Előválasztás pókemberekkel

A metrópótló épp egy hatalmas Pókember plakát mellett száguldott el, mikor András megszólalt:
- Én majd meg akarom nézni a... az izét...
- A Pókembert?
- Azt. A három Pókembert este az izében az izé tévén.
- Ja, a polgármester-jelöltek vitáját az ATV-n? Azt én is. De az egyik Pókasszony. Ha lesmárolod, az lesz a Pókasszony Csókja.

A Nagyvárad téren örömmel láttuk, hogy ott vannak még az önkéntesek az előválasztási bódéban, úgyhogy gondoltuk, rögtön le is tudjuk állampolgári kötelességünket. András odalépett az önkéntes fickóhoz.
- Jó napot! Itt lehet a Tarlós úrra szavazni? Én a Tarlós úrra akarok szavazni!
A fickó elvigyorodott.
- Hát azt nem itt kell. Tessék felszállni arra a buszra ott, és kimenni egészen a végállomásáig...

András társaságában mindig parázok, hogy egyszer valaki komolyan veszi. Jó, ez annyira nem volt gáz, mint "Viva el rey!"-t kiabálni Barcelona utcáin két nappal a katalán népszavazás előtt...

Majdnem betettük a lábunkat

Gergő terve az volt,hogy a Kanin csúcsáról átmegyünk egy kilátóhelyre, majd onnan le a felvonó középső állomásáig. A kilátásra kiszemelt csúcs a határon van, így elmondhatjuk majd, hogy betettük a lábunkat Olaszországba. Az internet azonban azt írta, hogy több méter hó van a csúcson és az utat lezárták. Gergő házigazdánkat kérdezte meg, aki jófej módon még fel is telefonált, és azt a választ kapta, hogy a csúcsra valóban nem lehet fölmenni, de az általunk kiszemelt útvonal járható. A felvonó aljából felnézve a kiszemelt völgyben csak kevés fehérséget láttunk. A felvonó pénztárosa viszont azt mondta, még mindig mély a hó odafönt, nem fogunk tudni lejönni. Ez hosszas dilemmázást okozott, mert ugyan a többség arra hajlott, hogy maximum visszajövünk felvonóval, de páran nem szívesen adtak volna ki pénzt a puszta feljövetel-lemenetel kombóért, és azt mondták, akkor inkább lent maradnak. Ezen elvitatkoztunk vagy félórát, pedig azért nem kellett volna időt vesztegetni, mert visszafelé is el kellett érnünk az utolsó felvonót. Végül a hosszas dilemmázás eredménye az volt, hogy mindenki vett jegyet.

A felvonóban fülledt meleg volt, és azon poénkodtunk, hogy ki kéne nyitni az ablakot; mint kiderült, a másik kabinban Gábor ezt meg is akarta próbálni. Fent ragyogó napsütés és kellemes hűvös fogadott, valamint az a hír, hogy Betti elhagyta a napszemüvegét. Bement a csúcson levő kisboltba, hátha árulnak, de semmi ilyesmijük nem volt (sőt vécéjük se). Ezek után nem voltunk túl optimisták, amikor Richard azzal ment be, hogy müzliszeletet akar venni. Nem lepődtünk meg, hogy végül egy Snickersszel jött ki. Azon ő viszont meglepődött, hogy kérésére az eladó először tornacipőt (sneekers) akart adni neki, de örömmel nyugtázta, hogy itt legalább tudnak angolul.

Új túratervünk az volt, hogy nem balra, hanem jobbra indulunk, a sífelvonó aljában betesszük a lábunkat Olaszországba, majd lemegyünk a völgyön. Örömmel láttuk, hogy turisták egész csapatai indulnak jobbra fölfelé a sípályán, amely ezek szerint járható. Mint azonban kiderült, ők csak a közvetlen mellettünk levő csúcsra tartottak kilátás céljából. A sílift alsó állomását érintetlen szűzhó vette körül. Nem mertünk arra indulni, hiszen nem tudhattuk, milyen mély és nem szakad-e be. Viszont a mellettünk levő sípályán hirtelen lesiklott valaki, sőt lábnyomokat is felfedeztünk a hóban.
-Jól van, itt ember is lement – állapítottam meg megkönnyebbülve. Betti csodálkozva nézett rám.
- Mert a sítalpakon mi volt, mormota?

