Best of Budapest Pride 2022

 Idén túl nagy volt a menet és csak kis részét láttam, de azért összegyűjtöttem néhány vicces táblát, a teljesség igénye nélkül:

Koncert negyed fő közönséggel

 A jótékonysági koncerten, aminek bevétele Tündiék civil szervezetét segítette, egy ukrán művész volt meghirdetve fő fellépőnek, aki 1300 kilométert utazott ennek a műsornak kedvéért. Ráadásul 6-kor kezdődött, úgyhogy kitaláltam, pont odaérek a továbbképzés után. Csakhogy mikor délben rámentem az eseményre, a kezdési időpontnál 5 óra szerepelt. Úgyhogy leléptem a képzés végéről és siettem, hogy ne zavarjam meg a művészek játékát a késői érkezéssel.

A helyszínen azonban csend és hullaszag fogadott: a művelődési ház ajtaja zárva, bent semmi élet. Úgyhogy felhívtam Tündit.

- Én is mindjárt ott vagyok, de amúgy csak 6-kor kezdődik.

- Tényleg? Basszus, maradhattam volna végig a képzésen. Eskü 5 óra volt az eseményben.

Tündi hamarosan az épület másik oldaláról hívott fel, hogy hol vagyok már, így egymást keresve fedeztük fel, hogy a volt kenyérgyárnak van egy belső udvara is, ahol egy franciaablakos, teraszra nyíló helyiségben már próbált két gitáros, mellette pedig egy sörözőben egy darab pultos leányzó unatkozott. Mivel úgyis volt időnk, ide ültünk be, Tündi vett egy sört, én pedig (sörön kívül más alkohol nem lévén), egy furcsa szocreál dizájnú tárkonyos gyömbérsört, ami a Wostok névre hallgatott (igen, persze, hogy német gyártmány). Az asztalnál Olli, a főszervező is csatlakozott hozzánk, aki elmondta: a meghívott ukrán művész sajnos covidos lett, karanténba vonult, így ma este csak három vendége fog játszani. Ez elég kínos, de ráadásul a turné következő állomásait teljesen le kellett mondani. A mai koncertre elég gyéren szállingóztak az emberek.

- Ma van amúgy a Rolling Stones itt Bécsben - emlékeztetett Tündi.

- Én már túl öreg vagyok az ilyen tömegben őrjöngéshez - feleltem.

- Azt hittem, a Rolling Stoneshoz vagy túl öreg.

- Az fizikai képtelenség. Eleve nem lehet senki túl öreg Keith Richardshoz, mert senki sem öregebb, mint Keith Richards.

Felmerült bennem, hogy a párhuzamos program még jobban csökkenti az érdeklődést, de Tündi rámutatott, hogy különböző a célcsoport. Az itt lézengő pár résztvevő mind a zenészek ismeretségi köréből került ki, ezért Olli úgy döntött, várnak még egy kicsit.

- És addig akarnak várni, amíg nem lesz elég közönség? - kérdeztem. - Mert akkor úgy járhatnak, mint Bob Geldof Afrikában a távolsági busszal, ami csak akkor indul, ha megtelt. Szegény Bob a buszban töltötte az egész napját.

Addig is, hogy történjen valami, Tündi elővette a papírokat, amelyekre az egyesület nevét nyomtatták ki és amelyeket az adománygyűjtő dobozhoz szándékozott tenni. Emellett elővett pár ceruzát, hogy ukrán színekre kiszínezze őket.

- Ne üljünk át a másik asztalhoz, ahol nincsenek rések a deszkák között? - kérdeztem, mert a pincérnőn és két lánykán kívül még mindig mi voltunk az egyedüli vendégek.

- Á, nem, jó lesz itt - felelte Tündi, és elkezdett színezni. A résnél a sárga ceruza beszakította a papírt. - Erre gondoltál?

Hét óra körül áthurcolkodtunk a teraszhoz, ahol páran már üldögéltek. Kezdett hűvösödni az este, a lépcsőre se volt olyan kellemes leülni, de szerencsére eszembe jutott, hogy a könyvem ilyen szempontból is jó szolgálatot tehet: azon ülni már egyáltalán nem volt hideg. Tündi elbeszélgetett egy sárga pólós sráccal, aki valamiért mindig magán tartotta a görkorcsolyáját. Újabb nézők is érkeztek: egy anyuka egy kétévesforma, kék ruhás kislánnyal.

- Ő az egyetlen igazi közönség, aki senkinek sem ismerőse - mutatott Tündi a kislányra.

- De hát ő még nagyon kicsi, nem számít teljes személynek. Maximum negyednek.

A zenészek is csoportokban beszélgettek, semmi jelét nem mutatták, hogy kezdeni akarnának. Olli odajött és közölte, hogy nyolckor most már tényleg elkezdik. Nyolc óra tíz perckor valóban felállt az első zenész a nyitott franciaablak mögé és improvizálni kezdett. Mindhárom előadó nagyon kreatívan egészen szokatlan hangokat csalt elő a húrokból, ám amikor egyikük énekelt egy számot, a sikere nem volt osztatlan. Legalábbis erre utal, hogy amikor megkérdezte, a műsora következő elemeként instrumentális számot játsszon vagy ének-improvizációt adjon elő, a jelenlevők egyöntetűen az előbbire szavaztak.

