Murphy a tolmácsfülkében

Megérkezvén az első dolgom az volt, hogy lediktáltassam magamnak a kerekasztal résztvevőinek listáját. Az emberek ugyanis bemutatkozáskor a legritkább esetben mondják érthetően a nevüket, vagy akár azoknak a nevét, akiket moderátorként bemutatnak. Márpedig tolmácsolás közben igen kínos olyasmiket mondani, hogy „harmadik vendégünk pedig Akármilyen Balázs az UNICEF képviseletében”. Szóval jobbnak láttam megkeresni a filmért felelős önkéntest, és egy papírra felírni az általa lediktált neveket. A lányka, név szerint Panni, ezután elkérte tőlem az imént teleírt papírt.
- Amikor felkonferálom a filmet, nekem is be kell mondanom a vendégeket.
- Az eddigi filmeknél nem volt ilyen, csak annyit mondtak, hogy beszélgetés lesz utána – jegyeztem meg.
- De nekem azt mondták, hogy így kell.
- Oké, csak ugyebár ez a lista nekem is kelleni fog.
- Felkonferálom a filmet és utána valahogy visszaadom.
Ez a „valahogy” nem hangzott túl biztatóan, ezért inkább bementem vele a moziterembe, már csak azért is, mert a moziszemélyzet valamiért nem volt hajlandó felengedni a tolmácsfülkébe addig, amíg a film el nem kezdődik. Ha a filmet magát is tolmácsolnom kellett volna, ez elég kínos helyzetet eredményezett volna; mindenesetre úgy döntöttem, korábbi szokásomtól eltérően nem a nézőtérről nézem a filmet és utána szaladok fel a kabinba, hátha épp akkor is olyanjuk lesz, hogy nem engednek fel. Szóval Panni szépen felkonferálta a filmet, én meg az ajtóban vártam, hogy kijöjjön és visszaadja a papíromat. Megdöbbenésemre falfehér volt és remegett.
- Mi történt?
- Nem tudom, tök gáz voltam!
- Dehogy voltál gáz! Bemondtad, nem? Akkor meg?
- Nem tudom, mi történt velem, egyszer csak bepánikoltam!
- Gyere fel velem a tolmácsfülkébe – javasoltam. Mindketten felmentünk, plussz a gépész srác. Felérve láttam, hogy talán nem kellett volna Pannit idehívnom, mert ez nem a Művész mozi kényelmes fülkéje volt, hanem egy lepukkadt kis lyuk, a tolmácsszék mellett összesen egy darab napközis faszékkel a sarokban. Mindenesetre leültettem Pannit a napközis székre és adtam neki vizet. A gépész srác a maga módján próbálta megnyugtatni.
- Figyelj, tökmindegy, hogy mit mondasz, a nézők le se szarják. Ők a filmért jöttek, a felkonferálás tök nem érdekli őket. Szerintem konkrétan senki se figyelt rád.
Panni pár perc múlva megnyugodott, én meg elkértem tőle a vizemet és a neveket tartalmazó cetlit, aztán feltettem a fülest és néztem a filmet. Kábé a film felénél azonban iszonyatosan elkezdett zúgni. Szóltam a gépész srácnak, hogy zúg a füles. Belehallgatott.
- És iszonyú halk is – állapította meg. – Mindjárt megoldjuk. – Majd elővette a telefonját, és felhívott valakit: - Figyelj, a kabinban a fejhallgatóban iszonyú halk a hang, mit csináljak?
Kompetenciájától lenyűgözve nem szóltam közbe, hogy a hangerőt mondjuk tudom állítani, de a zúgást megszüntetni nem. A gépész srác pár dologgal próbálkozott a gépen, majd közölte, hogy szerinte a filmmel van a hiba, mert ugye laptopról megy.
- Akkor a közepéig hogyhogy nem zúgott? – kérdeztem gyanakodva.
- Ne aggódj, a film hibája. A beszélgetéssel minden rendben lesz.

A film vége után azonban hiába beszéltek a beszélgetés résztvevői a mikrofonba a színpadon (pontosabban a színpad előtt, mert a fogyatékosság témájú filmet sikerült egy olyan moziteremben vetíteni, ahol a kerekesszékes résztvevő nem tudott felmenni a színpadra), én továbbra is csak zúgást hallottam. A gépész srác benyitott, én meg elfelejtettem, hogy közben bekapcsoltam a mikrofont, így a közönség az alábbi párbeszédet hallhatta a tolmácsgépeken:
- Még mindig nem hallok semmit, basszameg! Ez a szar csak zúg, de más semmi.
- Nem értem, mi lehet.
- Én se, de próbáld megoldani, mert így nem tudok tolmácsolni.
A srác eltűnt, majd pár perc múlva (miközben lent, amennyire némajátékként láthattam, már javában folyt a beszélgetés) visszajött és közölte, hogy most már rendben lesz.
- A technikusok elállítottak valamit. Nem tudom, miért nyúlnak hozzá.
Nekem nem volt időm a technikusok lelkivilágán filózni, mert be kellett kapcsolódnom egy olyan beszélgetés tolmácsolásába, amelynek az első öt percét nem hallottam. Miután ez úgy-ahogy sikerült és a beszélgetés is rendben lement, fellélegeztem, hogy a mai nap akadályai elhárultak. Átsétáltam a géptermen, amely egyben a másik terem tolmácsberendezését is tartalmazta (ennél most nem ült senki, magyar nyelvű film ment a teremben), megpróbáltam kimenni az ajtón – és zárva találtam. A gépteremben sehol senki. Kétségbeesetten kezdtem dörömbölni, azon gondolkozva, hogy vajon hallja-e valaki, vagy várnom kell, amíg Etelkát, a következő beszélgetés tolmácsát fölengedik. Eléggé az utóbbi tűnt valószínűnek, mert senki sem reagált a dörömbölésre. Megfordultam, és ekkor vettem észre a keskeny vaslépcsőt, amely eggyel följebbi szintre vezetett. Felmenve ott találtam az egyik technikust, aki valami zenét hallgatott a telefonján és értetlenkedve nézett rám. Beletelt egy kis időbe, míg elmagyaráztam neki: szeretném, ha kiengedne.