Gergő arra jutott, próbáljunk meg a sípályán lemenni, lehetőleg ne egymás mögött, hogy kevésbé terheljük a havat. Ehhez képest persze egy ponton észrevettem, hogy mindenki nagyjából mögöttem jön, ezért kicsit oldalra húzódtam. Mire jött a kérdés:
- Balra kell menni?
- Nem, csak a Gergő mondta, hogy széthúzás van, meg különben is a magyar politikát is ez jellemzi.
- Akkor beszélned se kéne – oltott le Ági -, mert a magyar politikára a párbeszéd se jellemző.
- Szó sincs párbeszédről, én csak itt monologizálok.
- Ja, azt szabad, azt Orbán is szokta.

Hamarosan szembejött két olasz és egy kutya azzal, hogy ez itt zsákutca, le van zárva az út. Ettől némileg elkedvetlenedtem, míg rá nem jöttem, hogy ők nyilván az olasz oldallal próbálkoztak. Leérve valóban azt láttuk, hogy Olaszország felé mély hó van, nulla esély, hogy betegyük a lábunkat. Richard azért lepisilte Olaszországot, így fejezvén ki véleményét az ottani aktuális vezetéssel kapcsolatban.

Lefelé menet meg kellett állapítanunk, hogy nem minden túratársunk készült fel a terepre. Betti nem hozott túrabotot, így Gergő adta neki kölcsön a saját két botja egyikét. Gábornak viszont semmilyen fejfedője nem volt, pedig hétágra tűzött az alpesi nap. Gergő ráparancsolt, hogy jobb híján nyissa ki az esernyőjét. Az a néhány arra járó, aki látott minket útközben, jókorát csodálkozhatott, hogy egy több mint 2 méter magas ember virágos kék esernyővel gyalogol egy derűs nyári napon a hegy tetején.

Betti napszemüvege után tovább szaporodott a veszteséglista. A következő megállónál Richard bánatosan állapította meg, hogy elhagyta piros kulacsát, pedig pont előző nap büszkélkedett el vele, hogy ez nem szennyezi a beleöntött vizet. Miután hosszasan vigasztaltuk, megtalálta a kulacsot a táska aljában. Továbbindultunk, de 10 perc múlva Betti hirtelen megállt.
- Basszuskulcs! Otthagytam a botodat! – mondta Gergőnek, és már fordult is vissza. Richard lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri. Gergő utánuk kiáltott, hogy ha az előző pihenőnél nem találják meg, hagyják a fenébe, ugyanis vészesen csökkent az idő az utolsó felvonó indulásáig. Ehhez képest több mint félórát üldögéltünk; Gergő és Ági a sötét középkort tárgyalták, ebbe én is bekapcsolódtam, majd egy ponton észrevettem, hogy Ági elaludt. Jó idő múlva érkezett csak vissza Betti vörös fejjel, de diadalmasan magasba emelve a túrabotot.
- Először nem vettem észre a fűben és továbbmentem fölfelé, de aztán visszafordultam és megtaláltam.

Jó sok időt elvesztegettünk, de Gergő azzal biztatott, hogy a meredek aljától már egy kényelmes szintút vezet majd a felvonóig. Ehhez képest a meredek aljában egy murvás utat találtunk (amely, mint a térképről is tudtuk, egész máshova vezet), egy üres tanyaházat és két idősebb belgát, akik elveszetten vizslatták a térképüket. Mint kiderült, sehol sem találták a jelzést. Gergő összevetette az ő sokkal részletesebb térképüket a miénkkel, és hamarosan megtalálta a jelzést is – a ház falán, ugyanis a turistautat konkrétan a gazdálkodó kiskertjén keresztül sikerült vezetni. A két belga hálásan jött utánunk. Azonban a kényelmes szintút csak álom maradt. Kidőlt fákon kellett keresztülmászni, a jelzést pedig vélhetően Szlovénia függetlenségének alkalmából festették fel és azóta se festették újra. Komoly nyomkeresői munkámba került megtalálni az utat, miközben persze szedni kellett a lábunkat, mert már egy óránk se volt az utolsó kabin indulásáig; ha azt lekéssük, gyalogolhatunk le Bovecbe és öreg este lesz, mire odaérünk. A belgák nem bírták a tempónkat és elmaradtak. Egy idő után egyértelműbbé vált az út, de szakadék szélén vezetett, egy helyen híd gyanánt két nem túl vastag fatörzsön kellett átmenni a mélység fölött. Végre aggasztóan hosszú idő után zúgást hallottam kicsivel alattunk. Három óra negyvenre leértünk a felvonóállomásig. Itt azzal szembesültünk, hogy az járt még ugyan, de föntről is mindenki most akart lejönni, ezért minden kabinban voltak. Szerencsére sok kabinban csak 1-2 ember, így az első ilyenbe beszálltak tőlünk ketten. Ekkor láttuk, hogy üres kabin közeleg. Mivel ezek nem állnak meg, hanem menet közben kell beszállni, mi Ágival előreszaladtunk és beugrottunk még a hivatalos beszállóplatform előtt, hogy a többiek csatlakozhassanak később. Az ajtó azonban automatikusan bezáródott (ezt eddig egyik kabinban se csinálta), így ketten mentünk le, a többiek egy következő kabinban.

