Nemrég emailt kaptam egy amerikai úriembertől: saját meséjét szeretné nálunk kiadatni, le is fordította magyarra, és engem kért meg lektorálásra. Mint kiderült, a fordítás google translate útján történt, így nekem - és blogom olvasóinak - végre lehetőségünk nyílik megismerni e fantasztikus eszköz eredményeit. Íme néhány mondat a meséből angolul és magyarul, a teljesség igénye nélkül (a leendő olvasóktól ezúton is elnézést kérek a spoilerekért).
Once upon a time, there was a magical kingdom named Evergreen. - Egyszer régen, volt egy mágikus királyság nevű Örökzöld.
“Whoever saves Princess Elena may marry her, - Aki megment Princess Elena is feleségül,
In a nearby village, lived a young man named Earnest. - Egy közeli faluban, élt egy fiatalember nevű Earnest.
Earnest followed the trail of the carriage to a dark tower. - Earnest követte a nyomát a kocsi sötét tornyot.
I’d better keep an eye on him. - Fogom tartani a szemem őt
A huge grizzly bear blocked the entrance. - Egy hatalmas grizzly medve blokkolta a bejáratnál.
Bears like honey. - A medvék, mint a méz.
bees flew out of the hive and stung him. - a méhek kirepült a kaptár, és leszúrta őt.
Earnest made some grass smoke - Earnest égett néhány gallyak
I’m great at hiding - Én vagyok képes elrejteni a legjobb,
Gallant tried to swim past the octopus - Gallant megpróbált úszni múlt a polip
There’s no way I can run up there - Nem tudok járni egészen
Race you to the top - Én el fogja érni a felső első
The doors to the tower opened and Princess Elena emerged. - A torony ajtó kinyílt, és a hercegnő Elena alakult ki.
We’re so glad you’re safe and sound - Örülünk, hogy Ön biztonságos és egészséges
I name you Prince Gallant. - Neked adom a címet herceg Gallant.
King Rufus was pleased his daughter was happy and safe. - A király örült, hogy lánya volt, boldog és biztonságos
We’re going to be very happy here - Mi lesz, hogy nagyon boldog itt
I now pronounce you married - Kijelentem hogy Ön házas
2014. július 31., csütörtök
2014. július 28., hétfő
Fogadósné, aranyvirág
Fertőhomoki szállásunkkal abszolút meg voltunk elégedve. A szobákhoz volt közös nappali, konyha és hűtő, utóbbi tetején megérkezésünk után nem sokkal hívogató gyümölcskosár jelent meg. A pincérlány elmondta, hogy ugyan nincs mára vegetáriánus vacsora, de a meglevő ételekből kombinálható ilyesmi (pl. rizs vagy galuska gombás szósszal), sőt szívesen csinálnak nekünk grillezett zöldségeket. Egyúttal azt is megkérdezte, hányra kérjük a reggelit és mit. Hárman rántottát kértünk, Zoli hidegtálat. A pincérlány szabadkozott, hogy a kávéért külön kell majd fizetni, de Zoli megnyugtatta, hogy neki a reggeli kávé bármennyit megér.
Másnap reggel Andrással azon tanakodtunk, bejelentsük-e a szemközti kertben észlelt tüzet (ld. a "Szárazföldi patkányok a Fertő-tónál" c. bejegyzést), és úgy döntöttünk, a fogadó személyzetétől kérünk tanácsot. A konyhában talált hölgy kijött ugyan, de ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint mi. Megkérdezte viszont, hogy itt lakunk-e vagy kerékpárral jöttünk (ez utóbbi éles logikára vallott, minthogy egyikünknél se volt kerékpár). Miután megerősítettük, hogy ott lakunk, megkérdezte, kérünk-e reggelit. Némileg megütközve közöltük, hogy már előző nap kértünk, és elismételtük a rendelést. (Az rejtély, hogy ha ezt nem tudta, milyen célból sült a hagyma a konyhában.) Megkérdezte, mit kérünk a hidegtálra, de mivel mi nem voltunk illetékesek, a kérdést nyitva hagytuk. Ehelyett felmentünk Zoliék szobájába, és miután onnan is megtekintettük a tüzet, javasoltuk Zolinak, hogy menjen le és világosítsa fel a hölgyet, aki szemlátomást a tulajdonos volt (ezt abból gondoltuk, hogy az előző esti felszolgálót "kis pincérnőm"-ként emlegette).
