2015. december 31., csütörtök

Makiuralom

A katták átvették a hatalmat a Madagaszkár-házban!

Igazság szerint nekem már vasárnap nagyon gyanúsak voltak. Nem mászkáltak az ágakon, mint szoktak, csak ültek egy kupacban, gyanakvó pillantásokat vetettek az arra járókra és súgtak-búgtak egymás közt. Bizonyára ekkor dolgozták ki a haditervet!


Szerdán aztán a Madagaszkár-házba belépve teljes káosz fogadott. Az összes maki azon munkálkodott, hogy a ház berendezését szétszedje. Volt, aki a padokat próbálta szétszerelni, más egy szerencsétlen pálmát vett célba, és módszeresen hámozta le róla a leveleket. Megint mások őrjöngve rohangáltak a látogatók között.



Miután dokumentáltam a pusztítást, a kijárat felé indultam – ám ott is makik fogadtak. A dzsungelszínűre festett fűtőtesten, illetve fölötte az ablakban ültek és minden mozdulatomat figyelték. Aggódni kezdtem, hogy esetleg szökésre készülnek és destruktív tevékenységüket ki akarják terjeszteni az állatkert többi részére (erre más lakók is hajlamosak, ld. a Biohajtású mélykapa c. bejegyzésemet). Elmagyaráztam nekik, hogy a fűtőtesttel ellentétben odakint qrva hideg van, és jobban járnak, ha idebent maradnak, még úgyis van több egészben levő pad. Ez, na meg a kijáratnál csilingelő láncok hangja meggyőzte őket, és zárt térben folytatták áldásosnak csak nagy jóindulattal nevezhető tevékenységüket.

2015. december 28., hétfő

Banándugó és veszteséglista

Gazsi azt mondta, összesen hét percünk lesz az év végi koccintásra és ünneplésre a kocsmában, különben lekéssük a buszt Kesztölcön. Ez eleve kevés idő, de viszonylag hamar látható volt, hogy nincs is sok esélyünk betartani. Gazsin erőt vett a nosztalgia és olyan részletekbe menően kezdte mesélni a túracsoport történetét, hogy az már eleve elvett vagy öt percet. Mindeközben Endre kis kék papírokon kiosztotta egy turistainduló szövegét, amelyet majd Gazsi tiszteletére fogunk elénekelni. Bennem motoszkált némi gyanú, hogy a művet maga Endre írta (megerősített ebben, hogy sörre is volt benne utalás), de azután közölte, hogy hallgassuk meg előbb az eredetit, hogy le tudjuk követni. Nagy meglepetésünkre előhalászott feneketlen hátizsákjából egy hangfalat, egy táblagépet és egy banánt.
- Banánnal megy. Kell egy kis energia – magyarázta, és beledugta a hangszóró villásdugóját a banánba (nem hívtam fel a figyelmét, hogy félméterre a falban van egy konnektor). Beindította a táblagépet, és felhangzott egy kórusmű, amely leginkább az 50-es évek szovjet hősi dalainak depressziósabb változatára emlékeztetett. Láthatóan másokat is inkább a technika nyűgözte le, mint a zene, mert elkezdtek célozgatni rá, hogy a banán csak trükk. Endre kihúzta a dugót a banánból, mire a mű elhallgatott, majd visszadugta és folytatódott. Utólag elmagyarázta a jelenség fizikai alapját, és hogy valamelyik hibbant fizikus eljátszotta ugyanezt békacombbal, de ez nem igazán jutott el az agyamig, mert a békát kezdtem sajnálni.

Természetesen nem jutott időnk, hogy elénekeljük mi is a kórusművet, így is késve indultunk. Gazsi persze rohant, így alig értünk ki a faluból, jó erősen beleverte a fejét egy fa göcsörtjébe, amely keresztbe feküdt ledőlve az út fölött. A fejseb nem volt súlyos, de hatásos: Gazsi úgy nézett ki, mint klasszikus horrorfilmben a hulla, miközben gyorsan utasításokkal látta el Gergőt, hogyan vezesse tovább a túrát. Szerencsére Lala és Olivér csak a koccintás kedvéért jöttek el autóval, és lustaságuknak hála most el tudták szállítani Gazsit a legközelebbi orvosi ügyeletre.

Gergő persze rögtön az elején eltévesztette a jelzést és került velünk egy jó nagyot, de aztán megtaláltuk a Háromszáz Garádicsot; ezen fölfelé menet Gergő a hangulatot megőrzendő leghorrorisztikusabb síbaleseteit ecsetelte. A kulcsosházhoz felérve alig öt perc múlva indulnunk kellett volna, csakhogy két társaság is pezsgőt bontott és azt el kellett pusztítani. Megmutattam Gergőnek a rövidebb lefelé utat, amin másfél hónapja jómagam is mentem, és végül hajlandó volt ennyiben eltérni a túratervtől. Sajnos a továbbiakban viszont nem az én novemberi útvonalamat követte, azzal az érveléssel, hogy Gazsi nem azt adta meg (bár mivel Gazsi nem volt jelen, legföljebb utólag reklamálhatott volna). Ehelyett elindult valami másik jelzésen – aztán ismét eltévedtünk. Ráadásul a hegyről lefelé menet visszaértünk a ködbe. Ahogy úttalan utakon kanyarogtam a szőlők között, néha előrekiabáltam Gergőéknek, hogy beszéljenek folyamatosan, nehogy eltévesszem az irányt. A bozót egyre nőtt, az időnk egyre fogyott, pedig én Kesztölcön még macskát is akartam simogatni. Végre leértünk a faluba, és szerencsére a busz (a rejtett buszmegállóban, lásd Titkos tömegközlekedés c. bejegyzésemet) késett pár percet. A csoport végének kellett ugyan futnia kicsit, de végül feljutottak. Pontosabban, mint azután konstatáltuk, csak a majdnem-vége. Endre és egy új túratársunk, Ferenc, sehol sem voltak láthatóak. Gergő felhívta őket és kiderült, hogy már leértek a faluba, de most kénytelenek lesznek megvárni a következő járatot.

Mi magunk leszálltunk a 11-es útnál és beálltunk a budapesti busz megállójába. Sajnos húsz perc múlva jött csak a busz, pedig a napsütötte hegyről a ködbe leérve határozottan fáztunk. A várakozás végtelen hosszúságúnak tűnt, Sztell már azon poénkodott, hogy Endréék mindjárt beérnek minket gyalog. Nem tették, pedig nem bántuk volna. Időközben ugyanis konstatáltuk az igazi tragédiát: egyetlen üveg pálinkánk maradéka is Endrénél maradt.

2015. december 12., szombat

Élmények a fogorvosnál

Fogorvosom Saci nevű asszisztense kissé kétbalkezesnek tűnik. Ez már abból is sejthető volt, hogy a doktornő megdicsérte, amiért az utóbbi időben alig vágta el a kezét, pedig azelőtt mindig megtörtént, amikor kinyitott egy üveget.
- Igen, de az az üveg annyira gonosz volt! Mindig orvul, lesből támadott meg! - védekezett Saci.

A doktornőt és a másik asszisztenst nem biztos, hogy sikerült meggyőznie, mert amikor valamivel később leesett egy tű a padlóra, első reakciójuk az volt, nehogy Saci belelépjen, és gyorsan figyelmeztették is.
- Legföljebb tűsarkam lesz - reagált flegmán Saci, én meg fúróval a számban majdnem elröhögtem magam.

Azután kiderült, hogy nemcsak Saci ügyetlenkedett aznap. Miközben a következő időpontot egyeztettük, a tekintetem az utánam várakozó kínai úriember anamnézis lapjára tévedt. Az angol nyelvű lapra a "teljes név" kategóriába egy nevet írt (nem derült ki, hogy vezeték- vagy keresztnév), viszont nevének fennmaradó két másik tagját ügyesen beírta a "leánykori neve" sorba...

2015. november 30., hétfő

Kizárásos alapon

Szombat reggel fél 11-kor András még simán be tudott jönni a kapun. Viszont mikor fél 12-kor lementünk macskaalmot venni, utána egyikünk kulcsa se nyitotta. Felcsöngettem három lakóhoz, a harmadik engedett be (meg se kérdezte, ki vagyok!) Azután felhivtam a közös képviselőt, hogy rossz a zár és küldjön szerelőt. Nem tűnt túl lelkesnek, de meggyőztem, hogy egyszerre két kulcs nem valószinű, hogy tönkremenne. Mindenesetre nem bátoritott olyasmivel, hogy szombaton szerelőt tudna találni.

Mikor délután hazaértem, továbbra se nyilt a kapu kivülről. Szerencsére a szomszéd srác épp jött kifelé. Megoldásként kitámasztottuk az ajtót, és ki is tettem rá egy fecnit, hogy "Ne csukd be, kivülről nem nyilik!" és a biztonság kedvéért leragasztottam cellux-szal a zárat. Nem biztam azonban abban, hogy ezt nem szedik le a lakók, ami komoly fejtörést okozott, hiszen tudtam, hogy este 11 után érek csak haza. András felajánlotta, hogy ha nem jutok be, menjek át hozzá, de igazából azt a plusz utazást megspóroltam volna magamnak. Megörültem tehát, mikor 3/4 10 körül azt láttam, hogy Hajni posztolja a frissen sült mézeskalácsait a Facebookon. Gyorsan ráirtam és megkérdeztem, ébren lesz-e 11 után, mert lehet, hogy be kell engednie. Szerencsére nem tervezett korán lefeküdni, igy némileg nyugodtabban nézhettem az este elébe.

Természetesen negyed 12-kor a kaput zárva találtam, celluxomnak hűlt helye volt. Becsöngettem Hajnihoz, aki jófej módon rögtön nyomta is a nyitógombot. Ahogy benyomtam a kaput, a másik szomszédból egy srác és egy lány rohanva érkezett az utca végéből.
- De jó, hogy jöttél! Már itt törtük a fejünket, hogy fogunk bejutni, mert nem működik a zár!

Lám, még a belvárosi élethez is kell kreativitás.

2015. november 27., péntek

A googlemaps esete a parázós futóval

A mai Klimafutás honlapján az egyik kommentelő ezt irta:

Sziasztok! Szeretnék menni, de most ha jól értem fél órás a futás. A google map szerint ez 10 km távot jelent, ha a Hősök teréről indulunk, Andrássy út, József Attila utca és a Széchenyi tér. 10 kmt nem igazán tudok lefutni fél óra alatt :-(

Nemtom, merre vezette őt a googlemaps a Hősök teréről a Széchenyi térre vagy hogyan számolt, de valahol nagyon elcseszte...

2015. november 18., szerda

Tudományos operaéneklés

Izgatottan vártuk már Laci fellépését. Azon viszont némileg megrökönyödtünk, hogy a műsorvezető úgy jelenti be őt, mint a "Szegedi Tudományos Egyetem" operaszakos hallgatóját, aki az Operaház Fantomjából fog előadni, és partnere Lilian kíséri zongorán (csak reméltük, hogy Lilian férje nem ül a közönség soraiban, még félreérti a helyzetet). Ezek után Lilian játszani kezdett és némi (megtervezett) közjáték után Laci is előkerült. Amit azonban énekelt, az még az én avatatlan fülemnek sem hangzott valami lloydwebberesen. Mint utóbb kiderült, egy Haydn-opera részlete volt.

Persze azért a Fantom is tervbe volt véve, Laci alapból már az ő jelmezében érkezett. Ennek ellenére - talán pont a felkonferálás miatt - eljátszotta, mintha nem tudná, mi következik.
- Nézd meg a jelmezed - utasította Lilian, majd a közönség számára tudományosan megmagyarázta a jelenséget:
- A tenoroknak sok levegőre van szükségük a hangképzéshez, ezért itt a fejük felső része üres...

Szentendrei számlamese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tíz fiatal és egy csivava, akiknek Szentendrére kellett utazniuk képzést tartani (pontosabban a csivava csak kísérő volt, lévén kiskorú, és a magyar állam törvényei tiltják a gyerekmunkát). Jóságos munkahelyük hamuba sült pogácsát ugyan hirtelenjében nem tudott keríteni, ám ellátta őket BKK-buszjegyekkel és azzal a jótanáccsal, hogy mindenképpen kérjenek számlát a HÉV-jegyekről. A Margit-hídnál azonban, ahol felszálltak, megszűnt a pénztár, csak automatából lehet jegyet venni. A buszjeggyel ellentétben a HÉV-jegyekből nem lehet automatikusan többet venni, minden egyes alkalommal be kell pötyögni az induló és a célállomást. Ezt még csak megoldották volna, ám számlát az automata csak QR-kód alapján tud kiállítani. Feri megtalálta a megfelelő QR-kódot a telefonján és odatartotta a leolvasó alá, de hiába. Emelte följebb, engedte lejjebb, a gép nem tudta leolvasni a kódot. Felvetettük, hogy kérjenek majd számlát utólag egy BKK-pénztárban, de Évi már ezt próbálta egy korábbi kiszállás alkalmával és nem voltak hajlandóak, mivel a gép ugye ad számlát, hacsak nem tudja bizonyítani, hogy nem olvasta be a QR-kódot. Ezért most csináltak egy felvételt arról, amint a gép semmit nem csinál; ez kívülről úgy festett, hogy két ember hadonászik mobiltelefonnal egy jegyautomata előtt.

Igencsak elszomorodott hát a tíz fiatal (és a csivava is), de még szomorúbbak lettek, mikor kiderült, hogy összesen 10 BKK jegyet kaptak. A jóségos munkahely nyilván úgy gondolta, hogy többségüknek van bérlete, de tévedtek: hét embernek lett volna szüksége jegyre (a csivavéáról megoszlottak a vélemények, mert egyesek szerint kosárban tartva ingyen utazik, mások szerint csak akkor, ha sikerül őt plüssállatnak eladni). Feri úgy döntött, spórolni fog a jegyekkel: nem kezeli őket addig, míg nem látja felszállni a kalauzt. Ezért minden megállónál kinézett az ajtón kalauzt keresve, a gyanú eloszlatására pedig hangosan közölte az utazóközönséggel, hogy egy barátját várja, akiről nem tudja, hol fog felszállni. Végül Rómainál jelent meg kocsinkban a kalauz. Feri gyorsan lekezelte a hét jegyet, a kaller viszont nem indult előre, míg el nem hagytuk Békásmegyert. Feri bosszankodott, hogy nem kellett volna lyukasztania, de most már késő volt. Mindenesetre a csivavára empatikusan rá lett szólva, hogy álcázza magát plüssállatnak; nem kellett kétszer mondani, úgy bealudt, hogy minket is majdnem megtévesztett.

