Nem ér a nevem!

 Egy potenciális ügyfél Whatsappon keresett meg. Ez már önmagában is szokatlan, az még inkább, hogy így kezdte az üzenetet: "Kedves Péter Kovács!" (mármint valójában más férfinév volt, adatvédelmi okokból változtattam meg, de nagyon egyértelműen férfinév, és egyébként Facebook-csoportokból ismerem is az illetőt). A felajánlott munka részletei viszont illettek a profilomba, ezért válaszoltam a küldőnek, miszerint én ugyan nem vagyok Péter Kovács, viszont valóban fordító vagyok és szeretnék többet tudni a munkáról. A hölgy bocsánatot kért, a feltett kérdéseimre választ adott, majd miután ezek alapján jeleztem, hogy szívesen dolgoznék nekik, azt írta, hogy a kolléganője a továbbiakban emailen fog keresni.

Hamarosan meg is érkezett az email, ezzel a felütéssel: "Kedves Péter Kovács!" Ismét elmagyaráztam, hogy Péter Kovács nem én vagyok, de ettől még valóban jelentkeztem a munkára. Ez a hölgy is bocsánatot kért, elindult a felvételi folyamat, amelynek x-edik lépéseként küldtem nekik önéletrajzot, majd megkaptam a szerződést. Mikor megkérdeztem, hogy ezt elfogadják-e digitális aláírással, a válasz-email így kezdődött: "Kedves Clara!"

Ifjú bobók a buszon

 A "bobo" jelentése bunkó, illemszabályokat nem ismerő bumburnyák. Ez sajnos sokak szerint igaz a tenerifeiekre, akik egy felmérés szerint a legbunkóbbaknak bizonyultak egész Spanyolországban. Ezt nagyrészt a tömegközlekedésen tanúsított viselkedésükkel érdemelték ki: meglehetősen gyakori, hogy hangosan telefonálnak, headset nélkül hallgatnak zenét vagy meccset, vagy ismerőseiktől jó messzire ülnek le (noha mellettük is van hely), és a busz egyik végéből a másikba kiabálnak egymásnak. Ezek a viselkedések annyira elterjedtek, hogy az El Típico de Tenerife karikatúrák alkotóját is megihlették és két sorozatot is szentelt a bobók viselt dolgainak kifejezetten a buszon. A slusszpoén, hogy a helyi közlekedési vállalat, a Titsa (akikről több bejegyzésem is született már, pl. https://macskamedve.blogspot.com/2014/01/a-348-as-jarat.html) maga is elkezdte használni ezeket a karikatúrákat, hogy utasait figyelmeztesse a tömegközlekedés etikettjére. Az alábbi képen pl. a bobó teljes hangerővel tolja a zenét, társai pedig azon sajnálkoznak, hogy nem találtak még föl olyan eszközt, amelynek segítségével őket megkímélhetné ettől az élménytől (copyright természetesen El Típico de Tenerife).

Az utóbbi időben tett utazásaim alapján elmondhatom, hogy a bobók minden korosztályban előfordulnak, sőt az idősebbek átadják bobóságukat a fiataloknak. A múltkor például egy anyuka és a tízévesforma kislánya üvöltették úgy a zenét, hogy még a headsetemen keresztül is hallottam. Emellett eltörpült az, hogy a fogyatékossággal élőknek fenntartott helyre ültek le. Egy másik alkalommal a szerpentinen hegyről lefele száguldó 345-ösön igyekezett sminkelni egy leányzó. Mondjuk kitartása inkább tiszteletet váltott ki belőlem, mert míg én kapaszkodtam, hogy ki ne repüljek az ülésből, ő annak ellenére nem hagyta abba a műveletet, hogy néhányszor leejtette a szempillafestékét és az ülés alatt kellett keresgélnie.

A pálmát azonban eddig az a tizenéves társaság viszi, akikkel Santa Cruzból utaztam egyszer haza. A lányok előttem, illetve a folyosó túloldalán ültek, a fiúk meg a busz közepén álltak és onnan kommunikáltak velük (mondjuk dicséretes, hogy az egyik legalább jelnyelven). Aztán a jelelő srác odajött a lányokhoz, kiköpte a rágóját és odaragasztotta az ülésre, majd visszament az ajtóhoz. Hamarosan kiderült, miért, ugyanis megérkeztünk La Lagunába. A srác leszállt, közben lecsippantva a kártyáját, majd ugyanazon az ajtón visszaszállt; a sofőr nem törődött vele, hiszen látta, hogy korábban már a buszon volt, ráadásul neki az első ajtón felszállókkal kellett foglalkoznia. Bobo viszont ilyen módon csak a Santa Cruz-La Laguna szakaszt fizette ki, noha jóval tovább utazott - a bliccelés egy kifinomult változata.

Mikor Bobo leszállt, a lányok tanakodni kezdtek, mit kezdjenek az ülésre ragasztott rágójával. Igen szúrósan néztem rájuk és közöltem vele, hogy szedjék le. Ekkor egyikük a hosszú műkörmével felszedte a rágót, aztán nézegette a körme hegyén, hogy mit kezdjen vele. Szerencsére ekkor érkezett meg a buszra illegálisan visszaszállt Bobo, a lány pedig odanyújtotta neki a rágót, hogy oldja meg. Bobo ismét felragasztotta a rágót az ülés hátoldalára, mire megint szúrósan néztem és rászóltam, hogy szedje le onnan. Bobo vállat vont, leszedte és ismét a szájába dobta az ülést már kétszer megjárt rágót.

Logikahiányos turisták Gran Canarián

 Gran Canaria valóban elbűvölő hely - a jelek szerint egyeseket annyira elbűvöl, hogy még a logikájukat is elveszítik. Katinkával és kis családjával a Jardín Canario nevű óriási botanikus kertet jártuk be (ld. kép). Katinka ámuldozott a rengeteg szépség láttán.

- De gyönyörű lepke! - kiáltott fel egy ponton, majd hozzám mint helybélihez fordulva megkérdezte: - Vannak itt lepkék?

Andrásnak a hazautazás napján az okozta a fő gondot, hogy nem tudta, honnan indul a komphoz kivivő transzferbusz. Én azt tippeltem, ugyanonnan, ahol letett minket odafele menet - vagyis Santa Catalinában - , de ő nem bízott ebben a logikában. Így Las Palmasba érkezve először a buszpályaudvar információs pultjánál kellett érdeklődnöm (ahol nem tudták a választ), majd a turistainformációnál (ahol ugyanúgy nem). Végül órákkal indulás előtt kibuszoztunk Santa Catalinába, merthogy ott van a komptársaság irodája. Én nem nagyon bíztam benne, hogy vasárnap délelőtt nyitva lesz, de várakozásom ellenére az irodaházat nyitva találtuk, csak épp a komptársaság irodájában nem volt senki. Viszont az épület előtti buszmegállóban csomaggal várakozó embereket láttunk, így végre András is elhitte, hogy onnan indul majd a transzferbusz. Azért, mikor felszálltunk rá, nem hagytam ki a lehetőséget.

- Lehet, hogy ez nem is a mi buszunk, és elvisz valahova tök máshová.

MármegintmitcsinálszChoco

 Gyerekkorom egyik kedves könyve volt a Jó kutya voltam, amelynek főszereplője sokáig azt hitte, hogy Mármegintmicsinálszcsipi a neve, mert mindig így szólították. Nem tartom kizártnak, hogy Choco, Paco barna-fehér foltos kutyája, hasonló téveszmében szenved.

Persze minden kutya várja a túrát. Amint beszálltam, láttam, hogy Choco és Lolli is végtelenül izgatott, Lolli azonban csendben volt, míg Choco egész úton ugatott, különösen, mikor megálltunk, és izgatottan keringett a csomagtartóban.

Cruz del Camino picike falu Icod de los Vinos fölött, ahol nem sokminden történik, pláne vasárnap. A falu unatkozó kutyáit ezért felvillanyozta, hogy egy egész túracsoport érkezik, és lelkesen rohantak az autók után. Amint megálltunk, Inma rögtön ki is szállt és barátkozni kezdett velük. Kedvességük azonban csak addig tartott, amíg meg nem látták, hogy mi magunk is hoztunk kutyákat. Szerencsére nem bocsátkoztak közvetlen konfliktusba, de a falu azon lakói, akik még aludtak, valószínűleg nem szerettek minket.

Choconak és Lollinak elágazó közös póráza volt, ami kicsit olyan benyomást keltett, mint a Dharma és Gregben, ahol a kutyának is van kutyája. Nem kellett sokat töprengeni, hogy melyik kutya volt melyiké, mert Choco egyértelműen magát helyezte irányító szerepbe. Elindult felfedezni a templomteret, Lolli meg utána. Paco készülődés közben elengedte a póráz végét, úgyhogy a két kutya, bár összekapcsolva, simán elindult az ösvény felé. Ezt nem tartottam jó ötletnek, ezért megfogtam a pórázt. Choco ekkor nekiiramodott, és a két kutya úgy elkezdett futni, hogy visszafogni nem bírtam őket, de velük lépést tartani is alig. Szerencsére Paco felé futottak, így odaérve menet közben a kezébe nyomtam a pórázt és megszabadultam a feladattól.