A fogadósné vélhetően azt se tudta, hogy "kis pincérnője" fel akarta hozni a reggelinket, így inkább lementünk. Zoli megkapta a hidegtálat, rajta paradicsomszeletekkel, amelyek egy részét HZS rögtön lenyúlta. A fogadósné meglepő sebességgel kapcsolt, és megkérdezte, kérünk-e mi is paradicsomot. A hölgy megkérdezte, kérünk-e teát, és mikor az elérhető fajtákat kérdeztük, ezt felelte:
-Van hibiszkuszos, gránátalmás meg még valamilyen.
Megerősítettük, hogy a gránátalmás mindannyiunknak megfelel, így hamarosan ki is hozott három adag forró vizet - hibiszkuszos-gránátalmás filterekkel. Zoli kávéja viszont csaknem megoldhatatlan probléma elé állította, kiderült ugyanis, hogy nem tudja kezelni a kávégépet. Végül hátulról hozott ki neki egy csészével és nem számított fel érte pénzt; úgy tippeltük, hogy saját kotyogós kávéfőzőjén főzött le neki egy adagot. Ahhoz is némi segítségre volt szüksége, hogy elővadássza a hűtőből a gyümölcslét. A legnagyobb gondban azonban akkor volt, mikor közöltük, hogy szeretnénk kifizetni a szállást. Azt eleve nehezen értette meg, hogy Zoliék az előző esti vacsorájukat akkor kifizették, mi viszont hozzáírattuk a számlához. A végső csapás az volt, mikor megtudta, hogy kártyával akarunk fizetni. A kávégép mellett ugyanis ehhez a géphez sem értett.
Másnap reggel Andrással azon tanakodtunk, bejelentsük-e a szemközti kertben észlelt tüzet (ld. a "Szárazföldi patkányok a Fertő-tónál" c. bejegyzést), és úgy döntöttünk, a fogadó személyzetétől kérünk tanácsot. A konyhában talált hölgy kijött ugyan, de ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint mi. Megkérdezte viszont, hogy itt lakunk-e vagy kerékpárral jöttünk (ez utóbbi éles logikára vallott, minthogy egyikünknél se volt kerékpár). Miután megerősítettük, hogy ott lakunk, megkérdezte, kérünk-e reggelit. Némileg megütközve közöltük, hogy már előző nap kértünk, és elismételtük a rendelést. (Az rejtély, hogy ha ezt nem tudta, milyen célból sült a hagyma a konyhában.) Megkérdezte, mit kérünk a hidegtálra, de mivel mi nem voltunk illetékesek, a kérdést nyitva hagytuk. Ehelyett felmentünk Zoliék szobájába, és miután onnan is megtekintettük a tüzet, javasoltuk Zolinak, hogy menjen le és világosítsa fel a hölgyet, aki szemlátomást a tulajdonos volt (ezt abból gondoltuk, hogy az előző esti felszolgálót "kis pincérnőm"-ként emlegette).
A fogadósné vélhetően azt se tudta, hogy "kis pincérnője" fel akarta hozni a reggelinket, így inkább lementünk. Zoli megkapta a hidegtálat, rajta paradicsomszeletekkel, amelyek egy részét HZS rögtön lenyúlta. A fogadósné meglepő sebességgel kapcsolt, és megkérdezte, kérünk-e mi is paradicsomot. A hölgy megkérdezte, kérünk-e teát, és mikor az elérhető fajtákat kérdeztük, ezt felelte:
-Van hibiszkuszos, gránátalmás meg még valamilyen.