A kalauznő nem festett túl bizalomgerjesztően (úgy nézett ki, mint aki minimum két ballábbal kelt fel és közben a fésűjét is elhagyta), de Feriék összeszedték a bátorságukat és megpróbáltak számlát kérni tőle. Ő közölte, hogy nem adhat számlát.
- És ha elmegyek egy jegypénztárba még ma?
- A jegypénztárnak sincs joga utólag számlát adni.
- Van egy fölösleges jegyünk, mert valaki lemaradt a HÉV-ről, az ő jegyét fel tudjuk használni visszafelé?- reménykedett Feri, aki már mindennel spórolni akart.
- Nem, ez a jegy csak Szentendre felé érvényes.

A tíz fiatal szomorúan zötykölődött tovább a HÉV-en, és már előre látták, micsoda procedúra lesz a szentendrei állomás automatáiból megvenni a jegyeket. Az állomásra érve azonban Feriéknek beugrott az isteni szikra és odaléptek a kallernőhöz.
- Ha a vonaton vesszük meg a jegyeket, a kalauz adhat számlát?
- Akkor igen.

Íme meglett a megoldás; a tíz fiatal és a csivava megkönnyebbülten indult el Szentendre belvárosa felé.

Itt a vége, fuss el véle (mert futva jobban jársz, mint ha a HÉV-jegyre próbálsz számlát kérni).

2015. november 11., szerda

Andorrai sofőrök

Az andorrai buszsofőrök vidám népség. Tepernek mint állat a kanyargós utakon, de le nem fagy az arcukról a mosoly. Kedvenc ordinói buszsofőrönk egy baseballsapkás leányzó volt, akit különösen azért kedveltünk, mert andalúz lévén nem katalánul, hanem spanyolul csevegett barátnőjével - olyan hangerővel, hogy az egész busz hallotta és jókat derült a poénjain. Egy másik buszsofőrnek azért voltunk hálásak, mert pont akkor érkezett a buszmegállóba, amikor elkezdett ömleni az eső. Ez persze menetrend szerint is így lett volna, ő azonban nem kérte el a menetdíjat, hanem engedett minket beszállni és csak a végén fizetni, hogy addig se ázzunk.

A nem-hivatásos sofőrökkel is volt élményünk. Egy túra után Andorra egyetlen ifjúsági szállójához értünk le,amit egy kevés üzleti érzékkel rendelkező személy a várostól több kilométerre a hegyoldalban létesített. Volt ugyan előtte buszmegálló, de a menetrend tanúsága szerint (ami persze nem a buszmegállóban, hanem a szálló portáján volt olvasható) több mint 2 órát kellett volna várnunk a következőre. Nem túl kellemes perspektíva, főleg, hogy a szállón sehol egy büfé, csak egy kávéautomata és egy csapat fiatal, akik egy pár nap múlva tartandó esküvő előkészületeit végezték. Az egyik dekoráló leányzót megkérdeztük, biztos nincs-e korábban busz. Ő elmondta, hogy nincs, de felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival, úgyis le kell mennie a városba. Beszálltunk és hamarosan életveszélyes sebességgel szlalomoztunk le a hegyi úton.
-Itt általában nagyon szoktam repeszteni - mondta sofőrünk -, de most lassan megyek, mert egy csomó törékeny pohár van a csomagtartóban.

Ettől fogva, ha beszálltunk egy járműbe, előre figyelmeztettük egymást, hogy kapaszkodjunk, mert lehet, hogy a sofőr lassan fog hajtani.

És mit szólt mindehhez a rendőr? Nem nagyon volt alkalma bármit szólni. Valahányszor elsétáltunk az ordinói kocsma mellett, a rend őre mindig odabent ült.

2015. november 4., szerda

Antropológiai penetráció

Idézet Lévi-Strauss klasszikusából, angol fordításban:
„In his penetrating analysis (…) Malinowski shows that ’this custom implies that sexual intercourse…is a service rendered by the female to the male.”
Klasszikus freudi elsülés, csak az a kérdés, ki választotta a fantáziáiról árulkodó kifejezést: Malinowski, Lévi-Strauss vagy a fordító?

2015. október 14., szerda

Új szexuális kisebbségek, avagy google translate reload

Nem szoktam google translate-et használni, de mit csináljak, ha holland meleg weboldalak nincsenek angolul? Magyarra fordítva a címoldal így nézett ki:

Ön a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy két fejében, és találja meg barátait, mint te?

Young & Out a közösség számára leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek és a veszteséges és 18 év között.

Örömmel látom, hogy a kétfejűek és a veszteségesek is csatlakoztak a szexuális kisebbségekhez...

2015. október 11., vasárnap

Sötétben, egy idegen helyen

Én is fáradt voltam ugyan a hosszú úttól, de annyira nem, mint András, hogy még sötétedés előtt lefeküdjek. A már hűvösödő andorrai alkonyatban az olvasást találtam a legjobb programnak. Papír alapú könyv ugyan nem volt nálam (illetve csak szakirodalom), de szerencsére András magával hozta picike e-könyv olvasóját (beagle), rajta a kettőnk által párhuzamosan olvasott könyvet (Cheryl Strayed: Salvaje). Letelepedtem hát az erkélyajtó elé, kilátással a hegyek egyre sötétebb körvonalaira, és megnyitottam a dokumentumot. Sajnos azonban a beagle közölte, hogy nem sikerült felmenteni rá a teljes könyvet (azóta is rejtély, hogy miért, hiszen egyszerre több kötet is ráfér). Az a rész, ahol András tartott, még rajta volt, ahol én, az persze már nem.

Nem adtam fel, András ugyanis laptopot is hozott, nálam pedig ott volt a pen drive-on az a pdf változat, amit Péter konvertált a csak kindle-vel olvasható fájlformátumból. A laptopot ugyan folyamatosan tölteni kellett, ami kicsit korlátozta a mozgásterületemet, lévén nem vihettem el messzebbre, mint ameddig a zsinórja ért. Az erkélyajtó előtt ülős változat így meghiúsult, de ha lefeküdtem a padlóra, pont olyan távolságra volt a képernyő, hogy tudtam olvasni. Sportszerű nehezítésként a konvertáláskor minden sor első pár betűje eltűnt (ami nem Péter hibája), de ez csak növelte a kihívást.

Mire befejeztem az olvasást, teljesen rám sötétedett. Amikor lekapcsoltam a gépet, teljes sötétség vett körül. Halványan emlékeztem rá, hogy az ágyam melletti asztalkán áll egy olvasólámpa; annak a fényével talán nem ébresztem fel Andrást. Tapogatózva megkerültem az ágyat, és megállapítottam, hogy valóban van lámpa az asztalkán. Előbb-utóbb a kapcsolója is előkerült, amit megnyomtam – és nem történt semmi.

Két lehetőség állt fenn: vagy kiégett a körte, vagy nincs bedugva a zsinór. Az utóbbit kicsit könnyebb volt ellenőrizni: végigfuttattam a kezem a zsinóron, és tényleg a levegőben lógott. Emlékezetből megpróbáltam felidézni, hogy András oldalán hol a konnektor, majd tapogatózni kezdtem a falon. Levertem ugyan pár dolgot, amit korábban az éjjeliszekrényre tettem, de szerencsére nem túl hangosan. Végül sikerült bedugnom a lámpát a konnektorba, és a kb. 10 perces közjáték végeztével láttam is valamit az ismeretlen szobában.

2015. október 4., vasárnap

Titkos tömegközlekedés

Még dél sem volt, mikor beértünk Kesztölcre, a buszunk pedig – az interneten megnézett menetrend alapján – csak 12.55-kor indult Dorogra. Csakhogy addig meg kellett találnunk, honnan.

A falu legszélén levő lepukkadt autóbusz-fordulót eleve kizártuk. Ahogy mentünk befelé, láttunk egy újabb megállót, de onnan is csak Kesztölc autóbusz-fordulóig ment járat, mentünk hát tovább. Hamarosan egy kocsma és egy kínai bolt jelezte, hogy megérkeztünk a központba. A kocsma előtti buszmegálló tábláját megnéztük. Mindenféle busz szerepelt rajta, még budapesti is – de 12.55-ös nem. A legközelebbi járat valamikor 3 óra után ment volna, amit igazán nem kívántunk megvárni. De lehetséges vajon, hogy a mi buszunk nem megy be a falu központjába? Mi van, ha esetleg nem is létezik?

Végül úgy döntöttünk, megkérdezünk egy járókelőt.
- Innen megy a kínai bolt elől – közölte a hölgy. A kínai bolt előtt azonban semmilyen tábla nem utalt arra, hogy itt buszmegálló lenne – leszámítva egy táblát a bolt ablakában, amelyben megkérték a buszra várakozókat, hogy ne pakolják oda csomagjaikat. Tóniék ennyi információtól megnyugodtak, én azonban nem, és szívem szerint megkerestem volna a következő buszmegállót. Ők inkább a kocsma látogatóit kérdezték meg, aki egybehangzóan állították, hogy innen indul busz Dorogra 1 óra körül. Egy rendkívül részeg vendég ugyan felajánlotta, hogy elvisz minket Leányvárig, mi azonban állapotára való tekintettel visszautasítottuk. Mint utóbb kiderült, Leányváron legföljebb ugyanerre a dorogi buszra tudtunk volna átszállni, valamivel későbbi időpontban.

Még volt csaknem egy óránk, úgyhogy kiültünk a kocsma teraszára és megettük a szendvicseinket, amelyeket az esőben nem akartunk előbb elővenni. Ahogy ott üldögéltünk, új vendég érkezett a kocsmába, szokatlan kísérővel: egy barna racka juhot vezetett pórázon. Állatát kikötözte a terasz egyik oszlopához és elmesélte a többieknek, hogy a jószágot Zsuzsinak hívják és tízezerért vette, majd bement a belső helyiségbe. A törzsvendégek elkezdtek azon filózni, miért vesz valaki tízezerért birkát; engem inkább az érdekelt volna, miért viszi magával a kocsmába. Bár az tény, hogy feldobta a hangulatot, mert mindenki Zsuzsival akart barátkozni. Nekem egész jól hagyta magát simogatni, úgyhogy a vendégek ugratni kezdtek, hogy kössem el és vigyem magammal a buszon; nagyot néz majd a gazdája, ha kijön a kocsmából.

Megkönnyebbülésemre háromnegyed körül emberek jelentek meg és álltak be a kínai bolt terasza alá. 12.55-kor valóban meg is jelent a csak bennfenntesek által ismert buszjárat. Tömegközlekedési megpróbáltatásainknak azonban még nem volt vége, mert Dorogon el kellett jutnunk a busztól a vonatig. A sofőrtől ugyan kiderítettük, melyik megállónál kell leszállnunk, onnét azonban semmi útbaigazítás nem szerepelt. Ismét egy helybéli mutatta meg, merre menjünk. Egy aluljáróhoz jutottunk, amely előtt még szerepelt a „vasútállomás” tábla, lent azonban semmi nem mutatta, hogy két kijárata közül melyiken kellene fölmennünk. Mivel az első kijáratnál csak azt jelezte nyíl, hogy ott kaphatunk kéktúra-pecsétet, a másodikkal próbálkoztunk. Városi parkba érkeztünk, vasúti közlekedés bármi jele nélkül. Ekkor már csak 5 perc volt a vonatindulásig, ezért pánikszerűen fordultunk vissza és céloztuk meg a kéktúrás kijáratot – kivéve Sanyit, aki jóval le volt tőlünk maradva, mert ő megállt annál a kijáratnál és megvárt minket. Felmentünk és a vasútállomás előtt találtuk magunkat.
- Honnan tudtad, hogy itt kell feljönni? – csodálkozott Tóni.
- Egyszer kerékpároztunk itt sok évvel ezelőtt. Akkor is eltévedtünk az aluljáróban…

2015. szeptember 21., hétfő

Osztálykirándulás

- Ez teljesen olyan, mint egy osztálykirándulás! – lelkesedett Marianna egynapos kiruccanásunk kapcsán. Ami a kavarokat illeti, igaza volt.

A buszpályaudvarra érve Hanan azzal fogadott, hogy nincs jegy.
- A jegypénztárban csak indulás előtt 20 perccel adnak, most már nem. A jegykiadó automaták pedig nem működnek.
- Akkor most nem utazunk?
- Nem tudom.

Kiderült, hogy a sofőrtől lehet jegyet venni, csakhogy Éviéknek nem volt elég készpénze. Gyorsan ki kellett venni tehát az automatából az utolsó pillanatban. A buszvezető valóban adott jegyet, közölte viszont, hogy a mögötte álló mentesítőre szálljunk, mert az első busz már tele van. A mentesítőn még nem ült sofőr, ezért Feri poénkodott egy sort, hogy ő fog vezetni, aztán mégis inkább beült a hátsó sorba és bejelentette, hogy a több mint kétórás utazás alatt fordítani fog (direkt elhozta barátnője féltve őrzött laptopját). Valahányszor hátranéztem, egyszer sem láttam, hogy a gép nyitva lenne előtte; este bevallotta, hogy egyáltalán nem dolgozott rajta egész nap.

Addig minden rendben volt, hogy elmegyünk Salgótarjánba, ott azonban nem tudtuk, hogy melyik buszra kell átszállnunk és az mikor indul. Az állomásra érve Évi megkérdezte, aztán sietett vissza:
- Mindjárt indul, nyolcas vagy kilences kocsiállás!
A lemaradóknak megismételte; ezúttal úgy értettem, mintha „kilences vagy kilences” kocsiállást mondott volna, ami ugyan nem hagy sok választási lehetőséget, de minthogy éltem a szocializmusban, annyira nem találtam meglepőnek. Ehhez képest buszunk a nyolcas kocsiállásról indult. Igaz, némi késéssel, de ezt mi produkáltuk: mi voltunk az egyedüli utasok, akik ragaszkodtak a jegyhez, azokat viszont kézzel kellett megírni, mert elromlott a gép.

A visszaút hasonlóképpen kalandos volt. Vendéglátóink annyit elárultak, hogy kétóránként van busz a faluból: mivel az egyórást lekéstük, a három órát kellett megcéloznunk. Én azt is kinéztem (csak az én okostelefonom talált hálózatot), hogy 15.40-kor indul egy busz Salgótarjánból Budapestre. Így még arra is lesz időnk, hogy Marianna igyon (még) egy kávét, Hanan pedig elmenjen vécére.

