Bankmúzeum

Patri azzal a sportszerű nehezítéssel vágott neki lisszaboni sétánknak, hogy összes jelentősebb készpénze egy ötveneurós bankjegy volt. Első állomásunkon, a trópusi botanikus kertben, nem tudtak belőle visszaadni, így én fizettem kártyával. A pávák viszont, Patrit a nagy címletű pénz miatt burzsujnak gondolva, jóval közelebb jöttek, mint ahogy általában eddig tapasztaltam:

Az ötvenest nem tudták felváltani a kávézóban, az étteremben, a könyvárusító sátorban és a papírboltban sem. Így vagy a kártyás fizetés maradt, vagy némi aprópénzt adogattunk egymásnak oda-vissza aszerint, hogy épp ki tartozott kinek. Meglepetésünkre az egyik eladónéni a Franciaországban vert tízcentest se akarta elfogadni, de ennek legitimitásáról végül sikerült meggyőznünk, csak aztán elgondolkodtunk, hogy ő mégis hogy értelmezi az eurózónát.

A papírboltból kijövet szembesültünk azzal, hogy az eddig csak épphogy szitáló eső most már komolyan rákezdte. Hazamenni még nem akartunk, viszont a közelben nem tudtunk múzeumokat.

-          – Figyelj, ahogy jöttünk az utcán, volt ott egy nagy épületen egy plakát, hogy bent van valami kiállítás „Táj és fenntarthatóság” címmel. Lehet, hogy érdekes, és fedett helyen van – vetettem fel.

-         – Szerintem az egy banknak a székháza.

-         – Attól még megnézhetjük, hátha tényleg be lehet menni.

Visszasétáltunk az impozáns palotához, ami valóban egy banknak – mégpedig számlavezető bankomnak, a Santandernek – volt az épülete. Belépve kiderült, hogy az épületben egyrészt múzeum található magának a banknak a történetéről, másrészt valóban van egy időszakos kiállítás, amely főleg a bank birtokában levő tájképekből áll. (A „fenntarthatóság” egy-két modern alkotás, például egy műanyaghulladékból készült teknős, kivételével csak igen áttételesen jelent meg – kétlem, hogy az idősebb Brueghel ismerte volna ezt a szót, mármint holland megfelelőjét – de úgy tűnik, a bank ezzel próbálta letudni a környezetvédelem iránti elköteleződését.) Úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, megnézzük. Patri ismét elővette az ötvenest, de ismét közölték vele, hogy nem tudják felváltani. Ekkor gondoltam, jól meglepem őket, és elővettem a santanderes kártyámat.

-         – Az külföldi kártya? – kérdezte a pénztáros srác.

-        –  Spanyol, de Santander – feleltem, reménykedve, hogy a bank ügyfeleként esetleg kedvezményt kapok. De sajnos semmi ilyesmiről nem volt szó.

-        –  Próbáljuk meg, de az automata nem mindig fogadja el a külföldi kártyákat.

Bedugtam a kártyát az automatába, de tényleg nem fogadta el. Így utolsó euróinkat összekaparva készpénzzel kellett fizetnünk egy bank tulajdonában levő múzeumban, a bank által kibocsátott kártya helyett.

Az egész épületben rajtunk kívül egy darab látogató volt. A biztonsági őrök árgus szemekkel figyeltek minket folyamatosan – lehet, hogy a ruhatárat sem azért ajánlgatták, hogy ne kelljen a kabátunkat cipelni, hanem nehogy besuvasszunk alá egy-egy kisebb festményt. Amikor egyiküket megkérdeztük, merre van a női mosdó, nem útbaigazított, hanem intett, hogy kövessük. Kivezetett minket a kiállításból, egy vastag üvegajtó mögé.

-         – Lehet, hogy bevisznek a páncélterembe – találgattam. – Mit is mondtál reggel arról, hogy a farsanghoz csak úgy tudnál megfelelő termet kibérelni, ha kirabolsz egy bankot?

-        –  Vagy lefekszem Mészáros Lőrinccel.

-        –  Hát nem valószínű, hogy ő lenne itt a folyosó végén, de a bankrablás még összejöhet.

De nem a páncélterembe, hanem tényleg a mosdóhoz kísértek minket. A biztonsági őr az ajtón kívül szobrozott végig, hogy visszakísérhessen minket a kiállításba.

Anakronisztikus betlehemek

 Az előző télen már írtam arról, hogy Tenerifén a betlehemesek készítői nem feltétlenül veszik figyelembe a történelmi hitelességet. Íme az elmúlt karácsony néhány anakronisztikus vagy más szempontból érdekes darabja.