Természetesen Choco útközben is produkálta magát: összevissza rohangált, belefeküdt a sárba és forgalmi akadályt képezett a túratársak előtt, akik többször kis híján átestek rajta. Viszont legalább az etetése nem okozott különösebb gondot. Ugyanis mikor megálltunk tízóraizni, Choco úgy döntött, hogy ő megél a természet ajándékaiból is:

Menyétke vásárol

 Az Alcampóba (a.k.a. Auchan) beérve én először is a péksüteményeket néztem meg, Andrásra bízva a kenyér kiválasztását. Ő rögtön le is vett egy bagettet a polcról, aztán megkereste a paradicsomot és válogatni kezdett közte.

- Addig megnézzem az akciós vegán dobozt? - kérdeztem, ugyanis a vegán szekció mellett van egy kosár, amelyben mindig találhatók közeli lejáratú akciós termékek.

- Nem kell, már végeztem - felelte Menyétke, felmutatva a paradicsomokkal teli zacskót.

- És paprikát nem veszel?

- Ja tényleg, paprika is kell!

- Paprika nélkül elég formabontó lecsó lenne - jegyeztem meg, miközben odaértünk a paprikákhoz, amelyek valamiért a zöldségsor túlsó végén voltak.

- Ezt ugye nem kell lemérni? - kérdezte Menyétke.

- De igen. Itt van a kód. Mérd le, addig én megnézem a paradicsom mérlegkódját.

Visszamentem, megnéztem.

- A paradicsom 142 - közöltem, mire András rátette a zacskót a mérlegre, beírt egy számot, és méltatlankodni kezdett.

- Valami nem jó, a 352-re nem jön ki semmi.

- Mert nem azt a számot mondtam. Az a busznak a száma, amivel hazamegyünk. A paradicsom 142.

Végre eljutottunk az akciós vegán termékekig. Burgerek ezúttal nem voltak, de találtunk két adag vegán csirkés tésztát, és reméltem, András nem veszi észre, hogy currys szósz van rajtuk. Még pár dolgot vásároltunk, aztán odamentünk az automata pénztárhoz.

- Mindenhol vannak - állapította meg András csalódottan, mire rámutattam egy fiatal párra a közelünkben,

- Ők mindjárt elmennek.

- Ugyan már, még ott fognak vergődni egy évig.

- Nem hiszem, most fizettek.

A páros valóban megkapta a blokkját és elment. Menyétke elkezdte lehúzni az árucikkeket, és csak akkor kaptam észbe, mikor megláttam a kijelzőn a currys vegáncsirke árát.

- Te, az akciós terméknél nem az eredeti árat kell lehúzni, hanem az akciósat! Így most az eredeti árat kéne fizetnünk!

- Tessék, lehet sztornózni - mondta ő, és megnyomta a sztornó gombot. A gép kiírta, hogy várjuk meg az eladót.

- Nyilván nem engedik, hogy mindenki mindenfélét sztornózhasson, aztán kisétáljon a ki nem fizetett cuccal.

- De látod, engedi - mondta Menyétke, sztornózta a másik adag tésztát is, mire a gép ismét kiírta, hogy eladóra van szükség, és most már nem lépett tovább. Megkerestem az eladót, megmagyaráztam neki a helyzetet, ő pedig beolvasta az ételek akciós árát.

Csak este, vacsoránál szembesültünk vele, hogy András 25 dekás helyett 20 dekás bagettet vett, így nem maradt másnapra, ahogy terveztük.

Amparo feledékeny napja

 A spanyolokról gyakori sztereotípia, hogy nem túl pontosak, de a helyi túracsoportokban ezt egyáltalán nem tapasztaltam. Sőt volt, hogy valaki csak öt percet késett, máris megjegyzéseket tettek rá. Így meg sem lepődtem, hogy nyolc óra előtt két perccel már az egész társaság ott ácsorgott a körforgalom melletti parkolóban, ahonnét a terv szerint néhány autót hátrahagyva telekocsikkal vesszük célba az Icod el Alto fölötti hegyet és az azon levő kilátót:

Jó sokan voltunk, annyira, hogy el se fért az összes autó a parkolóban. Antonio ezért elegánsan beállt az egyik tanyáról levezető bekötőút elejére. Csak reménykedtem, hogy a gazda egy borús vasárnapon nem tervez kihajtani.

- Mind megvagyunk? - kérdeztem nyolc után öt perccel, mert a társaság láthatóan útra készen állt.

- Még a túravezető hiányzik - tájékoztatott Pili. További pár perc múlva befutott még egy autó, és kiszállt belőle egy rendkívül zilált Amparo, aki kapkodta a levegőt, valamint a férje, Fran.

- Elaludtam! Tizenöt éve vezetek túrákat, és még sose történt velem ilyen! Felkeltem, kimentem a fürdőszobába, ránézek az órára, hát látom, hogy tíz perc múlva nyolc!

- Tíz perc múlva nyolc? - csodálkoztam. - Akkor nagyon rohanhattál.

- Rohantam bizony! Mondtam Frannak, hogy taposson a gázba.

- Kéne neked egy macska - vetettem fel. - Engem olyan kötelességtudóan felébresztett fél hétkor!

- Hát az enyém kint aludt a nappaliban és esze ágában sem volt ébreszteni.

Amparo ezek után beosztotta az autókat.

- Pili, jössz velünk? Hagyd itt a kocsit.

Pili elment, hogy beparkoljon egy végleges helyre, Amparo pedig intett Antoniónak, hogy szálljon be. Antonio és én beültünk a hátsó ülésre, Fran beindította a motort, Amparo pedig hosszas bocsánatkérésekbe fogott, amiért első velük töltött túrámon máris ilyen rossz benyomást keltett bennem. Ekkor megcsördült a telefonja.

- Pili az - mondta, mikor rápillantott a kijelzőre, aztán észbekapott: - Basszuskulcs, otthagytuk Pilit!

Visszafordultunk és leszáguldottunk a körforgalomig, ahonnét a többi túratárs már mind eljött, csak Pili ácsorgott magányosan a buszmegállóban.

- Kezdem azt hinni, hogy nem szeretsz engem - mondta Amparónak. - A múltkor, amikor La Palmára mentünk, akkor is otthagytál.

- Basszus, tényleg!

- Te egyébként végül elmentél La Palmára? - kérdezte Pili.

- El hát, a te jegyeddel!

Küldönc!

 

Nem véletlenül nem szeretek az internetről vásárolni. Azon felül, hogy jobb saját szememmel látnom a terméket, megspórolom magamnak a futárokkal való interakciókat is, akik ugyan nem mindig olyan lassúak, mint Teknőc Ernő (akinek képét a kéremakövetkezőt blogról kölcsönöztem), más probléma azonban előfordul velük, mint az elmúlt hónapban ez többször kiderült.

Még szeptemberben vártunk egy csomagot, amely az online csomagkövető szerint egy csütörtöki napon érkezett volna meg. Ezért kissé meglepődtem, mikor szerda délelőtt rám telefonált a futár, hogy otthon vagyok-e. Természetesen nem voltam, a kedvenc kávézómban olvastam a botanikus kert mellett, de biztosítottam a futárt, hogy negyedóra alatt hazaérek. Megnyugtatott, hogy addig neki is van dolga, letettük, én gyorsan ledöntöttem a maradék kávémat (jól meg is égette a torkom, még forró volt) és tűztem fel a hegyre. A megbeszélt időpontban azonban a futár nem jelentkezett. Pár perc múlva felhívott, hogy otthon vagyok-e már, mert ő itt áll a ház előtt. Kinéztem, de csak fekete-fehér macskabarátom, Tajték bámult vissza rám kissé meglepetten. Ekkor esett le, mi történhetett.

- Biztos, hogy a megfelelő utcában van? Két ugyanilyen nevű utca is van a városban - hívtam fel a figyelmét (a futárét, nem a macskáét), nem téve hozzá, hogy az irányítószámuk viszont különböző, tehát esetleg azt is megnézhette volna. 

- Én itt vagyok az egészségközpontnál. Melyik a másik?

- Keresztelő Szent János temploma alatt.

- Az melyik? - értetlenkedett a futár, de mielőtt lehordhattam volna, amiért nem ismeri városunk egyik legrégibb műemlékét, hozzátette: - Mondjuk mindegy, ma már úgysem viszem ki, majd holnap.

Természetesen másnap sem akkor érkezett, amikorra ígérte, nem is voltam otthon. Mehettem a postára átvenni a csomagot, ami egyébiránt az eredeti választásunk lett volna, ha meg lehetett volna adni ilyet a honlapon, de a mi városunkban valamiért nem lehetett.

András új telefonjának a kikézbesítését is csütörtökre ígérték, és reméltük, hogy ezt be is tartják, mert szerdán engem kísért el a fogászatra. Na de a remény hal meg utoljára (a lepényhal meg először): mikor már indultunk volna, hívta Andrást a futár, hogy otthon lesz-e fél 12-kor (nem tudom, miért gondolják a futárok, hogy az emberek többsége munkanapokon napközben otthon ül). Rögtön rávágta, hogy nem, hiszen pont akkorra kell a fogorvosnál lennünk. Meglepetésemre a futár felajánlotta, hogy akkor kihozza a csomagot a fogorvosi rendelőbe. Elképzeltem, mekkorát néz majd a kerek szemüveges recepciós lányka, amikor az egyik páciens kísérőjének csomagot hoznak, de végülis legalább történik valami érdekes. Úgyhogy megegyeztek ebben, mi elindultunk, és a futár pár perc múlva megint telefonált, hogy meddig leszünk a fogászaton.

- Hát mittudomén! Az se biztos, hogy rögtön sorra kerülök, meg hát egy fogászati beavatkozás idejét nem lehet megjósolni.