Persze a program jócskán csúszott, ¾ 3-kor Feriék része még nem zárult le. Orsi meg én, akiknek van tapasztalatunk a Volánbuszok pontossághoz való viszonyáról, aggódni kezdtünk, nehogy lekéssük a járatot. A többiek ezért leküldtek minket a faluba, hogy ha közben megjelenne a busz, tartsuk ott. Némileg megnyugodtunk, mikor az árokparton ácsorgó Volánbuszt pillantottunk meg, sofőr nélkül. Megkönnyebbülésünk alábbhagyott, mikor a többiek is leértek és Feri felhívta a figyelmet, hogy ez a busz már ebédszünetben is ott állt, amikor lejöttünk a kocsmába fagyiért (Marianna kávéért). És valóban, háromkor egy teljesen másik busz kanyarodott be a térre.
- És most kiderül, hogy nem is Salgótarjánba megy – jegyeztem meg.
- Jaj, ne károgj már, olyan pesszimista vagy! – szólt rám Feri, pedig nem a borúlátás beszélt belőlem, hanem az, hogy automatikusan elolvastam a táblát. És valóban: a sofőr közölte, hogy ez a busz Pásztóra megy. Persze Pásztóról is el lehet jutni Budapestre, csak éppen ahhoz nem néztünk járatot, ráadásul kábé egyórás úttal kell számolni, mert ez a járat minden kis zsákfaluba betér. De mivel más busz nem volt várható, nem tehettünk mást: felszálltunk rá, és Feri nyilvánosan bocsánatot kért tőlem.

A busz utasaival beszélgetve aztán felvázolódott egy másik alternatíva. Kiderült, hogy buszunk ki fog érni a 21-es útra, ahol át tudunk szállni a budapesti gyorsjáratra. Orsi előrement a sofőrhöz, aki eleinte tagadta, hogy bármilyen módon érintené a 21-es utat, de végül beleegyezett, hogy a sámsonfalvai elágazásnál kitesz minket. Jelentős kanyargások után le is szálltunk, és félórát várhattunk a puszta közepén egy mezőn, míg megjelent a budapesti busz.

Míg odaútban mindenki lelkesen osztogatta szét a kajáját, visszaútra többségünknek már nem maradt (sőt, Nikinek még a buborékfújójában is kezdett kifogyni a víz). Feri azonban a táskájába nyúlva kiemelt onnan egy rendkívül szétnyomódott banánt.
- Erről teljesen elfeledkeztem – magyarázta. – Azt hittem, csak két banánt raktam be, és azokat már megettem, de aztán kiderült, hogy volt egy harmadik.
Noha megkínált minket a banánból, egyikünk sem tartotta elég bizalomgerjesztőnek, hogy megkóstolja. Különösen, hogy a banánnak körülbelül fele már a táska különböző pontjain foglalt helyet: Feri pénztárcáján, sőt a féltve őrzött laptopon. Feri papírzsebkendővel próbálta valahogyan megtisztítani ezeket.
Kicsit később a táskákra terelődött a szó.
- Képzeljétek – mesélte Feri -, ez egy olyan táska, amit nem szabad mosni. Rajta van a címkéjén. Egyáltalán sehogy, kézzel sem.
- Akkor praktikus volt ebben szétnyomni a banánt…

Állati migránsok

Miközben kormányunk vadul védelmezi országunkat és az (erre a védelemre amúgy igényt nem tartó) Európai Uniót az emberi migránsoktól, ügyet sem vet arra, hogy állampolgárai személyes terébe más emlősök tolakodnak be.

- Hová tud egy macska elbújni egy lakásban? – Attila kérdése eléggé meglepett, lévén nincs macskája, de hamarosan fény derült a helyzetre. Előző nap a nyitott ablakon beszökött a lakásába egy cirmos, aki befészkelte magát a konyhaszekrény tetejére. Miután fényképes dokumentációt készített az esetről „A bevándorlók már a konyhaszekrény tetején vannak” címmel, az effajta népszerűséget nem kívánó állat azonban távozott. Másnap, miközben Attila a munkahelyén volt, beriasztott a lakásriasztója. A mobilja segítségével rákapcsolódott a kamerára (ehhez én nem értek, de Attila a technológia segítségével szerintem még olyasmit is tud csinálni, amit még fel se találtak) és meglátta, hogy egy macska – vélhetően ugyanaz – mozog a lakásban. Hazament, de nem talált senkit, ekkor hívott fel engem mint macskaszakértőt. Végigvettem vele a lehetséges rejtekhelyeket, de legtöbbjükre azt mondta, hogy már megnézte. Eléggé úgy festett a dolog, hogy kénytelen lesz menedékjogot adni (Tóni rögtön fel is ajánlott egy macskakosarat erre az eshetőségre). Pár nap múlva azonban emailt kaptunk Attilától, amelyben leírja a történetet és így fejezi be: „Meg lett. És meg lett a lakásnak egy olyan zuga amiről sejtelmem sem volt, de egy macska pont befér.”

Pár héttel Attila esete után Sztellékkel túráztunk éppen, amikor facebook üzenetet kaptam Pixitől: „Mit csináljak, ha fogok egy kóbor macskát a lakásomban?” „Tartsd meg!” – írtam vissza közös üzenetünket, később hozzáfűzve pár tanácsot az élelmezéssel, állatorvossal stb. kapcsolatban. Pixi azóta nem jelentkezett, így nem tudom, adott-e végül az ő migránsának letelepedési engedélyt.

Ugyanaznap este a pizzériából hazafelé sétálva megpillantottunk egy macskát. Közelebb mentem, hogy barátkozzak vele, ő azonban ezt szemlátomást nem akarta: futásnak eredt, és meglepetésünkre egy közeli ház előtt parkoló autó nyitott csomagtartójába ugrott be. Figyelmeztettük a kocsi tulajdonosát, akinek már nem volt ismeretlen a jelenség:
- A másik most ugrott ki – és a kerítés mellett szaladó macskára mutatott.

Az állati migránsok azonban nemcsak szárazföldön próbálkoznak. Amíg nyaralni voltunk, András édesanyja minden este kinyitotta fia szobájának az ablakát. Hazaérkezve András meglepetten tapasztalta, hogy néhány denevér távollétében illegális házfoglalást hajtott végre. Este kitessékelte őket, ám elkövette azt a hibát, hogy ezután nyitva hagyta az ablakot. Mondanom sem kell, hajnalban szárnycsapkodásra ébredt: a migránsok visszatértek. Nagy nehezen elhajtotta őket, de nem nézett elég alaposan körül. Másnap ugyanis kiderült, hogy egy kicsi migráns még megbújt a falinaptár mögött. Legutóbbi információink szerint a függönykarnis mellett tartózkodik és menedékjogért folyamodott az illetékes hatóságokhoz.

2015. szeptember 10., csütörtök

Kenu

A csónakház ablakán ez a felirat díszelgett: „Úszni és evezni nem tudó személyeknek nem áll módunkban hajót bérbeadni.” Ráhel, aki még soha nem kenuzott, bizonytalanul pislogott a feliratra:
 Én tudok evezni?
 Ketten jobboldalt eveznek, ketten baloldalt, a leghátsó meg kormányoz – foglaltam össze. - Most már tudsz.
Ráhel és Léna egyébként nagyon lelkesnek bizonyultak az evezés tanulásában. Léna például mindenféle technikákkal kísérletezett, amelyek egy része kis híján a vízbe fordulásunkat okozta. Azt mondjuk mindkettejükkel nehéz volt megértetni, hogy ha a szél miatt balra sodródik a hajó, akkor a jobboldali evezősöknek olykor le kell állnia (Léna túl lelkes volt), a baloldaliaknak viszont nem tanácsos (viszont Ráhel kijelentette, hogy ő nem akar állandóan evezni). Egyszer zátonyra is futottunk emiatt, de miután megtoltuk a hajót – Bence a vízben állva, mi pedig az evezőlapáttal oxfordi módra – sikerült visszajutnunk a vízre.
Ráhelék nem hoztak kaját, de András emlékezett, hogy a Lupa-szigeti kompnál van egy büfé. Majdnem kikötöttünk a sziget oldalán, amikor hozzátette, hogy a Budakalász felőli oldalra gondolt. A hangulatos büfé - név szerint Ebihal - a jelek szerint a tér-idő kontinuum egy érdekes pontján helyezkedett el, ugyanis valahányszor a lányok megkérdezték, mikor készül el a rétes, a büfésnő mindig azt mondta, hogy még tíz perc.
Miután megkerültük a szigetet és kikötöttünk egy homokos partszakaszon, Bence nekiállt tűzifát gyűjteni (már a partról hozott magával néhány jónak tűnő darabot). Mi lehevertünk a homokba, ahol csakhamar csatlakozott hozzánk a partok leggyakoribb állatfaja: a vizeskutya. Aranyos labrador volt, mint a nyakörvéből kiderült, Bugacnak hívták, és az első simogatás után kötelességtudóan megrázta magát. A bundájából azonban kevesebb víz permetezett szét, mint számítottuk, ezért, hogy becsületén ne essen csorba, rögtön besietett a Dunába, hogy frissen összevizezett bundájával hatékonyabban tudjon lefröcskölni minket.
Bencének sikerült tüzet gyújtania és elővette az ellátmányt: öt krumplit és öt cső kukoricát.
 Sütött már valaki kukoricát parázson? - kérdezte.
 Ja, azt hittük, te igen.
 Nem, de hát gondolom, ugyanúgy kell, mint a krumplit – azzal becsomagolta őket alufóliába és betemette a parázsló hamuba.
Ráhel és Léna közben úsztak egyet a Dunában. Bár viszonylag sokáig bent voltak, tiszta libabőrösen jöttek ki. Ráhel kreatív ötlettel odament a nagyrészt leégett tűzhöz melegedni. Rémületünkre egy idő után föléje is guggolt.
 Ne! - kiáltottuk egyszerre.
 Ez egy kísérlet volt, hogy meggyullad-e a pinkóm – vigyorgott Ráhel, aztán szembefordult a nappal. - Hát sose hittem volna, hogy egyszerre fogok napozni és tűznél melegedni...
Bugac eközben játszótársakra talált a házak között rohangászó gyerekcsapatban, de olykor visszajött, hogy lefröcsköljön minket. Bence kiásta a kukoricákat, amelyeknek egyik fele megégett, de másik felük nagyon finom volt, úgyhogy mindnek csak a felét ettük meg. Az egyik megégett fél kukoricát megszagoltattam Bugaccal.
 Ne adjál neki!- figyelmeztetett Ráhel. - A kutyák nem tudják megemészteni a kukoricát. - Aggodalma azonban fölösleges volt: Bugac csak a kukorica levelét kezdte el rágcsálni, azt se túl nagy lelkesedéssel.
A csónakházhoz visszaérve még egy feladatunk maradt: lemosni a hajót. Miután belül kitöröltük szivaccsal, Bence szólt Andrásnak, hogy fordítsák meg, így könnyebb lesz a külsejét lemosni. A csónakházas fickó végignézte, ahogy megfordítják, majd megjegyezte:
 Ja, fordítsátok vissza nyugodtan, kívül nem kell lemosni.

2015. augusztus 20., csütörtök

Kell(?) egy kis áramszünet

Nekem fel se tűnt először, hogy az esőzés bármi hatással lenne az áramszolgáltatásra. Igaz, hétfőn egy ponton elaludt az olvasólámpám, de úgy véltem, biztos kiégett a körte, és mivel a munkához még láttam eléggé lámpa nélkül is, nyugodtan dolgoztam tovább. András hívott valamivel később, hogy áramszünet volt, ekkor csekkoltam a lámpát, és persze égett.

A zivatarok hatását igazából csak kedden tapasztaltam. Munkából hazamenet (odafele menet ugyebár nem kell átkelnem az úttesten)láttam, hogy nem működnek a Blahán a lámpák, ezért inkább az aluljárót választottam, hogy ne kelljen az autók elől elugrálnom. Rossz ötlet volt, mert pont a nekem kellő ágban kisebb úszómedence helyezkedett el, így kénytelen voltam visszatérni a felszínre.

Az interneten szembesültem a probléma mértékével. Manguszta írta, hogy többször visszalátogatott a boltjához, hátha egyszer végre lesz villany, de nem lett. Az edzőterem honlapján láttam, hogy az aznapi összes órát törölték, ebből arra következtettem, hogy zárva vannak (mint kiderült, jól gondoltam). A könyvtár honlapján is ott virított, hogy az esőzés miatt kedden és szerdán zárva lesznek. Még az online hosszabbítás se működött, amit mondjuk nem értek, de biztos beázott az internet.

Miután így a tervezett délutáni programjaimból több is meghiúsult, úgy döntöttem, elmegyek túrafélcipőt venni. Megkönnyebbülten láttam, hogy a túrabolt nyitva van, bár odabent sötétség honolt. Az eladók ugyanis használatba vették az ott árusított fejlámpákat, ezekkel világítottak, míg körbevezették a vásárlókat.

2015. augusztus 10., hétfő

Éjszaka a Kiskunságon

Lement a nap; gyönyörű csillagos ég terült fel a szőlők felett. A fénye pont elég volt az utat követnünk, ezért nem örültünk annyira, hogy Attila felkapcsolta a lámpáját.
- De mi lesz, ha megbotlom egy kőben? - kérdezte felháborodva, miután megkértük, hogy oltsa le. Tóni végigpásztázta a körülöttünk elterülő homoktengert és felsóhajtott:
- Ha te itt megbotlasz, fizetek neked.
- Mit? - kérdezte gyakorlatiasan Attila.
- Bármit - felelte Tóni, pont amikor Sanyi azt mondta: -Egy sört.

Attila végül eloltotta a lámpát, viszont besorolt mögém abból a megfontolásból, hogy így akkor én fogok előbb megbotlani.
- Nem baj, akkor Tóni nekem fizeti majd a bármit. Csak én nem leszek olyan szerény, hogy beérjem egy sörrel. Mondjuk egy új-zélandi utazás megfelelne.

Attila valamivel később ismét próbálkozott; valaki megjegyezte, mennyire besötétedett.
- De csak amíg meg nem gyújtjuk a fejlámpákat!
- Nálam nincs fejlámpa - feleltem. -Legföljebb ha felteszem a zseblámpámat a fejemre - amit meg is tettem, de persze fogtam, hogy le ne essen.
- Járhatnál üveges helyett zseblámpás táncot - jegyezte meg Tóni. Az ötleten felbátorodva csárdásozni kezdtem.
- Ilyet ne csinálj többet! - rémült meg Attila mögöttem.
- Miért, mi van?
- Hát itt elkezdesz oldalra lépni előre helyett, aztán neked megyek és megbotlom!
- Most miért baj az, ha hozzásegítelek, hogy Tóni fizessen neked egy bármit?

A faluba beérve megállapítottuk, hogy a Homok utca rendkívül találó név.
- A Nyúl utcában meg biztosan nyulak szaladgáltak - fűzte tovább a gondolatmenetet Attila, de Tóni megrázta a fejét.
- Gyerekkorom óta itt élek, sose voltak itt nyulak.
- Lehet, hogy mielőtt megszülettél - vetettem fel.
- Na de akkor még Ságvári Endre utcának hívták! És nem szaladgáltak benne kis Ságvári Endrék!

