Református kávézó

Nekem fel se tűnt, hogy keresztény helyen vagyunk, amíg észre nem vettem, hogy a wifi jelszó a Nehemiás szót és utána két kétjegyű számot tartalmaz.
- Nehemiás egy próféta volt, nem?
- Ez egy szakasz a Bibliában – felelte Viki. – Egyszer utánakerestem, de semmi különös. Nem tudom, miért ezt választották.

Kristófnak hamarabb leesett, milyen helyen vagyunk, mert a rendelésből már így jött vissza:
- Azt hittem, a keresztények kedvesebbek.
- Öt perce vagy itt és máris összevesztél valakivel? – csodálkozott Juli.
- Nem vesztem össze, csak a bácsi a pultnál nem volt kedves. Pedig egy katolikus oldal volt megnyitva a laptopomon. – Elgondolkodott. – Persze ezek reformátusok, lehet, hogy azért.

A nem kedves és nem vidám pultos bácsihoz képest a szomszéd asztalnál ülő fiatalok nagyon is vidáman cseverésztek. Kristóf tapintatból nem szóban, hanem messengeren közölte a véleményét: „Tudom, mire emlékeztetnek. Volt az a református ifjúsági műsor.”
- Az mi volt? – kérdeztem, és Viki is elég értetlenül nézett.
- Ilyen rövid történetek voltak – magyarázta Kristóf. – Az volt az érdekes, hogy igazából semmi morális üzenetük nem volt. Az egyik például arról szólt, hogy egy srác mindennap elment egy kapualj előtt, ahol egy hajléktalan hangosan olvasott fel a Bibliából. Aztán egy nap a hajléktalan nem volt ott, és a srác egy másik hajléktalantól megtudta, hogy meghalt. Ekkor a srác állt oda a kapualjba és kezdte hangosan olvasni a Bibliát.
- Ne haragudj, ennek tök van üzenete – védtem meg a műalkotást. – „Ha Bibliát olvasol, meghalsz.”
- De a srác nem halt meg!
- Akkor még! A hajléktalan se rögtön halt meg, nem? „Ha Bibliát olvasol, rövid időn belül meghalsz.”

Talán az idő rövidségére kalkulálva gondolták úgy a felszolgálók, hogy a kávé mellé a vizet egészen kicsi, jellemzően nagyobb alkoholtartalmú italok fogyasztására szánt poharakban hozzák ki. Feldobtam, hogy le kéne fotózni, és Juli már nyúlt is a telefonjáért.
- Tegyünk úgy, mintha koccintanánk! – javasolta. Emeltük poharainkat, Juli pedig fotózott.
- Oké, most ráteszek egy olyan filtert, ami passzol a körömlakkomhoz – jelentette be, és hamarosan fel is került a kép a Facebookra.

Igen hatásosnak bizonyult, Ilona ugyanis rögtön megírta: „20 perc múlva ott vagyok!” Dávid, hogy ne maradjon le mögöttünk, posztolt egy képet a soproni cukrászdából, ahonnét így távolból csatlakozik a coworkinghez.
„Biztos keményen dolgozol, látom, hogy a Facebook van megnyitva a gépeden” – csúfolódott Juli.
„Ti meg reggel tízkor feleseztek!”