- Azt mondom, hogy fél 1-ig - döntött András.

Már 12 után pár perccel kijöttem a rendelőből. Jelbeszéddel (hiszen csukva kellett tartani a számat, meg amúgy sem éreztem, hogy lenne) megkérdeztem Andrást, volt-e már a futár, de persze még nem. 12.20-ig vártunk, aztán úgy éreztem, szeretnék hazamenni pihenni. Amint kiléptünk a klinika kapuján, egy igen eltévedtnek tűnő futárt pillantottunk meg. 

- Ő az? - kérdeztem mutogatva Andrástól.

- Nem hiszem - felelte ő. Tényleg meglepő lett volna, hogy valakinek nem tűnik fel a hatalmas "Fogászati klinika" felirat. Elindultunk az utcán ugyanabba az irányba, mint a futár, és András egyre inkább elbizonytalanodott: lehet, hogy mégis őt keresi? Futásnak eredt, hogy beérje, a küldönc azonban ekkor befordult egy lépcsőházba és becsöngetett valamelyik lakóhoz.

Már a főtéren jártunk, mikor Andrást ismét hívta a futár. Úgyhogy András megfordult, visszasétált a fogorvosi rendelőhöz és végre átvette a telefonját.

Krk állatkái

 Bármely horvátországi állatos beszámolónak a macskákkal kell kezdődnie. Mint minden horvát településen, Baškában is rengeteg macska téblábolt, különösen a haléttermek környékén. Ám túrázás közben bebizonyosodott, hogy nemcsak a tengerpartot kedvelik. Batomalj falucska kálváriatemploma mellett pici temetőt találtunk, amelyet Feri azonnal lecsekkolt, aztán sietett hozzám.

- Egy nagyon pici cica van a temetőben - jelentette. Valóban icipici jószágot talált: még kék volt a szemecskéje, és alig volt nagyobb a bokrok leveleinél:

Kis méreténél annál nagyobb volt a tudatossága. Mikor meglátott minket, a piros műanyag tányérhoz ment és kis mancsával célzatosan dobolni kezdett rajta. Rögtön felvettem a tálkát és a vízcsaphoz mentem vele, ahol amúgy is be akartam nedvesíteni a túrakendőmet. Most egy füst alatt a tálkát is megtöltöttem vízzel, aztán csöpögő kendővel indultam vissza a temetőbe. Időközben előkerült a kiscica mamája is, aki a csöpögő cuccaimtól kicsit vizes lett, de legalább kapott inni babájával együtt.

Magasabbra érve nem annyira a napsütés, inkább a szél okoz problémát. A környékbeli birkák úgy oldották meg a problémát, hogy a sziklákhoz lapultak:

Krk legmagasabb csúcsa kopár fennsíkból emelkedik ki, ahol minden csepp víznek hatalmas az értéke. Az a pár tócsa, amit találtunk, tele volt apró békákkal. Azoknak, akik ismét lehűtötték magukat vagy fejkendőjüket, ügyelniük kellett, hogy ne szedjenek ki egy füst alatt kétéltűeket a vízből, illetve ne tapossanak rájuk.

Mi is hozzájárultunk Krk állatvilágának bővítéséhez, amennyiben magunkkal vittük Barackot, a túrakutyát. Az állatka hősiesen végigtúrázta a két napot, bár egy meredekebb lejtőn Rolandnak a nyakában kellett levinnie. Viszont a távot túl is teljesítette, hiszen reggelenként még túra előtt sétálni is mentek Rolanddal. Egy nap én is csatlakoztam hozzájuk. Baracknak és Rolandnak eltérő elképzelése volt a séta hosszáról: utóbbi szeretett volna még kávézni és összepakolni indulás előtt, a kutyust viszont sokkal jobban érdekelték a városi izgalmas szagok. Mikor látta, hogy odaértünk az apartman bejáratához, tüntetően leült a földre és nem volt hajlandó továbbmenni.

- Menjünk be a terasz felől - javasoltam. - Nyitva hagytam a teraszajtót.

A csel bevált. Amikor látta, hogy a bejárattal ellentétes irányba indulunk el, Barack készséggel követett minket, amíg a teraszon át vissza nem értünk az apartmanba.

Kulcskérdés Krk-en

 Mivel az összes autó máskor indult és más tervei voltak az utazás napjára - az egyik csapat például elugrott Plitvicére, Tóni viszont autópálya nélkül, "a kertek alatt" közelítette meg Krk szigetét - egyértelmű volt, hogy különböző időpontokban érkezünk majd. Abban állapodtunk meg, hogy az elsőnek érkezők átveszik az összes apartman kulcsát és utána elosztjuk őket. Jankáék erre kicsit ráizgultak, mert azt hitték, ők érkeznek majd elsőnek, de nem így történt. Valahol Zágráb környékén jártunk (miután Gergő eltévedt a körgyűrűn, amely műveletet egyébként hazafele is megismételte), amikor telefonált Jules.

- Itt vagyunk, de a tulajdonos csak egy kulcsot adott nekünk.

- Nem kérted el az összeset?

- De igen, de azt mondta, csak személyiért cserébe adhatja ki őket. Mivel mi négyen négy személyit tudtunk adni neki, úgy gondolta, akkor az egy darab négyszemélyes apartman.

- Miért gondolta automatikusan, hogy mind a négyen egy apartmanban akartok lenni? - kérdeztem. (Mint utóbb kiderült, jó volt a megérzésem, ugyanis Viktorék egy órát vacilláltak, hogy Jules-lel és Ferivel akarnak-e egy apartmanban lenni, Jules és Feri pedig nem tudták, melyik változatban reménykedjenek.)

- Az őt láthatóan nem érdekelte. Ti mikor értek ide?

- Hát szerintem hét felé - felelte Gergő.

- Az nem jó, addig nem lesz itt a tulaj.

- Ráadásul vannak, akik még később fognak érkezni. Próbáld meg rávenni, hogy adja oda az összes kulcsot.

Nem voltam túl optimista, de mint kiderült, Jules-nek szuperképességei vannak, mert hamarosan újra telefonált, hogy minden kulcs nála van. Ettől igen megnyugodtunk. Kicsit enyhült ez a nyugalmunk, mikor írta, hogy ő lemegy sétálni a városba, majd írjunk rá, ha közel vagyunk, és akkor visszamegy. Tartottam tőle, hogy ez nem fog ilyen simán menni és ott fogunk ácsorogni az apartmanház előtt, főleg, hogy Gergő elfelejtette őt a szigetre belépéskor felhívni, ahogy ígérte. De szerencsére a városka kicsinek bizonyult, Julesnek elég volt a tíz perccel korábbi értesítés és ott várt minket az apartmanházban - amely egyébként nagyon kilátással rendelkezett:

Itt azonban még nem volt vége a történetnek, ugyanis a tulajdonos azzal a feltétellel adta oda Jules-nek az összes kulcsot, hogy mindenki személyijéről kap másolatot. Ezt ő úgy képzelte el, hogy mindenki lefotózza saját személyijét, elküldi Gergőnek, aki pedig mindezeket átmásolja egy darab emailbe és továbbítja neki. Gergőnek viszont semmi kedve nem volt elektronikus postást játszani, ezért más megoldáshoz fordult. A vacsorázóhelyen (ahol egyébként kizárólag tonhalat árultak, különböző változatokban) kitettük az összes személyit az asztalra és készítettünk róluk egy szép kis csoportképet. Nem biztos, hogy a tulaj így gondolta, de végülis meglett, amit kért. 

A városnéző macskaalom

 Mikor bementünk a boltba, Andrást figyelmeztettem, hogy kell vennünk macskaalmot - sajnos ezt kettőnk közül csak ő tudja felcipelni a hegyre. Mivel a kosárba is nehezen fér, a kezében vitte, miközben a kosarat a pénztárhoz toltuk. Már a sorban álltunk, mikor eszébe jutott, hogy nem vett a lecsóhoz tojást (ez egyébként a jobbik eset, volt, hogy ugyanez csak lecsófőzés közben tudatosult benne). Sarkon fordult hát, és a macskaalommal együtt elment a tojásért.

- A macskaalmot itthagyhattad volna - jegyeztem meg, mikor visszajött.

- Erre rá van írva, hogy kétóránként levegőztetni kell. Gondoltam, megyek vele sétálni.

Ekkor még nem gondolta, hogy sokkal többet megy majd vele sétálni, kedvenc cukrászdánk ugyanis, ahol kávét terveztünk inni, még nem nyitott ki. Ez amúgy előfordul velük szombaton; egy korábbi alkalommal a boltban 9-kor találkoztunk a pultoslánnyal, aki közölte, hogy negyedóra múlva nyitnak, de még 10-kor is le volt húzva a redőny. Ilyenkor tudunk a Relieve pékségben kávézni - ha épp nincs tele, most azonban minden asztal foglalt volt (nyilván a cukrászda potenciális vendégei is mind ide tömörültek). Jobb híján a főtér felé vettük utunkat, ahol a szivárványszínű padon kívül egy kioszk is található, benne kellemes kávézóval.

Pont útba esett az optikus, így András bement, hogy számlát kérjen a szemüvegéről, hátha az egészségbiztosítása kifizeti. Miután az ott dolgozó lányka rájött, hogy kell számlát nyomtatni és meg is tette, felajánlottam, hogy visszamegyek megnézni, kinyitott-e már a cukrászda.

- Mehetek én is.

- De minek sétáltatnád a macskaalmot fölöslegesen?