Fiókok

- Nincs nálatok egy csillagcsavarhúzó? - sétált be hozzánk Tamás. - Vagy bármilyen csavarhúzó?
Körülnéztünk az asztalon, de nem láttunk.
- Nem tud valamelyikőtök bezárt fiókokat kinyitni? - szólt a következő kérdés.
- Miért, mi történt?
- Véletlenül bezárult egy fiók, és nem tudjuk kinyitni. Csillagcsavarhúzóval ki lehetne nyitni, de sajnos pont az a fiók zárult be, amiben a csavarhjúzók vannak.

Átmentem hozzájuk megtekinteni a helyzetet, és végre kirajzolódott a történet. Három egyforma fiókos szekrény szerepel benne. Az egyiket már fél éve nem tudták kinyitni, de most Tamásnak kellett egy dokumentum, ami abban volt. Ezért a kettes számú szekrényt kezdték el vizsgálgatni, hogy rájöjjenek, hogyan nyithatnák ki az egyes számút. A vizsgálgatás közben a kettes számú szekrény fiókja véletlenül becsukódott, és azt sem tudták többé kinyitni. Ezek után a hármas számú szekrényhez már hozzá sem mertek nyúlni. Amikor bementem, épp a kettes számú szekrényt boncolták: az alsóbb fiókokat sikerült kinyitniuk, csak pont a legfölsőt nem. Pedig a kettes számú szekrény felső fiókján még kulcslyuk is volt, ellentétben az egyes számúval.

Kicsivel később diadalüvöltés hallatszott a szomszéd szobából. Átmentem, és kiderült, hogy Tamásék szétszedték a hármas számú szekrényt, hogy megvizsgálják a szerkezetét. Ennek alapján Marcsi egy biztosítótűvel feltörte a kettes számú szekrényt. Persze nagy dicséretet kapott és javasoltuk neki a jobban fizető bankrablói karriert.

Az egyes számú szekrényről azóta sincs hír...

2015. augusztus 5., szerda

Virágszittelés

Miután a szüleim elutaztak és engem kértek meg, hogy locsoljam a virágaikat, kihasználtam ideiglenes hozzáférésemet a plazmatévéhez és áthívtam Wágner urat mozizni.
- El ne felejtsem meglocsolni a virágokat! - jutott eszembe beszélgetés közben és már siettem is a kannával a fürdőszobába. - Elvégre ittlétemnek ez lenne az elsődleges célja...
- Miért, hol vannak? - kérdezte Wágner úr a szobából.
- Ja, mindenhol. Az összes ablakpárkány tele van velük.
Rövid csönd következett, majd a pontosítás a szobából: - Nem a virágok, a szüleid.

2015. augusztus 3., hétfő

Osztozkodó prérikutyák


Elsőre nem is voltam biztos benne, kinek a kifutóját látom, ugyanis barna és szürke foltok kavargása jellemezte. Közelebbről nézve a barna foltok a hivatalosan ott lakó prérikutyáknak, a szürkék viszont galamboknak bizonyultak; ez utóbbiak illegális gazdasági bevándorlóként jelentek meg, miután a prérikutyák megkapták mai reggelijüket. A pofátlan madarak nemcsak lazán rárepültek a bedobált zöldségekre, hanem volt, hogy egyenesen egy prérikutya szájából vették ki a falatot. Például úgy tűnik, egyikük nem kívánt energiát fecsérelni arra, hogy feltörje a földimogyorót: megvárta, míg a prérikutya megteszi helyette, majd odarepült az orra elé, amitől a hátrahőkölő prérikutya szájából kiesett a mogyoróbél, a galamb meg rögtön felkapta.


A prérikutyák egymás között is osztozkodásra kényszerültek. Nem mintha nem lett volna ennivaló bőven, nekik is voltak azonban kedvenceik, láthatóan jobban szerették például a sárgarépánál a sós kekszet. Ha egy prérikutya megkaparintott egy sós kekszet, rögtön ott termett egy másik, hogy kérjen belőle. Két állatka rendszeresen összeveszett azon a darabon, amit egyikük megtalált. A konfliktus rendezése is mindig ugyanúgy zajlott:a kettes számú prérikutya addig ügyeskedett, amíg az egyes számú szájában levő kekszből le nem tört egy darabot, majd békésen leültek egymás mellé, mindkettő a saját kekszét rágva.

Biohajtású mélykapa



Az állatkerti gondozók szabad idejüket sétával töltik, amelyre társaságként olykor gondozottjaikat is magukkal hívják (egy ilyen esetről adtam hírt a Paramara című bejegyzésemben). Ezúttal egy szurikátát kötött pórázra a gondozója. Én a Madagaszkár-házzal szemközt találkoztam velük, ahol a kertészek éppen a növényeket gondozták. A szurikáta kihasználta az alkalmat, hogy illatmirigyeivel megjelölje az összes útjába kerülő tereptárgyat, beleértve a takarítószereket is.



- Minden az övé, az egész állatkert – állapította meg derűsen a gondozó, majd figyelmeztette a kertészt, hogy inkább ne próbálja a kisállatot megsimogatni, mert át tudja harapni a kesztyűt. Én mindazonáltal odanyújtottam neki az ujjamat. A szurikáta megszimatolta, de talán úgy vélte, kuszkusz barátaim (akiknek a szagát érezhette rajta) erősebbek nála, mert semmilyen támadó magatartást nem tanúsított. Ehelyett figyelmét felkeltette egy kis folytonossági hiány a betonban az oszlop szélénél, és orrával betúrva vadul ásni kezdett.


- Segít nekünk gyomlálni! – lelkendezett a kertész.
- Biohajtású mélykapa – helyeselt büszkén a gondozó, azután elvonult szurikátájával a fókamedence irányába.

2015. július 28., kedd

Jól elhelyezett reklám

A nudista.lap.hu-t megnyitva az alsó sarokban rögtön egy reklám vonta magára a figyelmemet: "Fürdőruhák fantasztikus árengedménnyel!"

Ezeknek is okos marketingesük lehet...

2015. július 27., hétfő

Cumimatrac

A strandon letáborozott közelünkben egy kis társaság - 2 fiú, 1 lány - akik igen felkészültnek mutatkoztak. Hoztak többek közt hűtőládát az italoknak, napernyőt (amelyet alacsonyra is tudtak állítani, hogy csak a hűtőládát árnyékolja, őket ne) és gumimatracot. Ez utóbbinak, mint felfújás után kiderült, a szokásos fejrészéhez átlátszó párnaszerű képződmény csatlakozott. A fiatalok láthatóan maguk sem tudták, hogy ezt a fajta matracot hogy kell vízre tenni: párnával lefelé vagy fölfelé. A srácok egyike, akinek rövid raszta haja volt, az előbbivel próbálkozott, de valahányszor rá akart ülni a vízre fektetett matracra, belefordult a tóba. Próbálta azt a változatot is, hogy a matracra merőlegesen feküdt a vízre és csak a kezével kapaszkodott belé, de a matrac így is átfordult. Logikusan gondolkodó személynek hamar világos lett volna, hogy a párnarészt a víz fölött kell tartani, de ő tovább próbálkozott. Az egyik vízbefordulása után egyszercsak új szereplő jelent meg a színen: egy kacsa, aki a közeli nádasból úszott elő. Rasztahajú eltökélte, hogy elkapja a kacsát, és ezt nem kívánta a matrac kénye-kedvére bízni; ehelyett hóna alá kapta a matracot, és úgy próbált meg a kacsa után úszni. Persze így, hogy csak az egyik kezét használhatta, nem haladt túl gyorsan, de a hajsza egyébként is esélytelen volt. A kacsa egy darabig normál tempóban úszott a mögötte teperő srác elől, majd elunta a dolgot, szárnyra kapott és hangos hápogással odébbállt.

2015. július 13., hétfő

Kindle kölcsönzés

Régóta szerettem volna elolvasni egy tanulmánykötetet, ami azonban az egyetemi könyvtárban a katalógus szerint csak elektronikus formában volt meg. Még tavasszal megkérdeztem, ez mit jelent a gyakorlatban: azt mondták, adnak majd egy kindle-t, amelyre ez az egy fájl lesz rátöltve, azt ugyanúgy kölcsönözhetem, mintha könyv volna. Annyira nem tetszett ez a megoldás, mert konzervatív vagyok, jobb szeretem a papír alapú könyveket. Ezért úgy döntöttem, előbb körbenézek, hátha valamelyik másik könyvtárban megvan nyomtatott formában. Minthogy nem volt, pár hete visszatértem a könyvtárba, és annak rendje és módja szerint kitöltöttem az internetes kérőlapot. Leadnom azonban nem sikerült: a képernyőn egyszerre jelent meg az, hogy a kért könyv nem elérhető, és hogy az elérhető példány nem kérhető ki. Az ellentmondástól megzavarodva a könyvtároshoz fordultam, aki közölte, hogy most már nem kölcsönöznek kindle-t, helyben olvasásra sem. Óvatosan megtudakoltam, mi értelme a könyvtárban egy olyan könyvnek, amit az olvasók nem olvashatnak. A könyvtáros gyorsan konzultált a főnökével, aztán megkérdezte, van-e jogosultságom kölcsönözni. Mondtam, hogy van; erre ő megígérte, hogy felteszik nekem a könyvet egy kindle-re és majd írnak, ha kikölcsönözhetem.

Pár nap múlva, szerdán, valóban meg is érkezett az email. Örömmel mentem be, hogy kikölcsönözzem a kindle-t (direkt kinyomtattam hozzá a használati útmutatót, bár felesleges volt, mert mind kiderült, ők is megtették ezt). Amikor azonban lehúzták az olvasójegyem vonalkódját, a könyvtáros lány közölte, hogy csak keddig adhatja ki a könyvet a szokásos két hét helyett. Az ok: akkor lejár a diákigazolványom, ami egyben olvasójegyül is szolgál.

A diákigazolvány persze egyéb szempontból is fontos lett volna, ezért gyorsan elkezdtem szervezni a megújítását. Mivel nem tudtam, aktuálisan ki foglalkozik ezzel, írtam az összes tanszéki adminisztrátornak (a könyvtáros azt mondta, őket is bele kell keverni). Egytől kaptam egy olyan választ, hogy nyaralni ment, a többiektől semmit. Kétségbeesetten írtam azoknak a megfelelő osztályon dolgozó adminisztrátorok közül mindegyiknek, akinek tudtam a nevét. Így derült ki, hogy a kedvencem már nem dolgozik nálunk, a többiek viszont válaszra se méltattak péntek reggelig. Ekkor kezdtem kétségbeesni és arra gondoltam, bemegyek az egyetemre és személyesen veszem kézbe az ügyet. Ekkor érkezett a tanszéki adminisztrátortól egy email, benne csatolva a központi adminisztrátorokkal folytatott teljes levelezés, amiből kiderült, hogy a diákigazolványom készen vár az irodán. Vagyis ők végig szervezkedtek, csak engem felejtettek el csatolni a levelezéshez.

A helyzet tehát megoldódni látszott, de csak addig, míg péntek délelőtt be nem mentem az egyetemre. A diákigazolványokat kiadó iroda ugyan hivatalosan csak egykor nyitott, de mivel akkor már más dolgom volt és láttam, hogy vannak odabent emberek, benyitottam. Az egyik asztalon meg is találtam a kész diákigazolványokat, köztük az enyémet, de abban a helyiségben nem volt senki. A szomszédos irodából összevadásztam egy idős titkárnőt, aki szívesen kiadta volna a kártyámat, csak nem tudta, mit hol kell aláíratni. Közben ránéztem a kártyára: a lejárat dátumaként 2015. július 15 szerepelt.

Ezen a ponton kezdtem kicsit bepánikolni. Lehet, hogy a PhD utolsó évében nem automatikus a diákigazolvány meghosszabbítása, hanem kérvényezni kellett volna valamikor valakinél? Ha igen, akkor rendesen lejár a régi kártyám, mielőtt megkapom az újat. Visszanéztem a levelezést: abban is ezt a dátumot adta meg a tanszéki adminisztrátor. Szóval egyre esélytelenebb volt a helyzet, de azért gyorsan írtam az összes érintettnek és megkérdeztem, mi okozta az ilyen közeli dátumot.

Hétfő reggel újabb több darabos levelezést csatoltak. A tanszéki adminisztrátor közölte, hogy elírta a dátumot, 2016-ig kéne kiadni a kártyát. A kártyakiadók meg közölték, hogy elkészült a kártya, amit hétfő délután fel is vettem (és semmit nem kellett aláírnom hozzá). Viszont ha szabályosan, ügyfélfogadási időben megyek csak be az irodába (amit ugye hétfő előtt nem tudtam volna megtenni), biztosan nem készül el keddig az új igazolványom...

2015. július 10., péntek

Ezeknek semmi se jó

Mikor kiléptem az udvarra, azt láttam, hogy Judit és Kitka két különböző asztalnál ücsörög. Ez nem volt annyira meglepő, mivel még sosem találkoztak személyesen. Gyorsan bemutattam őket egymásnak, és Kitka átült Judit mellé. Hamarosan megérkezett Szil, aki hozott nasit is: valami csipszet Angliából és egy fémdobozban Cadbury csokit. Ez utóbbit az asztalra tette, de a lányok udvariasságból nem vetették rá magukat rögtön. Egy ponton Szil észbekapott és odébb tolta a dobozt a napról, de már késő volt:mikor belenyúltam a dobozba és megfogtam az egyik csokikockát, az kifolyt a kezem közül. Felmerült, hogy kérjünk egy kiskanalat a kávézóban, lévén ilyen helyen szokott lenni, de aztán mégse tettük, lévén ilyen helyen az kevésbé szokott lenni, hogy a vendégek hozott nasit eszegessenek.

Közben ment tovább a nap, és hamarosan már nemcsak az asztal teljes területére tűzött, hanem mindannyiunkra is. Felmerült, hogy menjünk át másik asztalhoz. Az az asztal, ahol Kitka eredetileg ült, még árnyékban volt,ráadásul a székek is valamivel kényelmesebbek voltak, átköltöztünk hát oda. Hamarosan azonban néhányan leültek a közelünkben és rágyújtottak, aminek mi nagyon nem örültünk. Mit volt mit tenni: bementünk a belső helyiségbe.

2015. június 22., hétfő

A 222-es csapdája

Ha az ember Lisszabonból az Alfarím nevű településre akar menni (ez azért jó ötlet, mert ott van a legközelebbi nudista strand), egy Santana nevű helyen kell átszállnia. Itt tesz le a sesimbrai busz, amelyről át kell szállni a Sesimbrából Alfarímbe közlekedő 222-esre. András jól kitalálta a napot: reggel ilyen átszállásos verzióban elmegyünk Alfarímbe, strandolunk egy kicsit, aztán átbuszozunk Sesimbrába és ott túrázunk a parti hegyekben. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy az elérendő sesimbrai busz reggel 7.10-kor indult a lisszaboni buszállomásról, ahova tőlünk egy metróátszállással lehetett eljutni - és az első metrószerelvények 6.30-kor indulnak.

