Ahogy a meteorológia jósolta, este 9-kor eleredt az eső. Egyelőre nem durván, de azért a nézők egy része esőkabátot öltött. Mi viszont csak megkértük a pincért, hogy nyissa ki fölénk az ernyőt; így nemcsak védve voltunk a záportól, hanem a kilátást sem zavarta többé.
A 9 órás eső hamar elállt, valamivel 10 előtt viszont durván rákezdett a zivatar. Hiába ültünk fedél alatt, Tündit elérték a falról visszaverődő esőcseppek. Kölcsönadtam neki az ernyőmet, így most egy ernyő alatt üldögélt, háta mögött egy másik ernyővel, és hallgatta a zenét.
Sajnos nem sokáig - 10 körül a szervezők bejelentették, hogy a vetítésnek vége (szerencse, hogy nem krimit adtak, most nem tudnánk, ki a tettes). Mi viszont épp megrendeltük a második kört; Tündi a gyömbéres fröccsébe ezúttal egy nagy szelet gyömbért is kapott, valószínűleg szívatásból, de rajta nem tud egy mixer kifogni: kivette a szeletet és rágcsálni kezdte csak úgy magában. Úgy vélte viszont, hogy így már nincs sok értelme kint maradni.
- És bent van hely? - kérdeztem, mert érkezésünkkor kint ezt az egy szabad asztalt találtuk.
- Persze, tök üres az egész.
Beültünk egy zöld műbőr sarokkanapéra (teljesen jól passzolt a most látott film hangulatához) és folytattuk a beszélgetést, amikor egy izgatott pincér jött oda hozzánk és megkérdezte, mi ültünk-e kint az egyes asztalnál. Elfelejtettük ugyanis szólni neki, hogy bejövünk, és egy pillanatra megrémült, hogy leléptünk fizetés nélkül (a poharainkkal együtt).
11 felé úgy döntöttünk, ideje hazamenni.
- Esik még? - kérdeztem.
- Biztos, különben miért lenne itt ennyi biciklista - mutatott Tündi két társaságra, akik láthatóan az eső elől húzódtak be az árkádok alá. Kilépve azonban azt tapasztaltuk, hogy már nem esett. A biciklisták bizonyára még esőben menekültek a múzeumi negyedbe, és nem jutott eszükbe ellenőrizni, hogy biztonsággal kimehetnek-e már.
