Elveszett emberek a pride-on

Sztellt keresgéltük a civil faluban, se sehol se láttuk. Viszont én megpillantottam Vikit és odarohantam hozzá. Mire befejeztük a rövid beszélgetést, András már sehol. Visszamentem a Háttér standjához, ahol Sztellel kellett volna találkoznunk, de csak Dórit találtam ott.
- Nem láttad Andrást?
- Nem, de én most megyek, találkozom valakikkel a Szalay utcában.

Végül ráírtam Andrásra, hogy hol vagyok. Erre ő is megírta, ő hol van: a Parlament sarkán. Odamentem és nem láttam, így már kezdtem írni az sms-t, hogy melyik sarkán (sajnos több van neki, ez elég sok épületre jellemző), mikor észrevett és odajött hozzám.
- Sztell nem jön, nem érzi jól magát – jelentette be. – Mehetünk egy kicsit odébb, ha árnyékban maradunk.
Elindultunk tehát a színpad felé, hátha többet fogunk érteni a beszédekből (ez nem jött be). Egyszer csak Tomit vettük észre, aki nagy lelkesen András nyakába borult.
- Egy csomó ideje itt vagyok, de ti vagytok az első ismerősök. Amúgy a barátnőimet várom.
Beszélgettünk vele egy darabig a terveinkről, miközben ő időnként közbevetette, hogy „de tényleg a barátnőimet várom.”
- Persze, ez a szokásos duma, ha valaki nem ismer senkit egy buliban, de nem akar lúzernek látszani –jegyeztem meg.

Otthagytuk Tomit és továbbmentünk. Kis idő múlva Dóri sms-ezett rá Andrásra, hogy csatlakozna hozzánk, és a székely zászló alatt van.
- Valaki székely zászlóval jött? – pásztáztam végig a tömegen, de András szerencsére megértette, hogy Dóri a parlamenten lógó székely zászlóra gondolt. Így hamar megtaláltuk, és meghallgathattuk, milyen büszke magára, amiért felismerte a székely zászlót.
- Itt van Tomi is – mesélte András. – A képzeletbeli barátaira vár.

Miután elindult a menet, nem találkoztunk többé Tomival, de sokáig más ismerősökkel se. Már a Markó utcában ért utol minket Rita és Arni.
- Nem láttátok a Prizmásokat?
- Utoljára a gyülekezéskor. Zsófinak ördögszarvak voltak a fején – tettem hozzá a pontosság kedvéért. Arni felmászott egy kerítésre, hogy belássa a tömeget, és őket is szem elől vesztettük.

Valamivel később Lórit pillantottuk meg, aki oda is jött hozzánk.
- Ő a kislányunk, Dóri – mutatta be András. Lóri és Dóri hamar beszélgetésbe elegyedtek, a járdáról viszont Emil zúzott be hozzánk.
- Jaj, de örülök nektek! Itt nézem a tömeget már mióta, és egyetlen ismerős arcot se látok. Mondjuk a Rékát jól otthagytam elöl – tette hozzá elgondolkodva. – Mondtam neki, hogy elmegyek a menet végéig.
- Ő Dóri, ő pedig Lóri – mutatta be András kis csapatunkat.
- De jó, ezt könnyű lesz megjegyezni.
- Tudod, mit szenvedtünk, míg találtunk egy srácot, akinek a neve rímel Dóriéval?

A Széchenyi István téren (aki Rooseveltről magyarosított) megállapítottam, hogy menetünk gépjárműnek számít. Máskülönben miért kellett volna a KRESZ-nek megfelelően körbemenni az egész körforgalmon ahelyett, hogy levágnánk a szállodák előtt?
- Nézd, az anarchisták átvágnak a füvön! –mutatott Emil egy csapat emberre, akik a körforgalom közepén levő gyepen sétáltak keresztül. Hamarosan mi is odaértünk.
- Vágjunk át a füvön – javasolta András.
- Emil szerint azt csak az anarchisták teszik.
- Jaj, de jó! Mindig is anarchista szerettem volna lenni.

A Vigadó tér előtt utolért minket néhány viccesen nacionalista tábla („69 vármegye”, „Bi hazánk mozgalom”). Ennek ellenére Emil bejelentette:
- Azt hiszem, mégis elmegyek a végére, hátha találok ismerősöket.

Kicsit olyan ez a pride, mint a Magányos Szívek Klubja: az emberek egyrészt örülnek annak, hogy találtak valakit, akivel tudnak beszélgetni, másrészt viszont folyamatosan reménykednek, hogy találnak valaki jobbat. Akit persze ott fognak hagyni abban a reményben, hogy egy még jobbat találnak.