Reconquista

 Andrást szórakoztatom a spanyol történelemről szóló könyvem beszólásaival, ezúttal a reconquistáról:

- "Nem igazán lehet megmagyarázni, miért telt nyolc évszázadba visszafoglalni azt, amit két év alatt veszítettek el."

- Hát mert ezek spanyolok - felelte András.

- Folyton megálltak kávézni?

- A királynő megkérdezte: "Mikor foglaljuk már vissza a területeket?", ők meg azt felelték: "Mañana!"

Eltájolódva

 A múltkor derültem magamban Sonján, amikor a GPS-ére panaszkodott, amiért az olyan utasításokat ad, hogy "fordulj délnek", mert hát honnan a nyúlból tudja, merre van dél? Amellett, hogy egy túrázó számára hasznos készség, ha be tudja lőni az égtájakat, Tenerifén ez azért sem túl bonyolult, mert szinte mindenhonnan látszik az óceán. Elég tehát tudni, a sziget melyik részén vagyunk éppen, és az óceánhoz képest belőhetjük az égtájakat (pl. Güímar keleti part - az óceán keletre van - akkor megyünk délnek, ha az óceán a bal oldalunkon van). 

Nem sokkal később azonban nekem még jobban sikerült eltájolódnom, amikor el akartunk menni Las Teresitas strandjára. Ilyenkor én korábban indulok és futok, amíg még nincs túl meleg, András pedig később jön utánam. Csakhogy a buszon ülve szembesültem vele, hogy beütött a calima, vagyis a szaharai por, ami miatt valószínűleg a strandolás sem lesz túl kellemes. A buszból kinézve konkrétan ezt láttam:

Messengeren megkérdeztem Andrást, hogy mi legyen, és mellékeltem hozzá a fenti képet azzal, hogy "ilyen a nap". Aztán elkezdtem gondolkodni: biztosan a napot látom? Amellett, hogy nem nagyon világít, nemrég kellett felkelnie, még nem lehet ilyen magasan. Ezért újabb üzenetet írtam:

"De lehet, hogy a hold."

András segítőkészen eloszlatta bizonytalanságomat.

"Ez a nap."

"Ó kösz, tudod, nem vagyok idevalósi

""

Birkák kontra csirkék

 - Mi ez a zaj?

A völgy aljából fura, ritmikus zaj hallatszott, mintha egy technópartit tartanának odalent. Azonban - bár Bécsben a Duna-szigeten egyszer belefutottam egy rave-be - ezt nem tartottam túl valószínűnek. Mikor leértünk, fény derült a rejtélyre. A szakadék alján csörgedező patak ugyanis tele volt békákkal, az ő dalukat hangosították fel a meredek sziklafalak.

Miután visszamásztunk a hegyre, az egyik kisebb platón egy tanyát találtunk, mellette egy elkerített részen egy csomó birka és csirke szaladgált, távolabb egy megkötött kutya üdvözölt minket ugatva.

Daniela lelkesen bégetni kezdett nekik, amire ők úgy bámultak, mint birkák az új kapura; vélhetően Daniela valami totál oda nem illő dolgot mondott birkául. A természeti kincseikre büszke tinerfeñók közül hárman is elmagyarázták nekem, hogy ez egy speciális helyi birkafaj, amelynek nincsen gyapja, és amely mostanra már a kihalás szélére sodródott.

- Ráadásul bármit megeszik - tette hozzá Jorge. Carlos ennek illusztrálására elővett egy almát, és a Phil által is alkalmazott módszerrel (https://macskamedve.blogspot.com/2023/08/novenyevo-turakutyak.html) darabokat harapott le belőle majd dobott át a kerítésen. A birkák lelkesen rohantak az ételért, de a csirkék se akartak lemaradni. Volt, hogy az egyik különösen szemtelen fekete csirkét egy birkának az orrával kellett arrébb tolnia, nehogy elegye előle az almát.

Amikor elfogyott az alma, a juhászkutya úgy döntött, a birkák már eleget barátkoztak velünk, és hangosan csaholni kezdett. Noha én nem érzékeltem különbséget a mostani és a korábbi ugatása között, vélhetően ez volt a terelőhangja, mert a juhok egy emberként - azaz egy birkaként - elindultak a hegyfok irányába. A legviccesebb, hogy a csirkék is követték őket; úgy tűnik, errefelé a juhászkutyák egyben csirkészkutyák is.