Fél hétkor, többekkel egyetemben, már ott toporogtunk a metróállomás rácsa előtt. Gyorsan le is jutottunk, de a metrónk persze a végállomásról indult félkor (sőt, valószínűleg egy kicsit később), így kb. 6.40-re ért oda. Egyre neccesebb volt a felállás, de szerencsére az átszálláskor nem kellett várni, úgyhogy elértük a sesimbrai buszt. Hátravolt még az a kérdés, hogy Santanán belül hol szálljunk le, de a sofőr instrukciói alapján egy belvárosi kis tér mellett döntöttünk.

Mivel még csaknem félóra volt a 222-es érkezéséig, kimentünk a csinos kilátóteraszra, megreggeliztünk és fotóztunk. Aztán elkezdtünk azon filózni, hogy a két egymással szemben levő buszmegálló közül melyikbe kell beállnunk. Mivel a mi buszunk Sesimbrába ment tovább, a 222-es pedig elvileg onnan jött, átkeltünk az úton. Jött is egy 222-es nemsokára, gyanúsan a menetrendben kiírt idő előtt. Megkérdeztük a sofőrt, hogy Alfarímbe megy-e, mire mondta, hogy nem, az a szemközti megálló. Így hát újra átkeltünk az úton.

Bár elvben a 222-es negyed kilenckor indult Sesimbrából, jobbnak tartottam, ha 8 óra 10 körül már nem megyünk túl messze a megállótól. De azért odasétáltam ahhoz a mellszoborhoz, ami a virágos kis tér közepén állt, hogy megtudjam, kiről mintázták. Mikor megfordultam, hogy elmondjam Andrásnak az eredményt, egy busz száguldott el a megálló mellett - a 222-es, aminek még öt percig el se kellett volna indulnia Sesimbrából. Akkor már hiába integettem neki, ha akart volna, se tud megállni. András felvetette, hogy talán ez az előző busz volt, én azonban tudtam, hogy mi az első alfarími buszt vártuk. Így hát mentünk strandolni Sesimbrába.

2015. június 16., kedd

Elcseszett váltó

-Elnézést! - szólalt meg egy hang mögöttem, és egy váltóbot érintette meg a vállamat. Hátrafordultam, és egy futócuccos fickót láttam, aki szemlátomást előre akart szlalomozni a tömegben. Noha nem gondoltam végig a dolgot, éreztem, hogy valami nem stimmel: a váltóbotos embereknek mintha nem ebből az irányból kellene érkezniük. Hamarosan azonban fény derült a rejtélyre, a fickó ugyanis előrement a pálya szélére, és megszólitott egy másik csávót, aki a többiekkel együtt a pályát kémlelte, hátha megpillantja a váltó első tagját.
-Hol voltál, te barom?-rivallt rá a váltóbotos a másikra. - Már ezer éve beértem, keresgéltelek, de nem voltál sehol!
Hát lehet, hogy ezek se futottak csapatrekordot...

2015. június 8., hétfő

Táblavédelem

A fehér táblát csaknem teljesen elfoglalta a fekete filccel írt figyelmeztetés: "Légyszi ezen a táblán csak letörölhető filcet használj", mindez két nyelven. Dávid alig tudott egy sarkot elkeríteni magának a szöveg fölött.
- Miért nem törlöd le? - csodálkoztam.
- Igen, ez logikus lépés lenne, csak sajnos a figyelmeztetést nem letörölhető filccel írták...

2015. május 30., szombat

Fogkrémkupak

- Tudnál adni egy kis fogkrémet? - lépett be hozzám Lóri a fürdőszobába. - Az enyémet már elcsomagoltam.
- Persze - feleltem, és megpróbáltam két kézzel megoldani azt, hogy egyszerre fogjam a fogkrémet, a kupakot és a saját fogkefémet. Nem jártam sikerrel, így a fogkrém kupakja beesett a mosdóba és a lefolyóban landolt. Megpróbáltam kiszedni onnan, de épphogy a szélét értem csak el. Lóritól kértem segitséget, de ő sem tudta kiszedni. Annyit viszont elértünk az ügyködésünkkel, hogy a kupak mélyebbre süllyedt és beállt vizszintesen, teljesen elfedve a lefolyónyilást.
- Kinek vannak hosszú ujjai?- töprengtem hangosan és rögtön meg is találtam a megoldást. Ádám szerencsére épp átvágott az udvaron.
- Ádám, tudnál segiteni? Szükségem van rád, mert olyan szép hosszú ujjaid vannak. És ez nem az, amire gondolsz - tettem hozzá gyorsan, mert Ádám elég meglepettnek tűnt. Bejött és ő is megpróbálta kimenteni a fogkrémkupakot, de neki se sikerült: a cucc rendesen beszorult a lefolyóba. Következő ötletként behoztam egy kést a konyhából és azzal próbáltam kihalászni: a kés éle befért ugyan mellé, de kihúzni nem sikerült.
- Szerintem nem kés kellene, hanem villa - vetette fel Lóri, és rögtön be is hozott egy villát, ami ugyanúgy nem járt sikerrel.
- Nincs más hátra, szét kell szedni a csövet - jelentette ki Lóri.
- Muszáj? Akkor mindent elborit a viz.
- Mi lenne, ha alufóliával fednéd le a fogkrém tetejét? - dobta be Ráhel, mire elmagyaráztam neki, hogy elsődleges problémám nem a fogkrém jövője, hanem az a tény, hogy eldugult a mosdó. Ezzel kimentem és szereztem egy vödröt. Mikor visszaértem a fürdőszobába, Lóri óvatosan letekerte a két csőszakaszt összekötő elemet - és szerencsére pont ott akadt meg a fogkrémkupak. Igy ki tudtuk venni anélkül, hogy árvizet csináltunk volna.

2015. május 28., csütörtök

Pezsgőbontás


Apám a névnapomra vett egy kis, 2 decis pezsgőt. Ebéd után elővette és elkezdte kibontani. A csomagolást még csak-csak lehámozta, de nem sikerült kihúznia a dugót.
- Adjatok egy kést! – mondta végül.
- Az evőeszközös fiók előtt állsz – jegyeztem meg némileg meglepve.
- Nem olyat, olyan nagyot.
Nem nyugtatott meg az opció, hogy apám egy hatalmas disznóölő késsel próbálkozzon kinyitni a pezsgőt. Végül valami kisebb kést talált, de ezt se sikerült a dugó alá becsúsztatnia.
-Nem lecsavarós? – ötlött fel bennem. Apám ekkor adta fel a késes próbálkozást és elővette a dugóhúzót. Nagy nehezen belenyomta a pezsgő tetejébe, amelyet levett és megállapította:
- Lecsavarós volt.

2015. május 22., péntek

Repül a, repül a... macskakeksz!

A Cat Caféban cicasnack is kapható azon vendégek számára, akik bundás barátaikkal együtt szeretnének uzsonnázni. Korábban nem folyamodtam ehhez a szelídítési módszerhez, de tegnap úgy gondoltam, kipróbálom. A snacket kis zacskóban elegánsan a capuccinóm csészealjára tették, mintha süti lenne – Sztell meg is jegyezte, milyen guszta (megkínáltam belőle, de nem kért). Mondjuk az első meglepetés ezzel kapcsolatban a szomszéd asztalnál ülő külföldi lányt érte, tévedésből ugyanis először neki adták a capuccinót; azt nyilván végképp nem értette, mik azok a kis barna izék mellé…

Első utam persze kedvencemhez, Mirtillhez vezetett, de ő éppen aludt. Ezután Pongóval próbálkoztam meg, de ő épp csak megszaglászta a kekszet és fölényes ábrázattal ment tovább. Körülnéztem ébren levő szelídíthető catek után, és fel is fedeztem Mircit, aki a kávézó túlsó végében táborozott – szó szerint, ugyanis csinos piros cicasátorban üldögélt. Ő már érdeklődést mutatott a kekszek iránt, de nem sok jutott neki, ugyanis közbelépett egy nem várt látogató: Naomi. Ő volt az a zárkózott cica, aki eddig mindig elhúzódott a sarokba és nemigen barátkozott, a macskakeksz azonban megtette a hatását. Odajött, hagyta magát simogatni és szó szerint a kezemből evett. Mirci is szívesen hozzájutott volna pár falathoz, de Naomi nemcsak kétszer akkora volt, mint ő, de sokkal gyorsabb is. Én pedig örömömben, hogy összebarátkoztam ezzel a nehezen szelídíthető cicával, egy csomó kekszet adtam neki. Ezután ismét megpróbálkoztam Pongóval, de ő olyan szinten keresztülnézett rajtam, hogy már azt fontolgattam: inkább hazaviszem a csemegét Kristófnak (bár pont nem érdemelte meg). Ekkor azonban Mirtill felébredt, és örömmel fogadta a kekszeket, ahogy minden tőlem eredő kedveskedést.

Ahogy sorra mentek el a vendégek és kiürült a kávézó, a pincérlány szintén magához vett némi cicasnacket és ezzel próbálta sportolásra bírni a négylábú dolgozókat: csak úgy röpködtek a kekszek a légtérben. Naomi már jóllakott a tőlem kapott cuccal, ezért bevonult a sátorba, ahonnét csak sárga szeme villogott ki. Helyette viszont egy másik hatalmas maine coon lépett akcióba, Azúr. Az ő akrobatikus képességeiről már korábban is írtam ezen a blogon (ld. az Azúr játszik című bejegyzést): most is hatalmas ugrásokkal szelte át a levegőt, olykor több macska fölött is átrepült egyszerre. Így röpködve már Pongót is érdekelték a kekszek, Mirtill viszont kicsit elveszettnek tűnt, amint hol egy keksz, hol Azúr suhant el a feje fölött. Aztán az egyik kekszet senkinek sem sikerült elkapnia és a mellettem levő kis szekrény alatt landolt. Kivettem és megpróbáltam odaadni Pongónak, de nem érdekelte. A pincérlány elmagyarázta, hogy el kell dobni nekik, ezért ezt tettem. Persze Mirtillnek szántam a csemegét, de hiába dobtam át a feje fölött, nem reagált. Odamentem az eldobott kekszet és ismét átdobtam Mirtill feje fölött, aki ismét későn lépett akcióba. Kezdett úgy kinézni a dolog, mint az a játék, amikor a középen álló gyereknek kell elkapnia a többiek által dobált labdát, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a többiek én voltam egy személyben. Végül Azúr elunta a bénázásunkat és erre a kekszre is lecsapott, akárcsak a korábbiakra.

Elfogytak a kekszek, a pincérlány visszavonult a pult mögé. Azúr azonban még kért volna, ezért odament a pult elülső részéhez, és két hátsó lábán állva, a mellsőkkel dörömbölni kezdett az üvegen. Sztell megjegyezte: most értette meg, miért húzódik fel a pult üvege egészen a plafonig…

2015. május 16., szombat

Még egy útbaigazítás

Amikor Ilonával kiléptünk a házból, egy idős, feketebőrű pasit találtunk ott, aki angolul megkérdezte, van-e a közelben fogorvosi rendelő.
- Igen, kint a körúton, rögtön a sarkon túl - felelte Ilona, és a körút felé mutatott. A fickó követte a tekintetét.
- Végigmegyek ezen az utcán?
-Igen, itt végigmegy, aztán forduljon balra - mutattam neki. Ilona viszont, aki szemben állt a fickóval, így utasította:
- Menjen itt végig és forduljon jobbra.
Szegényt jól összezavartuk...

Duna-parti útbaigazítás

Nagymaroson álltunk a Duna-parton, amikor egy csapat cserkésznek kinéző gyerek haladt el mellettünk a folyással ellenkező irányba. Valamilyen útbaigazítást kértek Zolitól (nem hallottam, hova), mire ő készségesen válaszolt:
- Itt egyenesen kell menni és aztán lekanyarodni balra.
A cserkészek udvariasan megköszönték és továbbmentek. Csak remélni mertem, hogy előbb-utóbb rájönnek: ha követik az útmutatást, előbb-utóbb a Dunában találják magukat...

N vagy M?

Szórakozottan kezdtem olvasni a fa előtt álló, cirkalmas nyomtatott betűkkel írt táblát, aztán ledöbbentem. Ezt olvastam ugyanis: „Medve ragadós rágógumi-szerű anyagot tartalmaz, amelyet az indiánok fogtisztításra használtak.” Hogy micsoda?? Milyen rágógumi-szerű anyagot tartalmaznak a medvék? És mégis hogyan lehet ezt úgy kinyerni belőlük, hogy fogat tisztíthassunk vele? A medvével való fogtisztítást igazából csak úgy tudom elképzelni, ha a delikvens egyben az összes fogától is megszabadul (rosszabb esetben a fejével együtt).

Aztán újranéztem és rájöttem, hogy amit M betűnek néztem, az egy olyan N volt, aminek ferde részét nem húzták egészen a függőleges szár aljáig. Vagyis nem „medvéről” hanem (a növény) nedvéről van szó..

2015. május 9., szombat

Műkritika egy bábelőadásról

-Láttam a Bábszínházban a Kabarét, Alföldi rendezésében - mesélte Justin.
-Na, és hogy tetszett?
-Hát, engem kicsit zavartak a bábok...

Püspökszentlászló - krimisorozat 4 részben


1. rész. Az ágyneműhuzatok rejtélye

Az ágyneműhuzatok az előtérben a padra voltak kirakva. Mivel hevert néhány a zacskókon kívül is, elsőre nem volt egyértelmű, melyik mire való, de valahogy sikerült kiválogatnunk magunknak egy-egy lepedőt, párnahuzatot és paplanhuzatot. A szobánkba fölérve azonban cseppet sem voltunk elégedettek az eredménnyel. Az én állítólagos lepedőm szélessége épphogy megközelítette egy átlagos gyapjúsálét, Sztell viszont arról panaszkodott, hogy a párnája nem fér bele a párnahuzatba. Minthogy lepedő-ügyben úgyis készültem lemenni a földszintre, felajánlottam, hogy hozok neki egy másikat. Útközben összetalálkoztam Gazsival, akinek megmutattam a félresikerült lepedőutánzatot.
- Tudod, mi ez? – villant be neki a megoldás. – Oltárterítő!
Tisztára eldobtam az agyam azon, hogy oltárterítővel akartam megágyazni, bár Sámuel felvetette, hogy esetleg csak nagyon sovány emberekre méretezett lepedő volt. Lementem a földszintre, beszereztem egy normál szélességű lepedőt (az oltárterítőt otthagytam a többi ágyneműhuzat, hátha másnak Jules és Feri is azzal ágyaznak meg véletlenül, de ez nem jött össze), és nekiláttam párnahuzatot keresni Sztellnek. Széthajtottam az összeset: mind ugyanakkora volt.

