Természetes képkeretek

 A Montaña Sámara jól megviccelt minket: mikor felértünk, még gyönyörű tiszta idő volt, sőt szivárványt is láttunk az óceán fölött:

viszont nem sokkal a túránk indulása után belepett minket a felhő:

Szerencsére az útvonal így is bővelkedett látnivalókban, ugyanis a jónéhány évtizeddel ezelőtti erdőtűz érdekes jelenségeket hozott létre. Találtunk például egy olyan fát, amelynek a törzsén egy gótikus ablakra emlékeztető vájat keletkezett, a benne összegyűlt gyantacseppek pedig csak tovább növelték a gótikus hatást:

Természetesen a túratársak azonnal megragadták a lehetőséget, hogy szelfizzenek a természetes képkeretben. Fernando letérdelt a fa elé és ájtatos arcot vágott a fotó kedvéért.

- Egy igazi szent! - nevetett Bea.

- Csak az a Lacoste felirat a sapkáján nem illik a képbe - jegyezte meg Françoise.

- Miért, ő lehet Szent Lacoste - vetettem fel. Maya jól szórakozott a fotózáshoz sorban állókon.

- És holnap mindenki lecseréli a profilképét - jegyezte meg csúfondárosan.

Később találtunk még egy képkeret-fát, illetve egy sziklaablakot, amellyel Françoise elé állva szeretett volna fotózkodni, Carlos azonban ragaszkodott hozzá, hogy felhúzza maga mellé a sziklaablak tetejére, majdnem le is esett szegény. Később egy még izgalmasabb fotótémát találtunk: egy olyan fát, amelybe konkrétan lyukat vágott a tűz.

Persze sorra mindenki lefotózkodott úgy, hogy az arca a lyukban legyen, mígnem valaki felkiáltott:

- Antonio!

Semmi kétség, Antoniót muszáj volt lefényképezni e mögött a fa mögött, hiszen ő volt az a túratárs, aki, mint minden túrán, ma is a túracsoport hivatalos pólóját viselte. (Jesús egyébként felhívta a figyelmet, hogy rajta is ilyen póló van, de senki nem foglalkozott vele.) Antonio lelkesen beült a fa mögé, a fotósok pedig sorra utasítgatták:

- Így nem jó, nem látszik a felirat! Kicsit följebb! Most meg túl magas, lejjebb!

Antonio végül a jógában szék-pózként ismert testhelyzet egy különösen kényelmetlen variánsában várta, amíg mindenki képet készít róla.

- Tökjó lett! - kiabálta neki Maya, miután ellenőrizte az eredményt. - A fejed ugyan nem látszik, de hát minek az.

Az erdőből kiérve találtunk egy kürtőszerű lávabarlangot.

A barlang falán egy ponton kicsi, erkélyszerű képződmény volt, fölötte háromszögletű réssel.

- Ez meg vajon mi lehet? - csodálkozott Amalia. Rávágtam a kézenfekvő megoldást:

- Itt szelfiznek a denevérek.

Vészmadárkodás

 Múlt hétvégén volt a városunkban a Tudomány Ünnepe, ahol különböző szervezetek sátrakba kitelepülve ismertetik a gyerekeket és a kíváncsi felnőtteket a különböző természettudományokkal. Az egyik sátor pultján két kitömött madarat fedeztem fel, és az egyik gyanúsan hasonlított arra, amit a viharmadármentő képzésen mutogattak nekünk képen.

- Ez a mediterrán vészmadár? - kérdeztem rá a csávónál, aki a sátorban tartotta a frontot.

- Igen, ez valóban vészmadár, bár nem a mediterrán, de egy közeli rokona - bólogatott a fickó, majd a másik madárra mutatott: - Ez pedig - és itt egy általam ismeretlen szó következett. A fickó láthatta, hogy nem értem, mert magyarázatképpen hozzátette: - Egy másik madár.

- Jaj, kösz - feleltem. - Mondjuk én felismertem, hogy madár, de biztos vannak, akiknek nem esett volna le.

(Ő a wikipediából a mediterrán vészmadár, akinek a neve spanyolul egyáltalán nem idéz semmiféle veszélyt, sőt inkább meséket, ugyanis a teljes neve "pardela cenicienta", vagyis hamupipőke-vészmadár.)