Odalent Betti bement a mosdóba megkeresni a szemüvegét (nem lett meg), majd megbeszéltük a következő programpontot: a boveci fagyizás nyert. A megbeszélés után megfordulva hirtelen észrevettem a két belgát, akik egy asztalnál ülve söröztek, hullafáradtan. Ők tényleg az utolsó kabinok egyikét csípték el.

Gergő direkt elviteles fagyit akart, nem pedig beülőset, egyrészt hogy hazaérve még tudjunk csobbanni vacsora előtt (ha már van medence a szálláson), másrészt mert észrevette, hogy a sapkáját a felvonó aljában hagyta. Betti sajnos nem hallotta a tervet, ezért jegeskávét rendelt (nem volt könnyű menet, időbe telt, míg megértették egymást a pultossal). Utána tűz vissza a parkolóba.
- Ott a sapkád a széken, már látom! – kiáltotta Betti, amint beértünk.
- Köszi, ezért jövök neked egy sörrel – felelte Gergő és kiugrott az elhagyott ruhadarabért. Vacsoránál valóban rendelt is Bettinek egy sört, de a fizetésre már elfeledkezett erről és csak a saját fogyasztását diktálta be a pincérnek.
- Meg egy sör – jegyezte meg Betti halkan, de Gergő nem hallotta. A pincér visszamondta a listát, Betti ugyanilyen halkan hozzátette, hogy „meg egy sör”, de végül kénytelen volt azt saját maga kifizetni. Gergőnek csak később esett le a tantusz.
- Ja, hogy a sörödet én fizettem volna!
(Olvasóim megnyugtatására: másnap Gergő vett Bettinek egy aperol spriccet).

Állati őrjáratok Tabarca szigetén, avagy mesék Mátyás király ifjúkorából

Az Alicantétól 10 km-re fekvő Tabarca szigetén, a természetvédelmi terület kellős közepén magányos őrtorony áll.


Az ajtó fölött ott látható ugyan a polgárőrség címere, de emberi őrök már rég nincsenek benne. Ezzel szemben a fecskék kisajátították a peremeket, egymás mellett sorakoznak a fészkeik. Nem ők az egyetlen madarak, akik őrjáratoznak a szigeten. Mikor egy kis sziklás öbölben leültünk ebédelni, rögtön megjelentek sirály barátaink: II. Alfonz (róla bővebben ebben a bejegyzésben: https://macskamedve.blogspot.com/2016/07/) és társai, Albert, Miguel és Lucecita. (Természetesen András adott nevet a sirályoknak. Közéjük tartozik még Fernando, de ő előző nap a benidormi strandon megsérült; a parti őr úgy szedte ki a sziklák közül és tette be széke alá, hogy majd a műszak végeztével elvigye az állatkórházba. Ezúton kívánunk neki jobbulást.) Alfonz a vízből kiálló sziklára ült le és onnan figyelt minket, Albert a partról a víz széléről. Persze nem jöttek közelebb, hiába ajánlgattuk bagettjeinket. Ám mikor felkerekedtünk, visszanézve azt láttuk, hogy Albert – közönyt színlelve, mintha csak egészen véletlenül járna arra – elindult a korábbi helyünk felé, hátha maradt utánunk némi morzsa.

