2024. május 22., szerda

Kioszkos kiszolgálás

 A Kanári-szigeteken sok városi téren találhatók kioszkok, amelyekben jellemzően kávézók üzemelnek. Az orotavai kioszkba szívesen járunk, bár nem feltétlenül a kiszolgálás miatt. András megjegyezte, hogy amióta itt lakunk, legalább húsz különböző pincérrel volt itt dolga, ami részben magyarázat lehet a szakértelem hiányára. Ma, miután rendeltünk, a pincér 20 percre teljesen eltűnt. Mikor ismét megjelent, egy üveg sört hozott a szomszéd asztalhoz, amelynél egyébként két ember és két kutya ült.

- Bocs, hogy ilyen sokára hoztam - szabadkozott, majd visszament, és hozott még egy üveg sört. Láthatóan nem jutott el a tudatáig, hogy a két üveget egyszerre is meg tudta volna fogni, akár egy kézben is. A második sör felszolgálása után ismét visszament, és ezúttal egy teljes tálcával tért vissza. A tálcán levő kávékat odavitte ahhoz a két hölgyhöz, akik népviseletben saját kis kosárkájukból eszegették a magukkal hozott uzsonnát:

Ezután a pincér srác ismét a velünk szomszédos asztalhoz lépett és letett rá egy darab poharat. Az asztalnál ülő másik ember egészen zárásig nem kapott poharat, nem is beszélve a kutyákról.

Las Palmasban is van egy kioszk a buszállomás melletti téren, amely leginkább szecessziós stílusával hívja fel magára a figyelmet:


Visszaútban a hajóindulás előtt András még be akart ide ülni egy kávéra, bár erre egyáltalán nem a kávé minősége motiválta. A téren éppen egy tüntetés zajlott Palesztína függetlenségéért, ami meglehetős tömeggel és zajjal járt. Féltem, hogy a kioszk összes asztalát tüntetők fogják elfoglalni, de szerencsére tévedtem, bőven volt szabad asztal. Viszont több mint húsz percig senki nem vette fel a rendelésünket. Viszont egy ponton megláttam, hogy a szőke pincér srác kiáll a kioszk ajtajába, és álmodozva nézegeti a tér fáit és fölöttük a kék eget. Gondoltam, ha ennyire ráér, megpróbálom magamra irányítani a figyelmét, és ez sikerült is. Integetésemre mimikával jelezte, hogy mindjárt hozza a számlát. Kíváncsi voltam, mit fog kiszámlázni, ha még nem is rendeltünk semmit, de erre vélhetően ő is rájött (vagy a benti pultos srác jött rá, aki némileg magasabb IQ-t mutatott). Ezért a pincér végre kijött az asztalunkhoz, és rendelhettünk két cappuccinót, egyet növényi tejjel, egyet rendessel. Az eddigi sebességből tanulva hozzátettem, hogy egyből a számlát is kérnénk majd.

A kávé meglepően hamar megérkezett. A srác letette őket az asztalra, én meg kérdőn néztem rá.

- Ja bocs, a számla! - csapott a homlokára a srác, pedig nem erre akartam célozni, ezért verbalizáltam a kérdést.

- Melyik a növényi tejes?

- Ööö - bizonytalanodott el a srác, én pedig továbbra is igen kérdőn néztem rá, némi szemrehányással vegyítve. A pincér srác gyorsan visszament megkérdezni, és a benti pultos szerencsére tudta a választ.

 Ekkor a tüntetők felsorakoztak, hogy végigvonuljanak a város utcáin, és a számlánkat hozó pincér srácot megállította az a két hölgy, akik addig a szélső asztalnál ültek.

- Elnézést, félórája kértünk két cortadót, de nem hozták ki. Viszont most indul tovább a tüntetés, szóval legyen szíves, törölje a rendelést.




2024. május 18., szombat

Heyerdahlnak igaza volt

 Thor Heyerdahl norvég antropológus azon elmélete kapcsán vált híressé, miszerint az ókori Egyiptom lakói papiruszhajóikon eljutottak a Kanári-szigetek érintésével Közép-Amerikába, és például ezzel magyarázható, hogy mindhárom helyen virágzott a piramisépítészet. Heyerdahl maga is megkísérelte papiruszhajón átszelni az Atlanti-óceánt, ami ugyan sok tudós szemében továbbra sem igazolta az elméletét, viszont klassz kis dokut meg könyvet lehetett belőle csinálni.



A minap azonban újabb bizonyítékra bukkantam Heyerdahl elmélete mellett. Ha jobban megnézzük ezt a doboz rizst, egy receptet találunk rajta "guancho rizottó" néven, amely szemmel láthatóan paradicsomot is tartalmaz. Namármost a guancho kultúra hanyatlása gyakorlatilag pontosan egybeesett a kis- és nagybetűs Paradicsom meghódításával (Tenerife pont 1492-ben lett Spanyolország része). Vagyis ha a guanchók használtak paradicsomot, ez azt jelenti, hogy volt kapcsolatuk az amerikai kontinenssel. Na kérem, így kell antropológiai elméleteket bizonyítani.