Az őrült nő az erdőben

 Mielőtt elindult volna a túra, Bea még megejtett egy figyelmeztetést.

- Amikor tavaly erre jártunk, az egyik úton, ami nem hivatalos turistaút, de amúgy nem magánút, átkötés két szekérút között, jött egy őrült nő és azt mondogatta, hogy ez az ő telke és ránk uszítja a kutyákat. De szó szerint bolond volt.

- Te jó ég, és mi történt?

- Jonay beszélt vele és valahogy lenyugodott.

- Instant terápia? - kérdezte Sonja. Rám is hatással volt az információ, Jonayt erről az oldaláról még nem ismertem.

- Jonaynak ilyen képességei vannak? Ez igen hasznos tehetség!

Elindultunk tehát az erdőben elszórt tanyák között, de egyelőre egyik sem tűnt veszélyesnek. Sőt, az egyik gazda segítőkészen még útjelző táblát is felállított azok kedvéért, akik Tokióig vagy Kamcsatkáig terveznek gyalogolni:

Aztán egy ponton elmentünk egy ház előtt, amelynek udvarán egy felsőtestén csak melltartót viselő fiatal nő állt egy kutyával, és mogorván nézte az elhaladó túracsoportot, de nem szólt semmit.

- Nem túl boldog - jegyeztem meg Domingónak, mikor kicsit távolabb értünk.

- Érthető, hogy nem boldog, ha emberek bemennek a birtokára - felelte empatikusan Domingo.

- De hát mi az úton vagyunk!

- Csakhogy ő azt hiszi, az út is az ő magántulajdona.

Amikor kellő távolságba értünk, Bea megerősítette, hogy ez ugyanaz a nő volt, mint múltkor.

- Alsóneműben volt! - jegyezte meg vigyorogva Jesús.

- Eldobom az agyam! - feleltem. - 25 emberből 24 azon parázik, ránk ereszti-e a nő a kutyát, Jesúst meg csak az érdekli, hogy alsóneműben van.

- Végülis, ha melege van, most miért ne vetkőzhetne le? - adta empátiájának újabb bizonyítékát Domingo.

Kábé fél kilométer múlva megláttunk az úton egy táblát, ami a másik oldalról a "magánterület" szöveget tartalmazta. Vagyis eddig tényleg magánterületen voltunk (legalábbis a tábla kihelyezője szerint), de mivel a túloldalon nem állt ilyen tábla, igazából nem tudhattuk.

Kicsit később, már a turistaúton, Sonja hirtelen megkérdezte:

- Az a nő, akiről beszéltetek, szőke volt vagy barna?

- Szőke - felelték többen, bár én barnára emlékeztem.

- Csak mert fut utánunk egy szőke nő.

Hátranéztünk, de szerencsére nem az őrült nő volt az, hanem egy teljesen ártatlan terepfutó, aki hamar leelőzött minket és eltűnt az erdőben.

Spontán karneváli pillanatok

 Los Cristianosban a karnevál kicsit más. Nemcsak azért, mert fáziskéséssel szervezik, hogy ne ütközzön a többi városéval, így amikor máshol már a húsvét előtti körmeneteket tartják, Los Cristianosban akkor van a buli. Hanem mert számos spontán elem is módosítja. Idén ezekből az egyik a szél volt, amely már a készülődés során lefújta pár kocsiról a dekorációt:

Ezt a díszt visszarakták, de a menetben is vonult egy kamion, amelynek díszei letörve hevertek a platón, a hozzájuk tartozó udvarhölgy pedig láthatóan elhagyta a süllyedő hajót, mielőtt elénk érkezett volna.

A csapatok sem voltak mindig szervezettek, voltak, akiknek nem sikerült megjegyezniük vagy egyszerre végrehajtaniuk a koreográfiát. A képen látható sárga tollasokat megelőzte egy ilyen módon bénázó rózsaszín csapat, és azt hittem, ők külön formáció, de egy ponton a rózsaszínek visszaszaladtak a sárgák közé és ott hajtottak végre egy koreográfiát. Biztos kreatívnak gondolták, hogy a karneváli szokásokat megszegve nincsenek mind egyformában, de inkább zavaró volt.