2. Az eltűnt kávé esete

Az eltűnt kávé rejtélyét Sztell a következőképpen adta elő. Kora délután visszaértek a szállásra és lefőztek maguknak három adag kávét. Ezeket bögrében kitették a pultra, majd lefeküdtek aludni azzal a megfontolással, hogy kávézás után ez nem működne. Pár óra múlva Feri és Jules ébresztették őket; ekkor a lányok lementek a konyhába, ám a három kávé helyett csak kettő várta őket.
Krimirajongó lévén rögtön nyomozásba kezdtem, és megkértem őket, sorolják fel a lehetséges gyanúsítottakat (vagyis azokat, akik felébredésükkor a házban tartózkodtak). A listából Jules-t találtam a leggyanúsabbnak, ezért amikor bejött a szobánkba, vallatóra fogtuk. Ő persze tagadott, Feri meg alibit igazolt neki, de elfogultsága miatt ezt nem vettük figyelembe. Viszont másnap reggel Jules is beszámolt egy esetről, amikor készített Sztellnek kávét és fel is hívta a többiek figyelmét, hogy az nem szabad préda, mégis eltűnt addigra, mire Sztell leért a földszintre. Ezúttal azonban közvetett bizonyítékot találtunk, ugyanis mikor Sztell a konyhába lépett, Tamáska melegített magának kávét a mikróban, mellette a bögre pedig üres volt. Tamáska bűnösségét ezzel bizonyítottnak tekintettük és az ügyet lezártuk.

3. Zokni a zuhanyzóban

A női zuhanyzóban szürke zoknit találtam. Ezt szobatársaim egyike sem vallotta magáénak, ami arra utalt, hogy hímnemű egyed használta a zuhanyzónkat. Azt tudtam, hogy Gergő csinált ilyet, mert pont előttem foglalta el (Sztell azt az enyhítő körülményt találta neki, hogy nem volt ott első este, így nem tudhatta, hogy ez a női zuhanyzó). Zsoltinak én magam adtam engedélyt a női zuhanyzó használatára vacsoránál, miután mi már mind lefürödtünk. Gyanús volt ezenkívül a ház összes férfi lakója, különösen Jules (szokás szerint) és Feri. Amikor Jules-t kávéügyben kivallattuk, rákérdeztünk a zokni-témára is, de akárcsak András és Feri, váltig állította, hogy nincs szürke zoknija. (Nem tudom, miért olyan ciki szürke zoknit birtokolni, nekem több is van.) Ezután Zsoltit kerestem meg, aki magáénak ismerte el a bizonyítékot és el is indult a zuhanyzó felé, hogy eltegye. Mivel Sztell nem tudta, kicsoda ő, megkértem, hogy előbb nézzen be hozzánk. Ez annyira megzavarta, hogy a zoknit végül elfelejtette magához venni: az még másnap reggel is a zuhanyzó padlóján árválkodott.

4. A csíkos ajtó titkai

Szombaton esős reggelre ébredtünk. Túrázás helyett mindenki alternatív programot talált ki: a legtöbben aludtak, mi pedig kitaláltuk, hogy kártyázni fogunk. A padlástér melletti tárolóhelyiség (Gazsi hálószobája) alkalmas terepnek bizonyult – volna, csak éppen az ezt a teret a padlástér-szobától elválasztó falból hiányzott az ajtó. A padlástérben többen aludtak, akiket nem akartunk felzavarni, viszont Sztell bejelentette, hogy ő nevetgélés nélkül nem tud kártyázni. A megoldást a tárolóhelyiségben heverő csíkos matracok jelentették, amelyeknek a mérete éppcsak pár centivel haladta meg az ajtónyílásét. Miután mindannyian bent voltunk, egy ilyet illesztettünk az ajtónyílásba (ezzel új értelmet nyert a „tedd be az ajtót” kifejezés) és megoldottuk a hangszigetelést.
A játék során Jules bevallotta: régi vágya, hogy akcióhős módjára betörjön egy ajtót. Mivel matraccal ez viszonylag fájdalommentesnek ígérkezett, kiment a helyiségből (bentről kifelé egyrészt krimikben is ritkább, másrészt fennállt volna a veszély, hogy ráesik az ott alvók valamelyikére), majd tigrisugrással az ajtónak vetette magát, amely hatalmas puffanással landolt előttünk.

2015. május 3., vasárnap

Slow service mozgalom

Slow food mozgalom tényleg létezik: a gyorskaják elterjedésére válaszul indult, és célja, hogy az étkezés hangulati elemeit visszaállítsa. Noha az óbányai kocsma ételkínálata nem túl bőséges, a kiszolgálást nyugodtan értelmezhetjük a felgyorsult modern életforma elleni lázadásnak.

Csak annyi időnk volt, amíg a többiek megnézik a tájházat, pedig a nagy melegben nagyon szomjasak voltunk. Beálltam a sorba a többiek mögé, akik különböző folyadékokat vettek. A kocsma a bolttal volt egybekötve, és számomra nem nyilvánvaló logika szerint egyes italok a kocsmatérben, mások hátul a bolt hűtőjében lapultak. Ha valaki vegyíteni próbálta a kettőt (például kért egy kólát és egy kávét), a pultosnéni hátrasétált a boltba, majd több perc után került elő a kólával. Általában is lassított felvételre emlékeztetett, ráadásul a termékek egy részének árát nem tudta fejből, ezért be kellett neki diktálni.

Az első extra lassító tényező Előd volt, aki akut fokhagymahiányban szenvedve örömmel fedezte fel a helyi termékek polcán a fokhagymakrémet. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy ezen kívül milyen más specialitást vásároljon. Miközben habozott a padlizsánkrém és a laskagomba-pástétom között, a törzsvendégek egyike a helyzet bonyolításának érdekében ajánlgatni kezdte a szárított gombát. Persze állt a sor, amíg Előd végre döntést hozott, és aztán további percekbe került az ár beazonosítása, az ugyanis nem szerepelt a termék csomagolásán.

A következőkben a néni rendesen belezavarodott, hogy ki hány sört kér, de közös erővel sikerült megoldani. Örömmel állapítottam meg, hogy előttem már csak Endre van, aki nem sörözik. Valóban nem sörözött, ehelyett a bejáratnál specialitásként említett meggyes pitét kérte. Miután megtudta, hogy ez elfogyott, már óvatosabban kérdezett rá a másik specialitásra:
-És forró csoki van?
- Hát van, ha ráveszem magam, hogy csináljak - sóhajtott a néni. Én ezen a ponton visszakoztam volna, de Endre (mint utóbb kifejtette) csakazértis kitartott a válaszása mellett. A néni lassú mozdulatokkal elővette a csészét, és hosszasan gondolkodott, hogy a kávégép melyik pontjára helyezze el. Több percbe telt a forró csoki elkészítése. Mikor megvettem a hosszúlépésemet (a néni megkérdezte, ez milyen arányokat jelent, de aztán sikerült összehoznia), kimentem. Endre kiskanalanként szürcsölgette az igen forró és állítása szerint nem is túl jó minőségű forró csokit. Három kanálkáig jutott, mikor megjelent a tájház ajtajában Gazsi és közölte, hogy két perc múlva indulunk.

Maga Gazsi is belekóstolhatott az óbányai kocsma működésébe másnap. Most egy másik hölgy volt a pultban. Gazsi kért egy sört és egy kávét azzal, hogy az utóbbi ráér később is, de előre kifizeti. Amikor azonban a sör végeztével visszament, már egy újabb pultosnőt talált.
- Én vagyok az, aki kérte a kávét-jelentette be abban a reményben, hogy a pultosok átadták egymásnak az infót.
- Ja, hogy egy kávé rendel?-és a pultosnő mondta az árat.
- Én ezt már kifizettem a kolléganőjének.
- Ja, csak ő hátrament- magyarázta a hölgy. Azt már nem tudtam meg, sikerült-e Gazsinak meggyőznie őt, hogy a kávé ki van fizetve, vagy elő kellett keríteni a kettes számú pultost.

Hogy mindezek mellett valami pozitívumot is mondjak: a kocsma előtti feliratból megtudhattuk, hogy Óbánya lakói áttértek az egészséges életmódra és sör helyett ma már mézet isznak:

2015. április 28., kedd

Dátum

Én: Ma huszonkilencedike van?
Robi: Igen. Ja nem, április!

2015. április 22., szerda

Politikai kompromittálás

Meg vagyok én áldva ezzel az Ágival. Egyrészt mindig akkor kerül elő, amikor egy rég látott baráttal beszélgetek, de ettől még simán elkezd beszélni hozzám jó hangosan, figyelembe se véve a másik ott levő személyt. Az Élet Menetén is ezt csinálta, amikor Csillával beszélgettem, és azzal se sikerült jó darabig leráznom, hogy folytattam a Csillával kezdett beszélgetést. A napokban meg Kitkával álltunk sorba egy közértben a sajtpultnál, amikor előkerült Ági, és jó hangosn rám köszönt. Ezek után ugyanilyen hangerővel, ám a múltkori esemény nevére némileg pontatlanul emlékezve (bár, mint Kitka utóbb megjegyezte, legalább a magánhangzók stimmeltek), egy zsúfolt bolt kellős közepén ezt kérdezte:
-És a múltkor végig maradtál a Békemeneten?

2015. április 17., péntek

Úszólecke

Sokal szórakoztatóbb az úszás, ha a szélső sávban oktatás folyik. Kedves emlékem az ELTE uszodájából, amikor Jafcsák tanár úr fel-alá rohangászott a medence mellett és azt kiabálta: "Brekeke! Brekeke!" - ezzel próbálván javítani a mellúszás lábtempón.

Ma a Sportban egy darab kislányt oktatott egy fiatal úszásoktató. Akkor figyeltem fel rájuk, mikor a fickó az alábbi utasítást adta:
-Akkor most először próbáljuk meg levegővétel nélkül!
Akartam szólni, hogy ez esetben a kislány előbb-utóbb megfullad, maga a kislány azonban egészen másban talált hibát. Az oktató ugyanis közben a medence szélén állva próbálta illusztrálni a lábtempót.
-De te csak egy lábbal csinálod!-vetette ellen a kislány.
-Persze, mert nekem a másikon állnom kell!

2015. április 15., szerda

Diák-tanár játszma

- A házi feladat: a papíron levő instrukciók alapján levelet írni. Szótárt lehet hozzá használni.
- Jaj, de mi pont most festettünk és mit tudom én, hol hevernek a szótáraim!
- Hát ez valóban komoly probléma. Főleg napjainkban, amikor egy darab szótár nem található meg az interneten.
- Na de hát órákba telik, amíg azt kinyomtatom!
- Te ki akarod nyomtatni az internetes szótárat??
- Nem, az egész internetet...

2015. március 30., hétfő

Szamárrá téve

Kis kitérőt tettünk eredeti útvonalunktól, mert Gazsi meg akart mutatni nekünk egy érdekes alakú sziklaalakzatot, amely a Krisztus szamara-kő nevet viseli. Gazsi bejelentette, hogy aki akar, nyugodtan maradhat az elágazásnál pihenni, a többiek pedig kövessék őt és GPS-ét. Ez komoly fejtörést okozott expedíciónk fotósának, Hosszú Gábornak, mert egyszerre szeretett volna enni és fényképezni is. Végül kompromisszumos megoldást választott: odaadta a gépét Áginak azzal, hogy fotózza le neki a sziklát.
- Miért, amikor visszaértünk, nem is lesz már időnk pihenni? – csodálkozott Ági.
- Dehogynem, csak a Gábor kombinál – legyintett Gazsi, bár Hosszú Gábor étkezési sebességét tekintve nekem ez nem kombinálásnak, hanem józan előrelátásnak tűnt.
Gazsi elővette a GPS-ét és elindultunk (másik irányban, mint sejtettem volna). Időről időre megálltunk, Gazsi körülnézett, majd a képernyőre (a helyzet ismerős, ld. egy régebbi, Vizek napja című bejegyzésemet). Ági nem ennyire lassú haladásra számított, ugyanis pisilni szeretett volna. Végül úgy döntött, hogy ha hív a természet, ne várakoztassuk, ezért odaadta nekem Hosszú Gábor gépét és eltűnt a bozótosba. Mi tovább követtük Gazsit, és hamarosan vissza is érkeztünk eredeti kiindulópontunkra. Visszaadtam Hosszú Gábornak a gépét (ha meglepődött is, hogy tőlem kapja meg, nem mutatta). Hamarosan Ági is előkerült, akinek elmondtuk, hogy a szikla nem lett meg.
- Amerre én voltam, ott voltak valami sziklák – jegyezte meg Ági, de senki nem figyelt rá. Helyette többen letámadták azt a házaspárt, akik a völgy aljából közeledtek egy farmernadrágos kutyával. A kutya farmernadrágja gumis derekú és nadrágtartós volt, hátul kis vágással folyó ügyek elintézésének megkönnyítésére. A hölgy elmondta: az állatka rendszeresen kibújt a hámból, mióta viszont azt a farmer nadrágtartójához rögzítette, már nem tud. Gazsi még egy kört tett a GPS-szel, de fölöslegesen. Végül Zsolt fejtette meg a titkot.
- Hát persze, hogy nem találjuk a Krisztus szamara-követ, hiszen Virágvasárnap van! Most vonul be rajta Jeruzsálembe!

Reméljük, Krisztus és a szamara jobban tájékozódtak, mint túránk egy későbbi pontján Gyuri. A Pusztatoronyból leereszkedve megjegyeztem, hogy a túra végén egy ennél is meredekebb ereszkedő vár ránk. Gyuri elgondolkodott, majd felcsillant a szeme.
- Ja, ott a Vadálló-köveknél!
Ki kellett ábrándítanom, hogy nem. Már csak azért sem, mert a Vadálló-kövek a Pilisben van, mi pedig épp a Börzsönyt jártuk.

2015. március 22., vasárnap

Oszd meg ételed és italod

Linát először föl sem ismertem, mert rövidebb és szőkébb volt a haja, mint amit megszoktam, az arca pedig nem látszott, mert lehajtott fejjel jött fel a lépcsőn. Hamarosan kiderült, miért: vele jött a kiskorú Dávid, más néven Nanomalac. Amint meglátott minket, ijedten bőjt az anyja szoknyája mögé (ezt amúgy mindig eljátssza, pedig csecsemőkora óta sokszor találkozott már velünk). Lina szerette volna odaterelni az asztalhoz, de Nanomalac elmenekült a vécék irányába. Lina ezután taktikusan a sütispult felé vezette, és a kiskölyök végre hajlandó volt visszajönni az asztalhoz a süti reményében. Amúgy ő járt jól, mert hozzánk csak elég sokára ért ki a pincérnő felvenni a rendelést (egyszer elkaptuk útközben, de azzal védekezett, hogy nincs nála toll). Lina leadta a rendelését:
-Egy cseresznyés teát és egy quiche-t kérek. És nekünk volt a süti is.
-Ja igen, a gyereknek-emlékezett a pincérnő. Linában ekkor tudatosult, hogy Dávid újabb felfedező útra indult a teázóban.
-Ja igen, volt még egy gyerek is-állapította meg, majd követte kisfiát, és negyedórával érkezésük után, némi küzdelem árán, sikerült levennie róla a kabátot.

