A farkas, az óriásmacskák és a fúzió – rémtörténet teliholdkor

Reggel fedeztem fel, hogy Bécsben is van macskakávézó, ezért délután természetesen odamentünk. Mondjuk nem volt könnyű megtalálni a Café Nekót, mert nincs kiírva a neve sehol; kétszer elmentünk mellette, mire András benézett és megpillantotta a macskákat. A hely mindössze öt macskával büszkélkedhet, de mindegyikük háromszor akkora, mint az átlagméret. Amikor megérkeztünk, Luca az egyik asztal mellett a széken szundikált, Thomas két asztal között a sarokban, Kurumi meg csak simán a padlófűtéses padlón a mosdók előtt. Igazából végig az alvás volt a fő tevékenységük. Kurumi csak akkor menekült az etetőszék alá, amikor két kiskorú vendég rárepült.

A szék alatt ülve hajlandó volt velem játszani kicsit, de aztán a gyerekek visszajöttek, Kurumi pedig a konyhához sietett és vágyakozva nézegetett befelé – vélhetően nemcsak a kaja miatt. Thomas ezzel szemben őrjáratot tartott, mindenhez és mindenkihez hozzádörgölőzött, aztán felugrott az asztalra, hogy simipartit tartsunk. Sajnos ekkor megjelent a tulaj, aki közölte, hogy az asztalra nem mehet macska. Luca döbbenten emelte fel a fejét, csodálkozva nézett rám egy darabig, aztán közönyösen visszafeküdt. Thomas lemászott és folytatta a székek, táskák és egyéb személyes tárgyak szagjelölését.


A Google Maps azt mutatta, hogy a közvetlen közelben van egy spanyol étterem (sőt, még a wifije is megjelent a telefonunkon). Ez nagyon kézenfekvő lett volna, ám hiába jártuk végig a rövid utcácskát: kínai, székely és olasz éttermet találtunk, spanyolt nem. Tanakodásunkat meghallotta az olasz étterem pincére, aki épp odakint cigarettázott, és magyarul odaszólt:
- Segíthetek?
- Elvileg van itt egy spanyol étterem, de nem találjuk.
- Ebben az utcában biztos nincs. Olasz több is van.
- Mi spanyolt szeretnénk. És a térkép is mutatja.
- Lehet, hogy ez régen spanyol étterem volt, és még nem írták át.
Jobb híján elindultunk abba a spanyol étterembe, amit András már kinézett magának munkába menet. Először a 3-as metróhoz kellett volna eljutnunk, ám fogalmunk sem volt, merre menjünk. András sacc per kábé elindult, körbejártuk a fél belvárost, mire beismerte, hogy gőze sincs, hol vagyunk. Ekkor elővette a Google Mapset, lefikázta, hogy milyen szar és hogy nem mutatja a metrómegállókat (fura, nekem szokta) – és 3 perc múlva a metrón voltunk.
A hely a Lobo y Luna (Farkas és Hold) nevet viselte. András első kérdése a pincérhez az volt, tud-e spanyolul. Az gyorsan küldte maga helyett a kolléganőjét, aki nem tökéletesen, de folyékonyan beszélt spanyolul. Elmondta, hogy kreatív ételeik vannak, a spanyol konyhát ötvözik a fúziós konyhával.
- Mi az a tortilla variáció? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Az egy ilyen kreatív dolog, ilyen habot csinálunk a tortillából. Mindenkinek ízleni szokott.
Nem akarván megtörni ezt a sikertörténetet, tovább kérdezősködtem:
- A gnocchi mivel van? Ezt a szót nem ismerem.
- Ez olyan… öreg tehén. Amikor a tehenek 11-12 évesek és meghalnak, akkor használják ezt a szót rájuk. Szóval gyakorlatilag egy ilyen nagy sonka van a gnocchihoz, ami ilyen kicsi gombócok…
- Köszönöm, azt tudjuk, mi a gnocchi. De mi ez a sajtfagylalt? Próbálom elképzelni. Ez édes?
- Nem, ez fagylalt, de sós. Olyan íze van, mint a tehénsajtnak… azaz nem, a kecskesajtnak. És füge meg portói van hozzá. Fagylalt, de nem édes.
Maradtam a bátorkrumplinál, miután a leírás alapján az viszonylag hasonlított eredeti változatához. A pincérnő elmondta, hogy kétfajta szószt adnak hozzá, az egyik „paprika” (mármint gondolom chili), a másik meg valamilyen lauch – „egy zöldség”. Mondjuk hiányos némettudásommal is felfogtam ennyit, úgyhogy mondtam, hogy jó lesz, de a pincérnő rákeresett a google-ban, és hamarosan hozta a képet, hogy pontosan miből készül a szósz (zöldhagyma volt amúgy).

András, aki a párbeszéd első része alatt a borlapot tanulmányozta, tortillát kért. Némi megrökönyödéssel tapasztalta, hogy ezután kihoztak neki egy kanalat a tortillához. De hamar napirendre tért fölötte, főleg, mert odajött a pincér és megkérdezte: gond lenne-e, ha átülnénk egy kétszemélyes asztalhoz, mert jött egy négyfős társaság és nincs hova leülniük. Készséggel átültünk, vittük a poharainkat is, és András a tányért és evőeszközöket is felkapta – ám a pincér közölte, hogy erre nincs szükség, teríték a másik asztalnál is van. Kés és villa valóban volt, a kanál viszont ott maradt.

Megérkezett az étel: a bátor krumpli egy tálban, mellé két kis tálka salsával – Andrásnak meg egy mélytányérban valami habszerűség.
- Ez a tortilla?
- Mondta, hogy valami habszerű izé lesz, csak nem figyeltél. Ezt mondjuk izgi lesz kanál nélkül megenni.
A hab közepén volt valami szilárd elem, azt egész jól sikerült villával elfogyasztani, utána viszont András tevékenysége arra a műsorra emlékeztetett gyerekkoromból, amikor a résztvevőknek villával kellett megenniük egy tányér borsólevest. Végül feladta és kiitta a tányérból.

Adriana írta a Facebookon, hogy ma este telihold lesz. Visszaírtam:
„Épp egy Farkas és Hold nevű helyen vagyok, kezdjek aggódni?”