Állati menet

 Az egyik itteni állatmenhely kihívást hirdetett márciusra: a résztvevőknek meg kell tenniük - futva, túrázva, gyalogolva, kerekesszékkel - összesen 80 mérföldet (avagy 130 kilométert) a hónap során. Mikor közzétették, hogy március 31-én egy iskola is csatlakozik hozzájuk és velük együtt teszik meg az utolsó kilométereket a menhelytől a tengerpartig, úgy döntöttem, én is beállok a menetbe. Előtte persze szóltam nekik, és visszaírtak, hogy nagy örömmel várnak.

A menhely parkolójában egy tábla figyelmeztetett: mivel odabent szabadon mászkálnak az állatok, csak egy ott dolgozó önkéntes kíséretében lépjünk be. Szerencsére pont közelgett egy lány egy lesántult kutyát vezetve.

- Szia, te itt dolgozol? - szólítottam meg. - Csak mert lehetnél az az önkéntes, akinek a kíséretében belépek.

- Ja nem, nekem csak a kutyám van most itt ideiglenesen, a sérült lába miatt - magyarázta a lány. Második megoldásként messengeren írtam Izzynek, a PR-osnak, hogy kint állok a kapuban. Semmi válasz. Már éppen - harmadik megoldásként - fel akartam hívni a megadott telefonszámot, amikor egy csapat embert láttam meg az egyik bódé előtt, az állati menet pólójában. Odamentem hozzájuk, és kiderült, hogy többségük az iskolához tartozik, de van egy önkéntes is. Ő azt mondta, menjek csak be nyugodtan. Így mégis kíséret nélkül léptem be, de hamarosan megjelent Sue, akit a strandtakarításról már ismertem, meg egy másik lány. Elárultam nekik, hogy első körben a vécét keresem. Meg is mutatták, mégis jó időbe telt, amíg bejutottam. Ugyanis a bódé előtt lekapcsolt egy rendkívül beszédes kiskandúr, aki mozdulni sem hagyott, amíg hosszas simogatásban nem részesítettem.

Az iskolások kincsvadászaton voltak, így - miután Natasa körbevezetett az állatok között - bementem az irodába, és Timmel és Alex-szel beszélgettem. A beszélgetést némileg megnehezítette Oso kutya (tényleg medveszínű és -méretű volt), ugyanis valahányszor kinyitottam a hátizsákomat, meg volt győződve róla, hogy neki akarok kivenni valamit. Izzy mindeközben hátul ült az íróasztalánál és a számítógép képernyőjét nézte. Érkezésem után kábé egy órával felkiáltott:

- M. kint vár a bejáratnál!

- Nem, már itt vagyok - helyesbítettem.

- Nemnem, az a lány, aki mondta, hogy jönni fog. Írt, hogy a bejáratnál vár.

- Igen, én vagyok az.

- Ja, hogy te nem az iskolával jöttél?

Az eredeti terv az volt, hogy a gyerekekkel együtt egy órakor indulunk a strandra, így háromnegyed egy körül kimentünk a bejárathoz. Azonban nemcsak ott, hanem az egész menhelyen nem láttunk egy fia gyereket sem.

- Mikor félórája itt jártam, még a kecskéket nézték - számoltam be a helyzetről. - Szerintem elindultak.

- Hát akkor menjünk utánuk - javasolta Gaia. - Úgyis annyit dolgoztam egész hónapban itt a birtokon, hogy nem volt időm részt venni a kihívásban. Legalább pár kilométert megteszek.

Mivel a többiekkel korábban már megbeszéltük, hogy nem igazán szeretik a gyerekeket, főleg csoportban, arra jutottunk, hogy tulajdonképpen jobban jártunk így. Gaia és én elindultunk lefelé. Abban a hitben voltunk, hogy a többiek jönnek utánunk, de mikor egy ponton visszafordultunk, nem láttunk senkit - a többiek arra jutottak, hogy mégis inkább az iroda hűvösében maradnak. Így a tervezett látványos tömegfelvonulás helyett ketten gyalogoltunk le az eldugott kis falucska strandjára. De a látvány, a tenger és a jó ügy akkor is megérte.