Megerősítettük, hogy a gránátalmás mindannyiunknak megfelel, így hamarosan ki is hozott három adag forró vizet - hibiszkuszos-gránátalmás filterekkel. Zoli kávéja viszont csaknem megoldhatatlan probléma elé állította, kiderült ugyanis, hogy nem tudja kezelni a kávégépet. Végül hátulról hozott ki neki egy csészével és nem számított fel érte pénzt; úgy tippeltük, hogy saját kotyogós kávéfőzőjén főzött le neki egy adagot. Ahhoz is némi segítségre volt szüksége, hogy elővadássza a hűtőből a gyümölcslét. A legnagyobb gondban azonban akkor volt, mikor közöltük, hogy szeretnénk kifizetni a szállást. Azt eleve nehezen értette meg, hogy Zoliék az előző esti vacsorájukat akkor kifizették, mi viszont hozzáírattuk a számlához. A végső csapás az volt, mikor megtudta, hogy kártyával akarunk fizetni. A kávégép mellett ugyanis ehhez a géphez sem értett.
2014. július 25., péntek
A kertész macskája?
Nem tudom igazából, mi a foglalkozása Foltocska haverom gazdájának, de a kisállat mai viselkedése erősen Lope de Vega: A kertész kutyája című darabját idézte föl bennem.
Foltocskát régóta ismerem: bájos teknőctarka macskahölgy, aki az Almássy tér egyik házának földszintjén lakik, és rendszeresen kiül a külső ablakpárkányra. Lakótársa is van egy hatalmas cirmos személyében, akit bojtos füle miatt Óriásbojtnak neveztem el. Eddig mindkettőjükkel arra korlátozódott a viszonyom, hogy odanyújtottam az ujjamat, ők megszagolták, de simogatni nem hagyták magukat. Foltocskával ma is ez történt, Óriásbojt azonban a szokásosnál engedékenyebb hangulatban volt. Miután kijött az ablakpárkányra és felnyújtottam a kezemet, hozzádörgölődzött a rácshoz. Én ezt simogatási engedélynek vettem, és a jelek szerint annak is szánták: Óriásbojt hagyta a fejét megsimogatni, majd hanyatt dobta magát (ami méretét tekintve jelentős teljesítmény volt a keskeny külső ablakpárkányon). Alig tudtam meggyőzni, hogy most már indulnom kell dolgozni. Ahogy ismét elmentem Foltocska előtt és odaköszöntem neki, ő rám fújt. Odanyújtottam az ujjamat, hátha ő is simogatást szeretne, de ehelyett megütötte a mancsával és ismét fújt. Láthatóan felháborította, hogy Óriásbojtot simogattam és nem őt. Na de ő volt az, aki nem engedte...
Foltocskát régóta ismerem: bájos teknőctarka macskahölgy, aki az Almássy tér egyik házának földszintjén lakik, és rendszeresen kiül a külső ablakpárkányra. Lakótársa is van egy hatalmas cirmos személyében, akit bojtos füle miatt Óriásbojtnak neveztem el. Eddig mindkettőjükkel arra korlátozódott a viszonyom, hogy odanyújtottam az ujjamat, ők megszagolták, de simogatni nem hagyták magukat. Foltocskával ma is ez történt, Óriásbojt azonban a szokásosnál engedékenyebb hangulatban volt. Miután kijött az ablakpárkányra és felnyújtottam a kezemet, hozzádörgölődzött a rácshoz. Én ezt simogatási engedélynek vettem, és a jelek szerint annak is szánták: Óriásbojt hagyta a fejét megsimogatni, majd hanyatt dobta magát (ami méretét tekintve jelentős teljesítmény volt a keskeny külső ablakpárkányon). Alig tudtam meggyőzni, hogy most már indulnom kell dolgozni. Ahogy ismét elmentem Foltocska előtt és odaköszöntem neki, ő rám fújt. Odanyújtottam az ujjamat, hátha ő is simogatást szeretne, de ehelyett megütötte a mancsával és ismét fújt. Láthatóan felháborította, hogy Óriásbojtot simogattam és nem őt. Na de ő volt az, aki nem engedte...