Murphy a tolmácsfülkében

Megérkezvén az első dolgom az volt, hogy lediktáltassam magamnak a kerekasztal résztvevőinek listáját. Az emberek ugyanis bemutatkozáskor a legritkább esetben mondják érthetően a nevüket, vagy akár azoknak a nevét, akiket moderátorként bemutatnak. Márpedig tolmácsolás közben igen kínos olyasmiket mondani, hogy „harmadik vendégünk pedig Akármilyen Balázs az UNICEF képviseletében”. Szóval jobbnak láttam megkeresni a filmért felelős önkéntest, és egy papírra felírni az általa lediktált neveket. A lányka, név szerint Panni, ezután elkérte tőlem az imént teleírt papírt.
- Amikor felkonferálom a filmet, nekem is be kell mondanom a vendégeket.
- Az eddigi filmeknél nem volt ilyen, csak annyit mondtak, hogy beszélgetés lesz utána – jegyeztem meg.
- De nekem azt mondták, hogy így kell.
- Oké, csak ugyebár ez a lista nekem is kelleni fog.
- Felkonferálom a filmet és utána valahogy visszaadom.
Ez a „valahogy” nem hangzott túl biztatóan, ezért inkább bementem vele a moziterembe, már csak azért is, mert a moziszemélyzet valamiért nem volt hajlandó felengedni a tolmácsfülkébe addig, amíg a film el nem kezdődik. Ha a filmet magát is tolmácsolnom kellett volna, ez elég kínos helyzetet eredményezett volna; mindenesetre úgy döntöttem, korábbi szokásomtól eltérően nem a nézőtérről nézem a filmet és utána szaladok fel a kabinba, hátha épp akkor is olyanjuk lesz, hogy nem engednek fel. Szóval Panni szépen felkonferálta a filmet, én meg az ajtóban vártam, hogy kijöjjön és visszaadja a papíromat. Megdöbbenésemre falfehér volt és remegett.
- Mi történt?
- Nem tudom, tök gáz voltam!
- Dehogy voltál gáz! Bemondtad, nem? Akkor meg?
- Nem tudom, mi történt velem, egyszer csak bepánikoltam!
- Gyere fel velem a tolmácsfülkébe – javasoltam. Mindketten felmentünk, plussz a gépész srác. Felérve láttam, hogy talán nem kellett volna Pannit idehívnom, mert ez nem a Művész mozi kényelmes fülkéje volt, hanem egy lepukkadt kis lyuk, a tolmácsszék mellett összesen egy darab napközis faszékkel a sarokban. Mindenesetre leültettem Pannit a napközis székre és adtam neki vizet. A gépész srác a maga módján próbálta megnyugtatni.
- Figyelj, tökmindegy, hogy mit mondasz, a nézők le se szarják. Ők a filmért jöttek, a felkonferálás tök nem érdekli őket. Szerintem konkrétan senki se figyelt rád.
Panni pár perc múlva megnyugodott, én meg elkértem tőle a vizemet és a neveket tartalmazó cetlit, aztán feltettem a fülest és néztem a filmet. Kábé a film felénél azonban iszonyatosan elkezdett zúgni. Szóltam a gépész srácnak, hogy zúg a füles. Belehallgatott.
- És iszonyú halk is – állapította meg. – Mindjárt megoldjuk. – Majd elővette a telefonját, és felhívott valakit: - Figyelj, a kabinban a fejhallgatóban iszonyú halk a hang, mit csináljak?
Kompetenciájától lenyűgözve nem szóltam közbe, hogy a hangerőt mondjuk tudom állítani, de a zúgást megszüntetni nem. A gépész srác pár dologgal próbálkozott a gépen, majd közölte, hogy szerinte a filmmel van a hiba, mert ugye laptopról megy.
- Akkor a közepéig hogyhogy nem zúgott? – kérdeztem gyanakodva.
- Ne aggódj, a film hibája. A beszélgetéssel minden rendben lesz.