Más csapatokkal is előfordult, hogy előrerohantak, aztán a menetrendezők ismét hátrébb parancsolták őket. Itt épp az R2D2-k tartanak stratégiai megbeszélést.

A nézőközönség is aktívan részt vett a buliban. Előttem egy csapat német hölgy ült, akik az összes egyéni jelmezest hangosan megdicsérték. A naptárlányoknak egyikük odakiabált, hogy pont az ő hónapjában lesz a születésnapja; Elvist megkérték, hogy gitározzon nekik, a zenebohócot pedig, hogy csináljon úgy, hogy fölemelkedjen a nyakkendője.

A piros köpenyes királynőnek megdicsérték csillogó ajkait (ezek a képen pont nem látszanak), mire az öntudatosan felelte:

- Képzeljék, a kormány meg akarta tiltani, hogy csillámport használjak! Még ilyet! Beadattam a Covid-oltást, ezután annyi csillámport teszek magamra, amennyit akarok!

Más felvonulók is bevonták a közönséget, például a félig menyasszonynak, félig vőlegénynek öltözött illető rendszeresen kiválasztott gyerekeket a nézők közül és pózolt velük egy "esküvői fotón".

A karnevál után már a buszra vártam az állomáson, mikor begördült oda az egyik zöldre dekorált kamion, jelmezes utasai pedig leszálltak és spontán utcabált rendeztek a buszállomás kellős közepén.

Könnyek a messengerben

 Írtam Andrásnak Lisszabonba, hogy nyáron esetleg megint elugranék hozzájuk pár napra. Nagy meglepetésemre egy síró szmájlival nyugtázta az üzenetet, majd szövegesen megírta, hogy persze, nagyon örülnek neki. Úgy éreztem, tisztázni kell a helyzetet, ezért megkérdeztem:

"Miért sírsz?"

A válasz:

"Mert tömpék az ujjaim és talán új szemüveg is kell

"

Kisvárosi karnevál

 Budapesti ismerősök sokszor kérdezik tőlem, nem unalmas-e kisvárosban élni. Nos, a városunk lakossága 17 ezer fő (a közigazgatásilag hozzá tartozó falvakat és tanyákat is beleszámítva negyvenezer), de szó sincs arról, hogy unalmas lenne. A karnevál itt ugyanolyan színes, mint máshol, és ugyanolyan kreatív jelmezeket láthatunk a menetben. Még városunk legidősebb lakói sem hagynák ki a bulit:

Az egyik csoport viszont éppenséggel idősotthonnak öltözött, lakókkal és csinos ápolókkal.

Volt egy csapat zumbázó Barbi, mögöttük egy kicsit depressziósnak tűnő Kennel.

Egy egész csapat Csizmás Kandúrral is találkoztunk.

Azoknak pedig, akik végignéznék a róluk szóló rajzfilmet, íme egy kis popcorn.

A Cervantesek csapata nyerte el a jelmezverseny második helyezését.

Karnevál idején az utcán is lehet zuhanyozni.

Aztán itt vannak a kombinált jelmezek. Ez a fickó például egy személyben akarta megjeleníteni az Alice Csodaországban összes figuráját.

Az egyik legkreatívabb megoldás azonban az a patikus volt, aki üzlete hátsó helyiségében szexshopot üzemeltet. Mivel ennek a jelmeznek volt pár korhatáros eleme, előtte álkommandósok próbálták védeni a káros hatásoktól a gyerekeket. A patikaüzlet tetejére pedig a városunk polgármesterének képét függesztették ki - mindenki értse, ahogy akarja.

Kalózok, léggitár és más érdekes karneváli kombinációk

 A nappali karneválon nincs karneváli menet; ehelyett Santa Cruz különböző pontjain színpadokat állítanak fel, mindenhol szól a zene és ellepik az utcákat a jelmezes emberek. Amikor Izával, Márkkal és az előbbi hátán utazó Rózival útnak indultunk az utcákon, számos érdekes jelenetet láthattunk különböző jelmezek találkozásából fakadóan. Ez a két bokszoló például valamiért egy kalózlányt kért fel bírának:

Egy másik kalózpáros épp Szupermannek ad útbaigazítást, ráadásul amiatt is aggódniuk kell, hogy törvényszegő tevékenységük miatt a babakocsijukban tologatott rendőr letartóztatja őket:

- Most már értem, hogy miért vigyorog - jegyezte meg Iza, mikor meglátta a Szentatya kezében a Káma Szútrát.

