Kisállateledel

A kellemes nyári estében kint üldögéltünk a ház előtt.
- Odanézzetek, mi van a kocsi tetején? – kiáltott fel valaki. – Lehet, hogy egy mókus?
Jobban megnéztük, de a kocsi tetején szaladó állat hosszabb testűnek tűnt egy mókusnál, így arra jutottunk, hogy bizonyára nyest (másnap meg is találtuk a nyomait a kocsi tetején). Valaki felvetette, hogy a nyestek hajlamosak elrágni az autóban a vezetékeket, amitől az autósok kellően beparáztak, egy kivétellel.
- Az én autóm régi és ócska, az már nem kell neki – legyintett Gabi. – De bezzeg a te szép új autód –fordult Esztihez -, azokat a friss ropogós csöveket élmény lehet neki rágcsálni!
A nyestek nem rágtak el semmit az autókban, viszont másnap is ott tébláboltak a ház körül. Este az árok fölötti kis hidacska alól láttam egy fejet kibukkanni, majd viszahúzódni. Először azt gondoltam, biztos macskát láttam, de aztán ismét előbukkant, kint sétáló társaságunktól alig húsz méterre, egy háromszögletű kis fejecske fehér torokfolttal, majd a nyest kiugrott és elszaladt a szomszéd ház mögé.

A leghatékonyabb nyestvédelemnek a macskák bizonyultak, többen is szemtanúi voltak ugyanis, hogy kergették a nyesteket. A szomszéd házban egész macskakolónia élt: mint az ott lakó bácsitól megtudtam, saját állatkái mellett az elhunyt szomszéd öt macskáját is megörökölte.


A macskák sűrűn átjártak a kertünkbe, legsűrűbben akkor, mikor húsleves volt ebédre. Gabi oda is akarta adni a csontokat a cicáknak, én azonban felidéztem olvasmányaimból, hogy a macskának csöves csontot nem szabad, mert megakadhat a torkán. Miután ily módon csalódást okoztam a többieknek (beleértve a macskát), bementem zuhanyozni. A kertbe visszatérve azt tapasztaltam, hogy az egyik macska a pingpongasztalon falatozott a csonttányérból.
- A macska saját kezébe vette a döntést – tájékoztatott Attila. – Azt mondta, hogy városi legenda, hogy a szárnyascsont megakad a torkán, mert amikor madarat fog, azt se csontozza ki, mielőtt megeszi.

A macskák kaptak némi tojásos nokedlit is, az igazi lakoma azonban másnap várt rájuk. Amikor ugyanis futásból visszaértem, Attila ezzel a bejelentéssel fogadott:
- Horrort főztem! – és meg is mutatta: egy nagy lábosban szétfőtt virslik. Mint kiderült, Attila sosem vesz virslit, mert az összetételét illetően kétségei vannak (ehhez képest kedves, hogy a többieknek fel akarta kínálni), ezért fogalma sem volt, meddig kell főzni. A helyzet engem arra a szilveszterre emlékeztetett, amikor egy leszbikus társaság nagy része elment sétálni, és a három vegetáriánust hagyták a házban virslit főzni, mi viszont nem tudtuk, le kell-e húzni a héját főzés előtt. Végül lehúztuk, de ennek hatására a megfőtt tárgyak olyasmire emlékeztettek, amit a leszbikusok többsége nem szívesen vesz a szájába. Viszont legalább egy darabban maradtak, míg Attila termékei hosszában széthasadtak. Anna kiválogatta a „tisztességes” (vagyis egészben maradt) virsliket egy tányérra, a másikra kerültek a szétrepedt példányok. Noha páran ezekből is ettek, már csak brahiból is, a virslik többsége a pingpongasztal lábához került, amely lassan már egy önkiszolgáló macskaétterem pultjához hasonlított.