2014. július 22., kedd
Szárazföldi patkányok a Fertő-tónál
Már akkor majdnem 30 fok volt, mikor reggel megálltunk a Blahán, HZS-ék kocsijára várva, és már nagyon vágytam a légkondira. András se tudta, milyen autót keressünk, úgyhogy minden arra járó járművet megvizsgáltunk. Amikor a Somogyi Béla utcából kikanyarodott egy autó és a sofőr kilengette a kezét az ablakon, András lelkesen visszaintegetett és majdnem beszállt, de időben rájött, hogy két vadidegen ül az autóban.
HZS-ék negyedórás késéssel érkeztek és bejelentették, hogy nincs a kocsiban se CD-játszó (ezt mondjuk megkérdezhettem volna, mielőtt zenét hozok), se légkondi. Ez utóbbit különböző módszerekkel próbáltuk ellensúlyozni az út során. Volt, hogy lehúztunk minden ablakot, de HZS-t zavarta a huzat. Felhúzott ablaknál meleg volt és még a nap is besütött. Zoli megpróbált függönyt varázsolni az ablakra először egy pólóval, amit kézzel tartott oda, aztán a törülközőjével; ez utóbbihoz odahajtotta az autó elülső napellenzőjét, de miután nem sikerült a törülközőt rendesen odakötöznie, ekkor is folyamatosan fognia kellett.
Az igazából csak egy héttel korábban derült ki, hogy nem kenuzni, hanem kajakozni fogunk. Ez azért okozott nehézséget, mert négyünk közül még egyikünk se csinálta. HZS talált egy oktatófilmet a kajakról, amiből ő és én csak az alapvető technikákat néztük meg, András viszont alaposan áttanulmányozta, mit kell csinálni fejreállás esetén, és parázni kezdett, hogy neki ez az eszkimó-forduló nem fog menni. Zoli hasonló félelmek miatt döntött úgy, hogy inkább egyszemélyes kajakban menne, mert kétszemélyesnél nem tudhatja, hogy a másik mennyire pánikol be borulás esetén (mondjuk mivel ebben a változatban nyilván HZS-vel lett volna együtt, nem nagyon láttam alapját a félelmének, de hátha ő tud valamit, amit én nem). Jómagam azon paráztam, nehogy vízre érzékeny tárgyaim elázzanak egy felborulás esetén. A GPS-t és tartalék elemeit lezárható nejlonzacskóba tettem, és hosszasan haboztam, hogy levegyem-e a karórámat: ha nem veszem le, esetleg elázik (egy korábbi órám ezt már eljátszotta a Tiszában), ha viszont leveszem, nem tudjuk, mikor kell visszavinni a hajókat. Végül vállaltam a kockázatot és magamon hagytam.
András megkönnyebbülve látta, hogy a tengeri kajaknál nem lyukba ül be az ember, így felborulásnál is könnyebb kikászálódni. Csak HZS kapott hagyományos kajakot, miáltal a mi járműveinket tengeri uborkának titulálta. Miután sikerült valahogy bemásznunk a járművekbe, elindultunk, párhuzamosan egy Happy Cat nevű katamaránnal, amelynek fedélzetén nevével ellentétben egy kutya tartózkodott két gazdájával. Azután a Happy Cat leállt valahol a nádas szélén, mi meg becsusszantunk egy folyosón. Végtelen nyugalom és harmónia fogadott, annyira körülvett a nádas, hogy igazából nem is láttunk kivezető folyosókat. HZS (úgy is, mint Kapitány, avagy Nagy Fehér Főnök) elindult abba az irányba, amerre a kijáratot sejtette, de több öblöcskét is tévesen néztünk átjárónak, míg kikeveredtünk a nádasból.
Ismét a nyílt vízre érve útitársaink kreatív kajakozási technikákat mutattak be. Például egymás mellé eveztek, összefogták a két hajót és megpróbáltak közösen haladni velük, kevés sikerrel. Zoli (Fürge Szarvas Nagyfőnök, illetve kajakos minőségében Fürge Vidra Nagyfőnök) olykor hátrafeküdt a hajóban és nyugdíjas turistát játszva fekve evezett; máskor a kezével padlizott előre a hajó két oldalán. Ezt a módszert HZS is átvette, „áj em dö viking!” felkiáltással.
