Jótanácsok túrázóktól

-Hány megálló van még Pomázig?-kérdezte Sztell Csillaghegynél.
-Hát Békásmegyer, Budakalász, Budakalász Akármicsodácska, Szentendre, Ilyentelep, Olyantelep, Pomáz: ez hat – közöltem. (Csak Budakalász Akármicsodácska közelében töprengtem el azon: de fura, hogy Szentendre után még van megálló, amikor pedig ott vége a síneknek!)
-Jó, akkor felveszem a kamáslimat, hogy ne a buszon kelljen-jelentette be Sztell. Ez azonban nem volt ennyire egyszerű művelet. Először előásta őket a táskája mélyéről, majd forgatni kezdte, hogy megállapítsa, hol az eleje.
-Ott a kis kampót kell beakasztani a cipőfűzőbe, úgyhogy annak kell elöl lenni-segített András. Sztell elkezdte feltekerni a kamáslit az egyik lábára.
-Az a másik lábra való!-figyelmeztette Ági, aki (talán az ilyen helyzeteket elkerülendő) már otthon felvette a kamásliját.
-Most nem mindegy?-néztem rá megróvóan, mert nem akartam tovább nehezíteni szegény Sztell helyzetét.
-De hát milyen hülyén néz ki, ha befele van a felirat!
Sztell levette a kamáslit és elkezdte feltenni a másik lábára. Közben megérkeztünk Békásmegyerre, és felszállt a kalauz. Sztell odanyújtotta neki a rendes utashoz méltón kilyukasztott BKV-jegyet, majd tovább szenvedett a kamáslival. A kalauz mindannyiunktól beszedte a viteldíjat, majd várakozóan pillantott Sztellre, aki még mindig lehajolva próbálta a kampót beakasztani a cipőfűzőbe.
-Már odaadtam a jegyemet-közölte csodálkozva. El kellett magyarázni neki, hogy a jegy csak a budapesti szakaszra érvényes, és a kalauztól kell vennie egy másikat…

A túra soron kívüli pihenővel indult. A faluból kiérve ugyanis kiderült, hogy Tibor eljött a faluig autóval, csak éppen nem a kiindulási pontnál parkolt le, és most éppen tévelyeg, hogy utánunk jöhessen. Ez a manővere egyébként nemcsak a túra elején, hanem végén is gondot okozott neki: minthogy nem körtúrát tettünk, a visszafelé buszról le kellett szállnia egy elágazásnál és további több mint 2 kilométert gyalogolnia, mire visszajutott a kocsihoz.

Rosszul jelzett szakasz következett, ráadásul ködben. Gazsi rögtön közölte is az óvintézkedést:
-Aki már nem látja az előtte menőt, az kiabáljon!
Vak túratársunk rögtön vette a lapot: -Én már most sem látok senkit!

Végre megérkeztünk a tisztásra, ahová az óévbúcsúztatást terveztük. A padon már ott sorakoztak a pezsgők (édes, száraz, vörös, alkoholmentes), Gazsi pedig előhúzott egy adag műanyag poharat. Sajnos kicsit túl lendületesen, így azok repültek pár métert, és néhányuk elrepedt. A többit Gazsi megfelelő állapotúnak találta, de egy-két esetben tévedett: a pezsgő kitöltése után lettem figyelmes arra, hogy Olivér csaknek vízszintesen tartja a magáét és az oldalát nyalogatja. Ezt a furcsa viselkedést az váltotta ki, hogy a pohár oldalt hosszában elrepedt.

Én először alkoholmentes pezsgőt kértem, de ez elég rossznak bizonyult, ezért odafordultam Ágihoz, aki a vörös pezsgőt nyitotta ki. (A nemi sztereotípiák eloszlatása érdekében rajtam kívül az összes lány lelkesen vállalkozott pezsgőnyitásra.)
-Öntenél nekem egy kis vöröset?-kérdeztem. Ági rögtön megdöntötte az üveget. Sajnos ugyanekkor a másik kezét is megdöntötte, így a saját poharában levő pezsgő piros vérfoltként ömlött ki a hóra.

Világvége hangulat

Tegnap pörgött a facebook: mindenki a világvégével kapcsolatban poénkodott. Íme néhány klasszikus darab:

HA EZ MOST A VILÁGVÉGE ÉS A POKOLBAN VAGYUNK, AKKOR HOL VANNAK A NŐK???????????

A kollégáim nem vesznek komolyan. Ki akartam írni az ajtóra, hogy "az ügyfélfogadás világvége miatt szünetel", de kiröhögtek...

Úgy tűnik, a világvége nem megfelelő hozzáállás miatt elmaradt. Szerintem a maják is azért tűntek el olyan hirtelen, mert lelki szemeik előtt megjelent, hogy a 2012-es emberiség mennyire be lesz sz..rva a naptáruktól, és nemes egyszerűséggel megdöglöttek a röhögéstől... :))))))

na, történjen már valami, sosem lesz már ennek vége?