Én is quiche-t (ejtds: kis) rendeltem, amelynek a neve sajnos beszélő névnek bizonyult, a termék ugyanis alig haladta meg egy átlagos okostelefon méretét. Bezzeg Nanomalac sütije szép nagy és ígéretes volt, ő azonban épphogy csak belekóstolt. A csészéjébe kiöntött gyümölcsteát se díjazta.
-Kéri valaki ezt a teát? -ajánlotta föl Lina. - A Nanónak öntöttem ki, de ő nem ivott bele, úgyhogy nyugodtan.
Zsolti valóban mutatott érdeklődést a tea iránt, Nano azonban abban a pillanatban közbelépett, és gyorsan beleivott a csészébe, nehogy véletlenül valaki másnak jusson. (Hasonló magatartásról ld. A kertész macskája című korábbi bejegyzésemet.)

Valamivel később Lina feladta a kísérletezést, hogy Nanomalacból társasági lényt faragjon, és elbúcsúzott. A süti nagy része még ottmaradt a tányéron. Ráhel rögtön szemet vetett rá, és elmesélte, hogyan fogyasztotta el a közelmúltban is egy frissen távozott vendég maradék sütijét. Mi ezen annyira nem lepődtünk meg, mert ismertük ezt a szokását (ld. a Fejhallgató c. bejegyzést), de Orsi szemöldöke olyan magasra szaladt a homlokán, hogy külső szemlélő frufrunak nézhette volna. Ráhel mindenesetre nem nyúlt még a sütihez, míg Lináék jelen voltak, csak mikor már biztonságosan leértek a lépcsőn (állítólag azért, mert addig ugye még mindig visszajöhetnek megenni). Akkor hevesen elkezdte győzködni a többieket, hogy egyenek belőle ők is, nehogy egyedül maradjon ezzel a passiójával.

Az osztozkodás utolsó esetének szenvedő alanya Kati volt. Ő volt társaságunkban az egyetlen, aki alkoholt rendelt, méghozzá kétfélét (pálinkát és sört). A pincérnő egyszerre hozta ki a kettőt, és miközben a pálinkát az asztalra tette, a sört könnyed mozdulattal beleöntötte Kati ölébe. Mindezt utólag rekonstruáltuk; a gyors történések miatt csak azt láttuk, hogy Kati a nadrágját törölgeti, a többiek meg azzal ugratják, hogy bepisilni sörivás után szoktak, nem előtte. Mindenesetre legalább ingyen kapta a sört (bár távozáskor figyelmeztetnie kellett a pincérnőt arra, hogy ezt az ígéretet kapta).

2015. március 10., kedd

Istvánnak nem jött össze

Azon már meg se lepődtem, hogy megérkeztemkor István már ott ült a gépe előtt; azon kicsit jobban, hogy kutyája, Csipi, ezúttal nem a sarokba tett rongyon hevert, hanem egy irodaszéken aludt összegömbölyödve.
- Andi ma nincs bent - világosított fel Kriszta; nyilván ezért kapta meg Csipi az ő székét. István elégedetten nézett a képernyőre.
- Tökéletes! - jelentette ki. Udvariasságból én is ránéztem, bár nem láttam át, miért olyan nagy durranás egy kép és mellette az ár. István hamarosan elárulta:
- Tegnap ez a termék még 1 forintba került kedvezményesen, a piaci ára pedig 2 forint volt.
- Mármint ez konkrétan ki is került a honlapra? - értettem meg.
- Ki. Egy egész napig kint volt. Most először basztam el valamit, amióta itt vagyok.

Az angolóra végén éppen összepakoltam, amikor István elhúzott az ajtó előtt.
- Megyek cigizni - jelentette be. Nyomában, mint mindig, Csipi szedte apró lábait. István már a lépcső tetejénél állt, mikor visszafordult.
- Basszus, elfelejtettem a cigit! - és már ment is vissza. Csipi teljesen összezavarodva állt a hirtelen irányváltás miatt, amivel láthatóan nem tudott mit kezdeni. Én viszont elindultam lefelé. Mikor a földszintre értem, Lackó ugrott elő a lépcső alól.
-Bú! - hebegte bizonytalanul. Nemcsak azért lepődtem meg, mert ez igen messze volt az ijesztőtől, hanem mert a gátlásos, csöndes Lackó eddig még nem sütött el irányomban ilyen jellegű poénokat. Ám ha engem meglepett a helyzet, őt még jobban, mert teljesen zavarba jött.
- Azt hittem, István az - magyarázta.
Szegény István, ma még megijednie sem sikerült.

2015. március 9., hétfő

Nyúlbántalmazás

Mikor kijöttem a Mammutból, András egy marék szórólapot nyomott a kezembe. Valaki odaadta neki, hogy osztogassa, ő meg továbbadta nekem az angol nyelvűeket azzal, hogy azokat osztogassam én. A tüntetés résztvevői között még viszonylag egyszerű volt megkülönböztetni a magyar és az angol anyanyelvűeket, mikor viszont elindultunk és a szembejövő járókelőknek kellett volna osztogatni, már bajban voltam: rendszerint nem volt idő beszélgetni velük, hogy kiderüljön a nemzetiségük. Néhánynak, akiből kinéztem az angol nyelvtudást, adtam szórólapot, és úgy gondoltam, a többi szórólappal megvárom, míg a Margit-hídra érünk, ahol vélhetően sok külföldi fog hazasétálni a Szigetről. Így is lett, és már nyúltam is a szórólapjaimért, amikor rájöttem, hogy az angol nyelvűeket már mind szétosztottam, és az alján már magyar nyelvűek vannak. Remélem, akiktől a szórólapok eredetileg származtak, megtartottak még pár angol nyelvűt a turisták számára.

A feminista tüntetéseken a kántálás az egyik legérdekesebb elem, nemcsak mert jó üzeneteket tud közvetíteni, hanem mert bőven ad lehetőséget baklövésekre. Ezúttal menetünk elég rövid volt, mégsem hallotta a vége, mit kántálnak az elején, és gyakran egészen más jelszavakat mondogattak. A legszórakoztatóbb azonban az volt, ahogyan a külföldiek próbálták magyarul kiabálni az üzeneteket. Amikor például a „Biztonságos tereket!” kántálás folyt, a mögöttünk vonuló két leányzó megkaparintotta a hangosbeszélőt. Ez az eszköz a tüntetés elején a beszédek alatt egyáltalán nem hangosított, ők viszont működésre bírták, így a többieket túlharsogva kántálhatták, hogy "Disznóságos szerepek!” Egy lelkes kelet-ázsiai fiatalembernek és barátainak még hangosbeszélőre se volt szükségük. Saját gyártású, többnyelvű üzenetük utolsó sora ez lett volna: „A nőverés nem menő!” – ám a magyar fonetika kifogott rajtuk. A járókelők valószínűleg erősen meglepődhettek, hogy egy feminista táblákkal vonuló csoport lelkesen ezt harsogja: „A nyúlverés nem menő!”

2015. március 5., csütörtök

Piti közlekedik



Fekete hajú, bőrdzsekis fiatal nő szállt fel a buszra két kutyával: az egyik csau-csau volt, a másik egy németjuhász-méretű, de vélhetően keverék jószág. Az első ajtós felszállás miatt a lány kénytelen volt a két kutyával hátravergődni a busz hátsó részébe; ez korábban nekem is nehezen ment, mivel néhány utas a középső részben önmagát és táskáját úgy helyezte el, hogy nem igazán lehetett elférni tőle, bár bőven volt hely az ablaknál is. Ráadásul, mint utóbb kiderült, a lány alapállásban erre a középső részre szokta terelni állatait, ahol jól elférnek, csak ugye ez most nem volt adott. Így hát nagynehezen átpréselte magukat a lelkesen diskuráló (és egy centit odébb nem húzódó) hölgyek mögött és lehuppant az előttem levő ülésre.

A csau-csau azonnal lefeküdt az ülés alá és elaludt (vagy legalábbis úgy tett). A másik kutya viszont, akit a fegyelmezésből ítélhetően Pitinek hívtak, rendkívüli érdeklődést mutatott környezete iránt. Sorra ment oda minden utashoz, megszimatolta a kezüket, simogatást kért, bár nem mindenkitől kapott. A lány próbálta őt visszahúzni a póráznál fogva, de mivel nagyjából egy súlycsoportban lehettek, ez kevéssé sikerült neki. A gazdi ezért csak annyit tehetett, hogy sűrű bocsánatkérésekbe és magyarázkodásba kezdett felém, bár én semmi jelét nem mutattam, hogy zavarna Piti viselkedése.

Aztán a lánynak eszébe villant, hogy van nála szájkosár! Pontosabban annak anyagból készült megfelelője, amit ráhúznak a kutya fejére, hogy ne tudja nagyra nyitni a száját (sőt, egyes esetekben semennyire se tudja kinyitni, ami szerintem állatkínzás). A lány tehát úgy döntött, hogy felteszi Pitire a szájkosarat. Ehhez ugye kell egy kéz, amivel a pórázokat fogja, egy másik kéz, ami a szájkosarat tartja – meg egy harmadik kéz, amivel beleirányítja a kutya fejét. Miután a lánynak csak két keze volt, többször megismétlődött az a jelenet, hogy odatartotta a szájkosarat Piti elé és kezdte volna ráhúzni az orrára, mire Piti elfordította a fejét, és kezdődött az egész elölről. Végül megsajnáltam a gazdit és felajánlottam, hogy segítek megfogni a kutya fejét; így együttműködve már sikerült ráadnunk a szájkosarat.

Ez azonban izgágaságán mit sem csökkentett. Továbbra sem bírt megmaradni, ide-oda mászkált az ülések közti keskeny folyosóban, ráadásul forgalmi akadályt képezett azok előtt, akik a busz végébe szerettek volna hátramenni. Gazdája továbbra is sűrű bocsánatkérésekre szorítkozott; amúgy se tudta volna az ülés alatt elhelyezni Pitit, hiszen azt a helyet a csau-csau foglalta el. Végül felajánlottam, hogy Piti bejöhet a mellettem levő ülés elé vagy alá. Piti félreértelmezte az ajánlatot és lelkesen feltette két mellső mancsát az ülésre. A lány meggyőzte, hogy ez nem jó ötlet, és a póráznál fogva benavigálta őt mellém. Piti ott is maradt – majdnem húsz másodpercig. Aztán ismét kiment az ülések közti folyosóra, hiszen ott sokkal több érdekes dolog történt. Még mindig ott haverkodott az utasokkal, amikor leszálltam a buszról.

2015. február 26., csütörtök

Országház látogatóközpont

Esőben az ember igyekszik minél hamarabb feljutni a villamosra, ezért meggondolja, melyik ajtóhoz áll. Én rögtön hátramentem a másodikhoz, mikor megláttam, hogy az elsőn egy egész francia turistacsoport özönlik le. Ráadásul ezt követően el sem hagyták a megállót, hanem elveszetten nézelődtek körbe; beszélgetésükből kihallatszott a „parlament” szó. Az egyik utas, egy kapucnis fiatal lány, segítőkészen elmagyarázta nekik angolul, hogy a parlamenthez még menni kell két megállót. A franciák vezetője lefordította társainak az infót, mire az egész csapat visszaszállt a villamosra.

Mindez a Széchenyi István (lánykori nevén Roosevelt) téren történt, így már előre sejtettem, mi jön most. A következő megállónál a franciák megpillantották a parlamentet, örömujjongásban törtek ki és elkezdtek leáradni a villamosról. A kapucnis lány ismét figyelmeztette őket, hogy még nem vagyunk ott, ők ismét visszamásztak. Technikailag a lánynak igaza volt: az "Országház látogatóközpont" nevű megálló (még véletlenül sem Parlament, nehogy idegen ajkúak is értsék) a tér túlsó oldalán helyezkedik el. Korábban nagyjából a Néprajzi Múzeummal volt szemben és Szalai utcának hívták, most viszont még kijjebb került, még messzebb a Parlament bejáratától. Szerencsétlen franciák arcára egyre erősebben ült ki a félelem, ahogy villamosunk szép ívben megkerülte a Parlamentet és távolodni kezdett tőle. A megállóba érve most már pánikszerűen szálltak le, nehogy úticéljuktól még messzebb kerüljenek...

Se kép, se hang, se felirat

Filmklubba mentünk az Izraeli Kulturális Intézetbe. A vetítés kezdete előtt a házigazda mondott pár szót a filmről; többek között azt, hogy bár az üzenete ma már sablonosnak tűnhet, annak idején 2006-ban ez „nagyon nagyot szólt” Izraelben. Ezek után hátraszólt a technikusnak:
- Indulhat a film!
A képernyőn, amely a DVD menüjét mutatta már egy ideje, semmi nem történt. A házigazda még egyszer jelzett; kicsit arra emlékeztetett a jelenet, mint mikor az Őrült Nők Ketrecében már harmadszor szólítják színpadra a dívát, mire az túljut sértődöttségén és hajlandó megjelenni. Harmadszorra itt is történt valami: megjelent a kivetítőn egy híradó-bemondónak tűnő személy, aki lelkesen tátogott és gesztikulált, de hangot nem adott ki. Vélhetően ez a technika hibája volt, ugyanis a héber felirat futott közben alul.
- Értesz ebből valamit? – fordult hozzám reménykedve Marci. Ki kellett ábrándítanom, egyben bevallva azt a kínos hiányosságomat, hogy a héber írásból csak az írott betűket tanultam meg (a nyelvkönyvünk ezeket végigvette a nyomtatottak előtt, de mire azokhoz jutottunk volna, megszűnt a tanfolyam). Mivel a filmfelirat (ahogy amúgy az összes héber nyelvű felirat nagyjából bárhol) nyomtatott betűkkel volt, tippelni sem tudtam a betűket.
- Azt mondták, hogy héberül lesz angol felirattal – emlékezett Marci. – Nekem amúgy az is jó, ha angolul van héber felirattal, csak legyen benne angol is.
- Lehet, hogy ez a bácsi angolul beszél, csak nem halljuk – jegyeztem meg. A híradó-féleség közben véget ért, elkezdődött a stáblista.
- Ennyi volt a film? –csodálkoztam. Ákos más okból lepődött meg.
- Ez szólt olyan nagyot 2006-ban Izraelben?
- Várjál, nem tudhatod, miről beszélt a csávó ebben a három percben! – figyelmeztette Marci. A technikus közben kavart valamit a DVD-vel, és el is indult valami, aminek már volt (héber) hangja. Elég hamar rájöttünk, hogy még ez sem a film, hanem valami másnak az előzetese. Harmadik próbálkozásra végül megszólalt a film; eleinte héber felirat volt a héber szöveghez, de a technikus egyetlen egérkattintással angollá változtatta a feliratot.