András beleegyezett, hogy megvár az optika előtt, de a cukrászda zárva volt, így tovább kellett mennünk a kioszkhoz, ahol a városi szimfonikus zenekar tagjai kávézgattak fellépés előtt. Kicsit aggódtam, nehogy a szék alatt felejtsük a macskaalmot, de ez szerencsére nem történt meg. Viszont gondolom, a zenekarban azóta is megy a pletyka, hogy van két őrült, akik macskaalommal mászkálnak fel-alá a városban...

Karnevál előtt

 Szokásom a karneváli menetben látványos, kreatív vagy vicces jelmezeket fotózni. Puerto de la Cruz nyári karneválján azonban azt a módszert próbáltam ki, hogy a gyülekezési helyre mentem, így láthattam a menet előtti utolsó simításokat. A most következő válogatásban vannak kreatív jelmezek, mint a tengerparti szemétnek öltözött környezetvédők vagy a mindent akciósan vásárló nénike, de számomra sokkal kedvesebbek azok a vicces vagy megindító szituációk, amelyeknek tanúja lehettem, a tévéinterjút adó polipkirálytól a tánclépéseiket még utoljára gyakorló citrusféléken és a szemüveges római centurión át a kerekesszékes kislány sminkelésében segítő skót dudásig.  Íme egy korántsem teljes válogatás a nyári karneválról.

Sörmatek

 Amikor csapatunk betódult az étterembe, a pincérnő már sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga. Futottunk egy kört a székekkel, hogy mindenki elférjen egy asztalnál, aztán mikor sikerült összezsúfolódva megoldani, négyen úgy döntöttek, mégis a szomszéd  asztalhoz ülnek. A pincérnő ekkor visszajött és úgy döntött, megkönnyíti a saját dolgát.

- Hány pohár sör lesz?

Magasba emelkedtek a kezek, a pincérnő számolt: tizenkettő. 

- És hány korsó?

Delia némi habozás után a magasba emelte a kezét.

- Ide már egyszer volt egy pohár - figyelmeztette a pincérnő.

- Tessék?

- Te az előbb már pohár  sört kértél - emlékeztettem. - Mindkettőt nem lehet.

- Akkor legyen inkább korsó.

- Lehet nekem is korsó pohár helyett? - kérdezte Adi. A pincérnő megadóan átírta a számokat a jegyzettömbjén.

- Rendben, akkor két korsó. Aki nem sört kér, az mit?

- Alkoholmentes sörük van? -  kérdezte az asztal végében az a túratárs, aki komolyan vette az "iszik vagy vezet" alapelvet.

- Igen, van sima és citromos.

- Akkor menteset kérek.

- Mármint citrommenteset?

- Nem, alkoholmenteset és citromosat.

- Rendben. A következő?

- Nekem egy pohár sör lesz.

A pincérnő, aki épp mögöttem állt, megadóan sóhajtott. Hátrafordultam hozzá.

- Jó ötlet volt ez a jelentkezős, de azt hiszem, nem jött be.

Valóban nem jött be, ugyanis végül eggyel több pohár sör érkezett, mint amennyit rendeltünk. De Delia hősiesen megitta.

Növényevő túrakutyák

 Tudtam, hogy Chavi ezúttal hozza Tenót, a túrakutyát is, teljesen indokolt módon, hiszen a Teno-félszigetre megyünk. Ezért mikor beszálltam, rögtön megkérdeztem, hol a kutya - majd hátranéztem az ülés mögé, ahol egy fej bukkant fel a kalaptartó mögött. Aztán még egy.

- Lett még egy kutyátok?

- Ez Purié - magyarázta Almu. - Magunkhoz vettük pár napra, mert Puri La Victoriában lakik és ott nagy a füst meg a hamu. De most biztos örül, hogy végre találkozhat anyával!

Az öröm kölcsönös volt: Puri elmondta, hogy ő se tudott aludni, amíg Mica kutya nem volt nála, pedig egyébként másik szobában alszik. Mica és Teno nagyszerűen megértették egymást, együtt kergették meg a futókat és a biciklistákat, ami miatt folyamatosan készenlétben kellett lennünk és noha nem volt keskeny az ösvény, időnként hátrakiabáltunk, hogy "vigyázz, futó!", hogy Chavinak és Purinak legyen ideje pórázra fogni a két állatot. Túrakutyáink egyéb furcsa szokásokkal is rendelkeztek, például egy ponton elkezdték a füvet legelni.

- Növényevő vagy? - kérdeztem csodálkozva Micától, de Puri elmagyarázta, hogy állatkája mindenféle gyümölcsöt és zöldséget megeszik. Erre bizonyítékot is szereztünk a pihenőnél, amikor Phil elővett egy almát. Mica addig sündörgött körülötte, míg letört neki egy almadarabkát, és Mica kézből megette. Ezután Phil azt a technikát alkalmazta, hogy kiharapott egy darabot az almából, kivette a szájából a kezébe és úgy adta oda. Egy ponton a szájából kivett almát átnyújtotta nekem, hogy én adjam oda Micának. Noha maga a kutyaetetés vonzó tevékenységnek tűnt, az élmény értékéből levont valamennyit azt, hogy mindezt egy Phil szájából kivett almadarabbal tettem.

A banánültetvények közelében olyan trágyaszag volt, hogy Juan és én is ösztönösen megvizsgáltuk a cipőtalpunkat. De arra jutottunk, hogy valószínűleg trágyának halmozták ide fel a tehénlepényeket. Mica azonban más felhasználási módot is talált a szerves anyagnak: mikor az egyik hasadékból kiértünk, azt láttuk, hogy vidáman hempereg a száraz tehénlepényben. Chavi hátrafordult Purihoz:

- Csak szólok, hogy a kutyád nem az én kocsimban megy haza!

Hidegvérű barátok

 Ideköltözésünk előtt nem is tudtam, hogy vannak Tenerifén gekkók. Akkor találkoztam velük először, amikor Foltimacska időnként behozott egy-egy példányt az erkélyről, hogy játsszon velük. Sajnos a gekkók általában nem lelkesedtek ezekért a játékokért, volt olyan, aki még a farkát is eldobta ijedtében. Ilyen helyzetekre azt a protokollt dolgoztuk ki, hogy András lefogja a macskát, és megfogom a gekkót és kiteszem a ház utca felőli falára, ahonnan a sokk elmúltával elmenekülhet, az esetleges leesett farkat pedig jobb híján kidobom a szemétbe. 

Tegnap azonban jógázás közben felfedeztem, hogy egy gekkócska bölcsen egész fönt a tető alatt táborozott le, ahol a macska nem érheti el. Mivel több órán át nem mozdult onnan, vendégnek tekintettem és Óscarnak neveztem el. Óscar este ugyan eltűnt, de ma délelőtt megint megjelent a tető alatt, így elképzelhető, hogy rendszeres vendégünk lesz.

A tenerifei gyíkokról már korábban is írtam (https://macskamedve.blogspot.com/2022/05/a-kanari-szigetek-sarkanyai.html). Puerto de la Cruzban legjellemzőbb lelőhelyük a Playa Jardín, ami nevének megfelelően egy parkosított tengerpart; a gyíkok mind a kőfalak kövei között, mind a fákon és a kisebb növények alatt nagyszerű búvóhelyeket találnak, sőt extrém sportokra is lehetőségük nyílik, egyszer például egyikük egy fáról egyenesen András mellkasára ugrott. Ma a mellettünk levő bokorból jött elő egy kisebb példány, aki a David Attenborough-filmekből ismert módon felváltva, sőt olykor egyszerre emelte fel lábacskáit a forró homokról, hogy hűtse őket:

Amint elővettem a sajtos croissantokat, rögtön népszerűbbekké lettünk a gyíkok körében. András mögött a falon egy szép nagy példány jelent meg és minden mozdulatomat figyelte.

Mikor látta, hogy nem kap semmit, csalódottan visszamászott a kövek közé. Amikor azonban lábemelgetős barátunk nem tágított mellőlünk, megszólalt bennem a lelkiismeret, és a croissant morzsáit elkezdtem dobálni neki. Erre természetesen azonnal előkerült még néhány gyík, köztük egy aranyos kicsi is. Próbáltam neki is dobálni pár morzsát, de Lábemelgetős mindig gyorsabb volt, sőt volt, hogy el is kergette őt a zsákmány közeléből.

Egy idő után kifogytam a morzsákból. Ekkor azonban a pár lépésre strandpingpongozó társaság sárga labdája pont a közelünkben ért földet. Ahelyett, hogy elmenekültek volna, a gyíkok lelkesen rohantak oda hozzá - bizonyára egy szokatlanul nagy és kerek sajtdarabnak vélték.

A jó szándék a fontos

 Tim azt írta, a strand közepén fogja felállítani a szemétszedők főhadiszállásának szánt sátrat, ám egy strand közepét nem olyan könnyű megállapítani, főleg, ha öblöket meg hasonlókat is tartalmaz.

Mindenesetre elindultam abban a reményben, hogy egy nagy fehér sátor csak fel fog tűnni. Valóban észre is vettem Timet, aki a sátor felállításával szerencsétlenkedett egymaga.

- Segítsek valamiben? - kérdeztem, mikor odaértem.

- Nem kell, kösz, már kész vagyok.

- De úgy volt, hogy zászlók is lesznek, nem?

- Elvesztettem a zászlókat. Apukám műhelyébe raktam őket, és eltűntek.

