- Anna osztálytársam izéje is gyűjti a gyíkokat - mesélte András. Ezt őszintén szólva nem nagyon tudtam, hogy képzeljem el.
- Mármint élve?
- Igen, élve.
- És mit csinál velük?
- Hát beviszi a konyhába, aztán az Anna meg kidobja őket.
Ez egyre zavarosabbnak tűnt, úgyhogy rákérdeztem.
- Ez az "izé" pontosabban milyen családtag?
- Izéje, na, macskája.
Tenerifét át- meg átszelik a barrancók, ezek a mély, láva vájta völgyek, amelyeken olykor igen nehéz átjutni (erre alkották meg a sziklamászás speciális változatát, a barranquismót). Ezért mikor egy romos ház mellett Arcadio felvetette, hogy át kellene kelnünk két barrancón úticélunk eléréséhez, az heves tiltakozást váltott ki a túracsoportban.
- Pilar, csöng a telefonod - figyelmeztette Eloina.
- Leszarom, b.meg, most Arcadiót kell megtalálni! Mi van, ha rosszul lett? A k. életbe!
Szerencsére pár perc múlva Arcadio előkerült a bokrok közül. Pilar rátámadt.
- Te baromarcú, a f.nak nem válaszolsz, ha hívlak?!
- Hívtalak telefonon, de nem vetted fel.
- Persze, hogy nem vettem fel, nyilván nem fogok telefonálgatni, amikor egy elveszett túratársat keresek!
Patrival La Lagunába készültünk, ezért Andrásra maradt a bevásárlás.
- Vegyek neked valamit?
- Hát jó lenne holnapra valami reggeli, meg ma estére keksz. Ja, és gyümölcs sincs otthon. És figyelj, vennél még nekem egy zéró kólát? Ma este sokáig dolgozom.
- Ez már túl sok, ennyit nem tudok megjegyezni.
- Négy dolgot nem tudsz megjegyezni?
- Én úgy szoktam megjegyezni a bevásárlólistát, hogy a szavak kezdőbetűjével összerakok egy szót - mondta Patri. - Most mi is van? Gyümölcs, reggeli, keksz, kóla. "Gyerekek". Az "e" betűk csak töltelékek, hogy ki tudd mondani.
- Ja, és a pirospaprika is elfogyott - emlékezett András.
- "Gyerekek, pirospaprika!" Csak nehogy vegyél valami e betűset, mert azt hiszed, az is jelent valamit.
- Vagy valami mást vegyen k-val - jegyeztem meg.
- Például kályhát? - vetette fel András.
- Hát tudod mit, ha a közértben kapsz kályhát, vehetsz.
Már a buszon ültünk, mikor rám telefonált András.
- Bocsi, a "gyerekek"-ből mi volt az R?
Mondtam Patrinak, hogy ne a buszról hívja fel az apukáját, de tiltakozott, hogy muszáj, mert névnapja van. Ahogy a busz kanyargott fölfelé a szerpentinen, ezt hallottam a beszélgetésből:
- Szia, apu, boldog névnapot!... Nem nőnapot, névnapot!... Igen, jól vagyok. Képzeld, most megyünk fel egy vulkánra... Nem uborkára, vulkánra!
- Patri, szedd be a ruháidat?
- Mi? Úgy értettem, vedd le a ruháidat. Csodálkoztam is, hogy nálatok csak meztelenül lehet szivarozni?
Az egyik itteni állatmenhely kihívást hirdetett márciusra: a résztvevőknek meg kell tenniük - futva, túrázva, gyalogolva, kerekesszékkel - összesen 80 mérföldet (avagy 130 kilométert) a hónap során. Mikor közzétették, hogy március 31-én egy iskola is csatlakozik hozzájuk és velük együtt teszik meg az utolsó kilométereket a menhelytől a tengerpartig, úgy döntöttem, én is beállok a menetbe. Előtte persze szóltam nekik, és visszaírtak, hogy nagy örömmel várnak.
A menhely parkolójában egy tábla figyelmeztetett: mivel odabent szabadon mászkálnak az állatok, csak egy ott dolgozó önkéntes kíséretében lépjünk be. Szerencsére pont közelgett egy lány egy lesántult kutyát vezetve.
- Szia, te itt dolgozol? - szólítottam meg. - Csak mert lehetnél az az önkéntes, akinek a kíséretében belépek.
- Ja nem, nekem csak a kutyám van most itt ideiglenesen, a sérült lába miatt - magyarázta a lány. Második megoldásként messengeren írtam Izzynek, a PR-osnak, hogy kint állok a kapuban. Semmi válasz. Már éppen - harmadik megoldásként - fel akartam hívni a megadott telefonszámot, amikor egy csapat embert láttam meg az egyik bódé előtt, az állati menet pólójában. Odamentem hozzájuk, és kiderült, hogy többségük az iskolához tartozik, de van egy önkéntes is. Ő azt mondta, menjek csak be nyugodtan. Így mégis kíséret nélkül léptem be, de hamarosan megjelent Sue, akit a strandtakarításról már ismertem, meg egy másik lány. Elárultam nekik, hogy első körben a vécét keresem. Meg is mutatták, mégis jó időbe telt, amíg bejutottam. Ugyanis a bódé előtt lekapcsolt egy rendkívül beszédes kiskandúr, aki mozdulni sem hagyott, amíg hosszas simogatásban nem részesítettem.
- M. kint vár a bejáratnál!
- Nem, már itt vagyok - helyesbítettem.
- Nemnem, az a lány, aki mondta, hogy jönni fog. Írt, hogy a bejáratnál vár.
- Igen, én vagyok az.
- Ja, hogy te nem az iskolával jöttél?
Az eredeti terv az volt, hogy a gyerekekkel együtt egy órakor indulunk a strandra, így háromnegyed egy körül kimentünk a bejárathoz. Azonban nemcsak ott, hanem az egész menhelyen nem láttunk egy fia gyereket sem.
- Mikor félórája itt jártam, még a kecskéket nézték - számoltam be a helyzetről. - Szerintem elindultak.
- Hát akkor menjünk utánuk - javasolta Gaia. - Úgyis annyit dolgoztam egész hónapban itt a birtokon, hogy nem volt időm részt venni a kihívásban. Legalább pár kilométert megteszek.
Mivel a többiekkel korábban már megbeszéltük, hogy nem igazán szeretik a gyerekeket, főleg csoportban, arra jutottunk, hogy tulajdonképpen jobban jártunk így. Gaia és én elindultunk lefelé. Abban a hitben voltunk, hogy a többiek jönnek utánunk, de mikor egy ponton visszafordultunk, nem láttunk senkit - a többiek arra jutottak, hogy mégis inkább az iroda hűvösében maradnak. Így a tervezett látványos tömegfelvonulás helyett ketten gyalogoltunk le az eldugott kis falucska strandjára. De a látvány, a tenger és a jó ügy akkor is megérte.
