Bankmúzeum

Patri azzal a sportszerű nehezítéssel vágott neki lisszaboni sétánknak, hogy összes jelentősebb készpénze egy ötveneurós bankjegy volt. Első állomásunkon, a trópusi botanikus kertben, nem tudtak belőle visszaadni, így én fizettem kártyával. A pávák viszont, Patrit a nagy címletű pénz miatt burzsujnak gondolva, jóval közelebb jöttek, mint ahogy általában eddig tapasztaltam:

Az ötvenest nem tudták felváltani a kávézóban, az étteremben, a könyvárusító sátorban és a papírboltban sem. Így vagy a kártyás fizetés maradt, vagy némi aprópénzt adogattunk egymásnak oda-vissza aszerint, hogy épp ki tartozott kinek. Meglepetésünkre az egyik eladónéni a Franciaországban vert tízcentest se akarta elfogadni, de ennek legitimitásáról végül sikerült meggyőznünk, csak aztán elgondolkodtunk, hogy ő mégis hogy értelmezi az eurózónát.

A papírboltból kijövet szembesültünk azzal, hogy az eddig csak épphogy szitáló eső most már komolyan rákezdte. Hazamenni még nem akartunk, viszont a közelben nem tudtunk múzeumokat.

-          – Figyelj, ahogy jöttünk az utcán, volt ott egy nagy épületen egy plakát, hogy bent van valami kiállítás „Táj és fenntarthatóság” címmel. Lehet, hogy érdekes, és fedett helyen van – vetettem fel.

-         – Szerintem az egy banknak a székháza.

-         – Attól még megnézhetjük, hátha tényleg be lehet menni.

Visszasétáltunk az impozáns palotához, ami valóban egy banknak – mégpedig számlavezető bankomnak, a Santandernek – volt az épülete. Belépve kiderült, hogy az épületben egyrészt múzeum található magának a banknak a történetéről, másrészt valóban van egy időszakos kiállítás, amely főleg a bank birtokában levő tájképekből áll. (A „fenntarthatóság” egy-két modern alkotás, például egy műanyaghulladékból készült teknős, kivételével csak igen áttételesen jelent meg – kétlem, hogy az idősebb Brueghel ismerte volna ezt a szót, mármint holland megfelelőjét – de úgy tűnik, a bank ezzel próbálta letudni a környezetvédelem iránti elköteleződését.) Úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, megnézzük. Patri ismét elővette az ötvenest, de ismét közölték vele, hogy nem tudják felváltani. Ekkor gondoltam, jól meglepem őket, és elővettem a santanderes kártyámat.

-         – Az külföldi kártya? – kérdezte a pénztáros srác.

-        –  Spanyol, de Santander – feleltem, reménykedve, hogy a bank ügyfeleként esetleg kedvezményt kapok. De sajnos semmi ilyesmiről nem volt szó.

-        –  Próbáljuk meg, de az automata nem mindig fogadja el a külföldi kártyákat.

Bedugtam a kártyát az automatába, de tényleg nem fogadta el. Így utolsó euróinkat összekaparva készpénzzel kellett fizetnünk egy bank tulajdonában levő múzeumban, a bank által kibocsátott kártya helyett.

Az egész épületben rajtunk kívül egy darab látogató volt. A biztonsági őrök árgus szemekkel figyeltek minket folyamatosan – lehet, hogy a ruhatárat sem azért ajánlgatták, hogy ne kelljen a kabátunkat cipelni, hanem nehogy besuvasszunk alá egy-egy kisebb festményt. Amikor egyiküket megkérdeztük, merre van a női mosdó, nem útbaigazított, hanem intett, hogy kövessük. Kivezetett minket a kiállításból, egy vastag üvegajtó mögé.

-         – Lehet, hogy bevisznek a páncélterembe – találgattam. – Mit is mondtál reggel arról, hogy a farsanghoz csak úgy tudnál megfelelő termet kibérelni, ha kirabolsz egy bankot?

-        –  Vagy lefekszem Mészáros Lőrinccel.

-        –  Hát nem valószínű, hogy ő lenne itt a folyosó végén, de a bankrablás még összejöhet.

De nem a páncélterembe, hanem tényleg a mosdóhoz kísértek minket. A biztonsági őr az ajtón kívül szobrozott végig, hogy visszakísérhessen minket a kiállításba.