Elkezdtük a szemétszedést. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a derekamnak nem tesz jót a sok hajolgatás, és mivel pár héttel ezelőtt egy másik, önkormányzati akció során elsajátítottam a szemétszedő csipesz használatát, visszamentem a sátorba, hátha találok ilyet, mert Tim beígérte az eseményleírásban, hogy hoz. Ám a szatyorban csipesznek semmi nyoma. Odamentem Timhez.

- Tim, nem úgy volt, hogy lesznek szemétszedő csipeszek?

- A zászlók mellett voltak és azok is eltűntek. Azt hiszem, nem kéne apukám műhelyében elhelyeznem a cuccokat. Jár hozzá egy takarítónő, és szerintem az kavar el mindent, amikor rendet rak.

Nem akartam Tim érzéseit megsérteni azzal a feltételezéssel, hogy esetleg saját apukája lehet a titokzatos eltűnések mögött, vagy esetleg ő saját maga, aki elfelejti, mit hova rakott. Ehelyett a takarítók veszélyeivel kapcsolatban megosztottam vele egy régi ismerősöm történetét, aki felbérelt egy takarítónőt, ám annyira szégyellte, milyen kupi fogadja szegény asszonyt minden alkalommal, hogy aznap reggel ő maga kitakarított. Ez egész addig ment, amíg észre nem vette, hogy a takarítónő beleolvasott néhány magánlevelébe. Ekkor kirúgta a takarítónőt, és onnantól fogva ő sem takarított.

Tim később a strand nudista része felé vette az irányt, amivel kapcsolatban már korábban figyelmeztetett minket, hogy "érdekes" dolgokat lehet ott találni (a nyugdíjas angol házaspár rögtön el is indult lelkesen arrafelé). Tim valóban talált érdekes dolgot, de nem azt, amire számított. Mikor legközelebb előkerült, egy hatalmas ponyvát húzott maga után.

- Ez meg micsoda?

- Egy sátor. Valaki otthagyott egy sátrat a parton.

- De figyelj, nem lehet, hogy még laknak benne?

- Nem olyan állapotúnak látszik, mint amiben laknak - jelentette ki Tim, pedig a sátor, bár kétségtelenül koszos volt, valószínűleg jobb szállást biztosított, mint sok olyan építmény, amiben embereket lakni láttam. Tim bevonszolta a sátrat a teli szemeteszsákok közé.

- Megyek vissza, mert van még ott mindenféle, még ruhák meg cipők is - magyarázta. Ne legyen igazam, de tartok tőle, hogy ma este egy los cristianosi hajléktalan nagyon meg fog lepődni...

Pokoli potyázók

 Nem volt könnyű megtalálni az Infernal Comedy (Pokoli komédia) előadás helyszínét. A Google Maps nem ismerte a színház nevét, az utca nevét beírva folyamatosan másik településre akart küldeni, csak a pontos címre dobott ki valamit a Taoro Park nevű park közepén. Ez pont egy olyan hely, ahol még sose jártam, de az instrukciókat követve átvágtam a parkon, majd elindultam a szállodák mellett. Biztatónak tűnt, hogy többen mentek ugyanabban az irányban, ellenkező irányban meg csak egy nyakörves vörös macska, viszont a térkép hamarosan azt jelezte, hogy túlmentem. Visszafordultam, ám a térkép által jelzett hely konkrétan a semmi közepén volt. Jobb híján odamentem a park egyetlen nyitva tartó kávézójához útbaigazítást kérni, az azonban annyira tele volt, hogy mindkét bejáratot lekordonozták. Szerencsére két középkorú hölgy épp kifelé jött, őket kérdeztem meg. Kiderült, hogy az előbb jó irányban indultam el, csak tovább kellett volna mennem és  nem hallgatnom a Google Mapsre.

- A John Malkovich-előadásra megy? - kérdezték, és persze kiderült, hogy ők is. 

Odaérve rájöttem, miért nem szerepelt a helyszín a Google Mapsen: egy kisebb park közepén állítottak fel ideiglenes szabadtéri színpadot. A nézőtérre lépcsőzetes emelvényt tettek, így mindenhonnan jól láttuk a színpadot, mindössze két pálmafa takarta a kilátás egy részét. Már ment egy ideje a darab, mikor rájöttem, hogy a pálma koronája által takarva a színpad fölött spanyol nyelvű felirat látható. Mondjuk az angol nyelvű prózához és az olasz nyelvű operabetétekhez nekem nem kellett felirat, szóval még jobb is volt, hogy nem rontott bele az esztétikai élménybe. A színpad hátterében is egy csodaszép fa nőtt. John Malkovich persze kapott az alkalmon, és az egyik improvizált részben megjegyezte:

- Az a színház, ahol Los Angelesben játszottunk, nem volt nagy durranás. Még fa sem volt benne.

A nézőtér körül bambuszkerítést húztak föl, ám a hátul ülők élénk beszélgetést hallhattak mögüle, így hamar rájöttünk, hogy egyeseknek vagy nem jutott jegy, vagy meg akarták spórolni az árát és ezért lemondtak a látványról a zene kedvéért. (Anélkül, hogy a nemzeti sztereotípiákat erősíteni akarnám, meg kell jegyeznem, hogy ezen valakik egy része németül beszélgetett.) A potyázók egy része az előadás alatt megpróbált átbújni a függöny alatt, ami a hátulsó részt a nézőtér szélétől elválasztotta, a biztonsági őrök pedig rendszeresen visszaküldték őket. A hangok alapján mások székre álltak, hogy átlássanak a kerítés fölött. A darab egyik legdrámaibb jelenetében, amikor a sorozatgyilkost játszó John Malkovich éppen megfojtotta egyik áldozatát, hirtelen hatalmas csattanás hallatszott a hátunk mögül: az egyik potyázónak sikerült felborulnia a székkel.

A macskák és az IT

 Amikor megjelent a Chat GPT (amelynek neve egyébként franciául azt jelenti: "macska, fingottam"), sokan töltötték a szabadidejüket azzal, hogy mindenféle idióta beszélgetést folytattak vele. András úgy döntött, a macskáról beszélget, az alábbi eredménnyel:

Tegnapelőtt András a számítógép diktálás funkcióját tesztelte német nyelven. Érdeklődve figyeltem az eredményt.

- "Köszönöm, hogy felhívott a születésnapomon"? Kedves mondat, de nem gondolod, hogy az évnek csak egy napján használható?

- Nem, a Geburtstag félreértés volt. De a többit egész jól leírta. Mondj valamit németül.

- Én, németül? Na jó. "András magt Katzen, und er hat eine süße Katze, die Gräfin."

Az alábbi szavak jelentek meg a képernyőn: "András Markt Katzen, und er hat eine süße Katze, die Griechen."

- Jé, macskavásárba mész?

- Bizony. De görög lett a macskám.

Sophienalpe

 A Bécsi-erdő turistaösvényei általában jól jelzettek, bár némi kavarodást okozhat az a tény, hogy a színekkel jelzett utak mellett vannak úgynevezett városi túraútvonalak (Stadtwanderwege), amelyeket másképpen jeleznek. Továbbá a távolságokat jelző táblákkal is előfordulnak furcsaságok, mint megtapasztaltam nemrég, amikor úgy döntöttem, összekapcsolom néhány kedvenc futóútvonalamat és teszek egy hosszabb túrát.

A Kreuzeichenwiese szélén jelent meg először a Sophienalpét jelző tábla, ami akkor 1 órás utat mondott, az alatta a völgyben levő Rieglerhüttéig pedig 45 percet. Ez 9 óra körül volt, így arra számítottam, hogy pihenőkkel együtt (és figyelembe véve, hogy a Rieglerhüttétől a Sophienalpéra vezető út marha meredek) 11 körül a hegyen leszek, addigra talán a büfé is kinyit. Épp ezért jócskán meglepődtem, mikor másfél kilométerrel később, a Schottenhofnál már azt írta a tábla, hogy a Sophienalpe 1 óra 45 perc, a Rieglerhütte talán 30 perc. Ez nemcsak azért volt érdekes, mert a Sophienalpe felé mentem, tehát elvileg csökkennie kellett volna a távolságnak, hanem mert úgy emlékeztem, a Rieglerhütte és a Sophienalpe közelebb van egymáshoz. Persze nem siettem sehová, csak már nagyon örültem volna egy büfének, ahol hideg innivalót vehetnék.

10 óra előtt értem a Rieglerhüttéhez, ami persze zárva volt; lusta turistákra szakosodtak, 11-ig nem nyitnak ki. Majd, a Schottenhofnál levő táblát teljesen meghazudtolva, 1 km múlva (fél 11 előtt) a Sophienalpe előtt álltam. Ami természetesen permanensen zárva levőnek tűnt.

 

Best of Budapest Pride 2023

 Sajnos az idei pride-on eléggé hátul vonultam, fotóznom is kevesebbet sikerült, mint eddig. Így teljesen lemaradtam például a "Homofólia" és a "Nem Brüsszel miatt lettem transz buzi, szerencsém volt!" feliratú tábláról. A fóliázás másokat is megihletett, erről tanúskodott például a két Fideszes politikus képe alatt díszelgő felirat: "Csinálják négy fólia között!" Azért ideteszek képeket két vicces és egy szerintem mélyen megindító feliratról.

Egészséges reggeli Las Mercedesben

 Las Mercedesbe leérve megállapítottam, hogy van még negyedórám a buszig. A buszmegállóban kis kávézó állt, amelynek cégtáblája azt hirdette, hogy egészséges reggeliket és ebédeket szolgálnak fel. Reméltem, így növényi tejet is kapok majd a kávémba, még ha nem is lesz időm helyben meginni.

A pult mögött egy magas nő hippiszerű öltözékben éppen lepakolta vászontáskáját, társa, egy nagydarab fiatalember, pedig láthatóan épp a könyvelést nézte át.

- Elnézést, nyitva vannak?

- Persze - felelte a nő, majd ezután mindketten visszatértek eddigi foglalatosságukhoz. Közben a pulton megláttam a "próbálja ki hideg kávéinkat!" feliratot, ami fölkeltette az érdeklődésemet. Azonban hiába ácsorogtam továbbra is a pult előtt, ők még percekig nem vettek rólam tudomást, míg végül a srác megkérdezte:

- Segíthetek?

- Igen. Elmondaná, milyen hideg kávék vannak?

A srác ekkor hosszas felsorolásba kezdett, amit nem igazán tudtam követni, csak az utolsó két elem maradt meg: az első a frappé volt, a második az, hogy csinálnak egy rendes tejeskávét és belepakolják a jeget. Meggondolatlanul frappét kértem, növényi tejjel.

- Szója- vagy zabtejjel? - kérdezte a hippinő, aki társánál némileg jobban artikulált.

- Zabtejjel kérném.

A srác lassan feltápászkodott a székéből és hátrament a konyhába. A nő kezében láttam egy tejesdobozt, amitől megkönnyebbültem, ám percek is beleteltek, amíg a műanyag poharat a srác kihozta és letette a kávégép mellé. Ezután csak téblábolt, és éppen szólni akartam, hogy már csak öt percem van a buszig, amikor megláttam a pólója hátán a feliratot:

A KAJA NEM KONZERV, A PINCÉR NEM REPÜL. TÜRELMET KÉRÜNK

Ezek után nyilván nem sürgethettem meg, csak aggodalmasan figyeltem, hogy még mindig nem viselkedik kávéfőzésre készülő ember módjára. További két perc után megfogta a poharat és előrehozta a pulthoz; ekkor döbbentem rá, hogy nem kávét, hanem frappéport kevert az italba. Benyúlt egy hatalmas műanyag zacskóba, amiben a fedelek voltak, és kivett egy mokkáspohárra valót, ami persze kicsinek bizonyult a pohárra.

- Sejtettem, hogy kicsi lesz - jegyeztem meg, egyrészt mert van szemmértékem, másrészt mert a tenerifei vendéglátósoknak a pohárfedelekkel állandó konfliktusa van (ld. itt: https://macskamedve.blogspot.com/2022/12/poharfedel.html). A srác elővett egy újabb fedelet és rátette az italra. Ezután keverőkanalat kezdett keresni, de erről gyorsan lebeszéltem és fizettem. 

A megállóba kiérve meg kellett állapítanom, hogy 1. a tejbe minimális mennyiségű frappéport kevertek 2. az ital nemhogy hideg nem volt, de szobahőmérsékletű is csak erős jóindulattal és 3. a pohárfedél elrepedt, mégpedig pont az ivásra szolgáló nyílás mellett, így ha inni próbáltam belőle, az egész a nyakamba ömlött. Ráadásul egy teherautó jó tenerifei szokás szerint beparkolt a megállóba. Mivel a busznak egy perc múlva jönnie kellett, kiszaladtam az úttestre, ahol persze egy másik, kisebb teherautó épphogy kikerült, de a buszsofőr szerencsére észrevett. Mindenesetre a buszon mellőztem a kávézást.

Las Mercedes amúgy gyönyörű hely, mint az alábbi kép is mutatja, csak az egészséges kávézóját kell messzire elkerülni.

Helycserés támadás

 San Andrés városka peremén, a barranco mellett van egy kis tér, amelyet szép nagy fák árnyékolnak be részlegesen, és nagyszerű kilátás nyílik róla az Anaga-hegységre. 

Mivel kivételesen viszonylag korán érkeztünk, reménykedtünk benne, hogy le tudunk ülni az itt levő kávézók valamelyikében. Az első helyen nem volt szabad asztal, a másodikon viszont kettő is, csak mindkettő a napon. Az egyiknek a szélét viszont súrolta egy fa árnyéka, így ha két széket tettünk arra az oldalra, nem kellett napon ülnünk. Hamarosan a másik szabad asztalhoz is letelepedett négy amerikai lány.

A rendelésünket egy tizenéves lányka vette föl, aki vélhetően a tulaj lánya volt és hétvégenként segített ki (vagy addig, amíg meg nem érkezik a fizetett pincér, ugyanis távozásunk előtt már egy másik fiatal nőt láttunk az asztalok között sürögni). Kicsit fura volt ugyan, hogy fél perccel a távozása után édesanyja is megjelent, hogy felvegye a rendelést, de mondtuk neki, hogy már megvolt.

Közben az egyik árnyékos asztaltól felálltak az ott ülők. Az amerikai társaság gyorsan lecsapott rá, de mikor hamarosan egy másik árnyékos asztal is felszabadult, átültünk mi is. Nem gondoltuk, hogy ebből komplikáció lehet, lévén rövid keresgélés után a felszolgálók az amerikaiakat megtalálták. Igaz, ők sokmindent rendeltek, vizeket és sangríát, így anyuka és lánya együttes erőfeszítésére volt szükség a kiszolgálásukhoz. A kislány egy lassított felvétel sebességével vitte a poharakat, de az anyja így is rászólt:

- Ne rohanj annyira, kislányom, még elesel!

Mi viszont már tíz perce vártunk, de semmi nem történt, bár a bentről hallatszó csörömpölést mindig úgy értelmeztem, hogy most már tényleg a mi kávénk érkezik. Mikor már kezdtük azt gondolni, hogy kávézónk holtversenybe fog kerülni a cascaisi yachtkikötő cukrászdájával (amiről részletesen itt: https://macskamedve.blogspot.com/2023/06/portugal-vendeglatas.html), a kislány ismét megállt az asztalunk előtt.

- Elnézést, rendeltek már?

- Igen, két cappuccinót és egy croissant-t - feleltem.

- Ja jó, bocsánat, mindjárt hozom.

Ezután anyuka is odajött és megkérdezte, rendeltünk-e már, mire mi töretlen optimizmussal válaszoltuk, hogy igen. Valóban nem telt bele sok idő, és a kislány kihozta a két kávét.  Majd gyanakodva mérte végig az asztalunkat.

- Még hiányzik valami, igaz? Egy croissant?

- Így igaz - feleltük. Valószínűleg a helycsere zavarhatta meg szegényt. Úgy kellett volna tennünk, mint az idős motoros bácsinak, aki velünk egyszerre érkezett, de nem kívánt a napsütötte asztalokhoz leülni, még akkor se, mikor az övéktől átülő amerikaiak felajánlották neki.

- Hozza csak ide a kávémat, kisasszony, megiszom itt a mocim mellett - mondta, és valóban a fa mellett ülve fogyasztotta el, kellemes árnyékban.

Alice a Víz Hegyén

 A túra előtti napon Arcadio írt nekem és Philnek, hogy mikor és hol tud felvenni minket. Velem gyorsan meg is beszélte, Phil viszont ezt válaszolta: "Alice-szel vagyok, ezért külön megyek."

- Ismered ezt az Alice-t? - kérdezte Arcadio, mikor beszálltam az autóba.

- Nem én. Who the f@ck is Alice?

Még érdekesebb volt, hogy mikor Phil behajtott a találkozásra kijelölt parkolóba, nem ült mellette utas.

- Lehet, hogy Alice láthatatlan - vetettem fel. - Esetleg csak Phil képzeletében él.

- Vagy túl fárasztó volt az éjszakája és inkább tovább aludt - tippelte Arcadio. Phil aztán elmagyarázta, hogy Alice külön jön, Puerto de la Cruzból. Vagyis az üzenet írásakor nem volt együtt Alice-szel (aki amúgy a volt salsapartnere), csak nem annyira megy neki a jövő idő (Phil nyelvtudásáról bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2023/03/arcadio-es-technologia.html).

Időbe telt, míg Alice megérkezett; mint kiderült, előző nap nem sikerült feltöltenie a mobilnet-egyenlegét. Ezért nem tudott Phillel sem találkozni (Phil küldött ugyan neki google maps-linket, csak ő azt a telefonján nem látta), továbbá a netes üzeneteit sem sikerült megkapnia. Pedig ezekből bőven volt, mivel épp születésnapja volt. Ezen alkalomból Arcadio, az egészséges életmód apostola igyekezett meggyőzni őt, hogy szokjon le a dohányzásról.

- Kimutatták, hogy a dohányosok kevésbé élvezik a szexet. Ez az az érv, ami mindenkit meg szokott győzni. Cigizni akarsz vagy szexelni?

- A szex azért nemcsak ezen múlik - jegyeztem meg. - Hanem például a lehetőségeken.

- Igen, mert hiába nem dohányzik az ember, ha nincs kivel szexelni - állapította meg Alice. Carlosnak erre is volt megoldása:

- Na ilyenkor folytatja a dohányzást.

Az hamar kiderült, hogy előző nap nemcsak nálunk esett az eső, hanem itt a Teno-hegységben is. A faluból kiérve egy elhagyatott birtokon ringlófát találtunk, a magasabban levő ágakon már volt néhány érett gyümölcs. Carlos felnyúlt értük, mire a leveleken megrekedt összes víz a nyakamba zúdult.