A film vége után azonban hiába beszéltek a beszélgetés résztvevői a mikrofonba a színpadon (pontosabban a színpad előtt, mert a fogyatékosság témájú filmet sikerült egy olyan moziteremben vetíteni, ahol a kerekesszékes résztvevő nem tudott felmenni a színpadra), én továbbra is csak zúgást hallottam. A gépész srác benyitott, én meg elfelejtettem, hogy közben bekapcsoltam a mikrofont, így a közönség az alábbi párbeszédet hallhatta a tolmácsgépeken:
- Még mindig nem hallok semmit, basszameg! Ez a szar csak zúg, de más semmi.
- Nem értem, mi lehet.
- Én se, de próbáld megoldani, mert így nem tudok tolmácsolni.
A srác eltűnt, majd pár perc múlva (miközben lent, amennyire némajátékként láthattam, már javában folyt a beszélgetés) visszajött és közölte, hogy most már rendben lesz.
- A technikusok elállítottak valamit. Nem tudom, miért nyúlnak hozzá.
Nekem nem volt időm a technikusok lelkivilágán filózni, mert be kellett kapcsolódnom egy olyan beszélgetés tolmácsolásába, amelynek az első öt percét nem hallottam. Miután ez úgy-ahogy sikerült és a beszélgetés is rendben lement, fellélegeztem, hogy a mai nap akadályai elhárultak. Átsétáltam a géptermen, amely egyben a másik terem tolmácsberendezését is tartalmazta (ennél most nem ült senki, magyar nyelvű film ment a teremben), megpróbáltam kimenni az ajtón – és zárva találtam. A gépteremben sehol senki. Kétségbeesetten kezdtem dörömbölni, azon gondolkozva, hogy vajon hallja-e valaki, vagy várnom kell, amíg Etelkát, a következő beszélgetés tolmácsát fölengedik. Eléggé az utóbbi tűnt valószínűnek, mert senki sem reagált a dörömbölésre. Megfordultam, és ekkor vettem észre a keskeny vaslépcsőt, amely eggyel följebbi szintre vezetett. Felmenve ott találtam az egyik technikust, aki valami zenét hallgatott a telefonján és értetlenkedve nézett rám. Beletelt egy kis időbe, míg elmagyaráztam neki: szeretném, ha kiengedne.

Reggel Bakonybélben

Patri négyfelé vágta a kakaós csigáit (én is az enyémeket, bár azok kisebbek voltak), és elhelyeztük őket az asztalon. Ami engem legjobban érdekelt, az Juli zsebkávéfőzője volt, mert ennek hosszúkás alakjáról nem lehetett megtippelni, hogyan készít kávét. Mint kiderült, úgy, hogy Juli beletesz forró vizet és egy kávékapszulát, majd elkezdi jó erősen nyomkodni.
- Ez csuklóerősítő gyakorlat is, igaz?
- Annyira nem nehéz, csak az elején – mentegette a gépet Juli. – Na jó, mondjuk később is. De ez annyira jó ötlet! Nem is tudom elképzelni, hogyan voltam meg eddig nélküle.
- Pont erről szól a marketing – mutatott rá Patri, de azt elismerte, hogy a kávé finom.
Megittam a teámat és bementem zuhanyozni. Mikor kijöttem, azzal szembesültem, hogy Patri beengedte a ház macskáját (aki már tegnap is folyton az ajtónkban sündörgött, és igazából meg is ígértük neki, hogy majd bejöhet), és a padlóra szórt neki a banáncsipszből, amit előző este rágcsának bontottam ki.
- A macska eszi a banáncsipszet – jelentette be.
- Lehet, hogy csak megkóstolta, és utána már nem kell majd neki – vetettem fel korábbi macskás tapasztalataim alapján. A macska azonban továbbra is lelkesen ette a banáncsipszet. Hogy ne morzsázza össze az egész szobát, Patri letette neki a földre a tegnapi kocsmakvíznél használt válaszlapunkat és azon etette.


