Nem ér a nevem!

 Egy potenciális ügyfél Whatsappon keresett meg. Ez már önmagában is szokatlan, az még inkább, hogy így kezdte az üzenetet: "Kedves Péter Kovács!" (mármint valójában más férfinév volt, adatvédelmi okokból változtattam meg, de nagyon egyértelműen férfinév, és egyébként Facebook-csoportokból ismerem is az illetőt). A felajánlott munka részletei viszont illettek a profilomba, ezért válaszoltam a küldőnek, miszerint én ugyan nem vagyok Péter Kovács, viszont valóban fordító vagyok és szeretnék többet tudni a munkáról. A hölgy bocsánatot kért, a feltett kérdéseimre választ adott, majd miután ezek alapján jeleztem, hogy szívesen dolgoznék nekik, azt írta, hogy a kolléganője a továbbiakban emailen fog keresni.

Hamarosan meg is érkezett az email, ezzel a felütéssel: "Kedves Péter Kovács!" Ismét elmagyaráztam, hogy Péter Kovács nem én vagyok, de ettől még valóban jelentkeztem a munkára. Ez a hölgy is bocsánatot kért, elindult a felvételi folyamat, amelynek x-edik lépéseként küldtem nekik önéletrajzot, majd megkaptam a szerződést. Mikor megkérdeztem, hogy ezt elfogadják-e digitális aláírással, a válasz-email így kezdődött: "Kedves Clara!"

Ifjú bobók a buszon

 A "bobo" jelentése bunkó, illemszabályokat nem ismerő bumburnyák. Ez sajnos sokak szerint igaz a tenerifeiekre, akik egy felmérés szerint a legbunkóbbaknak bizonyultak egész Spanyolországban. Ezt nagyrészt a tömegközlekedésen tanúsított viselkedésükkel érdemelték ki: meglehetősen gyakori, hogy hangosan telefonálnak, headset nélkül hallgatnak zenét vagy meccset, vagy ismerőseiktől jó messzire ülnek le (noha mellettük is van hely), és a busz egyik végéből a másikba kiabálnak egymásnak. Ezek a viselkedések annyira elterjedtek, hogy az El Típico de Tenerife karikatúrák alkotóját is megihlették és két sorozatot is szentelt a bobók viselt dolgainak kifejezetten a buszon. A slusszpoén, hogy a helyi közlekedési vállalat, a Titsa (akikről több bejegyzésem is született már, pl. https://macskamedve.blogspot.com/2014/01/a-348-as-jarat.html) maga is elkezdte használni ezeket a karikatúrákat, hogy utasait figyelmeztesse a tömegközlekedés etikettjére. Az alábbi képen pl. a bobó teljes hangerővel tolja a zenét, társai pedig azon sajnálkoznak, hogy nem találtak még föl olyan eszközt, amelynek segítségével őket megkímélhetné ettől az élménytől (copyright természetesen El Típico de Tenerife).

Az utóbbi időben tett utazásaim alapján elmondhatom, hogy a bobók minden korosztályban előfordulnak, sőt az idősebbek átadják bobóságukat a fiataloknak. A múltkor például egy anyuka és a tízévesforma kislánya üvöltették úgy a zenét, hogy még a headsetemen keresztül is hallottam. Emellett eltörpült az, hogy a fogyatékossággal élőknek fenntartott helyre ültek le. Egy másik alkalommal a szerpentinen hegyről lefele száguldó 345-ösön igyekezett sminkelni egy leányzó. Mondjuk kitartása inkább tiszteletet váltott ki belőlem, mert míg én kapaszkodtam, hogy ki ne repüljek az ülésből, ő annak ellenére nem hagyta abba a műveletet, hogy néhányszor leejtette a szempillafestékét és az ülés alatt kellett keresgélnie.

A pálmát azonban eddig az a tizenéves társaság viszi, akikkel Santa Cruzból utaztam egyszer haza. A lányok előttem, illetve a folyosó túloldalán ültek, a fiúk meg a busz közepén álltak és onnan kommunikáltak velük (mondjuk dicséretes, hogy az egyik legalább jelnyelven). Aztán a jelelő srác odajött a lányokhoz, kiköpte a rágóját és odaragasztotta az ülésre, majd visszament az ajtóhoz. Hamarosan kiderült, miért, ugyanis megérkeztünk La Lagunába. A srác leszállt, közben lecsippantva a kártyáját, majd ugyanazon az ajtón visszaszállt; a sofőr nem törődött vele, hiszen látta, hogy korábban már a buszon volt, ráadásul neki az első ajtón felszállókkal kellett foglalkoznia. Bobo viszont ilyen módon csak a Santa Cruz-La Laguna szakaszt fizette ki, noha jóval tovább utazott - a bliccelés egy kifinomult változata.

