Osztálykirándulás

- Ez teljesen olyan, mint egy osztálykirándulás! – lelkesedett Marianna egynapos kiruccanásunk kapcsán. Ami a kavarokat illeti, igaza volt.

A buszpályaudvarra érve Hanan azzal fogadott, hogy nincs jegy.
- A jegypénztárban csak indulás előtt 20 perccel adnak, most már nem. A jegykiadó automaták pedig nem működnek.
- Akkor most nem utazunk?
- Nem tudom.

Kiderült, hogy a sofőrtől lehet jegyet venni, csakhogy Éviéknek nem volt elég készpénze. Gyorsan ki kellett venni tehát az automatából az utolsó pillanatban. A buszvezető valóban adott jegyet, közölte viszont, hogy a mögötte álló mentesítőre szálljunk, mert az első busz már tele van. A mentesítőn még nem ült sofőr, ezért Feri poénkodott egy sort, hogy ő fog vezetni, aztán mégis inkább beült a hátsó sorba és bejelentette, hogy a több mint kétórás utazás alatt fordítani fog (direkt elhozta barátnője féltve őrzött laptopját). Valahányszor hátranéztem, egyszer sem láttam, hogy a gép nyitva lenne előtte; este bevallotta, hogy egyáltalán nem dolgozott rajta egész nap.

Addig minden rendben volt, hogy elmegyünk Salgótarjánba, ott azonban nem tudtuk, hogy melyik buszra kell átszállnunk és az mikor indul. Az állomásra érve Évi megkérdezte, aztán sietett vissza:
- Mindjárt indul, nyolcas vagy kilences kocsiállás!
A lemaradóknak megismételte; ezúttal úgy értettem, mintha „kilences vagy kilences” kocsiállást mondott volna, ami ugyan nem hagy sok választási lehetőséget, de minthogy éltem a szocializmusban, annyira nem találtam meglepőnek. Ehhez képest buszunk a nyolcas kocsiállásról indult. Igaz, némi késéssel, de ezt mi produkáltuk: mi voltunk az egyedüli utasok, akik ragaszkodtak a jegyhez, azokat viszont kézzel kellett megírni, mert elromlott a gép.

A visszaút hasonlóképpen kalandos volt. Vendéglátóink annyit elárultak, hogy kétóránként van busz a faluból: mivel az egyórást lekéstük, a három órát kellett megcéloznunk. Én azt is kinéztem (csak az én okostelefonom talált hálózatot), hogy 15.40-kor indul egy busz Salgótarjánból Budapestre. Így még arra is lesz időnk, hogy Marianna igyon (még) egy kávét, Hanan pedig elmenjen vécére.

Persze a program jócskán csúszott, ¾ 3-kor Feriék része még nem zárult le. Orsi meg én, akiknek van tapasztalatunk a Volánbuszok pontossághoz való viszonyáról, aggódni kezdtünk, nehogy lekéssük a járatot. A többiek ezért leküldtek minket a faluba, hogy ha közben megjelenne a busz, tartsuk ott. Némileg megnyugodtunk, mikor az árokparton ácsorgó Volánbuszt pillantottunk meg, sofőr nélkül. Megkönnyebbülésünk alábbhagyott, mikor a többiek is leértek és Feri felhívta a figyelmet, hogy ez a busz már ebédszünetben is ott állt, amikor lejöttünk a kocsmába fagyiért (Marianna kávéért). És valóban, háromkor egy teljesen másik busz kanyarodott be a térre.
- És most kiderül, hogy nem is Salgótarjánba megy – jegyeztem meg.
- Jaj, ne károgj már, olyan pesszimista vagy! – szólt rám Feri, pedig nem a borúlátás beszélt belőlem, hanem az, hogy automatikusan elolvastam a táblát. És valóban: a sofőr közölte, hogy ez a busz Pásztóra megy. Persze Pásztóról is el lehet jutni Budapestre, csak éppen ahhoz nem néztünk járatot, ráadásul kábé egyórás úttal kell számolni, mert ez a járat minden kis zsákfaluba betér. De mivel más busz nem volt várható, nem tehettünk mást: felszálltunk rá, és Feri nyilvánosan bocsánatot kért tőlem.

A busz utasaival beszélgetve aztán felvázolódott egy másik alternatíva. Kiderült, hogy buszunk ki fog érni a 21-es útra, ahol át tudunk szállni a budapesti gyorsjáratra. Orsi előrement a sofőrhöz, aki eleinte tagadta, hogy bármilyen módon érintené a 21-es utat, de végül beleegyezett, hogy a sámsonfalvai elágazásnál kitesz minket. Jelentős kanyargások után le is szálltunk, és félórát várhattunk a puszta közepén egy mezőn, míg megjelent a budapesti busz.

Míg odaútban mindenki lelkesen osztogatta szét a kajáját, visszaútra többségünknek már nem maradt (sőt, Nikinek még a buborékfújójában is kezdett kifogyni a víz). Feri azonban a táskájába nyúlva kiemelt onnan egy rendkívül szétnyomódott banánt.
- Erről teljesen elfeledkeztem – magyarázta. – Azt hittem, csak két banánt raktam be, és azokat már megettem, de aztán kiderült, hogy volt egy harmadik.
Noha megkínált minket a banánból, egyikünk sem tartotta elég bizalomgerjesztőnek, hogy megkóstolja. Különösen, hogy a banánnak körülbelül fele már a táska különböző pontjain foglalt helyet: Feri pénztárcáján, sőt a féltve őrzött laptopon. Feri papírzsebkendővel próbálta valahogyan megtisztítani ezeket.
Kicsit később a táskákra terelődött a szó.
- Képzeljétek – mesélte Feri -, ez egy olyan táska, amit nem szabad mosni. Rajta van a címkéjén. Egyáltalán sehogy, kézzel sem.
- Akkor praktikus volt ebben szétnyomni a banánt…

Állati migránsok

Miközben kormányunk vadul védelmezi országunkat és az (erre a védelemre amúgy igényt nem tartó) Európai Uniót az emberi migránsoktól, ügyet sem vet arra, hogy állampolgárai személyes terébe más emlősök tolakodnak be.

- Hová tud egy macska elbújni egy lakásban? – Attila kérdése eléggé meglepett, lévén nincs macskája, de hamarosan fény derült a helyzetre. Előző nap a nyitott ablakon beszökött a lakásába egy cirmos, aki befészkelte magát a konyhaszekrény tetejére. Miután fényképes dokumentációt készített az esetről „A bevándorlók már a konyhaszekrény tetején vannak” címmel, az effajta népszerűséget nem kívánó állat azonban távozott. Másnap, miközben Attila a munkahelyén volt, beriasztott a lakásriasztója. A mobilja segítségével rákapcsolódott a kamerára (ehhez én nem értek, de Attila a technológia segítségével szerintem még olyasmit is tud csinálni, amit még fel se találtak) és meglátta, hogy egy macska – vélhetően ugyanaz – mozog a lakásban. Hazament, de nem talált senkit, ekkor hívott fel engem mint macskaszakértőt. Végigvettem vele a lehetséges rejtekhelyeket, de legtöbbjükre azt mondta, hogy már megnézte. Eléggé úgy festett a dolog, hogy kénytelen lesz menedékjogot adni (Tóni rögtön fel is ajánlott egy macskakosarat erre az eshetőségre). Pár nap múlva azonban emailt kaptunk Attilától, amelyben leírja a történetet és így fejezi be: „Meg lett. És meg lett a lakásnak egy olyan zuga amiről sejtelmem sem volt, de egy macska pont befér.”

Pár héttel Attila esete után Sztellékkel túráztunk éppen, amikor facebook üzenetet kaptam Pixitől: „Mit csináljak, ha fogok egy kóbor macskát a lakásomban?” „Tartsd meg!” – írtam vissza közös üzenetünket, később hozzáfűzve pár tanácsot az élelmezéssel, állatorvossal stb. kapcsolatban. Pixi azóta nem jelentkezett, így nem tudom, adott-e végül az ő migránsának letelepedési engedélyt.

Ugyanaznap este a pizzériából hazafelé sétálva megpillantottunk egy macskát. Közelebb mentem, hogy barátkozzak vele, ő azonban ezt szemlátomást nem akarta: futásnak eredt, és meglepetésünkre egy közeli ház előtt parkoló autó nyitott csomagtartójába ugrott be. Figyelmeztettük a kocsi tulajdonosát, akinek már nem volt ismeretlen a jelenség:
- A másik most ugrott ki – és a kerítés mellett szaladó macskára mutatott.

Az állati migránsok azonban nemcsak szárazföldön próbálkoznak. Amíg nyaralni voltunk, András édesanyja minden este kinyitotta fia szobájának az ablakát. Hazaérkezve András meglepetten tapasztalta, hogy néhány denevér távollétében illegális házfoglalást hajtott végre. Este kitessékelte őket, ám elkövette azt a hibát, hogy ezután nyitva hagyta az ablakot. Mondanom sem kell, hajnalban szárnycsapkodásra ébredt: a migránsok visszatértek. Nagy nehezen elhajtotta őket, de nem nézett elég alaposan körül. Másnap ugyanis kiderült, hogy egy kicsi migráns még megbújt a falinaptár mögött. Legutóbbi információink szerint a függönykarnis mellett tartózkodik és menedékjogért folyamodott az illetékes hatóságokhoz.

