A vonatlekésés világrekordja

Patri írt a Facebookon, hogy menjünk ma túrázni. Telefonról gyorsan visszaírtam: "Sajnos nekem nem fér bele, el kell érnem a 1720as vonatot :-(" (a pontot valamiért nem sikerült beletenni). Patri válasza: "Az 1720-as vonatot már 300 évvel lekésted, gyere velünk túrázni!"

McKiszolgálás: Azért, mert rossz

Tévedés ne essék: nem akarom az összes bécsi McCafé személyzetét fikázni. Vannak nagyon jó fejek is, mint például az Ober (vagy Unter?) St. Veitnél levő kávézó spanyol pincérnője, vagy az a magyar srác a Hauptbahnhofon, aki, miután megörültem a csokiba mártott kávészemnek, egy egész marékkal adott belőle. Altes Landgutnál kutyabarát a kávézó, legalábbis ahányszor ott jártam, mindig ott ült egy fickó, akinek két kutyája diszkréten az asztal alatt hevert. A hietzingi McCafé azonban jó eséllyel pályázik a legrosszabb bécsi kiszolgálás címre. Amikor először ott jártam, balga módon a pultnál próbáltam rendelni. Hiába ácsorogtam azonban, csak nem jött senki, pedig amúgy a nem-kávézós pultnál senki sem várakozott, és a személyzet hátul kavart valamit. Végre valaki észrevette, hogy ott vagyok, és odajött. Megrendeltem a cappuccinót. Erre a lányka betette a kávét és odahívott egy kollégát - láthatóan segítségre volt szüksége ennek a meglehetősen alapterméknek az elkészítéséhez. *** Mivel a McDonald'snál arra is van lehetőség, hogy egy elektronikus táblán megrendeljük a kaját, majd a pulthoz hívnak, amikor elkészül, legközelebb ezt az opciót választottam. Rögtön az elején jelentkeztek nehézségek, ugyanis a "vissza" gombot olyan magasra tették, hogy nem érem el. Miután átmentem a másik táblához és ott igyekeztem nem követni el hibát, rájöttem, hogy a menü, amit választani szerettem volna, nem szerepel a táblán, úgyhogy hagyhattam az egészet a fenébe és beálltam a pulthoz, így még jobban meghosszabbítva a várakozási időt.*** A nyári menüajánlatok lejártával ismét adtam egy esélyt az elektronikus táblának. Örömmel láttam, hogy már a laktózmentességet is be lehet jelölni. Az ugyan nem volt világos, hogy ha már bejelöltem a helyben fogyasztást, miért kérdez rá ismét, hogy elviszem-e, de úgy voltam vele: ha ennyire erőlteti, üsse kő, kérem elvitelre. Fizettem (a második kártyámmal, mert az elsőt nem fogadta el), megkaptam a 42-es számot és vártam, hogy megjelenjen a pult fölötti kijelzőn. Ott mentek is szépen sorban a számok, hogy 39, 40, 41, közben kiírták, hogy készül a 42-es. Majd hirtelen a 44-es villant fel, készül a 45-ös, mintha a közte elhelyezkedő számok sose léteztek volna. Némileg meglepetten álltam ott, hátha történik valami, ha már egyszer kifizettem a cuccot. Történt is, mert pár perc múlva a pultos kiabálni kezdett, hogy "42-es!" - némileg hasonlóképpen, mint Szlovéniában a tengeri herkentyűs étteremben a téren. Mikor odamentem, közölték, hogy a McCafés pulthoz álljak, és ott hamarosan meg is kaptam a reggelimet - helyben fogyasztásra. Mivel ekkor még meleg idő volt, kint ültem le; ez a gyakorlatban 3 kis asztalt jelent a buszmegálló mögött. Mikor azonban elkészültem az evéssel, újabb nehézség jelentkezett. A kávézó teraszáról az utcára kimenni a buszmegálló melletti keskeny lépcsőn lehetett - csakhogy egy buszra várakozó kerekesszékes bácsi ezt a rést teljes mértékben betöltötte. A teraszon ülő másik fickó is láthatóan erre a problémára keresett megoldást. Én úgy oldottam meg, hogy a buszmegálló esőbeállója és a villanyoszlop közötti keskeny résen préseltem ki magam. Nem tudom, a fickó mit csinált, mert ő szerintem azon nem fért ki. Lehet, megvárta, míg a kerekesszékes bácsi felszáll a buszra.

Alfa generációs macska

2020-ban történt azért pár jó dolog is, így például megszületett Folti von Wieselburg grófnő, aki szeptember végén (a mosonmagyaróvári cicamentők, valamint Patri és Veri hathatós segítségével) ottakringi lakásunkba költözött. Ő tehát már az alfa generáció tagja, ennek megfelelő számítástechnikai készségekkel és érdeklődéssel. Ráadásul meggyőződése, hogy a világ egy nagy játszótér, és minden tárgy azért teremtetett, hogy ő játsszon velük.

Ma reggel például a fejhallgató zsinórjával kezdett el játszani. Erről én igyekeztem lebeszélni, nehogy elrágja vagy valami más kárt tegyen benne. Ő azonban belegabalyodott a zsinórba, és mikor odébb szaladt, az afféle hámként visszahúzta. Meg is ijedt kicsit, de szerencsére nem nagyon, a zsinór pedig ép bőrrel megúszta. 

 Persze legszívesebben velünk játszik, ezért nehezményezni szokta, ha őhelyette munkával töltöm az időt. A minap épp egy word fájlon dolgoztam, Folti mellettem, amikor hirtelen a word megkérdezte, akarom-e menteni a fájlt. Ez így kicsit váratlan volt, de erre a kérdésre mindig igent mondunk, így is tettem. Ekkor legnagyobb meglepetésemre a word bezárult - Folti megnyomta a megfelelő billentyűt, hogy kilépjünk a programból. 

 A legizgalmasabb műveletet azonban a videólejátszóval végezte. Egy olyan dokut fordítok, aminek van rövidebb és hosszabb változata is. A rövidet már lefordítottam, épp a hosszút néztem meg, mielőtt nekikezdek (érdemes először egyben látni a filmet, sok baklövést ki lehet így küszöbölni). Folti persze ott matatott mellettem a billentyűzeten. Egyszer csak a filmlejátszás megállt. Kicsit morcosan néztem a macskára, de újból elindítottam a filmet. Egy-két perc múlva valami gyanús lett. Megnéztem a film hosszát: a rövidebb változatot néztem. Foltinak sikerült visszalépnie a lejátszási lista előző elemére. Majd megkérem, hogy tanítson meg erre a trükkre, mert nekem fogalmam sincs, hogy kell. 

 Az igazság kedvéért azért hozzá kell tenni, hogy nemcsak a macskák legújabb generációja ért a programozáshoz. Már jó 20 éve is van, amikor kétségbeesett üzenet érkezett Linától a listára: a macskája megnyomott valami billentyűkombinációt, amitől fejreállt a képernyő. Lina azt kérdezte, hogy lehet ezt visszacsinálni, mert most éppen úgy ír, hogy fejreállította a monitort...