Mikor Bobo leszállt, a lányok tanakodni kezdtek, mit kezdjenek az ülésre ragasztott rágójával. Igen szúrósan néztem rájuk és közöltem vele, hogy szedjék le. Ekkor egyikük a hosszú műkörmével felszedte a rágót, aztán nézegette a körme hegyén, hogy mit kezdjen vele. Szerencsére ekkor érkezett meg a buszra illegálisan visszaszállt Bobo, a lány pedig odanyújtotta neki a rágót, hogy oldja meg. Bobo ismét felragasztotta a rágót az ülés hátoldalára, mire megint szúrósan néztem és rászóltam, hogy szedje le onnan. Bobo vállat vont, leszedte és ismét a szájába dobta az ülést már kétszer megjárt rágót.

Logikahiányos turisták Gran Canarián

 Gran Canaria valóban elbűvölő hely - a jelek szerint egyeseket annyira elbűvöl, hogy még a logikájukat is elveszítik. Katinkával és kis családjával a Jardín Canario nevű óriási botanikus kertet jártuk be (ld. kép). Katinka ámuldozott a rengeteg szépség láttán.

- De gyönyörű lepke! - kiáltott fel egy ponton, majd hozzám mint helybélihez fordulva megkérdezte: - Vannak itt lepkék?

Andrásnak a hazautazás napján az okozta a fő gondot, hogy nem tudta, honnan indul a komphoz kivivő transzferbusz. Én azt tippeltem, ugyanonnan, ahol letett minket odafele menet - vagyis Santa Catalinában - , de ő nem bízott ebben a logikában. Így Las Palmasba érkezve először a buszpályaudvar információs pultjánál kellett érdeklődnöm (ahol nem tudták a választ), majd a turistainformációnál (ahol ugyanúgy nem). Végül órákkal indulás előtt kibuszoztunk Santa Catalinába, merthogy ott van a komptársaság irodája. Én nem nagyon bíztam benne, hogy vasárnap délelőtt nyitva lesz, de várakozásom ellenére az irodaházat nyitva találtuk, csak épp a komptársaság irodájában nem volt senki. Viszont az épület előtti buszmegállóban csomaggal várakozó embereket láttunk, így végre András is elhitte, hogy onnan indul majd a transzferbusz. Azért, mikor felszálltunk rá, nem hagytam ki a lehetőséget.

- Lehet, hogy ez nem is a mi buszunk, és elvisz valahova tök máshová.

MármegintmitcsinálszChoco

 Gyerekkorom egyik kedves könyve volt a Jó kutya voltam, amelynek főszereplője sokáig azt hitte, hogy Mármegintmicsinálszcsipi a neve, mert mindig így szólították. Nem tartom kizártnak, hogy Choco, Paco barna-fehér foltos kutyája, hasonló téveszmében szenved.

Persze minden kutya várja a túrát. Amint beszálltam, láttam, hogy Choco és Lolli is végtelenül izgatott, Lolli azonban csendben volt, míg Choco egész úton ugatott, különösen, mikor megálltunk, és izgatottan keringett a csomagtartóban.

Cruz del Camino picike falu Icod de los Vinos fölött, ahol nem sokminden történik, pláne vasárnap. A falu unatkozó kutyáit ezért felvillanyozta, hogy egy egész túracsoport érkezik, és lelkesen rohantak az autók után. Amint megálltunk, Inma rögtön ki is szállt és barátkozni kezdett velük. Kedvességük azonban csak addig tartott, amíg meg nem látták, hogy mi magunk is hoztunk kutyákat. Szerencsére nem bocsátkoztak közvetlen konfliktusba, de a falu azon lakói, akik még aludtak, valószínűleg nem szerettek minket.

Choconak és Lollinak elágazó közös póráza volt, ami kicsit olyan benyomást keltett, mint a Dharma és Gregben, ahol a kutyának is van kutyája. Nem kellett sokat töprengeni, hogy melyik kutya volt melyiké, mert Choco egyértelműen magát helyezte irányító szerepbe. Elindult felfedezni a templomteret, Lolli meg utána. Paco készülődés közben elengedte a póráz végét, úgyhogy a két kutya, bár összekapcsolva, simán elindult az ösvény felé. Ezt nem tartottam jó ötletnek, ezért megfogtam a pórázt. Choco ekkor nekiiramodott, és a két kutya úgy elkezdett futni, hogy visszafogni nem bírtam őket, de velük lépést tartani is alig. Szerencsére Paco felé futottak, így odaérve menet közben a kezébe nyomtam a pórázt és megszabadultam a feladattól.

Természetesen Choco útközben is produkálta magát: összevissza rohangált, belefeküdt a sárba és forgalmi akadályt képezett a túratársak előtt, akik többször kis híján átestek rajta. Viszont legalább az etetése nem okozott különösebb gondot. Ugyanis mikor megálltunk tízóraizni, Choco úgy döntött, hogy ő megél a természet ajándékaiból is: