Fortaleza de São Filippo

 Setúbalban úgy döntöttünk, felmegyünk a várba.

- Szent Fülöp? Az egy apostol volt, nem? - tűnődtem el, miért is neveztek el róla várat, ám hamarosan kiderült, hogy Fülöp király építtette az erődítményt, ráadásul az építész keresztneve is Filippo volt. Jól megoldották, hogy a nevüket viselje a vár és mégse tűnjenek nárcisztikusnak.

Kintről a vár elég elhagyottnak tűnt (ld. a képen), így erősen meglepődtem a kapuban levő kiíráson, amely a kávézó nyitvatartását mutatta.

- Szerinted lesz itt kávézó? - kérdeztem kétkedve.

- Igen! - vágta rá András magabiztosan.

- Oké, fogadjunk. Amelyikünk veszít, az fizeti a kávét.

- Vagyis ha van kávézó, te fizetsz, ha nincs, akkor én? Ez jól hangzik.

- Mármint a következő kávét.

- Nem-nem, most már késő!

Mint kiderült, tényleg volt odabent kávézó, bár a kiszolgálás sebessége hagyott némi kívánnivalót maga után, főleg, hogy összesen négy vendég volt. (A portugál vendéglátással kapcsolatos tapasztalataink külön posztban jönnek majd.) Viszont a teraszról szép kilátás nyílt a városra és a vár épségben maradt részeire.

A mosdó bent volt az épületben, a turistairoda mellett, amely viszont valóban zárva volt. Mögötte egy lépcsősor vezetett befelé, előtte egy sűrű vasrács, rajta felirattal: "Belépni tilos és életveszélyes!"

Azt én is sejtettem, hogy nem egészséges átpréselni magunkat egy vasrács lyukain.

Állatos reggeli

 Mikor visszaérkeztem futásból, Sámson még nem kapott reggelit. Ezért, meg ugye izgalmas szagokat érzett rajtam, szeretetrohammal támadott le, hozzám dörzsölte a fejecskéjét, nedves orrával összeorrozta a kezemet. Amikor reggelihez kezdtem készülődni, az is nagyon érdekelte. A teáról is úgy kellett lebeszélnem, ám amikor leültem egy croissant-nal az asztalhoz, végképp lenyűgöztem. Leült mellém és megbűvölten bámult.

- Ez a szeretet Sámson szemében! - jegyezte meg András szarkasztikusan. - Minden érdek nélkül.

Sámson arra se figyelt fel, hogy Laci láthatóan sétához készülődött. 

- Úgy látom, ma Sámson nélkül mész - mondtam neki, majd Sámsonhoz fordultam. - Apa ma nélküled menjen sétálni? Akkor övé lesz az összes jutifali!

Laci célzatosan elővette a zsebéből a jutifalis zacskót. Sámson elgondolkozva nézett hol arra, hol a croissantra, láthatóan azon gondolkodva, melyiket szeresse. De nem mozdult.

- A tiéd jobb - fordította le András. Laci végül rátette a kisállatra a pórázt és elindult vele az ajtó felé.

- Gyere, Sámson. Az élet szar.

Amint ők elbúcsúztak, a szépséges Margit jelent meg a székem mellett. Ő azonban nem kaját kunyerált: félénk cica lévén csak olyan emberektől mer simogatást kérni, akik az asztalnál ülnek.

Szájvíz

 András megkért, hozzak neki szájvizet. A gyógyszertár polcán két, azonos gyártótól származó fajtát találtam: az egyikben rózsaszín, a másikban kék folyadék volt, de semmi egyéb eltérést nem tudtam felfedezni köztük, ezért mindkettőt odavittem a pulthoz és megkérdeztem a patikust:

- Meg tudná mondani, mi a különbség a kettő között?

- Az ízük - vágta rá és a kékre mutatott: - Ez mentolos ízű, ez pedig... - nézte meg a rózsaszín flakon címkéjét - szintén mentolos ízű. De nézze, ez hozzáadott fluort tartalmaz és alkoholmentes, a kék pedig... - nézte tovább a jelzéseket - szintén alkoholmentes és hozzáadott fluort tartalmaz.

Nem vártam meg, amíg a címkén található összes adatot összehasonlítja és megállapítja róluk, hogy azonosak. Megvettem a kéket.

Templomi etikett

 Elég ritkán járok templomi szertartáson, pláne katolikuson. Amikor Patri felvetette, hogy vasárnap menjünk el misére, rögtön eszembe jutott, hogy Amerikában a lányoknak szoknyában illett istentiszteletre mennie. Sajnos nekem csak miniszoknyám van, így a két hosszú egyberuhám maradt opciónak. A biztonság kedvéért megkérdeztem Andrást, hogy melyiket válasszam, ő azonban mindkettőt leszavazta: ugyanis ujjatlanok, márpedig az etikett fontos része, hogy el kell fedni a vállat. Így nadrágban és pólóban mentem templomba. Ott aztán kiderült, hogy több szempontból is fölöslegesen aggódtam. Egyrészt hűvösebb volt bent, mint kint, úgyhogy végig magamon kellett tartanom a kardigánt, vagyis simán jöhettem volna ujjatlanban. Másrészt több olyan nő is ült a padsorokban, aki nemhogy ujjatlan, de spagettipántos felsőt viselt. Az etikett ilyetén figyelmen kívül hagyását annak tudtam be, hogy aznap volt elsőáldozás; láthatóan rajtunk kívül csak 3-4 ember volt a templomban, aki ténylegesen a mise miatt jött, nem pedig azért, mert valamelyik gyerekének vagy unokájának jelenése volt. Természetesen jelen voltak az elsőáldozók kistestvérei is, akik nehezen viselték a hosszú szertartást: szaladgáltak, szüleiket nyaggatták, mögöttünk pedig egy kisgyerek folyamatosan visítozott. Érthető módon nem vártuk meg a mise végét, hanem az első kínálkozó alkalommal kislisszoltunk az oldalajtón. 

Most szombaton azonban megtapasztalhattuk, hogy nemcsak elsőáldozáskor hajlamosak a helybéliek felülemelkedni a templomi etiketten. Egy utcai misére mentünk, bár igazából nem a szertartás miatt, hanem mert utána be volt ígérve egy néptáncműsor (ez meg is történt, ezen készült a kép), majd egy utcai ünnepség. A kis kegyhely melletti utcát lezárták, telerakták műanyag székekkel, és az utca végében szónokolt a plébi. Szerintem nagyon szépen olvasott fel a Bibliából, ám a jelenlevők egy része láthatóan inkább szocializálódni jött, mint áhítatban részt venni. Ilyen volt az a két fiatal anyuka, akik gyerekeikkel az utca szélén álltak és beszélgettek; egyikük beindította kisfia zenélős játékát, természetesen pont a zsoltáréneklés közepén. Az időközben megérkezett néptánccsoport tagjai a hátunk mögött hangosan beszélgettek és nevetgéltek, pedig már a középső padsorokból is fordult hátra pár ember szemrehányó tekintettel. A csúcs azonban az a néni volt, akinek a Miatyánk kellős közepén szólalt meg a mobilja, ő pedig felvette és belekiabált:

- Szia, drágám, most nem tudom beszélni, misén vagyok! Majd hívlak!