A nap megkoronázásaként este elmentünk még sétálni a faluban. Nekem ebben fontos motiváció volt a cicakeresés. Találtunk is egy igen barátságos, cirmos-fehér foltos cicácskát, aki nagyon kívánta a gondoskodást (mint kiderült, kiscicákat várt). Szerencsére alacsony fakerítés mögött feküdt, így afölött átnyúlva meg tudtam simogatni a fejecskéjét, a lécek között átpréselve a kezemet pedig az oldalát is. Zoli egy darabig figyelte az ügyködésemet, majd megkérdezte:
- Tulajdonképpen mit csinálsz? – és a ház falához ment. A kerítés és a ház között ugyanis fél méteres rés volt, amin simán be lehetett lépni és a cicával egy térben folytatni a simogatást. Mentségemre legyen mondva, hogy ez a lehetőség a cicának is csak ekkor tűnt fel, és örömmel ki is jött a kerítés külső oldalára.
Sokkal kevésbé kellemes élmény ért másnap reggel, futásból visszaérkezve ugyanis a szállásunkkal szemközti telek végében (vagy már azon kívül?) tüzet pillantottam meg. Nem úgy festett, mint amit grillezéshez gyújtottak, és egyébként se volt körülötte ember. Becsöngettem a szemközti házba, de senki se válaszolt. Ezután előkerült András és közölte, hogy az a telek a másik házhoz tartozik, így oda is bekopogtam, de semmi válasz. A panziónk tulajdonosát is megkérdeztük, mit gondol a helyzetről, de nem kaptunk túl sok segítséget (ez amúgy nem meglepő, lásd a következő bejegyzést). Haboztam, hogy hívjam-e a tűzoltókat. Végül elhalasztottam a döntést reggeli utánra. Jól tettem; félórával később az ablakból láttuk, hogy valaki járkál a telken és elaludt a tűz. Vélhetően tehát ő gyújtotta, és nem díjazta volna, ha ráküldjük a hatóságot.
Hazafelé meg akartuk nézni a röjtökmuzsaji vízimalmot. A panzió tulajdonosa ugyan erről nem tudott semmit, de a röjtökmuzsaji kastélyt ajánlotta látványosságként. A kastély oldalbejárata zárva volt, de a főbejáratnál épp akkor hajtott be egy autó, így nemcsak rácson keresztül láttuk. Bemenni azonban zártkörű rendezvény miatt nem tudtunk, sőt mikor elővettem a fényképezőgépemet, még a kapu is elkezdett bezáródni. Vízimalmot viszont nem találtunk, ezért megkérdeztünk egy helybélit. Ő mondta el, hogy rossz helyen fordultunk le a műútról. Visszamentünk és kerültünk egyet (bár légvonalban párszáz méter lett volna). Itt már rendesen kitáblázták a vízimalmot, bár nem mindenhol egyértelműen. Andrást nem érdekelte a malom, inkább felült a hintára a közeli játszótéren. Ő járt jól, ugyanis a hosszan keresett malmot zárva találtuk…
HZS-ék negyedórás késéssel érkeztek és bejelentették, hogy nincs a kocsiban se CD-játszó (ezt mondjuk megkérdezhettem volna, mielőtt zenét hozok), se légkondi. Ez utóbbit különböző módszerekkel próbáltuk ellensúlyozni az út során. Volt, hogy lehúztunk minden ablakot, de HZS-t zavarta a huzat. Felhúzott ablaknál meleg volt és még a nap is besütött. Zoli megpróbált függönyt varázsolni az ablakra először egy pólóval, amit kézzel tartott oda, aztán a törülközőjével; ez utóbbihoz odahajtotta az autó elülső napellenzőjét, de miután nem sikerült a törülközőt rendesen odakötöznie, ekkor is folyamatosan fognia kellett.
