Tudathasadásos telefonhívás

Már a metrón ültünk, amikor Anna egyszercsak odafordult hozzám.
- Miért hívsz engem telefonon?
- Hogy én? Dehogy hívlak. Sőt, még vissza se kapcsoltam a telefont - mutattam a sötét képernyőmre. Erre ő is megmutatta az ő telefonját, amelyen tényleg az én nevem világított.
- De az nem a régi számod volt? - kérdezte Dóri, miközben a csöngés elhallgatott.
- Ja tényleg - emlékezett Anna -, tegnap beszéltük is, hogy még a régi számod van benne a telefonomban.
- Igen, mert hívtál és csodálkoztál, hogy nem vettem fel.
- Kinél van most a régi telefonod?
- Szerintem senkinél. Vagyis a készülék maga a szüleimnél, de a SIM kártyát szerintem nem adtam oda. Biztos nem ők hívnak - mondtam meggyőződéssel, magamban tartva azt a gyanút, hogy Anna összekevert valakivel, aki mellé az én számomat írta be a telefonjába. Anna közben megnyomta a visszahívás gombot és odatartotta nekem a telefont.
- Beszélj vele.
- Miért én? Hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem én vagyok az? - de addigra már fölvették a vonal másik végén, így kénytelen-kelletlen beleszóltam. A hívó számomra ismeretlen nevet mondott, ezért visszaadtam Annának. - Valami B. István, beszélj vele te.
Anna szabadkozásából aztán kiderült a turpisság. B. István kapta meg az én régi számomat, miután annak az érvényessége lejárt. Anna tegnap ugyebár felhívta (abban a hitben, hogy engem hív), ő meg kötelességtudóan visszahívta őt...