Íme a bizonyíték, hogy már az őskorban is voltak flamenco-táncosok:

A vikingek lelkesen eszik a hot dogot, ilyesmi az ő idejükben még nem volt.

Egy másik csapat vikingnek hippik adnak útbaigazítást.

Az úszómesterek strand híján a táncolókra sípolnak, de emelvényt azért hoztak magukkal.

A sütiszörnyek süti helyett üdítőt fogyasztanak a járdán (egyébként később a süti is előkerült).

A terrorista dinoszaurusz pedig gépfegyverrel járja az utcákat.

Míg a fentiekből is látható, igen sok kalózt láttunk: lehet, hogy ez tisztelgés volt Tenerife történelme előtt, lehet, hogy a karnevál egyik előre megadott témája. Mindenesetre a kalózjelmezeseknek szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy hogyan biztosítanak hajót maguknak a meneküléshez. Volt, aki babakocsit alakított át ilyen módon:

Akinek nincs babakocsija, kénytelen az ember legjobb barátjára támaszkodni. Persze kis kutyára csak kis hajó fér el, de a semminél jobb.

Amikor Márk bement egy üzletbe sört venni, két színes és belülről már illuminált úriember jött felénk egy felfújható gitárral. Iza mutatni kezdte Rózinak, hogy kell játszani a hangszeren, mire az úriember a kezébe nyomta a gitárt, meghajolt és eltűnt a tömegben.

- Csak úgy ideadta! - mesélte Iza a visszatérő Márknak. Márk szeme felcsillant és átvette Rózit.

- Á, hogy ez így működik? Akkor nem megyünk be egy ékszerboltba?

Öltözködési malőrök Nyugat-Tenerifén és Kelet-Gomerán

 András tulajdonképpen a jó szívének esett áldozatul. Amikor Sztell nem tudta kibontani a tasakos majonézt, fölajánlotta a segítségét - mire a majonéz nagy része a nadrágjára ömlött, ráadásul pont elég kínos helyen. Hiába mondtam, hogy azonnal mossa le szappannal és meleg vízzel, túl sokáig várt vele, így két napig meglehetősen gyanús foltokkal a nadrágján közlekedett.

Még mindig jobban járt azonban, mint az a leányzó, aki mellettem ült a Santiago del Teidébe vivő buszon. Santiago del Teide fő attrakciója a februári mandulavirágzás, így ebben a hónapban tömegek utaznak oda, különösen hétvégén. A buszon annyian voltunk, hogy a babakocsiknak fenntartott helyen is le kellett hajtani az üléseket. Ezek egyikére én ültem le, a másikra pedig egy vékony, lila macskanadrágos leányzó. Ahogy a busz fölfelé kanyargott, a lány hirtelen köhögni kezdett, és már készültem elsütni valami Covidos poént, amikor előrehajolt és nemes egyszerűséggel lehányta maga mellett a padlót, valamint saját kezét és macskanadrágját. Persze mindenfelől előkerültek a papírzsebkendők, amelyeket meglepő módon a lány nem arra használt, hogy a kezét beletörölje, hanem megpróbálta a hányást feltakarítani velük, majd mikor ez hiábavalónak bizonyult, legalább letakarni. Közben továbbra se volt valami jó színben.

- Ha rosszul vagy a buszon, menetiránnyal szemben kellene ülnöd - javasoltam.

- Igen, de azok a helyek mind foglaltak.

- Szerintem ha megkéred, valaki biztos átadja a helyét.