- Azok után, hogy hallottuk énekelni, ez várható volt - jegyeztem meg. Tündi megengedőbb volt az ifjú művésszel.

- Lehet, hogy ezt a számot így kell énekelni.

Lúzerek hegye

 Mivel esőt mondtak péntek délutánra és a másik útvonal mindenféle sziklamászós-láncos-létrás szakaszokat tartalmazott volna, úgy döntöttünk, hogy a Loserre megyünk. A hegyet tényleg így hívják, persze ők németesen ejtik, de írásban teljesen félreérthető: amikor Gyuri később kitett magáról egy szelfit a hegyen "Loser" felirattal, jóindulatú Facebook-ismerősök sora reagált önbizalomerősítő üzenetekkel. Adta magát így, hogy a hegyet Lúzernek, a rajta található turistaházat Lúzerhüttének nevezzük el. 

A Lúzerre vezető úton díjat kell fizetni: van egy bódé a hegy aljában, ahol van egy jegyárus, plusz egy automata arra az esetre, ha valaki nyitvatartási időn kívül menne fel. Amikor megérkeztünk, a bódé még zárva volt, így Gergő az automatából vett jegyet, viszont épp ekkor megérkezett a néni is a bódéba, így mi már nála. Elég borsos volt a díj, viszont kiderült, hogy kedvezményt kaphatunk a Sommerkartéra. Ez egy egész Salzkammergutra érvényes kedvezménykártya, amiből a szálláson mindenkinek volt egy; előző este Gyuriék ki akarták osztani, de aztán abban maradtunk, legyenek mégis náluk, hiszen együtt megyünk mindenhová. Ennek örömére viszont a mi autónkban senkinek nem volt kedvezménykártyája. Feró körbekérdezett, tud-e valaki adni a többiek közül, de nem kapott hallható választ, így végül teljes árat fizettünk. Laci ezután szólt, hogy nála van a többi kártya.

- Az előbb kérdeztem, miért nem mondtad?

- Én mondtam, hogy vannak nálam kártyák, ha kell valakinek.

- Akkor nem elég hangosan.

Végül kiszámoltuk, hogy kártyával fejenként 30 centet spóroltunk volna, ami - mint Sztell döbbenten megállapította reggel a pékségben - errefelé egy zsemlére sem elég.

A bódétól kicsit feljebb volt egy sorompó, ott kellett bedugni a bódéban kapott jegyet. Gergő kocsija volt elől, de nem sikerült működésbe hozni az automatát - mint kiderült, azért, mert a blokkot próbálta belepréselni. A másik két sofőr megmagyarázta neki, hogy nem az megy a résbe, hanem a másik, keményebb papírból való kis kártya.

- Olyan nekem nincs - csodálkozott Gergő. Mit volt mit tenni: megfordultak az úton, hogy visszamenjenek a bódéhoz, mosolygó integetéssel búcsúztatva a hegyre induló két autót.

- Betti mosolya nem tűnt őszintének - jegyezte meg Tibi kajánul, én meg azon aggódtam, kapnak-e majd Gergőék belépőkártyát. Szerencsére kaptak, sőt ott is volt az automata aljában, csak meg kellett volna várniuk, míg kinyomtatja.

Az útnak majdnem a legtetején egy parkolóból népviseletes figurák tartotta nyíl mutatta a Lúzerhüttét. Laci el is indult, mi utána, de 50 méter múlva megállt: az út le volt zárva, de erre persze fent semmi sem figyelmeztetett. Kicsit parás volt visszatolatni a szakadék mellett, de legalább nem volt messze a parkoló, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt az Altausseere.

Végre elindultunk a túrára. Körülöttünk tehenek legeltek; Bettiék megálltak megsimogatni őket, minket pedig Laci szórakoztatott rémtörténetekkel olyan turistákról, akik abba haltak meg, hogy megtámadta őket a simogatni tervezett tehén. Szerencsére egyik túratársunkkal sem történt ilyesmi.

Mivel a hegycsúcs felhőben volt, úgy döntöttünk, inkább megkerüljük a hegyet. Gergő figyelmeztetett, hogy ez se lesz mindenhol könnyű, sziklás szakaszok is várhatóak. Amit azonban találtunk, arra még ő se számított. A sziklába az erózió mély repedéseket vájt, afféle mini-Kappadókia alakult ki, ami csodaszép látvány, viszont azt jelenti, hogy 10 méter mély rések között kell ugrálni.

Másfél óra alatt tettünk meg másfél kilométert, ráadásul jelzést sem láttunk már régóta (bár annyira nem is figyeltük, mert a lábunk elé kellett nézni). Végül Laciék az elejéről lelkesen kiabáltak, hogy megvan a jelzés! Követni kezdtük, de Gergőnek gyanús lett valami.

