Drasztikusan fogyatkozó túracsoport a láthatatlan vasútállomásnál

A vonaton egy csapat teljesen ismeretlen ember is ott ült mellettünk.
- Ezeket még életemben nem láttam –vallotta be Gazsi aggódva. – Pont erre a nehéz túrára jött egy csomó új ember! Nem fogjuk elérni a buszt.
Másokat, mint kiderült, más okból zavart a tömeg.
- A Péter itt volt, de amikor látta, hogy mennyien vagyunk, visszament dolgozatokat javítani.
- Nem mondod! Komolyan kijött a vasútállomásra, és aztán hazament, mert túl sok ember jön túrázni?
- Ja, nem haza „vissza”, csak egy másik kocsiba a vonaton.
Pár perccel azelőtt,hogy le kellett volna szállnunk, Péter meg is jelent.
- Ők egyébként nem hozzánk tartoznak – intett az ismeretlenek felé. – Másik útvonalon terveznek menni. Egy másik csoporttal vannak,akik a vonat végébe szálltak.
- Akkor ezért nem akartak a vonat elejébe jönni!- értette meg Misi. – Én meg tereltem őket, hogy de Gazsi mondta, hogy ide szálljunk. De honnan tudtad meg, hogy nem velünk vannak?
- Beszélgettem velük…

Így történt, hogy már a vonatúton drasztikusan lecsökkent túracsoportunk létszáma, de a veszteséglista még nem ért véget. Az egyik tisztásról ugyanis Balázs késve indult el. Valamivel ezután Tamás ért be minket és elmondta, hogy aggódik, mert Balázst rég nem látta, csak nem akarta megvárni, mert múltkori eltévedése még mindig tartó traumát okozott benne. Szóltunk Gazsinak, aki hátraküldte Tamást és Miklóst az elveszett túratárs megkeresésére azzal az instrukcióval, hogy legföljebb 5 percet menjenek vissza. Ennek értelmében 10 perc múlva már vissza kellett volna térniük, de semmi nyomuk nem volt. Felvetettem, hogy hívjuk őket pijjogással. Riadalmunkra nemcsak Balázstól, de Tamáséktól sem érkezett válasz.
- Talán azért nem hallják, mert köztünk van a hegy – vetettem fel. –Menjünk előre a kanyarig, hátha onnan menni fog.
Előrementünk, ismét pijjogtam, és mintha hallottam volna valami hangot. Füleltem, hogy merről jön, de Gazsi ebben jobb volt: visszafordult a csapat lejjebb várakozó részéhez.
-Misi, nem igaz, hogy erre a pár percre nem bírod befogni a szádat!

Várakoztunk még egy darabig, de mikor túratársainknak semmi nyoma nem volt, Gazsi úgy döntött, muszáj elindulnunk, különben mind itt éjszakázunk az erdőben. Azért én minden letérésnél csináltam ágakból nyilat a földre, hátha észreveszik. Az egyik ilyen elágazásnál kiabálást hallottunk a távolból. Mi is elkezdtünk torkunk szakadtából kiabálni hátra. Nem sokkal ezután egy biciklista húzott el mellettünk.
- Melyikőtök a Gazsi? Nagyon népszerű ebben az erdőben, egy pasas folyton az ő nevét kiabálja.
Az egyes számból azt gyanítottam, hogy csak Balázs került elő, és elkezdtem aggódni, mi lehet a két másikkal. Szerencsére azonban végül mindhárman egyszerre megérkeztek. Mint kiderült, Balázs a tisztás után – nem tudva, merre tartson – a hangok után ment, mikor azonban beérte őket, egy kisgyerekes családot talált babakocsival. Ekkor kezdett kiáltozni, de mi már túl messze voltunk; csak Tamás és Miklós hallották meg, amikor visszamentek, és az ő irányításukkal talált vissza a helyes útra.

A jelzetlen utak folytatódtak a Drno-patak völgyében. A völgybe leereszkedés előtt Gazsi a következő utasítást adta:
- Most lemegyünk a völgybe, és majd eléritek a régi Drno-völgyi vasútállomást, aminek már semmi nyoma, ott találkozunk.
Többünkben felmerült, hogy ismerünk fel egy vasútállomást, aminek semmi nyoma, de hamarosan nem tudtunk ezzel foglalkozni, mert a patakvölgyben nem esett könnyű járás, koncentrálni kellett, sőt olykor felmenni a hegyoldalba. Egy ponton teljesen tanácstalanok voltunk, hogy felmásszunk-e azt kockáztatva, hogy elveszítjük a patakot, vagy próbáljunk a mederben a nagy kövek között haladni. Ezért inkább bevártuk Gazsit.
- Miért álltatok meg? –tudakolta ő. Tomi megadta a logikus választ.
- Hát itt semmi nyoma vasútállomásnak, gondoltuk, biztos itt találkozunk…
- Nem tudjuk, hogy fönt vagy lent kell menni – helyesbített Misi.
- A Hosszú Gábor a mederben ment tovább –jelentette be Balázs. Halk kuncogást hallottam és felnéztem a hegyoldalba: Tomi mögött ott állt a Hosszú Gábor és vigyorgott.
- A mederben járható? –kérdezte Gazsi, aki ezt nem vette észre.
- A Hosszú Gábor a mederben ment – ismételte Balázs, akiben valószínűleg nem merült fel, hogy mai teljesítménye után nem biztos, hogy rá fogunk hagyatkozni iránymutatást illetően.
- És átjutott? –kérdezte Gazsi, mire Hosszú Gábor még jobban röhögött, de továbbra is halkan. Úgy döntöttem, ideje véget vetni ennek a poénnak, mert ránk sötétedik.
- Az ég áldjon meg, Gazsi, nézz föl oda jobbra és döntsd el, hogy átjutott-e…
Tomi számára az eset egészen más tanulságot hozott.
- Te jó ég, én olyan magas vagyok, hogy még a Hosszú Gábort is eltakarom?