- Köszi a zuhanyt, igazán nem kellett volna - jegyeztem meg.

- Jó sok víz van itt - állapította meg Arcadio.

- Hát végülis a Víz Hegye - jegyezte meg bölcsen Alice.

A Víz Hegyét, nevéhez méltón, dús vadon borította; ezek nem esőerdők, hanem köderdők, amelyek a leszálló felhőkből veszik fel a vizet. A fák törzsét vastag moharéteg borítja, az összevissza álló ágakban és kövekben pedig Arcadio különböző alakokat vélt felfedezni, például egy ponton figyelmeztetett minket egy alvó vaddisznóra, máshol ijesztő maszkot látott a sziklán:

Ez valóban olyan erdő, ahol a fáknak is füle van, de szeme és szíve bizonyosan:

Az erdő szépségeivel éles ellentétben állt Erjos egyetlen nyitva tartó kocsmája, ahová túra után betértünk. Inni akartunk Alice egészségére, a kocsmárosnő azonban közölte, hogy nincs sör (semmilyen!), mert vasárnap zárva voltak. Ezt kevésbé éreztük meggyőző magyarázatnak, lévén most már kedd volt, a sör egyébként sem arról híres, hogy könnyen megromlana. Ráadásul a pult mellett álló HMCS-k előtt konkrétan sörösdobozok álltak, bár mint Phil megállapította, a legolcsóbb szupermarketlánc saját márkás termékéből, tehát annyira nem bántuk, hogy mi nem kaptunk belőle. Viszont ekkor jöttem rá, hogy talán én is bakot lőttem a rendelésemmel.

- Lehet, hogy nem volt jó ötlet kávét kérnünk - súgtam oda Philnek. - Tartok tőle, hogy elég szar lesz.

Kihozták a kávét, Phil belekortyolt.

- Juj, ez nagyon rossz! Keserű!

- Ajaj, ha már egy angol is rossznak mondja a kávét, akkor tényleg szar lehet.

Többszörös zenei aláfestés

 La Orotava híres a vallási ünnepeiről, de ezek közül is kiemelkedik a Corpus Christi. Ilyenkor a lakosok az utcák kövére színes homokból és szárított virágszirmokból képeket készítenek, amelyeknek az egész szigetről csodájára járnak. Ráadásul a különböző városrészek különböző napokon kerülnek sorra - a mi környékünk éppen ma, így már reggel fél nyolc körül megkezdődött a sürgölődés, kora délutánra pedig az egész utcánkat, a szomszéd utcákkal egyetemben, képek sora borította.

Az esti mise után megindult a körmenet, hogy végigvonuljon a feldíszített utcákon. A zászlóvivők igyekeztek óvatosan lépkedni a mintákon, ám az elsőáldozók kevésbé vették komolyan a dolgot, és széttaposták, sőt olykor cipőjükkel szándékosan elkenték a kemény munkával megrajzolt alakokat. A fő problémát mégsem ez okozta, hanem a szembe szomszédunk, aki szintén hozzá akart járulni az ünnepséghez, ezért két hatalmas hangfalat tett ki az ablakba és ezeken különböző egyházi zeneműveket játszott. Én rögtön sejtettem, hogy ebből baj lesz, a körmenetet ugyanis hagyományosan fúvószenekar kíséri. Távolról hallottam is a hangjukat, mikor a körmenet eleje befordult az utcába, és legnagyobb döbbenetükre hirtelen megszólalt az ablakból Bach. Az egyik pap gyorsan átlátta a helyzetet, előreszaladt a menet elé és felkiabált:

- Pedro, állítsd le a zenét! A körmenettel is jön zenekar!

- Hol van az még?

- Itt vannak már a sarkon!

- Jó, de legalább addig hadd, amíg meg nem jelenik az oltáriszentség!

A pap nyitott volt a kompromisszumra, és így történt meg, hogy formabontó módon a körmenet a hangszórókból jövő zenére vonult be az utcánkba - a képen jól látszik az oltáriszentség mögött tétlenül vonuló fúvószenekar.

Mikor az oltáriszentség megállt pont a házunk előtt, Pedro leállította a zenét, a pap rövid áldást mondott, és ezután a zenei kíséretet átvette a fúvószenekar. Őszintén szólva, bár ők szerepeltek az eredeti programban, kevésbé élveztem ezt a szakaszt - egyrészt állati hangosak voltak, másrészt repertoárjuk három zeneszámból áll, amiket épp eleget hallottam már a húsvét előtti körmeneteken. Szóval Pedro tulajdonképpen javított a hangulaton.

Portugál vendéglátás

 Már az előző posztomban (https://macskamedve.blogspot.com/2023/05/fortaleza-de-sao-filippo.html) beharangoztam, hogy írok a portugál vendéglátással kapcsolatos tapasztalatainkról. Ezek többsége hasonló sebességű kiszolgálásra vonatkozik, mint a fent idézett posztban. Első napunkon például vendéglátóink a botanikus kert kávézóját nézték ki programként, ám sajnos ott épp rendezvényre készültek és ezért zárva tartottak. Jobb híján az út túloldalán ültünk le egy vendéglátóegységben, amely teraszát tekintve elegáns kávézónak tűnt, ám mikor (már rendelés után) bementem a mosdóba, egy önkiszolgáló étterem-szerű kispiszkost találtam. Pincérünk a jelek szerint nemrég érkezhetett valahonnan Délkelet-Ázsiából, mert a portugál, spanyol és angol nyelveken kívül a felszolgálás is kihívást jelentett neki. A négy italt négy körben hozta ki, Laci tejeskávéját ráadásul nem tálcán, hanem maga előtt kézben szorongatva, folyamatosan szemmel tartva az ital tetejét, nehogy kiloccsanjon belőle.

Cascaist illetően azt az infót kaptuk, hogy a jachtkikötő mellett vannak kellemes, szép kilátást nyújtó kávézók. Két ilyet is láttunk, és András közölte, hogy ő a másodikba szeretne menni. Mivel elég fancy helynek tűnt, megpróbáltam angolul rendelni, ám a 20 év körüli pincérlánykának láthatóan ez csak passzív nyelvtudás szintjén volt meg. Mikor meghallotta a laktózmentes tejet, magyarázni kezdte, hogy olyan nincs nekik, csak - és itt hosszasan keresgélt a telefonjában, tippem szerint a Google Translate-ben, míg több mint egy perc csend után befejezte a mondatot: "vegetal". Amiben persze az a vicc, hogy portugálul is így van és a kiejtése sem tér el annyira, hogy ne ismertem volna fel.

A lány ezután bement hasonló korú fiú kollégájához, valamit pakolásztak a pultban, de nem láttuk jelét annak, hogy kávé közeledne. (Mindeközben a szomszéd kávézóban, ahová András javaslatára nem mentünk, már rég kiszolgálták azokat, akik velünk egy időben érkeztek.) Tizenöt perc után a srác jelent meg egy kis papírpohárral a kezében. Belenéztem: víz volt benne.

- A kávégép még nem melegedett be - magyarázta a srác, és a biztonság kedvéért hozzátette: - Ez egy pohár víz. - Azt már nem magyarázta el, miért hozott pohár vizet és miért csak egyet.

További öt perc telt el, mire elkezdtek sertepertélni a kávégép körül, és hamarosan a pulton volt a teli kávéscsésze. Egy darab. További percekbe telt, míg a második kávéval is elkészültek és végre kihozták a rendelésünket.

Ha nem is a sebesség kapcsán, de ide kívánkozik az a pincérnő, aki lendületes személyiségét a cappuccinóra is kiterjesztette, ezzel merőben új értelmet adva a fahéjas cukor fogalmának:

Szerencsére voltak pozitív tapasztalataink is. Szombat este Judittal és öccsével, Lacival találkoztam egy kávézóban. Itt is délkelet-ázsiai pincér fogadott, de jól beszélt portugálul és azon sem kapta fel a vizet, hogy Laci, aki éveket élt Közép-Amerikában, folyamatosan spanyolul beszélt hozzá. Kihozta a rendelésünket (Judit narancslevét valamiért söröskrigliben), és mikor 7 óra 10 perckor Laci kért egy második pohár sört, akkor sem tiltakozott. 7 óra 40 körül azonban egy társaság le akart ülni a szomszédos asztalhoz.

- Elnézést, már zárva vagyunk - fordult hozzájuk a pincér. 

- Mikor zártak be? - kérdeztem kissé gyanakvóan.

- Hát hivatalosan 7-kor - felelte a srác. Zokszó nélkül ráhúzott több mint félórát a munkaidejére, de nem dobta ki a már ott levő vendégeket. Respekt.

Fortaleza de São Filippo

 Setúbalban úgy döntöttünk, felmegyünk a várba.

- Szent Fülöp? Az egy apostol volt, nem? - tűnődtem el, miért is neveztek el róla várat, ám hamarosan kiderült, hogy Fülöp király építtette az erődítményt, ráadásul az építész keresztneve is Filippo volt. Jól megoldották, hogy a nevüket viselje a vár és mégse tűnjenek nárcisztikusnak.

Kintről a vár elég elhagyottnak tűnt (ld. a képen), így erősen meglepődtem a kapuban levő kiíráson, amely a kávézó nyitvatartását mutatta.

- Szerinted lesz itt kávézó? - kérdeztem kétkedve.

- Igen! - vágta rá András magabiztosan.

- Oké, fogadjunk. Amelyikünk veszít, az fizeti a kávét.

- Vagyis ha van kávézó, te fizetsz, ha nincs, akkor én? Ez jól hangzik.