Az igazából csak egy héttel korábban derült ki, hogy nem kenuzni, hanem kajakozni fogunk. Ez azért okozott nehézséget, mert négyünk közül még egyikünk se csinálta. HZS talált egy oktatófilmet a kajakról, amiből ő és én csak az alapvető technikákat néztük meg, András viszont alaposan áttanulmányozta, mit kell csinálni fejreállás esetén, és parázni kezdett, hogy neki ez az eszkimó-forduló nem fog menni. Zoli hasonló félelmek miatt döntött úgy, hogy inkább egyszemélyes kajakban menne, mert kétszemélyesnél nem tudhatja, hogy a másik mennyire pánikol be borulás esetén (mondjuk mivel ebben a változatban nyilván HZS-vel lett volna együtt, nem nagyon láttam alapját a félelmének, de hátha ő tud valamit, amit én nem). Jómagam azon paráztam, nehogy vízre érzékeny tárgyaim elázzanak egy felborulás esetén. A GPS-t és tartalék elemeit lezárható nejlonzacskóba tettem, és hosszasan haboztam, hogy levegyem-e a karórámat: ha nem veszem le, esetleg elázik (egy korábbi órám ezt már eljátszotta a Tiszában), ha viszont leveszem, nem tudjuk, mikor kell visszavinni a hajókat. Végül vállaltam a kockázatot és magamon hagytam.
András megkönnyebbülve látta, hogy a tengeri kajaknál nem lyukba ül be az ember, így felborulásnál is könnyebb kikászálódni. Csak HZS kapott hagyományos kajakot, miáltal a mi járműveinket tengeri uborkának titulálta. Miután sikerült valahogy bemásznunk a járművekbe, elindultunk, párhuzamosan egy Happy Cat nevű katamaránnal, amelynek fedélzetén nevével ellentétben egy kutya tartózkodott két gazdájával. Azután a Happy Cat leállt valahol a nádas szélén, mi meg becsusszantunk egy folyosón. Végtelen nyugalom és harmónia fogadott, annyira körülvett a nádas, hogy igazából nem is láttunk kivezető folyosókat. HZS (úgy is, mint Kapitány, avagy Nagy Fehér Főnök) elindult abba az irányba, amerre a kijáratot sejtette, de több öblöcskét is tévesen néztünk átjárónak, míg kikeveredtünk a nádasból.
Ismét a nyílt vízre érve útitársaink kreatív kajakozási technikákat mutattak be. Például egymás mellé eveztek, összefogták a két hajót és megpróbáltak közösen haladni velük, kevés sikerrel. Zoli (Fürge Szarvas Nagyfőnök, illetve kajakos minőségében Fürge Vidra Nagyfőnök) olykor hátrafeküdt a hajóban és nyugdíjas turistát játszva fekve evezett; máskor a kezével padlizott előre a hajó két oldalán. Ezt a módszert HZS is átvette, „áj em dö viking!” felkiáltással.
A nap megkoronázásaként este elmentünk még sétálni a faluban. Nekem ebben fontos motiváció volt a cicakeresés. Találtunk is egy igen barátságos, cirmos-fehér foltos cicácskát, aki nagyon kívánta a gondoskodást (mint kiderült, kiscicákat várt). Szerencsére alacsony fakerítés mögött feküdt, így afölött átnyúlva meg tudtam simogatni a fejecskéjét, a lécek között átpréselve a kezemet pedig az oldalát is. Zoli egy darabig figyelte az ügyködésemet, majd megkérdezte:
- Tulajdonképpen mit csinálsz? – és a ház falához ment. A kerítés és a ház között ugyanis fél méteres rés volt, amin simán be lehetett lépni és a cicával egy térben folytatni a simogatást. Mentségemre legyen mondva, hogy ez a lehetőség a cicának is csak ekkor tűnt fel, és örömmel ki is jött a kerítés külső oldalára.
Sokkal kevésbé kellemes élmény ért másnap reggel, futásból visszaérkezve ugyanis a szállásunkkal szemközti telek végében (vagy már azon kívül?) tüzet pillantottam meg. Nem úgy festett, mint amit grillezéshez gyújtottak, és egyébként se volt körülötte ember. Becsöngettem a szemközti házba, de senki se válaszolt. Ezután előkerült András és közölte, hogy az a telek a másik házhoz tartozik, így oda is bekopogtam, de semmi válasz. A panziónk tulajdonosát is megkérdeztük, mit gondol a helyzetről, de nem kaptunk túl sok segítséget (ez amúgy nem meglepő, lásd a következő bejegyzést). Haboztam, hogy hívjam-e a tűzoltókat. Végül elhalasztottam a döntést reggeli utánra. Jól tettem; félórával később az ablakból láttuk, hogy valaki járkál a telken és elaludt a tűz. Vélhetően tehát ő gyújtotta, és nem díjazta volna, ha ráküldjük a hatóságot.
