Kamásli és vécé

Valahol Dunakeszinél járhattunk, amikor Ági elővette a hátizsákból a kamásliját és elkezdte felvenni.
- Milyen felkészült vagy! - dicsérte meg Misi.
- Én is hoztam kamáslit - jegyeztem meg -, csak úgy gondoltam, lesz elég idő a kisvasúton felvenni.
- Ebben nem lehetsz biztos, emlékezz csak Sztellre - figyelmeztetett Ági, a "Jótanácsok túrázóktól című (2012. december) bejegyzésem tartalmára utalva. - Amúgy annyira mégse vagyok felkészült, mert ez nem az én kamáslim, hanem az Edináé.
Ezek után Ági is eljátszotta a melyik kamásli melyik lábra való és elöl vagy hátul van-e a cipzárja című történetet. Mikor ezekkel elkészült, örömében lendületesen felrántotta a cipzárt - amelynek feje a kezében maradt.
- Te jó ég, tönkretettem az Edina kamásliját!
- Nyisd szét a cipzárt és húzd rá vissza a fejet - javasolta Misi. Ági meg is tette, csak éppen a cipzárfejet alulról próbálta visszatenni, amitől persze az nem húzódott össze. A leesett cipzárfej megfelelő visszatételének módja amúgy nekem is csak később, túra közben jutott eszembe; addig Ági abban a hiszemben volt, hogy varrónőhöz kell vinni. Amikor a kisvasút pénztáránál álltunk sorban, valaki ilyen módon tudakolta az elöl állóktól az árat:
- Mennyi az anyagi veszteség?
- Nekem egy kamásli ára - felelte Ági -, legalábbis ha Edina rájön, hogy én tettem tönkre.
- Egyébként is, nem?
- Nem, mert akkor azt fogja hinni, hogy ő rontott el rajta valamit...

A kamásli védi nadrágunkat a sártól, de nem a túracipő orrát, főleg, ha beletoccsanunk vele egy dagonyába. Ezért a kisinóci turistaházban kimentem a vécébe, hogy a csapnál lemossam a cipőm orrát. A női vécé egyik fülkéjéből Endre lépett ki a mosdóhoz, a másikban Szilárd pisilt - mindketten félhomályban.
- Van ám itt villany is, csak nem vettétek észre - mondtam, és felkapcsoltam a fényt.
- Tényleg nem vettem észre - ismerte be Endre -, ami elég ciki ahhoz képest, hogy villanymérnök vagyok.
- Az semmi - kontrázott Szilárd -, azt se vettük észre, hogy ez a női...