- Mármint a következő kávét.

- Nem-nem, most már késő!

Mint kiderült, tényleg volt odabent kávézó, bár a kiszolgálás sebessége hagyott némi kívánnivalót maga után, főleg, hogy összesen négy vendég volt. (A portugál vendéglátással kapcsolatos tapasztalataink külön posztban jönnek majd.) Viszont a teraszról szép kilátás nyílt a városra és a vár épségben maradt részeire.

A mosdó bent volt az épületben, a turistairoda mellett, amely viszont valóban zárva volt. Mögötte egy lépcsősor vezetett befelé, előtte egy sűrű vasrács, rajta felirattal: "Belépni tilos és életveszélyes!"

Azt én is sejtettem, hogy nem egészséges átpréselni magunkat egy vasrács lyukain.

Állatos reggeli

 Mikor visszaérkeztem futásból, Sámson még nem kapott reggelit. Ezért, meg ugye izgalmas szagokat érzett rajtam, szeretetrohammal támadott le, hozzám dörzsölte a fejecskéjét, nedves orrával összeorrozta a kezemet. Amikor reggelihez kezdtem készülődni, az is nagyon érdekelte. A teáról is úgy kellett lebeszélnem, ám amikor leültem egy croissant-nal az asztalhoz, végképp lenyűgöztem. Leült mellém és megbűvölten bámult.

- Ez a szeretet Sámson szemében! - jegyezte meg András szarkasztikusan. - Minden érdek nélkül.

Sámson arra se figyelt fel, hogy Laci láthatóan sétához készülődött. 

- Úgy látom, ma Sámson nélkül mész - mondtam neki, majd Sámsonhoz fordultam. - Apa ma nélküled menjen sétálni? Akkor övé lesz az összes jutifali!

Laci célzatosan elővette a zsebéből a jutifalis zacskót. Sámson elgondolkozva nézett hol arra, hol a croissantra, láthatóan azon gondolkodva, melyiket szeresse. De nem mozdult.

- A tiéd jobb - fordította le András. Laci végül rátette a kisállatra a pórázt és elindult vele az ajtó felé.

- Gyere, Sámson. Az élet szar.

Amint ők elbúcsúztak, a szépséges Margit jelent meg a székem mellett. Ő azonban nem kaját kunyerált: félénk cica lévén csak olyan emberektől mer simogatást kérni, akik az asztalnál ülnek.

Szájvíz

 András megkért, hozzak neki szájvizet. A gyógyszertár polcán két, azonos gyártótól származó fajtát találtam: az egyikben rózsaszín, a másikban kék folyadék volt, de semmi egyéb eltérést nem tudtam felfedezni köztük, ezért mindkettőt odavittem a pulthoz és megkérdeztem a patikust:

- Meg tudná mondani, mi a különbség a kettő között?

- Az ízük - vágta rá és a kékre mutatott: - Ez mentolos ízű, ez pedig... - nézte meg a rózsaszín flakon címkéjét - szintén mentolos ízű. De nézze, ez hozzáadott fluort tartalmaz és alkoholmentes, a kék pedig... - nézte tovább a jelzéseket - szintén alkoholmentes és hozzáadott fluort tartalmaz.

Nem vártam meg, amíg a címkén található összes adatot összehasonlítja és megállapítja róluk, hogy azonosak. Megvettem a kéket.

Templomi etikett

 Elég ritkán járok templomi szertartáson, pláne katolikuson. Amikor Patri felvetette, hogy vasárnap menjünk el misére, rögtön eszembe jutott, hogy Amerikában a lányoknak szoknyában illett istentiszteletre mennie. Sajnos nekem csak miniszoknyám van, így a két hosszú egyberuhám maradt opciónak. A biztonság kedvéért megkérdeztem Andrást, hogy melyiket válasszam, ő azonban mindkettőt leszavazta: ugyanis ujjatlanok, márpedig az etikett fontos része, hogy el kell fedni a vállat. Így nadrágban és pólóban mentem templomba. Ott aztán kiderült, hogy több szempontból is fölöslegesen aggódtam. Egyrészt hűvösebb volt bent, mint kint, úgyhogy végig magamon kellett tartanom a kardigánt, vagyis simán jöhettem volna ujjatlanban. Másrészt több olyan nő is ült a padsorokban, aki nemhogy ujjatlan, de spagettipántos felsőt viselt. Az etikett ilyetén figyelmen kívül hagyását annak tudtam be, hogy aznap volt elsőáldozás; láthatóan rajtunk kívül csak 3-4 ember volt a templomban, aki ténylegesen a mise miatt jött, nem pedig azért, mert valamelyik gyerekének vagy unokájának jelenése volt. Természetesen jelen voltak az elsőáldozók kistestvérei is, akik nehezen viselték a hosszú szertartást: szaladgáltak, szüleiket nyaggatták, mögöttünk pedig egy kisgyerek folyamatosan visítozott. Érthető módon nem vártuk meg a mise végét, hanem az első kínálkozó alkalommal kislisszoltunk az oldalajtón. 

Most szombaton azonban megtapasztalhattuk, hogy nemcsak elsőáldozáskor hajlamosak a helybéliek felülemelkedni a templomi etiketten. Egy utcai misére mentünk, bár igazából nem a szertartás miatt, hanem mert utána be volt ígérve egy néptáncműsor (ez meg is történt, ezen készült a kép), majd egy utcai ünnepség. A kis kegyhely melletti utcát lezárták, telerakták műanyag székekkel, és az utca végében szónokolt a plébi. Szerintem nagyon szépen olvasott fel a Bibliából, ám a jelenlevők egy része láthatóan inkább szocializálódni jött, mint áhítatban részt venni. Ilyen volt az a két fiatal anyuka, akik gyerekeikkel az utca szélén álltak és beszélgettek; egyikük beindította kisfia zenélős játékát, természetesen pont a zsoltáréneklés közepén. Az időközben megérkezett néptánccsoport tagjai a hátunk mögött hangosan beszélgettek és nevetgéltek, pedig már a középső padsorokból is fordult hátra pár ember szemrehányó tekintettel. A csúcs azonban az a néni volt, akinek a Miatyánk kellős közepén szólalt meg a mobilja, ő pedig felvette és belekiabált:

- Szia, drágám, most nem tudom beszélni, misén vagyok! Majd hívlak!

A gyíkgyűjtő

 - Anna osztálytársam izéje is gyűjti a gyíkokat - mesélte András. Ezt őszintén szólva nem nagyon tudtam, hogy képzeljem el.

 - Mármint élve?

- Igen, élve.

- És mit csinál velük?

- Hát beviszi a konyhába, aztán az Anna meg kidobja őket.

Ez egyre zavarosabbnak tűnt, úgyhogy rákérdeztem.

- Ez az "izé" pontosabban milyen családtag?

- Izéje, na, macskája.

(kép: wikipedia)

Elveszett túravezető a barrancóban

 Tenerifét át- meg átszelik a barrancók, ezek a mély, láva vájta völgyek, amelyeken olykor igen nehéz átjutni (erre alkották meg a sziklamászás speciális változatát, a barranquismót). Ezért mikor egy romos ház mellett Arcadio felvetette, hogy át kellene kelnünk két barrancón úticélunk eléréséhez, az heves tiltakozást váltott ki a túracsoportban.

Pilar úgy vélte, elég lesz az egyiken átjutnunk (az kevésbé tűnt nehéznek), utána pedig a partján biztos találunk ösvényt, amin felsétálhatunk - láthatóan ez valaha mezőgazdasági terület volt, és ő falun felnőve megtanulta, hogy a barranco partján mindig vezet ösvény. A csapat láthatóan az ő véleményét támogatta. Az első barrancón azonban mindenképp át kellett kelnünk, ezért Arcadio lement a háznak egykor árnyat adó fák közé a barranco partjára, átkelőt keresve. Pilar persze ismét a maga útját járta és elindult a háztól fölfelé; ott hamarosan talált is egy gátat, amin át lehetett kelni anélkül, hogy le kelljen ereszkedni a szurdok mélyére. Követtük őt és a túlparton bevártuk egymást, ám észrevettük, hogy Arcadio hiányzik. Visszamentünk a barranco partjára, de nem láttuk sehol - ehhez hozzájárult az, hogy tökéletes rejtőszínű zöld pólót viselt (mikor a túra végén átvette a világoskék pólóját, felhívtam a figyelmét, hogy ebben nem vesztettük volna el). Pilar pánikba esett: elvégre vadul tűzött a nap, Arcadio 72 éves, bármi történhetett vele. Visszament a gát közepére, és amúgy sem gyenge hangját még jobban kieresztve hívogatta Arcadiót, beleszúrva válogatott trágárságokat különböző férfi nemi szervekre, valamint Arcadio édesanyjának feltételezett foglalkozására vonatkozóan. Amikor azonban elhallgatott, nem Arcadio válaszát hallottuk, hanem halk csilingelést.

- Pilar, csöng a telefonod - figyelmeztette Eloina.

- Leszarom, b.meg, most Arcadiót kell megtalálni! Mi van, ha rosszul lett? A k. életbe!

Szerencsére pár perc múlva Arcadio előkerült a bokrok közül. Pilar rátámadt.

- Te baromarcú, a f.nak nem válaszolsz, ha hívlak?!

- Hívtalak telefonon, de nem vetted fel.

- Persze, hogy nem vettem fel, nyilván nem fogok telefonálgatni, amikor egy elveszett túratársat keresek!