- Azért ne adjuk neki oda az összes banáncsipszet – figyelmeztettem. – Mára már nincs kajánk, lehet, hogy ezen a banáncsipszen kell majd kibírnunk egész nap!
- A fiúk még alszanak? – kérdezte Juli.
- Engedjük be hozzájuk a macskát, majd kiderül – vetettem fel, de már hallottunk hangokat a szomszéd szobából. Hamarosan megjelent Dávid azzal, hogy Berci még visszafeküdt aludni. Ez rossz hír volt, mert mi szerettünk volna már kimenni a ragyogó napsütésbe. Viszont nem mertük nyitva hagyni a házat, mert tavaly egy ilyen manőver során rabolták ki Ádámot. Ezért, miután Dávid megreggelizett, bezártuk az apartmant, ezt messengeren megírtuk Bercinek, és elmentünk sétálni. A tegnapi sajtárus sajnos ma nem volt kint, viszont a kisboltból rétesillatot véltünk érezni, ezért bementünk. Csalódottan állapítottuk meg, hogy csak fornetti van. Sőt paradicsom se volt, pedig Berci közben visszaírt, hogy már reggelizik és örülne egy kis paradicsomnak. Bár a mi szobánkban amúgy volt, csak elfelejtett körülnézni.
Miután megtekintettük Bakonybél nevezetességeit, el kellett dönteni a további programot. Tegnap még mindenki lelkesedett Csesznek váráért, de most Dávid problémázott azon, hogy ez kitérő, ő meg korán haza akar jutni, hogy este elmenjen moziba megnézni egy filmet, aminek most volt a bemutatója és minimum egy hónapig még műsoron lesz. Ezért bejött a képbe a zirci arborétum mint úti cél, de oda meg Patri nem akart menni, mert a múlt hónapban volt. A többieknek meg mindkét opció megfelelt volna, úgyhogy patthelyzet volt.
- Döntse el a kérdést az a csapat, amelyik tegnap megnyerte a kocsmakvízt – poénkodott Dávid; ez azért volt poén, mert mindkét csapat ugyanannyi pontot szerzett.
- De mi még valamire kaptunk plusz fél pontot – jegyezte meg Berci.
- Na jó, nekünk is járhatna fél pont – érveltem. – C-3PO-t eltaláltuk, csak rosszul írtuk le.
- Nézzük meg az eredménylapokat – javasolta Dávid. Patri szembesítette a tényekkel:
- Az sajnos már nincs meg, azon etettem banáncsipsszel a macskát.

Drasztikusan fogyatkozó túracsoport a láthatatlan vasútállomásnál

A vonaton egy csapat teljesen ismeretlen ember is ott ült mellettünk.
- Ezeket még életemben nem láttam –vallotta be Gazsi aggódva. – Pont erre a nehéz túrára jött egy csomó új ember! Nem fogjuk elérni a buszt.
Másokat, mint kiderült, más okból zavart a tömeg.
- A Péter itt volt, de amikor látta, hogy mennyien vagyunk, visszament dolgozatokat javítani.
- Nem mondod! Komolyan kijött a vasútállomásra, és aztán hazament, mert túl sok ember jön túrázni?
- Ja, nem haza „vissza”, csak egy másik kocsiba a vonaton.
Pár perccel azelőtt,hogy le kellett volna szállnunk, Péter meg is jelent.
- Ők egyébként nem hozzánk tartoznak – intett az ismeretlenek felé. – Másik útvonalon terveznek menni. Egy másik csoporttal vannak,akik a vonat végébe szálltak.
- Akkor ezért nem akartak a vonat elejébe jönni!- értette meg Misi. – Én meg tereltem őket, hogy de Gazsi mondta, hogy ide szálljunk. De honnan tudtad meg, hogy nem velünk vannak?
- Beszélgettem velük…

Így történt, hogy már a vonatúton drasztikusan lecsökkent túracsoportunk létszáma, de a veszteséglista még nem ért véget. Az egyik tisztásról ugyanis Balázs késve indult el. Valamivel ezután Tamás ért be minket és elmondta, hogy aggódik, mert Balázst rég nem látta, csak nem akarta megvárni, mert múltkori eltévedése még mindig tartó traumát okozott benne. Szóltunk Gazsinak, aki hátraküldte Tamást és Miklóst az elveszett túratárs megkeresésére azzal az instrukcióval, hogy legföljebb 5 percet menjenek vissza. Ennek értelmében 10 perc múlva már vissza kellett volna térniük, de semmi nyomuk nem volt. Felvetettem, hogy hívjuk őket pijjogással. Riadalmunkra nemcsak Balázstól, de Tamáséktól sem érkezett válasz.
- Talán azért nem hallják, mert köztünk van a hegy – vetettem fel. –Menjünk előre a kanyarig, hátha onnan menni fog.
Előrementünk, ismét pijjogtam, és mintha hallottam volna valami hangot. Füleltem, hogy merről jön, de Gazsi ebben jobb volt: visszafordult a csapat lejjebb várakozó részéhez.
-Misi, nem igaz, hogy erre a pár percre nem bírod befogni a szádat!