Kenu

A csónakház ablakán ez a felirat díszelgett: „Úszni és evezni nem tudó személyeknek nem áll módunkban hajót bérbeadni.” Ráhel, aki még soha nem kenuzott, bizonytalanul pislogott a feliratra:
 Én tudok evezni?
 Ketten jobboldalt eveznek, ketten baloldalt, a leghátsó meg kormányoz – foglaltam össze. - Most már tudsz.
Ráhel és Léna egyébként nagyon lelkesnek bizonyultak az evezés tanulásában. Léna például mindenféle technikákkal kísérletezett, amelyek egy része kis híján a vízbe fordulásunkat okozta. Azt mondjuk mindkettejükkel nehéz volt megértetni, hogy ha a szél miatt balra sodródik a hajó, akkor a jobboldali evezősöknek olykor le kell állnia (Léna túl lelkes volt), a baloldaliaknak viszont nem tanácsos (viszont Ráhel kijelentette, hogy ő nem akar állandóan evezni). Egyszer zátonyra is futottunk emiatt, de miután megtoltuk a hajót – Bence a vízben állva, mi pedig az evezőlapáttal oxfordi módra – sikerült visszajutnunk a vízre.
Ráhelék nem hoztak kaját, de András emlékezett, hogy a Lupa-szigeti kompnál van egy büfé. Majdnem kikötöttünk a sziget oldalán, amikor hozzátette, hogy a Budakalász felőli oldalra gondolt. A hangulatos büfé - név szerint Ebihal - a jelek szerint a tér-idő kontinuum egy érdekes pontján helyezkedett el, ugyanis valahányszor a lányok megkérdezték, mikor készül el a rétes, a büfésnő mindig azt mondta, hogy még tíz perc.
Miután megkerültük a szigetet és kikötöttünk egy homokos partszakaszon, Bence nekiállt tűzifát gyűjteni (már a partról hozott magával néhány jónak tűnő darabot). Mi lehevertünk a homokba, ahol csakhamar csatlakozott hozzánk a partok leggyakoribb állatfaja: a vizeskutya. Aranyos labrador volt, mint a nyakörvéből kiderült, Bugacnak hívták, és az első simogatás után kötelességtudóan megrázta magát. A bundájából azonban kevesebb víz permetezett szét, mint számítottuk, ezért, hogy becsületén ne essen csorba, rögtön besietett a Dunába, hogy frissen összevizezett bundájával hatékonyabban tudjon lefröcskölni minket.
Bencének sikerült tüzet gyújtania és elővette az ellátmányt: öt krumplit és öt cső kukoricát.
 Sütött már valaki kukoricát parázson? - kérdezte.
 Ja, azt hittük, te igen.
 Nem, de hát gondolom, ugyanúgy kell, mint a krumplit – azzal becsomagolta őket alufóliába és betemette a parázsló hamuba.
Ráhel és Léna közben úsztak egyet a Dunában. Bár viszonylag sokáig bent voltak, tiszta libabőrösen jöttek ki. Ráhel kreatív ötlettel odament a nagyrészt leégett tűzhöz melegedni. Rémületünkre egy idő után föléje is guggolt.
 Ne! - kiáltottuk egyszerre.
 Ez egy kísérlet volt, hogy meggyullad-e a pinkóm – vigyorgott Ráhel, aztán szembefordult a nappal. - Hát sose hittem volna, hogy egyszerre fogok napozni és tűznél melegedni...
Bugac eközben játszótársakra talált a házak között rohangászó gyerekcsapatban, de olykor visszajött, hogy lefröcsköljön minket. Bence kiásta a kukoricákat, amelyeknek egyik fele megégett, de másik felük nagyon finom volt, úgyhogy mindnek csak a felét ettük meg. Az egyik megégett fél kukoricát megszagoltattam Bugaccal.
 Ne adjál neki!- figyelmeztetett Ráhel. - A kutyák nem tudják megemészteni a kukoricát. - Aggodalma azonban fölösleges volt: Bugac csak a kukorica levelét kezdte el rágcsálni, azt se túl nagy lelkesedéssel.
A csónakházhoz visszaérve még egy feladatunk maradt: lemosni a hajót. Miután belül kitöröltük szivaccsal, Bence szólt Andrásnak, hogy fordítsák meg, így könnyebb lesz a külsejét lemosni. A csónakházas fickó végignézte, ahogy megfordítják, majd megjegyezte:
 Ja, fordítsátok vissza nyugodtan, kívül nem kell lemosni.