- Nem kell, most már jól vagyok - mondta a lány. Ezt meghazudtolva hamarosan felállt és átült a busz lépcsőjére. Én is odébb mentem, nehogy a hányásszag miatt nekem is felforduljon a gyomrom, bár a jó szellőzés miatt szerencsére nem volt túl durva. A lány megpróbált a lépcsőn ülve menetirányba fordulni, de ez kevésbé sikerült, így visszafordult a busz oldala felé. Közben az egyik megállónál egy pár babakocsival próbált volna felszállni, de miután a sofőr ellenőrizte a fenntartott hely állapotát, meggyőzte őket, hogy a babakocsit tegyék be a csomagtartóba és csak a babával szálljanak föl. Ahogy tovább kanyarogtunk a Teno-hegység útjain, a lilanacis lány egyszer csak újabb akcióba kezdett: a lépcsőn ülve levette a lehányt macskanadrágot és felvett helyette egy fekete biciklissortot. Mondjuk láttam a rációt abban, hogy azt kisebb területen tudja lehányni, ugyanakkor nem tartottam feltétlenül bölcs dolognak ezt az öltözködési manővert egy hegyek közt száguldó buszon végrehajtani. Szerencsére a lányra nem jött rá újabb hányási roham.

San Sebastian de La Gomera városi strandja nem volt olyan zsúfolt, mint a csatorna túloldalán fekvő Los Cristianosé, pedig a szélvédettség miatt fürödni is jobban lehetett itt. 

Ebéd után Sztell még elment kávét és sütit venni, és csak később csatlakozott hozzánk a parton.

- Ti hol öltöztetek át?

- Ott van egy öltözőkabin - mutattam hátra. A kabin pont foglalt volt, de Sztell rövid várakozás után bejutott. Ugyanígy járt, amikor indulás előtt vissza akart öltözni, de ezt kicsit nehezebben viselte, hiszen el kellett érnünk a kompot.

- Az a pasi előttem ezer évig öltözködött! - dohogott, mikor végre sikerült lebonyolítania az átöltözést. - Hihetetlen, még a cipőjét is a kabinban vette át! Miért veszi át valaki a cipőjét az öltözőkabinban?

- Talán lepattogzott a lábkörméről a körömlakk és nem akarja, hogy lássák - találgattam.

- És az nem tűnt fel neki, hogy a kabin alul nyitott és totálisan rálátni a lábára?

Ijesztő flóra és fauna Los Cristianosban

 Sztell épp a legutóbbi randijáról mesélt az étterem teraszán, mikor észrevettem, hogy nemcsak mi hallgatjuk: a vállán ült a legnagyobb sáska, akit a Kanári-szigeteken valaha láttam.

- Valaki barátkozni akar veled - hívtam fel Sztell figyelmét, aki azonban láthatóan nem kívánt barátkozni a sáskával, mert rémülten vette le a kardigánját, és kérdezgette, hogy látjuk-e rajta a sáskát. Csak akkor nyugodott meg, mikor felfedezte állatunkat az asztal mellett a földön, akkor viszont lefotózta. Úgy tűnik, a földön már nem volt olyan ijesztő.

Vacsora után Sztellel sétálni indultunk a tengerparton a Playa de las Vistas mentén, amit nem véletlenül neveznek így, tényleg szép látványt nyújt a napnyugtában:

Ahogy a promenádon sétálva beszélgettünk, hirtelen egy furcsa, vakkantásszerű hangot hallottam. Elsőre kutyának véltem, esetleg vérfarkasnak, de mikor odafordultunk, egészen bizarr látvány tárult a szemünk elé. Egy igen gondozatlan hajléktalan ült ott, aki majdnem tökéletesen fának álcázta magát, és most már alig érthetően ugyan, de egyértelműen magyarul beszélt. Gyorsan továbbsiettünk, de innentől kezdve már óvatosan méregettük az utunkba kerülő fákat...

Bankmúzeum

Patri azzal a sportszerű nehezítéssel vágott neki lisszaboni sétánknak, hogy összes jelentősebb készpénze egy ötveneurós bankjegy volt. Első állomásunkon, a trópusi botanikus kertben, nem tudtak belőle visszaadni, így én fizettem kártyával. A pávák viszont, Patrit a nagy címletű pénz miatt burzsujnak gondolva, jóval közelebb jöttek, mint ahogy általában eddig tapasztaltam:

Az ötvenest nem tudták felváltani a kávézóban, az étteremben, a könyvárusító sátorban és a papírboltban sem. Így vagy a kártyás fizetés maradt, vagy némi aprópénzt adogattunk egymásnak oda-vissza aszerint, hogy épp ki tartozott kinek. Meglepetésünkre az egyik eladónéni a Franciaországban vert tízcentest se akarta elfogadni, de ennek legitimitásáról végül sikerült meggyőznünk, csak aztán elgondolkodtunk, hogy ő mégis hogy értelmezi az eurózónát.

