklámposztere egy buszmegállóban, vélhetően az okostelefonról letölthető menetrendekre utalva:
"Amennyiben nem vagy a Movistar ügyfele, ne aggódj, a buszod előbb-utóbb megérkezik."
Ellenben, ha az ügyfelük vagy, erre semmi esélyed??

Skype-os történetek 2.

Megállapítottuk, hogy a filmklubra tervezett vendég elérhetőségét csak Dóri tudja. Dóri viszont nem jött el a gyűlésre, ezért kitaláltuk, hogy felhívjuk skype-on. Annának jutott a nemes feladat, minthogy ő ült a gép előtt. Rögtön tárcsázta is Dóri számát, azután jutott csak eszébe, hogy a fejhallgatót be kéne dugni. Pánikszerű vadászat indult a fejhallgatóért, miközben a képernyőn megjelent Dóri képe (ujjatlan rózsaszín pólóban, ami így tél közepén elég anakronisztikusan hatott), és a hangszórókból vadul hallózni kezdett.
-Hi, I can’t hear you! There’s something wrong with your computer again! – ugyanis azt hitte, kedvese hívja külföldről. Anna úgy döntött, hogy írásban folytatja a kommunikációt.
A: Mi vagyunk, a gyűlésről.
D: Sejtettem :-).
(Vajon miből?)
A: Mindjárt bedugjuk a headsetet.
Bedugták. Anna belebeszélt a mikrofonba, de Dóri a jelek szerint nem hallotta.
D (szóban): Halló! Halló! Ott vagy?
A (írásban): Mi hallunk téged. De te nem hallasz minket.

Kövi ezen a ponton vetette fel, hogy egyszerűbb lenne Dórit hagyományos telefonon felhívni. Persze csak nekem volt meg a száma. Elkezdték bepötyögni, amikor Vera rájött, mi volt a gond a skype-pal: a fejhallgató rossz helyre volt bedugva. Ezért, mikor Dóri telefonja már kicsöngött, átdugták a fejhallgatót és ismét megpróbálkoztak a skype-pal. Ezúttal már hallották egymást, sőt mi is hallottuk Dórit, amennyire a fejhallgatóból kiszűrődött. De Kövi így se volt elégedett.
-Nem lehetne kihangosítani, hogy Dórit mi is halljuk?
Elleneztem a javaslatot. Nem gondoltam hatékony megoldásnak, hogy még egy félórát a technika működtetésére szánjunk. És persze ugyanezt hagyományos telefonon öt perc alatt lerendezhettük volna.