2024. május 12., vasárnap

Kutyakaland a Macska-barlangnál

 A Cueva del Gato, vagyis Macska-barlang állítólag arról kapta a nevét, hogy a közeli hegycsúcs macskára emlékeztet, ha előtte állunk. Ehhez azonban meg kéne találni, és ez nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis Gran Canarián a jelzett turistautak úgy működnek, hogy ahol egy út beér egy faluba vagy találkozik egy másikkal, ott van egy tájékoztató tábla a teljes útvonalról, annak rajzával együtt, amely azonban nem egy térképen helyezkedik el, tehát nem lehet beazonosítani a körülötte levő egyéb tereptárgyakat. Ezt követően turistajelzést szinte soha nem látunk, ha netán igen, akkor sem kereszteződésnél vagy olyan helyen, ahol el lehetne tévedni. Így volt ez a Macska-barlanghoz vezető kilences úttal is. Jelzés sehol, viszont a műútról letérő keskeny aszfaltút a "Camino Cueva del Gato" nevet viselte, ezért arra indultam. Szép sziklafalak magasodtak mellettem, de barlangot nem láttam bennük.


Hamarosan beértem egy jóindulattal falunak nevezhető helyre. A házak egy része sziklába volt vájva, de volt néhány szebb épület is, a falu végén pedig egy konténerház, amelyből vadul harsogott a heavy metal. Kicsit tovább sétálva egy ló nézett ki a kerítés mögül és odajött barátkozni, de nálam sajnos semmi neki való étel nem volt. Amikor az ösvény már majdnem elhagyta a falut, egy közepes méretű kutya szaladt felém heves ugatással. Mivel volt már rossz tapasztalatom szabadon hagyott kutyák támadásával, lassan hátrálni kezdtem, amíg vissza nem értem a konténerházhoz. Ekkor hangosan segítségért kiáltottam. A házból dübörgés hallatszott, megmozdult az épület, majd kinézett az ablakán egy ló. Mindig is tudtam, hogy a ló okos állat, de eszerint konkrétan be tudja magának kapcsolni a heavy metalt.

A kutya továbbra is ugatott, ezért fölvettem a földről pár kisebb követ, hogy szükség esetén ne legyek védtelen vele szemben, és az egyiket figyelmeztetőleg elhajítottam. Meglepetésemre a kutyus nem elszaladt a kőtől, hanem épphogy felé rohant és a szájába vette, mintha eldobott bot lenne. Kővel a szájában is sikerült tovább csaholnia, majd leejtette a követ és várakozóan nézett rám. Eldobtam a következő követ, annak is utánaszaladt. Tovább dobáltam a köveket, ügyelve, hogy azok tőlem minél távolabb essenek le; az volt a célom, hogy ilyen módon levezessem a kutyát az egyik ház fölötti teraszra. Közben azonban valamivel följebb megjelent egy idősebb férfi, aki ebben a környezetben elég kirívó elegáns nadrágot és hajszálcsíkos inget viselt, és megnyugtatott.

- Jó kutya ez, nem bánt. Csak mindenkit megugat, hogy játsszanak vele.

- És egyébként van arra turistaút? - kérdeztem. 

- Van, igen. Levezet a barrancóba. 

- És Santa Brígida felé tart?

- Úgy bizony. Leereszkedik a barranco aljába, ott két út is van, de a bal oldali nagyon rossz minőségű, ezért kitettünk egy táblát, hogy jelezzük a jó utat.

- Azt hittem, azért ugat a kutya, mert az magánterület.

- Épp ellenkezőleg, ez teljesen turistaút. A lányaim ott laknak lent a barrancóban, mellettük megy el.

- És ezek szerint jelezve is van a jó irány?

- Igen is meg nem is - felelte a férfi rejtélyesen, ami nem volt számomra világos. (Annál is kevésbé, mert egyébként később lent a barrancóban semmilyen jelzést nem találtam.) - Ereszkedjen le a völgybe, ott jobbra az első házban lakik a lányom, ott kérjen útbaigazítást. A kutyától meg ne féljen, nem bánt. Csak szóljon neki, hogy Marco, és odajön.

- Én igazából nem azt akarnám, hogy idejöjjön, hanem hogy békén hagyjon - oszlattam el a félreértést. De közben szegény Marco olyan várakozón nézett a teraszról, hogy megesett a szívem rajta. Először egy újabb követ dobtam neki, aztán találtam egy faágat, gondoltam, legyen egy jó napja. Marco azonban a faágra egyáltalán nem reagált. Lehet, hogy ezen a száraz, köves terepen meg se tanulta, mire való az kutyáéknál.

2024. május 11., szombat

Kígyóuborka

 Tamás és Endre folyamatosan nézték át a hűtőjüket és szabadultak meg azoktól a dolgoktól, ami visszatérésükig megromolna. Már meg se lepődtem, amikor a hűtőnkben egy felbontott tehéntejet és zabtejet találtam (bár Tamás figyelmeztetett, hogy azért nézzük meg, jók-e még). Az azonban elég fura volt, amikor épp a teraszon ültünk, és Tamás megjelent, kezében egy függőlegesen tartott kígyóuborkával.

- Ezt tudjátok használni?

- Hát nekem ez kicsit túl vékony - vallotta be András.

- Meg ugye mondtad, hogy a szomszédban leszbikusok laknak, szerintem én inkább velük próbálkoznék - mondtam. Tamás kicsit zavarba jött.

- Úgy értem, salátába...