Várakoztunk még egy darabig, de mikor túratársainknak semmi nyoma nem volt, Gazsi úgy döntött, muszáj elindulnunk, különben mind itt éjszakázunk az erdőben. Azért én minden letérésnél csináltam ágakból nyilat a földre, hátha észreveszik. Az egyik ilyen elágazásnál kiabálást hallottunk a távolból. Mi is elkezdtünk torkunk szakadtából kiabálni hátra. Nem sokkal ezután egy biciklista húzott el mellettünk.
- Melyikőtök a Gazsi? Nagyon népszerű ebben az erdőben, egy pasas folyton az ő nevét kiabálja.
Az egyes számból azt gyanítottam, hogy csak Balázs került elő, és elkezdtem aggódni, mi lehet a két másikkal. Szerencsére azonban végül mindhárman egyszerre megérkeztek. Mint kiderült, Balázs a tisztás után – nem tudva, merre tartson – a hangok után ment, mikor azonban beérte őket, egy kisgyerekes családot talált babakocsival. Ekkor kezdett kiáltozni, de mi már túl messze voltunk; csak Tamás és Miklós hallották meg, amikor visszamentek, és az ő irányításukkal talált vissza a helyes útra.

A jelzetlen utak folytatódtak a Drno-patak völgyében. A völgybe leereszkedés előtt Gazsi a következő utasítást adta:
- Most lemegyünk a völgybe, és majd eléritek a régi Drno-völgyi vasútállomást, aminek már semmi nyoma, ott találkozunk.
Többünkben felmerült, hogy ismerünk fel egy vasútállomást, aminek semmi nyoma, de hamarosan nem tudtunk ezzel foglalkozni, mert a patakvölgyben nem esett könnyű járás, koncentrálni kellett, sőt olykor felmenni a hegyoldalba. Egy ponton teljesen tanácstalanok voltunk, hogy felmásszunk-e azt kockáztatva, hogy elveszítjük a patakot, vagy próbáljunk a mederben a nagy kövek között haladni. Ezért inkább bevártuk Gazsit.
- Miért álltatok meg? –tudakolta ő. Tomi megadta a logikus választ.
- Hát itt semmi nyoma vasútállomásnak, gondoltuk, biztos itt találkozunk…
- Nem tudjuk, hogy fönt vagy lent kell menni – helyesbített Misi.
- A Hosszú Gábor a mederben ment tovább –jelentette be Balázs. Halk kuncogást hallottam és felnéztem a hegyoldalba: Tomi mögött ott állt a Hosszú Gábor és vigyorgott.
- A mederben járható? –kérdezte Gazsi, aki ezt nem vette észre.
- A Hosszú Gábor a mederben ment – ismételte Balázs, akiben valószínűleg nem merült fel, hogy mai teljesítménye után nem biztos, hogy rá fogunk hagyatkozni iránymutatást illetően.
- És átjutott? –kérdezte Gazsi, mire Hosszú Gábor még jobban röhögött, de továbbra is halkan. Úgy döntöttem, ideje véget vetni ennek a poénnak, mert ránk sötétedik.
- Az ég áldjon meg, Gazsi, nézz föl oda jobbra és döntsd el, hogy átjutott-e…
Tomi számára az eset egészen más tanulságot hozott.
- Te jó ég, én olyan magas vagyok, hogy még a Hosszú Gábort is eltakarom?