Tabarca városában a macskák járőröznek, szintén maradékok reményében. Egy kockás abroszos kisvendéglőbe akartunk beülni a főtéren, ahol a szomszéd asztal alatt több dús farkú macska is üldögélt. A pincérnő odajött és közölte velünk, hogy éppen zárnak. Odébbálltunk, és kicsivel később a macskák is libasorban vonultak át a tér túlsó felére. A pincérnő azonban nem mondott egészen igazat: valószínűleg egy csoport foglalta le az asztalokat, mert mikor 15-20 perc múlva odanéztünk, ismét ültek mindegyik asztalnál. A macskák ekkor libasorban újra átvonultak a téren és elfoglalták őrhelyeiket.

Az állatok azonban nem a leghíresebb őrei a szigetnek. András elmesélt nekem egy legendát, miszerint Mátyás király fiatalkorában a tabarcai őrtoronyban teljesített szolgálatot. (Ezenfelül ő volt a világítótorony őre, a postás, és kaktuszt is termesztett.) Egy idő után a sziget uralkodójává vált, III. Károly néven. A valódi III. Károly azonban megtudta, hogy bitorolják a nevét és a címét, ezért két alabárdossal kiűzette a szigetről. Mátyás királyt a világnak ezen a részén többé senki nem látta, bár rebesgették, hogy jó barátságba keveredett Sir Francis Drake-kel és beállt az ő kalózhajójára. Beszámolók szerint látták őt a helsinki Pihlajasaari szigetén (ez a hely is megemlítődik az Alfonzról szóló bejegyzésemben), amint a kalózokkal mulatozik. Tabarca szigetére azonban soha nem tért vissza.

Vármacskák

Már több bejegyzésemből kiderülhetett, hogy Horvátországban és Spanyolországban a kóborkák mellett számos munkamacska is dolgozik. Ebben a bejegyzésemben néhány olyan állatkáról mesélek, akik várakban teljesítenek szolgálatot.

Rijeka fellegvárában májusban még pénztár sem üzemelt, láthatóan az emberi személyzet előszezonban még nem számított turistákra. Nem úgy a macskaőrség. A belső vár melletti parkban először én pillantottam meg egy kis foltoskát és hívogatni kezdtem. Rögtön jött és törleszkedett. A többi macska – még vagy négy lófrált az elhagyatott játszótér körül – észrevette, hogy buli van, és lelkesen szaladtak oda ők is. Egy részük Andrást vette célba, akinek hamarosan mindkét keze tele lett macskával. Én is alig tudtam annyi időre elengedni őket, hogy fotót készítsek.

Krk óvárosa gyakorlatilag egy középkori vár. A várfalakon mindenhol cicák tanyáznak, de olyan is van, aki üzleti tevékenységet folytat:

Sajnos a tulajdonos első három macskája valószínűleg nem hosszúszőrű volt és így nem tanulta meg, hogy azoknak segíteni kell bundájuk karbantartásában: a kisállat szőre helyenként eléggé összetapadt. Abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet volt a bejárattól egy méterre egy kutyaitatót elhelyezni.

A szuvenírüzletekkel zsúfolt utcák után bekanyarodtunk egy elhagyatottabb részre, ahol az út közepén egy bájos teknőctarka-fehér macskahölgy – eleganciájából ítélve álruhás grófkisasszony – üldögélt. Hívásomra rögtön odajött, és olyan elbűvölően kedves volt, hogy még Andrást is meghódította. Ennek fényében arra a meggyőződésre jutott, hogy ő ellenállhatatlan, és a sietősen felénk tartó fiatalembert is megpróbálta lekapcsolni. Sajnos a fickót elfoglalta a zenehallgatás meg az sms-ezés, és észre sem vette a kisállatot. Nekünk is mennünk kellett már; a grófkisasszony leült az utca közepére és szomorúan nézett utánunk.

Pár országgal arrébb Alicante váránál is élnek macskák; igaz, ők elég vadak és elmenekülnek, viszont ők őrzik a vár alatti parkolót.

Tabarca szigetén, az erődvároskában is őrjáratoznak a macskák – de ez egy másik bejegyzésem témája lesz.