Összehangolt menetrend

Tóni előre figyelmeztetett minket, hogy Tatán egy órát fogunk üldögélni a vasútállomás nemlétező büféjében. A tardosi busz ugyanis egy perccel azelőtt érkezik be a buszpályaudvarra, hogy elindulna a pesti személy – és persze jókora távolság van a vasútállomás és a buszpályaudvar közt. Annyira nem dobott fel a lehetőség, ezért örömmel fedeztük fel, hogy a busznak van egy megállója a Volán-telepnél, amely valamivel közelebb van a vasútállomáshoz. Ráadásul aranyvasárnap délután nem sok felszállóra számíthattunk a magunkfajta hibbant túrázókat leszámítva.
- Ha kevés helyen állunk meg és gyorsabban beérünk, talán elérjük a vonatot, ha az egy kicsit késik – vetettem fel, mikor már a buszon ültünk.
- 29-kor megy a vonat, most van óra 4, az kizárt – felelte Tóni.
- Végigmegyünk vagy leszállunk a körforgalomnál? – vetette fel Sanyi is.
- Jó, szálljunk le a körforgalomnál. Mindegy, honnan sétálunk be.
A busz azonban rendesen belehúzott, és tényleg nem sok helyen szálltak fel. 4 óra 20-kor a Volántelepnél jártunk, de nem jeleztünk, hogy le akarnánk szállni.
- Pedig ha itt leszállunk, talán odaérünk 10 perc alatt – jegyeztem meg. Tóni előrement a sofőrhöz, és megkérte, hogy tegyen ki minket a vasútállomáshoz vezető utca sarkán. A sofőr tök rendesen megállt (ha legközelebb arra járunk, viszünk neki csokit hálából), mi pedig leszálltunk és kilőttünk. Tóni szó szerint futott; mi hátramaradtunk egy brancsban, különösen Zsolt, aki kerékpárbalesete miatt húzta a lábát. Én úgy gondoltam, Tóni majd csak megállítja nekünk a vonatot, de azért egy ponton úgy döntöttem, illendő lenne nekünk is belehúznunk. Csaba is így gondolhatta, így mindketten felgyorsítottunk és csapatunk három részre szakadt.
4 óra 27-kor a vasútállomást eggyel megelőző helyi buszmegállónál jártunk (és agyunkba véstük az itt található kávéház koordinátáit, hogy szükség esetén visszatérhessünk), amikor fékcsikorgást hallottunk a sínek felől. Innen egy éles jobbkanyar és már látható az állomás (már napvilágnál persze). Tóni kiment az útra, Csaba és én a parkon vágtunk át. A parkból kivezető lépcsőn jártunk, mikor füttyszó szállt fel az állomás felől. Tóni is megállt.
- Basszus, nem hiszem el, hogy egy perccel késtük le!
- Várjál, ez a gyorsvonat volt! – mondta Csaba, aki megpróbálta kivenni a tovazötyögő vonat körvonalait. – Személyvonatként nem ilyen jár.
Ezt az információt megosztotta Tónival is. Közben beért az utóvéd, és az eddiginél némileg lassabban, de azért még eléggé sietve felcsattogtunk a felüljáróra.
- Állnak emberek a peronon – állapítottam meg.
- Igen, de azok a komáromi vonatra várnak. Az megy abba az irányba – mondta Csaba.
- Dehogyis, ott hátul van még egy vágány. Annál szálltunk le idefelé jövet.
Miután pár perce már vitatkoztunk, hogy lekéstük-e a vonatot vagy sem, Tóni rászánta magát, hogy megkérdezzen valakit. A korlát mellett kék dzsekis fickó állt, akit először MÁV-osnak néztem (abból a meggondolásból, hogy ilyen színűt épelméjű ember nem vesz fel, ha nem munkaruha); kiderült, hogy nem volt az, de infót azért tudott nyújtani.
- Ami most elment, az a gyorsvonat volt. A személyvonat 7 percet késik.
Megkönnyebbülten ereszkedtünk le a peronra és vártunk további 10 percet a vonatra. Íme, meg vannak ám szervezve Magyarországon a csatlakozások, csak éppen a helyi sajátosságok figyelembe vételével.

Barlangi hallucinációk

Barlangász túravezetőnk elmondta, hogy aki hosszú időt tölt a barlangban, az egy idő után olykor hallucinálni kezd: ő például egy többnapos barlangász-expedíció végén azt hallucinálta, hogy jön szembe egy másik csoport. Velünk ugyan csak pár órát töltött a föld alatt, de lehet, hogy elbizonytalanodott, nem hallucinálja-e azt, amit a csoportunkban hall.

A kavarás már a túra előtt elkezdődött. Megérkezve első dolgom volt megkérdezni, van-e a közelben vécé. A többiek lefelé mutattak.
-Tibi odament és nem jött vissza.
-És vélhetően mindenkivel ez történik?
Mint kiderült, úgy értették: nem jött vissza, amiért zárva van. Meg azért sem jött vissza, mert egy csapat iskolás támadta le a vécét. Úgy döntöttem, hogy megvárom az öltözést (reméltem, hogy ott is lesz vécé, és nem is csalódtam), Tibi viszont vélhetően végigállta a sort. Mondjuk ideje volt rá, mert Matyit még vártuk. Végül pontban tíz órakor láttuk kerékpárral leszáguldani a barlang fölött. Némileg meglepett, hogy föntről jön, de kiderült: annyira a házszámot figyelte, hogy fel se tűnt neki a hatalmas "Pál-völgyi cseppkőbarlang" tábla.