A papírboltból kijövet szembesültünk azzal, hogy az eddig csak épphogy szitáló eső most már komolyan rákezdte. Hazamenni még nem akartunk, viszont a közelben nem tudtunk múzeumokat.

-          – Figyelj, ahogy jöttünk az utcán, volt ott egy nagy épületen egy plakát, hogy bent van valami kiállítás „Táj és fenntarthatóság” címmel. Lehet, hogy érdekes, és fedett helyen van – vetettem fel.

-         – Szerintem az egy banknak a székháza.

-         – Attól még megnézhetjük, hátha tényleg be lehet menni.

Visszasétáltunk az impozáns palotához, ami valóban egy banknak – mégpedig számlavezető bankomnak, a Santandernek – volt az épülete. Belépve kiderült, hogy az épületben egyrészt múzeum található magának a banknak a történetéről, másrészt valóban van egy időszakos kiállítás, amely főleg a bank birtokában levő tájképekből áll. (A „fenntarthatóság” egy-két modern alkotás, például egy műanyaghulladékból készült teknős, kivételével csak igen áttételesen jelent meg – kétlem, hogy az idősebb Brueghel ismerte volna ezt a szót, mármint holland megfelelőjét – de úgy tűnik, a bank ezzel próbálta letudni a környezetvédelem iránti elköteleződését.) Úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, megnézzük. Patri ismét elővette az ötvenest, de ismét közölték vele, hogy nem tudják felváltani. Ekkor gondoltam, jól meglepem őket, és elővettem a santanderes kártyámat.

-         – Az külföldi kártya? – kérdezte a pénztáros srác.

-        –  Spanyol, de Santander – feleltem, reménykedve, hogy a bank ügyfeleként esetleg kedvezményt kapok. De sajnos semmi ilyesmiről nem volt szó.

-        –  Próbáljuk meg, de az automata nem mindig fogadja el a külföldi kártyákat.

Bedugtam a kártyát az automatába, de tényleg nem fogadta el. Így utolsó euróinkat összekaparva készpénzzel kellett fizetnünk egy bank tulajdonában levő múzeumban, a bank által kibocsátott kártya helyett.

Az egész épületben rajtunk kívül egy darab látogató volt. A biztonsági őrök árgus szemekkel figyeltek minket folyamatosan – lehet, hogy a ruhatárat sem azért ajánlgatták, hogy ne kelljen a kabátunkat cipelni, hanem nehogy besuvasszunk alá egy-egy kisebb festményt. Amikor egyiküket megkérdeztük, merre van a női mosdó, nem útbaigazított, hanem intett, hogy kövessük. Kivezetett minket a kiállításból, egy vastag üvegajtó mögé.

-         – Lehet, hogy bevisznek a páncélterembe – találgattam. – Mit is mondtál reggel arról, hogy a farsanghoz csak úgy tudnál megfelelő termet kibérelni, ha kirabolsz egy bankot?

-        –  Vagy lefekszem Mészáros Lőrinccel.

-        –  Hát nem valószínű, hogy ő lenne itt a folyosó végén, de a bankrablás még összejöhet.

De nem a páncélterembe, hanem tényleg a mosdóhoz kísértek minket. A biztonsági őr az ajtón kívül szobrozott végig, hogy visszakísérhessen minket a kiállításba.

Anakronisztikus betlehemek

 Az előző télen már írtam arról, hogy Tenerifén a betlehemesek készítői nem feltétlenül veszik figyelembe a történelmi hitelességet. Íme az elmúlt karácsony néhány anakronisztikus vagy más szempontból érdekes darabja.

