A királyok erénye

- Nekünk hatra el kell mennünk - figyelmeztetett Móni, miközben bevergődött az én ablak melletti székem mellé.
- Nekem is - feleltem. - De másfél óra alatt csak befejezik. Viszont itt fel lehet rakni a kabátokat az ablakpárkányra, plusz itt van a radiátor.

Láthatóan Móni is értékelte az ablakpárkány kabáttartó funkcióját. Viszont a beszélgetés nem kezdődött el négykor. Először az volt az indok, hogy a külföldi vendégek, akik az elsődleges célszemélyek lettek volna, még nem jöttek ki az előző meetingről. Aztán Zsazsa, a kerekasztal egyik résztvevője nem volt sehol. Csaknem félóra várakozás után végre Dóri, a moderátor úgy döntött, hogy elkezdik Zsazsa nélkül. Bölcs döntés volt, mert ebben a pillanatban befutott Zsazsa; mint kiderült, az eseményhez kapcsolódóan kellett fénymásolnia (hogy miért neki, az sose derült ki). Így végül félóra késéssel kezdték, és öt húszkor még javában folyt a beszélgetés.
- Nekünk lassan el kéne mennünk - súgta oda Móni.
- Én még megvárnám Anikót. Egyrészt érdekel, hogy mit mond, másrészt mégiscsak ismerős, nem akarok a beszéde közepén kisétálni.
- Jó, annyi még belefér. Szerintem menjünk ki együtt, az kisebb kavarodást okoz.

Azonban az Anikót megelőző beszélők nem tartották a nekik szánt 2 percet, így mire Anikó sorra kerülhetett volna, már 5.35 volt. Móni és Éva úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább, így én is összeszedtem a cuccomat. Mivel a második sorban ültünk, egyszerűbb volt kiszlalomozni az előttünk álló székek között és az asztal előtt kimenni. Egyszerűbb, de ugyanakkor feltűnőbb is, főleg, miután Éva lesodorta az előttünk ülő úriember cuccait, én meg csodálkoztam, hogyhogy nem én voltam. A történet poénja persze az, hogy utána még vettem egy kávét, úgyhogy mégis késtem pár percet a hathoz képest.

Két nappal később Olivérékkel a Kamra nézőterén ültünk Emilia Gallottira várva, aki azonban nem jelent meg, sem a darab bármely más szereplője.
- Miért nem kezdik már? Hét óra tíz van! - türelmetlenkedett Olivér. Lala megértőbb volt:
- Várjál, hát vissza kell menniük 200 évet!

Látogatóban Ádámnál

András benyomta a számot a kapucsengőn, de semmi nem történt.
- A Proxy feliratút nyomtad meg - figyelmeztettem. - Nemtom, az mi, de a rendes kapucsengő ott van fönt.
- Ja, tényleg. - Ezúttal kicsöngött és fel is vették. - Mi a művész úrhoz jöttünk - kezdte András, miközben egy sokgyerekes család sorakozott fel mögöttünk, szintén bejutásra várva. - Csak egy rövid időre szeretnénk zavarni.
- Na jó, most az egyszer - felelte Ádám és kinyitotta a kaput, a sokgyerekes család nagy örömére, akik közben már félig odafagytak a küszöbhöz.
- Emklékszel, hányadik emelet? - kérdeztem Andrást.
- Nem, de talán második.
- Várjál, akkor megnézem a postaládákon! - mondtam és nézegetni kezdtem a postaládákat. Azután felpillantottam és azt láttam, hogy András már elindult fölfelé, viszont a sokgyerekes család erősen gyanakodva nézett rám a lift előtt. Abbahagytam a postaláda-nézést és András után siettem.
- Otthagytál! Pedig csak azt akartam megnézni a postaládán, hogy hányadik emelet.
- És hányadik?
- Nem tudom, nem jutottam el a postaládájukig, mert te otthagytál!
- A második vagy a harmadik lesz - vélte András. Felértünk a másodikra, amelyet elfoglalt egy temetkezési vállalat. Mentünk tovább (közben a sokgyerekes család elhúzott mellettünk a liftben).
- Ennél följebb már nem megyek b.meg!-fogadkozott András a harmadikra érve. De ott sem találtuk Ádámék nevét kiírva, így mégis továbbgyalogoltunk a negyedikre. Már egész közel éreztem a csillagokat. De a csengőkön itt is ismeretlen nevek voltak.
-Basszus, az elsőn laknak! - fakadt ki András. - Most már emlékszem! Az erkélyük is az elsőn volt!
Elindultunk lefelé.
Ádám némileg meglepetten nyitott ajtót.
- Hát ti hol jártatok?
- A negyediken...