Rögtön az elején egy létrán kellett leereszkednünk. Miközben a létra tetején várakoztunk, megjegyeztem, hogy itt sokkal melegebb van, mint odakint.
- És később még melegebb lesz! – kontrázott Tibi, ahogy lenézett a kürtőbe. – Közeledünk a magmához.

Mint minden barlangban, itt is adtak kreatív nevet néhány sziklaalakzatnak, és vezetőnk előszeretettel kérdezett rá, hogy szerintünk mi lehet az. Az egyik teremben például közölte, hogy itt egy nagy szárazföldi állatot kell keresnünk.
- Az ott egy bálna – jelentettem ki, mert az egyik nagy szikla tényleg úgy festett, mint egy hatalmas hal feje.
- Szárazföldi, te észlény! – szóltak rám a fiúk.
- Partra vetett bálna.
Mások azonban addigra már megtalálták az elefántot. Vezetőnk következő kérdése az volt, hogy fiú- vagy lányelefánt. Én az agyar hiányával érveltem az utóbbi mellett, de kiderült, hogy nem ez volt a megkülönböztetés alapja.
-Lányelefánt, mert ki van festve a szeme.
- Az még nem jelent semmit – jegyezték meg többen. A vezető valószínűleg ekkor kezdett gyanakodni, hogy meleg csoporttal van dolga. Ez a gyanúja csak erősödhetett, amikor a többiek arról kezdtek poénkodni, hogy ha Patrik jött volna, most ki lenne akadva, hogy elkenődött a sminkje. Egy másik terembe pont arra érkeztünk (a vezető és én nagyjából egyszerre), hogy az egyik túratárs kifejti:
- Általában fiúk jönnek, de lányokat is bevállalok.
Utána persze magyarázkodott, hogy az általa vezetett edzésekről beszélt, de Gyuri egy folyosón odasúgta nekem: - Szerintem a vezetőnk lehet, hogy sejti, kik vagyunk.
Több mint két óra mászkálás után érkeztünk vissza a bárpult nevű alakzathoz (az alkoholfogyasztás fokát teszteli, hogy ki jön rá először az alakzat nevére). Itt jelent meg a befelé tartó következő csoport. Tibi rémülten felkiáltott:
- Hallucinálok! Úgy hallom, mintha jönne szembe egy másik csoport!
- Hülyeség – feleltem neki -, nincs itt senki.

A mennyországba jutnak?

Ferenc pápa pár nappal ezelőtt kijelentette, hogy az állatok mind a mennyországba jutnak. A témához egy ismerősöm a következőt fűzte hozzá a Facebookon: "kivéve azokat a kiscicákat, akik a billentyűzetre ugrálnak". Ez a kitétel jól rámutatott arra, hogy az állatok korántsem mindig ártatlan, angyali teremtések, és erről mai állatkerti sétám során is megbizonyosodhattam.

Vegyük például a magántulajdon tiszteletét, amelyet ugyebár a Biblia is előir. Tudjuk, hogy az állatok ebben nem mindig jeleskednek, különösen, ha ennivalóról van szó. A Derby kenguruk kifutójában például meglepetten fedeztem fel egy kacsát. A szárnyas szomszédos tavacskájuktól ruccant át, hogy az ebédelő kenguruk orra elől lenyúljon egy-egy szelet salátát.