A kulturális társaság betlehemesében például Mária és József olyan drága anyagokból készült ruhákat visel, hogy ha ezt megengedhették maguknak, akkor igazán nem értem, miért kellett jászolban megszállniuk éjszakára:

Az orotavai főtéren ezzel szemben megtudhattuk, hogy már a Szentföldön is kanári népviseletben árulták a sült gesztenyét:

Sőt, a jelek szerint maga a Szent Család is gesztenyét sütött, miközben cicáik a tűznél melegedtek:

A legextrémebb változat azonban az a városka volt, amelyben Jézus születésekor már állt a katolikus templom, sőt a pap és a ministránsok körmenetet tartottak, miközben az így felszabadult játékvonatot (!) és hintalovat kiscicák vették birtokukba.

A Három Cukrosbácsik bevonulása

 Spanyolországban ugye a Háromkirályok hozzák a gyerekeknek az ajándékokat január 6-án, és ennek megfelelően január 5-én délután és este minden város különböző programokat szervez. Miután az volt a hírverés, hogy a mi városunké az egyik legnagyobb, a déli parton élő ismerőseink is felkerekedtek, hogy csatlakozzanak az ünnepléshez.

A terv az volt, hogy a parádé előtt beülünk valahova borozni, ám az általam javasolt mindkét étterem zárva volt. ("Ezeknek az embereknek semmi üzleti érzéke?" - mérgelődött még délután az egyik szomszéd néni, aki kedvenc kávézójával járt így.) A harmadik hely tömve volt, de szerencsére negyedik próbálkozásra találtunk egy helyet, ami félóra múlva zárt, így már nem is voltak sokan, de inni még lehetett. Utána lementünk a főtérre, ahol már napközben kordonokat állítottak fel, azok mögött tolongott a nép a felvonulásra várva. Barátaink azt olvasták, hogy a Háromkirályok egy csomó cukorkát és sípot fognak osztogatni. Én mondjuk a sípra gyúrtam - tüntetéseken jól jön az ilyesmi - ők viszont nem vacsoráztak, ezért nagyon reménykedtek a cukorkákban. 

Végre meghallottuk a zenét és hamarosan megérkezett a menet. A felvonulók láthatóan nem korlátozták magukat a karácsonyi tematikára: volt ott az avataroktól a Mancs Őrjáraton át a dinókig mindenféle szerzet. 

Mindhárom napkeleti bölcsnek saját kocsija volt, és már messziről láttuk, hogy körülöttük valóban cukorkák repkednek a levegőben. Attila előrelátóan levette a szemüvegét, de szerencsére a repülő tárgyak nem bizonyultak túl keménynek: kicsi, rúd alakú zselés cukorkák voltak mindenféle ízben. Körülöttünk is záporozni kezdtek, mire a fiúk lehajoltak meg nagyobb hévvel szedegették őket a földről, mint a körülöttünk levő gyerekek. 

- Nincs több cukorka? - kérdezte Misi.

- Lehet, hogy a földön még van, nézzetek körül.

Az első napkeleti bölcs (spanyol sorrend szerint vélhetően Menyhért) továbbhaladt, és egy darabon ismét gyalogos menetelők következtek, köztük valamiért egy fél oroszlán.

- Már látom a következő kocsit! - jelentette Attila.

- És dobálnak róla cukorkát?

- Hihetetlenek vagytok! - csóváltam a fejem. - Felnőtt emberek itt állnak a Háromkirályok vonulásán, és csak a cukorka érdekli őket!

A Gáspár már jóval több cukorkát dobált és jóval lendületesebben:

Az egyik tényleg ijesztően koppant a szemüvegemen, bár kárt nem okozott benne. Záporoztak a cukorkák, még a hajamba is került, és a földre esetteket is egész jól lokalizáltuk már, de a fiúk kezdtek megcsömörleni.

- Még az alsónadrágomban is cukorka van! - jelentette be Misi. Zolinak egész más volt a problémája.

- Ez a fickó itt mögöttem hétéves korában nagyon beteg volt.

- Tényleg?

- Igen. Hiányzott az iskolából, amikor a pontot tanulták.

Az utolsó kocsin Baltazár előrelátóan segédet is fogadott, hogy még hatékonyabban tudja terjeszteni az igét, mármint az édességet.

  A biztonság kedvéért elfordultam, a szemüvegem épségét megóvandó. Társaim már egyáltalán nem kértek cukorkát, de azért továbbra is lelkesen szedegették össze. A felvonulás végén két maroknyit adtak nekem azzal, hogy Andrásnak küldik. Még mindig van belőle a szekrényben.