Azt hittük, innentől már sínen vagyunk, de tévedtünk. Az első 10 perc után ugyanis a főszereplő elkövette azt a hibát, hogy leereszkedett egy székbe – és abban a pillanatban megfagyott a kép. Vártunk egy kicsit, hátha folytatódik a történet, de nem. A mögöttem ülő két idősebb úriember rögtön talált magyarázatot:
- Még nem érkezett meg a következő tekercs.
- Biztos motoros futár hozza a másik moziból.
A technikus kivette a DVD-t, betette, újra elindította. Szerencsére sikerült átugrani az első 10 perc majdnem egészét, így csak pár perc ismétlés volt az előzőhöz képest (az legalább jó zenével). Majd következett egy beszélgetős jelenet – és a héber hang mellett ismét héber feliratot láthattunk. Szerencsére ez egy lemezbolti szituáció volt, így az elhangzó kifejezések egy részét – jó napot, elnézést, köszönöm szépen – még felirat nélkül is értettem, de hogy mi egyéb történt a jelenetben, sose tudjuk meg; a technikusnak sikerült ugyan visszahoznia az angol feliratot, de a lefagyott jelenetig már nem mentünk vissza.

2015. február 22., vasárnap

A zsüri válságban van

Életemben először kértek fel zsürinek, ezért úgy gondoltam, a hivatalos bulikezdés után félórával már illik megjelennem. Igaz, a második zsüritag csak 11-re jelezte érkezését, a harmadiknak a személye meg még nem volt egyértelmű a levelezésből, de gondoltam, legalább én legyek ott. Mikor azonban megérkeztem, egyáltalán nem úgy festett a hely, mint ahol épp buli van. Fények teljesen felkapcsolva, zene semmi, és alig pár ember lézengett. Köztük csak Ágin láttam jelmezt (erről is azért tudtam, hogy jelmez, mert mondta, és megkérdezte, hogy ugye hamar döntünk majd, mert nem akar egész este ebben a szarban lenni). Aztán kiderült, hogy Kata színes ing-farmer-edzőcipő-nyakláncok szerkója is jelmeznek készült.
-Miért, szerinted így szoktam kinézni?-kérdezte. Nem mondtam, hogy rendszerint táncesten találkozom vele táncolós vagy akár fellépős ruhában, és igazából nem tudnám visszaidézni, milyen cuccokat hord úgy hétköznap. Ehelyett megkérdeztem, mi van a zenével.
-A DJ még nincs itt-felelték a szervezők, és gyorsan fel is hívták. Kiderült, azt hitte, csak 10-re kell jönnie. Következő kérdésem az volt, hogy ki lesz a harmadik zsüritag.
-Majd valamelyikünk beugrik, aki éppen ráér-felelte Tea. Ezt nem láttam túl esélyesnek, mert ő éppen kifejtette, mennyi dolga van, Kata meg ugye versenyző. Egy lány odajött hozzám és megkérdezte, szerintem lekapcsolhatja-e azt a kapcsolót ott hátul, mert túl világos van. Megegyeztünk, hogy nem tudjuk, mi mindent kapcsolna le, így inkább ne tegye. Pedig ha tudom, hogy ennyi a fény, én is jobban sminkelek, de ezen már nem tudtam segíteni, inkább úgy döntöttem, felszabadítom Kubát egy long drink erejéig.

Mikor zsüritársam, Bea megérkezett, még mindig kevesen viseltek számot a hátukon mint jelmezversenyre jelentkezők. Talán azért, mert a sorszámosztó asztal szerényen meghúzódott a ruhatárral szemben és észre sem vették. Elkezdtem körbemenni és felhívni a jelmezesnek tűnő személyek figyelmét a versenyzés lehetőségére. Ez azért nem volt könnyű, mert ugye 15 éves kori önmagunknak kellett öltözni; ez sokaknál, főleg a fiatalabbaknál, nem különbözött annyira a normális hétköznapi viselettől. (Én is egy 80-as évekbeli pink felsőt vettem fel, pedig nem is jelmeznek szántam, csak úgy gondoltam, poén.) Nem mindig tudtam eldönteni, hogy adott személy beöltözött vagy csak nincs ízlése, utóbbi esetben pedig kicsit ciki lett volna azzal odamenni, hogy "látom, jelmezben vagy, nem akarsz indulni a jelmezversenyen?"

A DJ jóval 10 után érkezett, és némi kísérletezés után beindította a zenét. Egész jó számokat nyomott, csak a hangerővel volt némi probléma olykor, például a Mamma Mia folyamán. Valamennyire persze hallottuk és táncoltunk is rá, sőt Reni teli torokból énekelt.
-Tiszta gáz, basszus - jegyezte meg Erika -, olyan halk a zene, hogy hallom, ahogy énekelsz!
-Még ezzel is sokkal jobban jársz, mintha én énekelnék - próbáltam vigasztalni, de Erika tovább bosszankodott.
-Ennél már tényleg nincs lejjebb!
-A színvonal vagy a hangerő?
A DJ meghallgatta Erika panaszait (ami már elárul valamit a hangerőről), mert a Mamma Mia a vége felé hirtelen felhangosodott. Sőt, jóvátételképpen utána ismét megszólalt ugyanez a dal, csak éppen hangosan...

A jelmezverseny ötlete viszont nem aratott nagy sikert: összesen 6 db induló volt. Ebből ráadásul négy az ismerősöm, tehát mivel három nyertest kellett kiválasztanunk, nem tudtam megúszni azt a lehetőséget, hogy bundával vádoljanak. Beával kb. egyetértettünk a három nyertes személyét illetően, már csak azt vártuk, hogy előkerüljön a harmadik zsüritag, akinek a személyéről még mindig semmit se tudtunk. Ehelyett Tea került elő és közölte, hogy a műsor után menjünk fel a színpadra és adjuk elő a döntésünket. Én még csak benne lettem volna, ha nem nekem kell beszélni, Bea viszont vadul tiltakozott, így végül elmondtuk a nyerő számokat Teának és ő felolvasta őket a színpadról. Harmadik zsüritag végül nem lett...

2015. február 14., szombat

Vác állomás

Felsőpetényben pontosan másfél perccel a busz érkezése előtt értünk a megállóba, ezért reménykedtünk, hogy szerencsénk a hazaút további részére is kitart. Vácott ugyan a buszállomás és a vasútállomás nincs közvetlenül egymás mellett, de nem is túl messze, és mivel még tíz percünk volt, reménykedtünk, hogy elérjük a zónázót.

Először Sanyi vette meg a jegyeket a pénztárnál, aztán következtem én. Mikor becsúsztattam a bankjegyet, Tóni úgy mellékesen megkérdezte a pénztáros hölgyet:
- Hányas vágányról indul a vonat? - ugyanis az elektronikus kijelzőn összesen egy fényes csík volt látható.
- Honnan tudjam? - felelte a pénztáros, és leállt minden művelettel (=jegykiadás és a pénzemből visszaadás). - Én a jegypénztáros vagyok.
- Ja, hát én általában szoktam tudni, mi történik a munkahelyemen - jegyezte meg Tóni. Erre rászóltam, hogy hagyja abba a kekeckedést, mert a pénztáros hölgy - a nemi sztereotípiákkal ellentétben - nem tudott egyszerre két dolgot csinálni (beszélni és jegyet kiadni).
- Figyeljék a hangosbemondót - lökte oda a hölgy. Ebben a pillanatban a hangosbemondó meg is szólalt, olyan recsegve, mintha Bruce Springsteen énekelne egy ötvenes évekbeli és azóta a poros padláson heverő mikrofonba. Esélytelen volt megérteni, mit mondanak be. Megkaptam ugyan a jegyem, de nem tudtuk, merre induljunk.

Azt javasoltam, menjünk le az aluljáróba, hátha ott működnek a kijelzők. Hiú remény volt persze, de végül felmentünk azon a feljáraton, ahol egy Flirt vonatot sejtettünk dekkolni. Az ott is volt, csak éppen félóra múlva tervezett indulni. A zónázó éppen elment, mint a bakter derűsen kifejtette egy idős úriembernek, aki lihegve állt a lépcső tetején.
- Igazán megvárhatott volna! - háborgott az idős úr. - Rossz a lábam, alig bírok feljönni ezen a meredek lépcsőn!
- Időben kell kiérni a vonathoz - felelte derűsen a bakter, mintha ez az opció önmagában akadálymentesítené az állomást. Felhívtam a figyelmét arra, hogy az autóbusz-csatlakozás miatt nem tudtunk volna előbb érkezni.
- Nem maguknak mondtam, hanem neki - felelte a bakter, és javasolta, szálljunk fel a Flirtre. Így is tettünk, azon töprengve, hogy a váci állomás felújításakor az ott dolgozók attitűdjét is felújíthatták volna.

Gyönyörű történet

A Jelen nevű vendéglátóipari egységben van egy filmajánló-tábla. Az előregyártott kis cetlikre minden látogató felírhatja kedvenc filmje címét és azt is, miért szereti. Néhányan értelmes filmeket írtak fel (a David Gale élete rémlik konkrétan), másokról viszont az derül ki, hogy filmes érdeklődésük igen behatárolt. Az egyik cetli tanúsága szerint szerzőjének kedvenc filmje a "Síelő cicák". Noha nem láttam az opuszt, gyanítom, hogy nem a havas területeken élő macskafélék közlekedési szokásairól szól. Éppezért némi meglepődéssel olvastam az indokolást, miért tetszik az illetőnek: "mert gyönyörű a története".

Hát, valahogy erről a típusú filmről nem pont ez a jelző jutna eszembe.

2015. február 1., vasárnap

Elveszett büszkeség

- Tüntetés után mi moziba megyünk –jelentette be Tóni.
- Mit néztek meg?
- Büszkeség és mi is? Nem balítélet…
- Bányászélet – vágtam rá.
- De a Büszkeség és balítéletet se láttuk, tehát ha az megy, jó lesz az is.
- Ha előre szóltok, én is mentem volna veletek – jegyeztem meg kissé sértődötten.
- Spontán ötlet volt. Mala megnézte nekünk, hol játsszák. 18.15, csak arra nem emlékszem, hogy Puskin vagy Uránia.
Fennállt persze az a lehetőség, hogy elmenjenek az egyik moziba, és ha kiderül, hogy mégsem ott játsszák, átrohanjanak a másikba (Attila egyszer ezt elsütötte egy közös mozizás alkalmával), de Mala megkönyörült rajtuk és elővette az okostelefonját. Erre András is előkapta a tabletjét, hogy ne maradjon le mögötte.
- Találtál wifit?
- Többet is, de nem tudom, hogy ingyen van-e.
- Csatlakozz arra, hogy orbánviktor.com.
- Mondjuk a Kossuth téren illene ingyen wifinek lennie – jegyeztem meg. Az ország vezetői azonban erről máshogy vélekedhettek, mert a tér felújításakor elfelejtettek ingyen wifit telepíteni. Mala ezért a fizetős netjével keresett rá a moziműsorra.
- Ma már nem adják – jelentette be végül – Délelőtt játszották, 5-kor kezdődött az utolsó.
- 5 óra az neked délelőtt? – csodálkoztam. – Jó későn kelhettél.
Eléggé meglepőnek találtam, hogy hirtelen eltűnt a film a programból, ezért én is elővettem a telefonomat. A port.hu azonban elég nyögvenyelősen működött okostelón, és az ujjaim is lefagytak, ezért feladtam. Közben a tüntetés véget ért.
- Akkor most hova mentek? – kérdeztem Tónit.
- Elmegyünk az Urániába – poénkodott. – És megkérdezzük, hol van a Puskin.
- Mire megmondják, hogy meghalt a XIX. században – jósoltam. András rögtön kész volt a válasszal:
- Mondja ezt Uránia, aki az ókori Görögországban volt múzsa?

2015. január 23., péntek

Esős péntek este

A külső irodába érve Zsoltit pillantottam meg, aki a laptopja előtt ülve netezett.
- Te is jössz beszélgetni a leszbikus szexkapcsolatokról? – csodálkoztam.
- Nem, mi egész nap dolgoztunk – vágta rá Kövi, amiből kihoztunk néhány poént azt illetően, miből is állt ez a munka, azután Zsolti elkezdett szedelődzködni.
- Hol az esernyőm?-szólalt meg hirtelen. – Szerinted vissza lehet még menni a belső irodába?
Mondtam, hogy szerintem biztos, így vissza is ment, és együtt álltunk neki keresni az esernyőt. Kata mint házigazda rögtön ajánlkozott segíteni.
- Én mindent arra az asztalra tettem – mutatott az ablak mellé.
- Nézd, itt van is egy fekete esernyő! – mondtam, de Zsolti azt állította, az nem az övé, így tovább kerestük. Csakhogy több fekete esernyő nem volt a szobában. Visszamentünk a külső irodába, hátha ott hagyta, de nem találtuk.
- Lehet, hogy valaki elvitte –mondtam.
- Itt az irodában csak nem lopnak már esernyőt! – csodálkozott Kövi.
- Nem úgy, hanem azt hitte, hogy az övé. És akkor az az övé, ami ottmaradt az asztalon.
- Csak a Gyuri ment el, akinek esernyője volt.
- Lehet, hogy ő vitte el. Akkor te meg vidd el az övét.
- De én a sajátomat akarom! Emlékek fűznek hozzá!
A biztonság kedvéért visszamentünk a belső irodába.
- Nem az az? – mutatott Kata egy, a sarokban csöpögő ernyőre, mire felvilágosítottam, hogy azt valamelyik újonnan érkezett tette oda. Zsolti viszont ezután, mindannyiunk nagy meglepetésére, odament az asztalhoz és elvette róla a fekete ernyőt, amire korábban azt mondta, hogy nem az övé. Vagy azóta felismerte, vagy úgy döntött, mégis jó lesz a másé.

Közben gyülekeztek az emberek, Emőke is megérkezett. Először tőlem kicsit távolabb ült le, majd mikor leült mellé egy rövid hajú lány hosszú szőrű kutyával, meglepetésemre átült mellém.
- Azért jöttem át, mert az a kutya nagyon büdös – vallotta be (nehogy már azt higgyem, hogy a személyem volt szimpatikus). Megbeszéltük az ázott kutyák büdösségét, szemben a tengerimalacokkal, akik szintén büdösek, viszont jellemzően nem áznak meg. Emőkének azonban nem kedvezett a szerencse ma este. Megérkezett ugyanis Regina a saját, víztől konkrétan csöpögő kutyájával, leült az Emőke jobbján levő székre, majd a kabátját Emőke elé terítette a földre, a kutya részére.