A gondozók tiszteletben tartásánál is vannak hiányosságok. Azt gondolnánk például, hogy tisztességes sörényes hangyász odamegy vagy legalábbis reagál valamit, ha gondozója hivja. A mi állatkerti példányunk azonban oda se bagózott, tovább grasszált a kerités mellett, orrát minduntalan kidugva a hálón. Az óriásvidrák láthatóan semmibe vették azt a munkát, amivel az állatkert személyzete otthonosabbá próbálta tenni szállásukat. Ők ugyanis forgácsot szórtak le a padlóra, hogy eltakarja a hideg és kemény betont. A nagyobbik óriásvidra azonban - egy, macskákéhoz kisértetiesen hasonló őrjöngési rohama során - kiugrott a medencéből, a kifutó sarkába rohant, széttúrta a szépen elteritett forgácsot, majd visszasiklott a vizbe.

Rosszalkodásban azonban ma is a makik vitték el a pálmát - a szó szoros értelmében. A makiházba lépve két igen szomorú gondozót pillantottam meg, akik egy kettétört növény fölött sajnálkoztak. Hamarosan kiderült, hogy a megmaradt növények is veszélyben vannak. Az ágon ülő makik egyike ugyanis rendkivüli érdeklődést kezdett mutatni a legyezőpálma levele iránt. Alaposan megvizsgálta, majd elkezdte módszeresen szétszedni, egyenként húzva le a csikokat. A sétaútról csak azt lehetett látni, hogy a levél remeg, kétoldalt pedig kicsiny kezek tépik egyre kisebbre...

Tardos, a túramacska

Tardoson hosszú időbe telt, míg elértünk a kocsmához, ezért még én sem vetettem fel, hogy előbb barátkozzunk a szomszédos udvarban kuporgó macskával. Miután megettük szendvicseinket, végignéztük a tévé aktuális gyerekműsorát és a GPS-em jel utáni kétségbeesett keresése közben 14 kilométert ráhúzott a megtett útra (ezt utóbb sikerült törölni), elindultunk, de a macskát már nem láttam. Amint azonban az elvben jelzetlen zöld jelzésen beértünk az erdőbe, valaki odakiáltott hátulról: - Itt a macskád!

Fiatal ezüstcirmos kandúrka vágtatott el a lábaink alatt, elérte a csoport elejét és hízelegni kezdett. Persze mindenki megsimogatta, sőt Tóni bemutatta rajta, hogyan viszi a cicamama a kölykeit:

Lehetséges, hogy ezek után a cica Tónit a mamájának tekintette, mert nem tágított mellőle. Előreszaladt az ösvényen, olykor hátrapillantott, megyünk-e már. Ha olykor letért a jelzésről, egyetlen szavunk elég volt, hogy visszatérítse. És persze minden megállásnál kikövetelte a simit. Egyre reménykedtünk, hogy visszafordul (az előző faluban is kísért minket egy fekete macsek, de csak a területe határáig), de úgy tűnt, neki még nincs kijelölt területe. Attila és Sanyi már hessegetni próbálta, teljesen eredménytelenül. Amikor kereszteztük a tardosi műutat és macskánk nem indult haza rajta, szembe kellett néznünk a lehetőséggel, hogy végig elkísér minket.

Ez a lehetőség új feladatokkal állított minket szembe. Először is nevet kellett adni az állatkának: viszonylag gyorsan a Tardos mellett döntöttünk. Azután ki kellett találni, melyikünk vigye haza. Tóni volt az első számú jelölt, bár Hörbi neve is felmerült, csak neki ugye még Budapestről is vonaton kellett volna vinnie őt. A szállítás módját is meg kellett oldanunk: Hörbi előhalászott egy újrahasznosítható bevásárlószatyrot (nem derült ki, miért ilyennel jár túrázni), amelyben szerinte macska is szállítható. Bennem felmerült, hogy ki kéne próbálni még túra közben, de ez végül nem történt meg.