- Szerintem visszafelé megyünk - jelentette ki, és konzultált a térképével. Valóban a visszafelé vezető szakaszon voltunk, vagyis a mini-Kappadókia nem is a turistaúton helyezkedett el, csak eltévedtünk, és simán megspórolhattuk volna. Ugyanez történt kicsit később egy hasadékban, ahol választhattunk a mini-Kappadókia vagy az egymás hegyén-hátán fekvő kövek között (ez engem a tenerifei Masca-völgyre emlékezetett, és azzal próbáltam felvidítani társaimat, hogy egyesek fizetnek is az ilyesmiért). Mint kiderült, itt is mehettünk volna a peremén, sokkal járhatóbb terepen.

Egyetlen szempontból szerencsénk volt viszont: bár az előrejelzések már egy vagy két órától brutális zivatarokat jósoltak, három óra körül sikerült szárazon visszaérkeznünk a Lúzerhüttéig. Csak az utolsó párszáz méteren figyelhettük meg, amint a felhő egyre lejjebb kúszik a hegyoldalon:

Ennek ellenére valamiért a kinti asztalokhoz ültünk. Ittuk a teákat - volt, aki rummal kérte, volt, aki anélkül, de a rumnak olyan erős volt az aromája, hogy igazából mindenkinek hasonló volt az élmény - és figyeltük, amint a felhő átgördül fölöttünk a tetőn. Hamarosan tejszerű köd vett körbe minket. Gergőék behurcolkodtak az étterem belső részébe, mi pedig elindultunk megkeresni az autókat. Lefele útban épphogy az út széléig láttunk el (és hatalmas respekt Ferónak, hogy ilyen látási viszonyok mellett is épségben lehozta a kocsit). Lent már kevésbé volt sűrű a köd, viszont esett, ezért a szálláson a szobában maradtam és időnként kinéztem az erkélyen. Kicsit aggasztott, hogy még mindig nem látom a harmadik kocsit, és reméltem, nem esett bajuk a ködös hegyi úton (az valamiért nem jutott eszembe, hogy fel is hívhatnám őket). Utóbb azonban kiderült, hogy nem kellett volna paráznom: azért késlekedtek, mert megálltak egy boltnál és vettek egy csomó kaját, amivel aztán utolsó reggel nem tudtak mit kezdeni.

Elveszve Stájerországban

 A srácok szerettek volna egy pihenőt tartani valahol, így behajtottunk Langenwangba. Feró a központ felé vette az irányt azzal, hogy ott biztos le tudunk parkolni valahol. Elhaladtunk néhány bolt és a templom mellett, majd ismét parasztházak következtek.

- Szerintem ez volt a városközpont - jegyezte meg Petr. Feró befordult az egyik mellékutcába, hogy visszatérjünk a központba, de az elkanyarodott.

- Most épp nem tudom, hova megyünk - vallotta be.

- Úristen, eltévedtünk a nagyvárosban! - kiáltottam fel, mire Petr rögtön rávágta a megoldást:

- Keressünk egy melegbárt!

A templom szerencsére messziről látható volt, így azt előbb-utóbb megtaláltuk. Csak parkolóhely nem volt mellette. Feró ezért egy könnyed mozdulattal behajtott a templomkertbe.

- Ezt nem mondod komolyan! - döbbent le Petr. A templomkert padján ülő idősebb pár rögtön felállt és elindult.

- Ezek most idejönnek és megvernek? - kérdezte Feró.

- Nem, menekülnek, mert meggyőződésük, hogy közveszélyes őrültek vagyunk - feleltem. Feró végre ráállt, hogy kihajtson a templomkertből és a szemközti épület előtt parkolt le - pont a "parkolni tilos" tábla mellett.

Az autópályáról letérve bekapcsoltuk a GPS-t. A cseh nyelven beszélő hölgy Coco névre hallgatott, és specialitása az volt, hogy a célhoz való megérkezést egy lelkes "johó!" kiáltással jelezte. Bad Mitterndorfban viszonylag hamar elhangzott ez a "johó!", ám gyanakodva néztünk körül, ugyanis az előttünk álló ház nagyon nem hasonlított panzióra.

- A képen máshogy nézett ki a ház. Meg máshol is volt.

- Én az első linket írtam be, ami Gergő emailjében szerepelt, és az erre a címre mutatott - magyarázta Feró. Megkérdezték a parkban napozó hölgyet, akitől természetesen megtudtuk, hogy ez nem a szállás, hanem a szállásadó magánlakásának címe. Maga a szállásadó (Uwe) pár perc múlva jelent meg és elvezetett minket a panzióhoz.

Maga a panzió Obersdorfban volt, az étterem viszont, ahova vacsorázni jártunk, Bad Mitterndorfban, így oda is autóval mentünk. Második este útban az étteremhez megkérdeztem Ferót:

- Beütöd a címet a GPS-be vagy követjük Gergőt?

- Azért a faluba egyedül is eltalálok - jelentette ki Feró magabiztosan és áthajtott egy kereszteződésen. Petr, aki azért nézte közben az online térképet, halkan megszólalt:

- Itt kellett volna balra menni.