Vége van a világnak. Úgyhogy tessék szépen meghalni, ahogyan az illik.

Még hogy világ vége, micsoda hüly

Angol nyelvű szórólapok

Angol nyelvű Melegség és Megismerés órára kellett szórólapokat vinnem, ezért bementem az irodába. Először szokásos helyükön, a fürdőszobában kerestem őket, de csak magyarokat találtam.
Szerencsére épp megérkezett a PR-csoport vezetője.
- Nem tudod véletlenül, hol vannak angol nyelvű szórólapok? - kérdeztem. Nem tudta. Viszont félóra múlva megérkezett egy ügyvivő. Nagyon megörült, hogy reklámozni akarom az egyesületet; a szórólapok lelőhelyéről ő sem tudott semmit, de megígérte, hogy felhívja a pénztárost. Felhívta, és szomorú hírrel érkezett vissza:
- Marika azt mondja, azok elfogytak.
Igen elszomorodtam; mindenesetre úgy gondoltam, megvárom Andrást. Mikor megérkezett, elmeséltem neki a szórólapok történetét.
- Biztos, hogy elfogytak? - gyanakodott András. - Olyan sok helyre nem visszük őket. A fürdőszobában nézted?
- Ott néztem először. De hát minden illetékes is azt mondta, hogy nincs.
András azért bement a fürdőszobába.
- Itt vsn egy csomag, amire az van írva, hogy "ANGOL". Ez nem lehet az?
Megnéztük. Az volt.

Yuppie, a túrakutya

Tudtuk, hogy Gyula nem egyedül jön a túrára. Azon viszont meglepődtünk, amikor felhívott minket a megállóból és kérte, hogy két és fél helyet foglaljunk neki a buszon.
- Ki lehet a fél? – tűnődött Tóni.
- Lehet, hogy egy nagyon túlsúlyos emberrel jön, aki nem fér el egy ülésen – tippeltem. – Vagy az is lehet, hogy a fél egy gyerek.
Ez mindenkinek megindította a fantáziáját, ugyanis nem tudunk róla, hogy Gyula apa lenne. Hamarosan kiderült, hogy nem is biológiai apaságról van szó: Ede ugyanis egy gyönyörű magyar vizslát hozott magával, aki a Yuppie névre hallgatott, ha éppen úgy tartotta kedve.
Yuppie az egész buszutazás alatt rendkívül izgatott volt. Amint leszálltunk, kiderült, miért: különös szenvedéllyel viseltetett az apportírozásra eldobott botok iránt. Amint elindultunk, már kezdte hozni ezeket Edének, Gyulának vagy bárkinek, aki éppen hajlandónak mutatkozott a játékra. Ráadásul a botok mérete egyre nőtt: néhányuk többszörösen elágazott, pár másik karvastagságú volt és olyan hosszú, hogy amint Yuppie szájában az ággal szlalomozott körülöttünk, rendesen vádlin csapott minket.
Tónit a kutya egy másik tulajdonsága foglalkoztatta.
- Nézd, már megint kakil! Az előbb kakilt.
- Mert ezzel is jelöl, nemcsak a pisiléssel.
- Ja értem. Akkor itt ennél az elágazásnál én is jelölök, hogy utána felismerjük, merre kell menni.
Túravezetőnknek bizony szüksége volt az ilyen útbaigazító eszközökre. Igaz, hogy betöltötte a túratervet mindentudó GPS-ébe, az azonban túl mindentudónak bizonyult.
- Ebben még a múltkori túra útvonala is benne van! Attila, hogyan tudom ezt kiszedni?
- Vágd a földhöz, hátha kiesik – javasolta segítőkészen Attila.
Szerencsére Tóni azért ismerős volt a terepen. Amikor például leértünk az aszfaltútra, odaszólt Icának:
- Ica, te erre már kerékpároztál.
- Tényleg? Nem emlékszem.
- Dehogynem. Itt volt az, ahol eltévedtünk.
Ica még mindig nem emlékezett, ezért gyorsan a pártjára álltam:
- Ez azért annyira nem ritka esemény, hogy ez alapján be tudja azonosítani!
Mostani túránkon viszont nem tévedtünk el, ezért több mint másfél óra időnk maradt a csákberényi kocsmában (ahol ugyanazok az arcok ültek, mint reggel, mikor elindultunk). Mostanra már Yuppie is kifáradt: Ede összetolt neki két széket, azokon összegömbölyödött és álomba merült.

Már megint az APEH

Vélhetően megjelent a HVG adóügyi különszáma. Ezt onnan gondolom, hogy egy újságosbódéra nagy betűkkel kiírták: "HGV adó érkezett". Persze elsőre nem rakja össze az ember a képet, így a felirat láttán bosszankodni kezdtem: nem igaz, ezek már megint kitaláltak egy újabb adónemet??