Szabálykövetésből egyes

 Az esemény gesztenyeszedő túrának lett meghirdetve. Bea a kiírásban direkt hangsúlyozta, hogy csak az ösvényre hullott gesztenyéket szedjük fel, de hát a canariók nem a szabálykövetésükről híresek. Ahogy La Victoria gesztenyései között gyalogoltunk, többször észrevettem, hogy egy-egy túratárs "betéved" egy magánbirtokra némi termés reményében.

A magántulajdon tiszteletének hiánya nemcsak ebben nyilvánult meg. Az egyik ponton hátrapillantva azt láttam, hogy Amalia éppen fejbevágja Antoniót a túrabotjával - ugyanis, amíg elmerült a beszélgetésben, Antonio megpróbálta lenyúlni tőle a gesztenyés zacskót.

Túratársaim azonban nemcsak gesztenyét gyűjtöttek: csokorszámra szedték az oregánót, volt, aki egy földön heverő fenyőágat vitt haza tobozostul karácsonyi dekorációnak, David egész ágakat tört le eukaliptuszfákról, hogy anyukájának hazavigye potpourrinak, és a túra végére egy hatalmas fakéregdarabot is beszerzett (ennek céljáról nem faggattam). Jonay ki is akadt annak láttán, mennyi mindent cipelnek a hátukon túratársaink.

- Ezek bazmeg lehurcolják az egész erdőt!

Ezen a ponton megemlítettem egy Svédországban megismert lányt, akinek finn anyukája azt tanította, hogy ne vigyünk el az erdőből többet, mint amire szükségünk van, és például ha málnát szedünk egy bokorról, hagyjunk valamennyit "a madaraknak is".

- Na hát ezek nem hagynak - állapította meg Jonay. - Ezek viszik a málnát, bokrot, madarat, mindent!

A szabálykövetés hiánya abban is megnyilvánult, hogy Carlos többször is lezárt ösvényeken vezetett minket. (Mellesleg ezeken is bőven találkoztunk más túracsoportokkal és bringásokkal; a gyakori sztereotípiát megcáfolandó hangsúlyoznám, hogy mind canariók voltak.) Egy ilyen letérés azért történt, mert meg akart mutatni egy barlangot. A barlang egy sziklafal oldalában volt, elég nehéz volt megközelíteni, ezért csak néhányan indultunk el fölfelé. Jómagam csak addig mentem, amíg a barlang szélét meg nem pillantottam, aztán visszafordultam.

Leérve azt láttam, hogy Antonio éppen két túratárssal fotózkodik egy sziklán. A szikla maga nem tűnt túl biztonságosnak, és ezt a fotót készítő Nancy is így gondolhatta, mert odaszólt modelljének:

- Szólj, ha esni készülsz, mert akkor videót csinálok!

A többi barlangnéző másik útvonalon jött le, aminek során mindkét túravezetőnknek sikerült elesnie. Ennek ellenére indultunk volna vissza a turistaútra - de persze Antoniónak most jutott eszébe fölmenni a barlanghoz. Amalia követte, mi meg otthagytuk őket, hogy majd utolérnek. Ez meg is történt, amikor Beáék épp a sérüléseiket kezelték fertőtlenítőszerrel.

- Gyönyörű volt odafönt! - lelkendezett Antonio, hogy hergelje azokat, akik nem mentek barlangot nézni. - Csodálatos, igazán elképesztő!

- A túloldalra is átmentél? - kérdezte Marina. - Ugye, milyen szép onnan a kilátás?

- Gyönyörű, tényleg lenyűgöző!

- Szerintem nem ment föl - jegyezte meg Marina halkan, mikor továbbindultunk. - Ugyanis a túloldalról szart se látni.

Darwin-díjasok a strandon

 

Puerto de la Cruz egykori halászkikötőjében létrák vezetnek a mólóról a vízbe. Ezeken azonban megtelepedtek az algák, emiatt viszonylag csúszósak. Amikor láttam, hogy egy idősebb német házaspár férfi tagja felveszi a békalábat, és azzal indul el lefelé, már aggódtam, hogy baj lesz. Egy kicsit valóban megcsúszott a második lépcsőfokon, de szerencsére nem esett be a vízbe.

- Eléggé csúszik - szóltam oda neki. - Lehet, hogy érdemes lenne levenni a békalábat, anélkül bemenni és majd akkor venni föl, ha már a vízben van.

- Magának nagyon igaza van - állapította meg a férfi, majd tovább indult lefelé a lépcsőn - továbbra is uszonnyal a lábán.