Pedig lehet, hogy Tardos örült volna neki. A jól járható jelzésről ugyanis időközben letértünk egy igen sáros szekérútra, amelyen már nehezebben esett a haladás. A cica olykor úgy próbálta elkerülni a sarat, hogy az út mentén kivágott fák törzsein ugrált egyikről a másikra, de olykor kénytelen volt a sarat dagasztani. Érezhetően fáradt: már nem előttünk szaladgált, hanem a menet végén baktatott, szépséges ezüstcirmos bundáját belepte a sár. Egy kis szakaszra ölbe vettem, hogy pihenjen egy kicsit, de lekérezdkedett. Hamarosan rájöttem, miért: meglátott egy rozoga autót az út mellett. Két favágó táborozott ott, éppen tüzet raktak. Tardos először megszimatolta az autó alvázát, majd a tűz közelébe húzódott: örült, hogy végre megmelegedhet és megpihenhet valahol. Elmeséltem történetét a favágóknak, akik szerint valaki kitehette a cicát, bár ezt ők is felháborító gyakorlatnak találták. A döntés innen Tardos kezében volt, és ő a kényelmesebb megoldást választotta: ott maradt a favágókkal. Csak remélem, hogy velük vagy valaki mással visszament a faluba és azóta is sok simogatást kap régi vagy új gazdájától.

A 209-es rejtélye

A határidőnaplóm szerint Brendan védésének helye: Nádor utca 9, 209-es terem. Eleve adódik egy olyan probléma, hogy a Nádor utca 9-ben két épület is található: a Monument Buildingben és a Faculty Towerben külön számozzák a termeket, sőt különböznek az emeletek is (a Monument Buildingben félemelet is van, ezért ami a Faculty Towerben második, az ott csak első). Mindenesetre a Faculty Towert próbáltam meg először, mert ott a 9-es végű termek mindig a lift mellett a sarokban nyilnak. De nem ám a másodikon! A 209-es helyén a könyvtárosok magánbejárata volt, ahová tilos a bemenet. Átmentem tehát a Monument Buildingbe, felmásztam egy emeletet és keresni kezdtem a 209-est. Meglepő módon voltak termek 201-től 208-ig, meg egy 210-es (bár az valami iroda), csak 209-est nem találtam. Megkérdeztem valakitől, de ő se tudta megmondani, hová tűnt a hiányzó terem.

Visszamentem a Faculty Towerbe, és fel is fedeztem egy térképet a lift mellett. A térképen kétséget kizáróan szerepelt egy 209-es, a japánkert oldalában, a többi teremmel ellentétes oldalon. Kérdés, hogy jutok oda?
Ekkor jelent meg Frank.
-Szia, minden rendben?
-A 209-esbe akarok eljutni, de nem tudom, hogyan.
Frank is megnézte a térképet.
- Olyan, mintha ez az ajtó vezetett volna oda - mutatott a könyvtár hátsó bejáratra.
- De most már biztos nem vezet, mert itt tilos a bejárás. Nem lehet, hogy a japánkertből nyilik?
- A japánkertből nem nyilik semmi. Biztos, hogy nem a Monument Building 209-est keresed?
- A Monument Buildingben nincs 209-es. - Benéztem a lépcsőházba, hátha egy titkos folyosó vezet ki a 209-eshez, de persze nem találtam ilyet. Frank bocsánatot kért és elsietett az órájára, én meg leültem és megnyitottam az emaileket, hátha azoktól okosabb leszek. Az is lettem: kiderült, hogy a 201-es termet kell keresnem (Monument Building). Ezt korábban már megtaláltam, de nem nyitottam be, mert az volt kiirva rá, hogy a Marie Curie Filmakadémia képzését tartják benne. Kicsit gondolkoztam, hogy negyedórás késéssel nagyon bunkóság-e beesni egy védésre, aztán úgy döntöttem, megpróbálom. Odamentem a 201-eshez, benyitottam - és a Marie Curie Filmakadémia képzésén találtam magam.

Utóbb kiderült, hogy nemcsak a termet néztem el, hanem a dátumot is: Brendan védése jövő héten lesz. Az viszont még mindig nem derült ki, hogyan lehet bejutni a 209-esbe...