Gaststätten

 A Lilienstein tetején Hörbiék megvártak minket egy elágazásnál.
- Gaststätte oder nicht Gaststätte? - kérdezte Hörbi. Gergő gondolkodott egy kicsit.

- Ja, wir können nach Gaststätte gehen.

Ekkor vettem észre a "Gaststätte" feliratú táblát. Elindultunk arra, amerre mutatott, és közben azon tanakodtunk, vajon kinek milyen gaztettét fogjuk ott felfedezni.

A Gaststätte egy büfé volt, amely meglehetősen üresnek látszott, és a táblán ki volt írva, hogy a konyha nem üzemel. Egy vidám hölgy lépett ki az ajtóba?

- Nyitva vannak? - kérdezte Hörbi vidáman (németül persze).

- Hát gyere be, nézd meg! - nevetett a hölgy, akit vélhetően aznap már több vendég meghívott valami limonádénál erősebb dologra. Hörbi lefordította a párbeszédet, majd azt is elmagyarázta a többieknek, hogy meleg étel már nincs.

- Bocsánat, csak fordítok a többieknek - magyarázkodott a hölgy felé, aki ettől még jobban nevetett.

- Gondolod,hogy nem jöttem rá?

Végül beültünk, és leadtuk a rendeléseket. Tóni cappuccinót kért, én azonban nemcsak azért őrizkedtem a kávétól, mert már igencsak délután volt. Délelőtt ugyanis a Bastei nevű kilátónál próbáltam tejeskávét kérni, ám a hölgy közölte: a gépből nem tud laktózmentes tejet varázsolni, kérjek külön kávét és mellé ad külön laktózmentes tejet. Ez nekem megfelelt, csak arra nem számítottam, hogy egy nagy pohár tűzforró hosszú kávét kapok, mellé egy fél eszpresszóspohár tejjel. Egy csomó időbe telt, míg megittam, és ezt Szilvi szívta meg legjobban, mert emiatt utána rohanva kellett végignéznie velem a látványosságokat, amelyekből pedig volt néhány.

Szóval a Gaststättében megelégedtem egy málnaszőrrel, amit kavargattam, mint Piszkos Fred. A többiek örömmel fedezték fel az étlapon Pali kedvencét, a banános sört, amit persze senki nem vállalt be, viszont ennek apropóján meséltem nekik az erdőmester-szörppel fogyasztandó berlini fehér sörről, amely Hörbi egy régi házibulijának legkevésbé élvezetes eleme volt. Megérkezett viszont Pali, aki rögtön rendelt banános sört, amit mindannyian megkóstoltunk, így most már tapasztalat alapján mondhattuk, hogy szar (és egyáltalán nem banánízű).

Túránk fura ízű alkoholos italaihoz csatlakozott még a Lóri által Berlinből hozott mentolos Berliner Luft (kódnevén fogkrémlikőr), amely leginkább After Eightre emlékeztetett, ezért Peti nem akart inni belőle este fél hétkor, de Gergő rámutatott, hogy a reggel nyolc már elmúlt; továbbá egy már színében is ijesztő csehszlovák whisky, amit Daniék kaptak valamiért a szomszéd bácsitól. Nem tudom, mivel haragíthatták magukra, mindenesetre a búcsúestét Dani azzal töltötte, hogy megpróbálta megitatni ezt a terméket a társaság tagjaival. Petit konkrétan megfenyegette, hogy nem kap mást inni, ha nem fogyaszt belőle, mire Peti beijedt és tényleg megkóstolta. Utána eléggé eltorzult az arca és kért egy kis pálinkát, Gergő pedig gyorsan utasította a mosogató közelében ülőket, hogy adjanak neki (mármint Petinek) egy kis vizet; láthatóan tartott tőle, hogy a whiskynek maradandó következményei lesznek.

Ami a szilárd táplálékokat illeti, a legviccesebb helyzet akkor történt, amikor azt latolgattuk, hol vacsorázzunk a szomszédos Bad Schandauban. Találtam egy Elbenterrasse nevű helyet, de Edina hevesen tiltakozott.

- Jaj, ne, az Elbenterrassén volt az a borzalmas fagyi. 

- Oké, akkor ne oda menjünk, ha ilyen traumatikus élményeket szereztél ott tegnap - egyeztem bele.

- Nem tegnap, ma! Ebédnél ott vettünk fagyit.

- Ma nem is voltunk Bad Schandauban. Az egy másik város Elbenterrasse nevű étterme volt.

Zarándoklat a vécébe

 Most jártam először az új Néprajzi Múzeumban, és totál lesokkoltam, hogy mekkora hodály. Hogy fogom én itt megtalálni a zarándoklatokról szóló konferenciát?

- Ott van a tábla, mutatja, merre kell menni - magyarázta a portás. Tábla tényleg volt, de nem mutatta, merre kell menni, és a hatalmas bejárati csarnok más részein semmilyen útbaigazítást nem találtam. A portás végül megunta a téblábolásom; odajött és megmutatta, hol menjek le (valószínűleg csak azért, nehogy véletlenül illetéktelenül - mármint jegy nélkül - betévedjek egy kiállításra). De így is hosszasan kellett tekeregnem az alagsorban, míg megtaláltam az előadótermet.

A következő nehézség akkor jelentkezett, mikor egy másik résztvevővel egyszerre úgy döntöttünk, hogy kimegyünk vécére. Én hagytam őt előremenni, feltételezve, hogy nagyobb a helyismerete (az enyémnél csak nagyobb lehetett). Meg is találtam a női vécé előtt, amelynek ajtaját azonban hiába rángatta.

- Nincs véletlenül kulcsod ehhez? - kérdezte. Közöltem, hogy nincs, és elindultam fölfelé.
- A felsőbb szinten csak van valahol mosdó.

- Igen, van a Damjanich utcai bejáratnál.

Felmentünk, és valóban találtunk is a bejáratnál egy mosdót - az azonban le volt zárva rudakkal és kódolvasóval. Nyilván csak érvényes múzeumi belépővel lehet használni.

- Lehet, hogy a büfének is van mosdója - néztem be az említett intézménybe. 

- Nem, ott nincs - mondta a nagyobb helyismerettel rendelkező lány -, de lent az alagsorban a ruhatárnál van még egy. Ott, ahol a tárlókban a kerámiaedények vannak.

- És ha az is zárva van, a kétségbeesett látogatók esetleg valamelyik kerámiaedényt veszik igénybe? - találgattam, miközben ismét lezarándokoltunk az alagsorba, ahonnan jöttünk. Ezek a vécék már szerencsére nyitva voltak - kivéve a mozgássérült-vécét, amelyre ki volt írva, hogy technikai okok miatt zárva. Kifelé menet pont szembejött egy kerekesszékes férfi, remélem, nem kellett pisilnie.

Mindenesetre elgondolkodtam: az előadóterem melletti vécé vajon azért volt zárva, hogy zarándokként gyakoroljuk az önmegtartóztatást, vagy hogy zarándokoljuk körbe az egész múzeumot?