Hazafelé meg akartuk nézni a röjtökmuzsaji vízimalmot. A panzió tulajdonosa ugyan erről nem tudott semmit, de a röjtökmuzsaji kastélyt ajánlotta látványosságként. A kastély oldalbejárata zárva volt, de a főbejáratnál épp akkor hajtott be egy autó, így nemcsak rácson keresztül láttuk. Bemenni azonban zártkörű rendezvény miatt nem tudtunk, sőt mikor elővettem a fényképezőgépemet, még a kapu is elkezdett bezáródni. Vízimalmot viszont nem találtunk, ezért megkérdeztünk egy helybélit. Ő mondta el, hogy rossz helyen fordultunk le a műútról. Visszamentünk és kerültünk egyet (bár légvonalban párszáz méter lett volna). Itt már rendesen kitáblázták a vízimalmot, bár nem mindenhol egyértelműen. Andrást nem érdekelte a malom, inkább felült a hintára a közeli játszótéren. Ő járt jól, ugyanis a hosszan keresett malmot zárva találtuk…
2014. július 13., vasárnap
Csőbe húzott szurikáták
A szurikáták csőbe húzása még azelőtt megtörtént, hogy odaértem volna, egyikük ugyanis épp egy csövön mászott ki. Volt ugyan némi rés a cső vége és a következő kapaszkodó közt, igy az akciófilmekből ismert "majdnem lecsúszik, de aztán visszahúzza magát" megoldással élt:
A többi szurikáta eközben nagy munkában volt. Egyikük természetesen őrködött, a másik egy gödörből próbált kiráncigálni egy húsdarabot, amely saját méretének dupláját tette ki.
A csövön kijött példányt ez eléggé frusztrálhatta; a falat kaparta volna, de az nem volt erre alkalmas, igy megelégedett egy ággal:
Hirtelen az őrszem leugrott a helyéről és izgatottan magyarázott valamit a többieknek. Hamarosan kiderült, mi az izgalom oka: meglkepetésemre egy óriásteknős jelent meg a kifutóban. Egyenesen a gödörhöz ment. Az ott táplálkozó szurikáta az őrszemmel együtt próbált volna még hozzáférni a kajához, de esélyük se volt a teknős mellett, aki békésen falatozni kezdett.
A csőlakó szurikáta úgy látta, hogy ezek után ő eláshatja magát.
Társai azonban okosabbnak bizonyultak. A gödröt a másik irányból közelitették meg, és a végén békésen falatoztak a teknőssel a húsdarab két végén.
A többi szurikáta eközben nagy munkában volt. Egyikük természetesen őrködött, a másik egy gödörből próbált kiráncigálni egy húsdarabot, amely saját méretének dupláját tette ki.
A csövön kijött példányt ez eléggé frusztrálhatta; a falat kaparta volna, de az nem volt erre alkalmas, igy megelégedett egy ággal:
Hirtelen az őrszem leugrott a helyéről és izgatottan magyarázott valamit a többieknek. Hamarosan kiderült, mi az izgalom oka: meglkepetésemre egy óriásteknős jelent meg a kifutóban. Egyenesen a gödörhöz ment. Az ott táplálkozó szurikáta az őrszemmel együtt próbált volna még hozzáférni a kajához, de esélyük se volt a teknős mellett, aki békésen falatozni kezdett.
A csőlakó szurikáta úgy látta, hogy ezek után ő eláshatja magát.
Társai azonban okosabbnak bizonyultak. A gödröt a másik irányból közelitették meg, és a végén békésen falatoztak a teknőssel a húsdarab két végén.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