A kulturális társaság betlehemesében például Mária és József olyan drága anyagokból készült ruhákat visel, hogy ha ezt megengedhették maguknak, akkor igazán nem értem, miért kellett jászolban megszállniuk éjszakára:

Az orotavai főtéren ezzel szemben megtudhattuk, hogy már a Szentföldön is kanári népviseletben árulták a sült gesztenyét:

Sőt, a jelek szerint maga a Szent Család is gesztenyét sütött, miközben cicáik a tűznél melegedtek:

A legextrémebb változat azonban az a városka volt, amelyben Jézus születésekor már állt a katolikus templom, sőt a pap és a ministránsok körmenetet tartottak, miközben az így felszabadult játékvonatot (!) és hintalovat kiscicák vették birtokukba.

A Három Cukrosbácsik bevonulása

 Spanyolországban ugye a Háromkirályok hozzák a gyerekeknek az ajándékokat január 6-án, és ennek megfelelően január 5-én délután és este minden város különböző programokat szervez. Miután az volt a hírverés, hogy a mi városunké az egyik legnagyobb, a déli parton élő ismerőseink is felkerekedtek, hogy csatlakozzanak az ünnepléshez.

A terv az volt, hogy a parádé előtt beülünk valahova borozni, ám az általam javasolt mindkét étterem zárva volt. ("Ezeknek az embereknek semmi üzleti érzéke?" - mérgelődött még délután az egyik szomszéd néni, aki kedvenc kávézójával járt így.) A harmadik hely tömve volt, de szerencsére negyedik próbálkozásra találtunk egy helyet, ami félóra múlva zárt, így már nem is voltak sokan, de inni még lehetett. Utána lementünk a főtérre, ahol már napközben kordonokat állítottak fel, azok mögött tolongott a nép a felvonulásra várva. Barátaink azt olvasták, hogy a Háromkirályok egy csomó cukorkát és sípot fognak osztogatni. Én mondjuk a sípra gyúrtam - tüntetéseken jól jön az ilyesmi - ők viszont nem vacsoráztak, ezért nagyon reménykedtek a cukorkákban. 

Végre meghallottuk a zenét és hamarosan megérkezett a menet. A felvonulók láthatóan nem korlátozták magukat a karácsonyi tematikára: volt ott az avataroktól a Mancs Őrjáraton át a dinókig mindenféle szerzet. 

Mindhárom napkeleti bölcsnek saját kocsija volt, és már messziről láttuk, hogy körülöttük valóban cukorkák repkednek a levegőben. Attila előrelátóan levette a szemüvegét, de szerencsére a repülő tárgyak nem bizonyultak túl keménynek: kicsi, rúd alakú zselés cukorkák voltak mindenféle ízben. Körülöttünk is záporozni kezdtek, mire a fiúk lehajoltak meg nagyobb hévvel szedegették őket a földről, mint a körülöttünk levő gyerekek. 

- Nincs több cukorka? - kérdezte Misi.

- Lehet, hogy a földön még van, nézzetek körül.

Az első napkeleti bölcs (spanyol sorrend szerint vélhetően Menyhért) továbbhaladt, és egy darabon ismét gyalogos menetelők következtek, köztük valamiért egy fél oroszlán.

- Már látom a következő kocsit! - jelentette Attila.

- És dobálnak róla cukorkát?

- Hihetetlenek vagytok! - csóváltam a fejem. - Felnőtt emberek itt állnak a Háromkirályok vonulásán, és csak a cukorka érdekli őket!

A Gáspár már jóval több cukorkát dobált és jóval lendületesebben:

Az egyik tényleg ijesztően koppant a szemüvegemen, bár kárt nem okozott benne. Záporoztak a cukorkák, még a hajamba is került, és a földre esetteket is egész jól lokalizáltuk már, de a fiúk kezdtek megcsömörleni.

- Még az alsónadrágomban is cukorka van! - jelentette be Misi. Zolinak egész más volt a problémája.

- Ez a fickó itt mögöttem hétéves korában nagyon beteg volt.

- Tényleg?

- Igen. Hiányzott az iskolából, amikor a pontot tanulták.

Az utolsó kocsin Baltazár előrelátóan segédet is fogadott, hogy még hatékonyabban tudja terjeszteni az igét, mármint az édességet.

  A biztonság kedvéért elfordultam, a szemüvegem épségét megóvandó. Társaim már egyáltalán nem kértek cukorkát, de azért továbbra is lelkesen szedegették össze. A felvonulás végén két maroknyit adtak nekem azzal, hogy Andrásnak küldik. Még mindig van belőle a szekrényben.