Záróbuli

Fél órával a kezdés után odaértünk, de az Új Hullámosok már így is a lejárati lépcsőn ültek. Először azt hittem, ez tiltakozó megmozdulás, de kiderült, hogy csak minden ülőhely foglalt odabent.

A pultnál az amúgy se túl gyors kiszolgálás még jobban lelassult. Ennek jó oldala, hogy rendelés előtt tájékozódhattam a pult mellett ülő Fruzsitól, hogy a rosé "nem finom, de egy idő után mindegy". Úgyhogy inkább vöröset kértünk.

A bulit elvileg táncosra tervezték, de az igen kicsi tánctéren összepréselődve is alig 10 ember fért el. Ezek egyike Martina volt, akinek egyébként is gyenge látásán valamely általa fogyasztott termék még tovább ronthatott. Én teljesen hiába integettem neki, nem ismert meg, viszont amikor András kezdett mellette táncolni, tipikus "honnan ismerem én ezt a fazont?" arccal bámult rá. (Mi Martinával 25 éve ismerjük egymást, Andrással egyszer találkozott 5 percre, amikor bemutattam neki.)

Ágiék is csatlakoztak hozzánk a táncparketten, aztán úgy döntöttek, hogy vesznek innivalót, mi pedig átmentünk a szomszéd helyiségbe beszélgetni. Közben összefutottunk Fruzsival, akinek "jótett helyébe jót várj" alapon elmondtam, hogy a vörösborral se járna jobban.

A jelek szerint nemcsak mi éreztük szükségét, hogy néha kiszabaduljunk a zsúfolt táncparkettről. Amikor visszatértünk, egy lány, aki addig néhány földre tett táskát őrzött a falnál, kissé ingerülten fordult odaérő barátnőihez:
- Azt mondtátok, csak pár percre mentek fel! Itt szobrozok már mióta, közben vécére is kell mennem, de már tök hosszú a sor.
A barátnő azonban empátia helyett a közlés praktikus tartalmára reagált:
- Ja, és nem tudod, van bent papír?

Ágiék végre visszatértek, örömmel jelentve, hogy 25 perc alatt sikerült sört szerezniük. A tömeg tovább fokozódott.
- Minden hónapban be kéne zárniuk - vélte Ági. - Tök nagy forgalmuk lenne.